A nagyvárosi Rambó

Újra és újra megesik, hogy elém kerül egy film, amiről annak idején hallottam, de azóta sem láttam. Az Enyém a park! kapcsán első emlékeim még a boldogult, de harminc évvel ezelőtt virágzó, Ferenc körúti Record Express lemezbolthoz kötődnek, ott ugyanis igen széles volt a választék filmzenékből. A fenti alkotás filmzenei CD-jét ott szúrtam ki, ahogy például az Acéllövedékét, A szakaszét vagy a Nagy Oliver Stone filmzenegyűjteményt is. Három évtized után most végre láthattam is.

Egy betegségével és emlékeivel küzdő vietnámi veterán leveti magát egy New York-i kórház tetejéről… Búcsúlevele pár nap múlva érkezik meg bajtársához, Mitch-hez, amelyben leírja, hogy a rák megakadályozta, hogy utolsó tervét végrehajtsa, ezért ráhagyományozza ennek megvalósítását. Ennek érdekében hatalmas mennyiségű hadfelszerelést halmozott fel, részben a Central Parkban kialakított rejtekhelyeken. A cél pedig, hogy felkeltse a figyelmet. Mitch-re vár a döntés, hogy mihez kezd mindezzel. A munkájában megrekedt, elvált és többszörösen megalázott veterán pedig gyorsan meghozza a döntését… 

A szereplők között két ismertebb nevet találunk. A főszereplő Tommy Lee Jones, aki tudvalevőleg más vietnámi témájú darabokban is feltűnt a Gördülő mennydörgéstől az Ég és földig (sajnos szóban forgó szereplését a vonatkozó listában nem tüntettem fel, de majd pótolom). A másik említésre méltó színész Yaphet Kotto, aki olyan klasszikusokban szerepelt, mint A bolygó neve: Halál, A menekülő ember vagy az Élni és halni hagyni. Sajnos sem ők, sem a többi szereplő nem nyújtanak az átlagosnál jobb teljesítményt, és ennek számos oka lehetett. 

Az első a forgatókönyv viszonylagos igénytelensége, ami főleg a párbeszédek egyszerűségén és a közhelyes fordulatokon érezhető. A második a markáns rendezés hiánya, amire abból következtetek, hogy nagyon kevés helyen látom az igazi beleélést és feszültséget az arcokon, holott a sztori egy háromnapos, egész New Yorkot érintő krízishelyzet köré épül. Az is fájó, hogy az alaptörténet morális vonulatára is fittyet hánytak. Értem ezalatt azt, hogy több ponton kimondottan vártam, hogy a karakterek belekezdjenek valami igazán mély beszélgetésbe, hogy a motivációk, az együttérzés és a többi utat törhessenek a nézők felé. Olyasmire gondolok, mint amit a Rambo első részének párbeszédeiben hallhattunk. Valamire, ami átad valamit a társadalom háborút nem látott tagjainak arról, ami egy ilyen veteránt mozgat. De ez nem történt meg. Ugyanakkor meg kell említenem a film erősségét is, nevezetesen, hogy inkább drámát, mint akciófilmet akartak készíteni, és ez érződik is, illetve a forgatókönyv optimista üzenetét és a hasonló filmekéhez képest jóval pozitívabb végkicsengését. Az Enyém a park! legalább ebből a szempontból kiemelkedik a nagy átlagból. 

Minden más ugyancsak átlagos: a fényképezés, a vágás, a fényelés, a filmzene… Az akciójelenetekben is hiába keresnénk szakszerűséget, ez persze inkább a szaktanácsadók hiányára enged következtetni, mindenesetre rég láttam ilyen alulképzett SWAT-osokat képernyőn. Ezt betudhatjuk a nyolcvanas években amúgy is domináns “legyen látványos, lőjenek, ahogy a csövön kifér, a többi nem lényeg”-hozzáállásnak, amit szerencsére a kilencvenes évek számos akció- és háborús filmje már felülmúlt. 

A kanadai–amerikai koprodukcióban készült tévéfilmet (amely egyébként Stephen Peters azonos című, 1981-es regényéből készült) eredetileg az amerikai HBO sugározta 1985-ben. A filmet VHS-en, később DVD-n és BD-n forgalmazták az Egyesült Államokban és a világ más tájain. Talán a magyar HBO is leadta a kilencvenes években, de erről nincsenek pontos információim. A fenti linken angolul megtekinthető.  

Enyém a park! (The Park Is Mine)
HBO 1985, 102 perc
Rendező: Steven Hilliard Stern
Főszereplők: Tommy Lee Jones, Yaphet Kotto, Helen Shaver
Zene: Christopher Franke, Edgar Froese, Johannes Schmoelling (Tangerine Dream)