A háború urai

Karácsony előtt csodálkoztam rá, hogy ősszel megjelent nálunk egy, az indokínai háborúról szóló francia kötet. Márpedig ha van ritkább téma könyves fronton a vietnámi háborúnál, az a franciák indokínai agóniája, amelyről, ha jól számolom, még a rendszerváltás előtt jelent meg az utolsó kötet, a Viszontlátásra, tábornokom! Salgó Lászlótól.

A 21. Század Kiadó az utóbbi években több kötetet is kiadott a Goncourt-díjjal jutalmazott Éric Vuillard tollából. A Napirend a második világháborút közvetlenül megelőző tárgyalásokról, a Szegények háborúja a reformáció megjelenését kísérő társadalmi viszályokról szól. A Tisztességes kiút az indokínai neokolonizációs kísérlet francia főszereplőinek szemszögéből villant fel néhány drámai és a konfliktus szempontjából meghatározó pillanatképet. A szerző tehát a háború urainak – például Navarre és de Lattre de Tassigny tábornokoknak vagy Pierre Mendès France miniszterelnöknek – a bőrébe beleképzelve magát idézi meg azokat az éveket. Nemzeti büszkeség, katonai megfontolások, gazdasági nehézségek és persze személyes motivációk örvénylenek a politikai határozatok körül. Vuillard ebben az örvényben ostorozza a francia döntéshozókat, akik sok tízezer francia és vietnámi életre tettek pontot, hogy aztán a megalázó vereség tudatában távozzanak a színről. 

A legsúlyosabb probléma ezzel a narratívával az, hogy a tágabb kép ismerete nélkül semmitmondó: hangulatokat vázol fel, személyiségeket mutat be (mindkettőt elég szemelvényesen), de az ezek mögött húzódó igazi történelmi drámát, pláne annak folyamatát nem képes megbízhatóan felvázolni. Nem kockáztatok sokat, ha azt állítom, hogy még a kortárs francia olvasók nagy része sem tudja kellő mértékben értelmezni a leírtakat, hacsak nem merült el korábban az indokínai háború történetében, legalább alapszinten. Olyan érzésem volt, mintha egy hosszabb történelmi regényből kiemelt volna valaki találomra néhány fejezetet, lerövidítette volna őket, majd egymás mellé helyezve őket kiadatta volna. Az összbenyomás legalábbis ez.

Mindaz, amit Vuillard az egyes szereplők hátteréről, személyiségéről, szerepléseiről és döntéseiről ír, hitelesnek hat, de hozzá kell tennem, hogy az, ami a tágabb kontextusban hangzik el a háború katonai vonatkozásai kapcsán már nem annyira meggyőző. Értem például ezalatt azt, hogy bár többéves intervallumból válogat döntő momentumokat, katonai vonalon görcsösen ragaszkodik a Cao Bang-i vereséghez és Dien Bien Phu ostromához, úgy felemlegetve ezeket, mintha más nem is történt volna akkortájt a harctéren. Az utóbbi csata utolsó napjai kapcsán egyébként azt írja, hogy “az utolsó ejtőernyős önkéntesek is megérkeznek [...] kapnak egy ölelést, a mellükre pedig kitűzik az ejtőernyős jelvényt.” Ez teljesen értelmezhetetlen a kontextus nélkül, nevezetesen hogy több lelkes, nem légideszantos francia katona vállalta akkor, hogy ejtőernyővel ugrik le a helyőrségbe küldött utánpótlással. Tehát nekik ez volt az első ugrásuk, méghozzá harci körülmények között. Meg hát az is csak egy mondatot kapott, hogy 1954. május 8-án Párizsban lezajlott a második világháborús győzelmi megemlékezés – a döntéshozókkal szemben oly kritikus Vuillard azt fura módon már nem írja le, hogy Dien Bien Phu egy nappal korábbi eleste rányomta bélyegét a tömeg hangulatára, akik a megjelent politikusokat szorongatták… Pedig ez itt is releváns információ volna. És ott van az utolsó fejezet, amelyben hirtelen átugrunk 1975-be, Saigon elestéhez. Én is tudom, hogy jó néhány párhuzam említhető a francia és az amerikai háború között, de a kötet a francia vonalon mozog szinte végig (John Foster Dulles feltűnése és de Lattre de Tassigny tábornok amerikai tévés szerepeltetése ezen érdemben nem változtat), vagyis átkötés nélkül egyszer csak bedobni ide a következő háború utolsó napjának négy és fél oldalra besűrített emlékképeit, felületesen összemosva két nagyhatalom kudarcát, elég koncepciótlan dolog. A kötet legvégén olvasható megjegyzés sem klappol: azt olvashatjuk itt, hogy francia és amerikai részről 363 ezer halottat számoltak el… Saját forrásaim szerint a francia és gyarmati veszteségek nagyjából 110 ezer főt öleltek fel, az amerikaiaké pedig 58 ezer körül volt. 

Sajnálom, hogy nem tudok jót írni erről a kötetről – talán csak annyit, hogy a szellősen nyomott, szűk 190 oldal legalább hamar letudható. Akit az indokínai háború története és folyamata igazán érdekel, annak jobb híján ajánlhatom saját cikksorozatomat. Többet fog profitálni belőle, mint ebből a könyvből. És ez nem önfényezés. Ez ismeretterjesztés. 

Tisztességes kiút 
(Une sortie honorable)
Írta: Éric Vuillard
Fordította: Pataki Edit
Század Kiadó 2025
192 oldal