A háború harceszközeit bemutató sorozatban most következzenek a géppisztolyok. Ez a fegyverkategória az első világháború során jelent meg, mikor is a lövészárok-harcok során felmerült az  igény egy, a puskánál kisebb méretű, sorozatlövő kézi lőfegyverre. A konfliktus lezárultával, és természetesen később, a második világháború során is folytak erre irányuló fejlesztések számos országban, s ennek révén olyan típusok is születtek, amelyek például Vietnámban is szerepet kaptak. 

A géppisztoly jellemzően kompakt, könnyen hordozható, szűk térben (például az erdei vagy a városharc körülményei között) is jól alkalmazható, pisztolylőszerrel működő, általában, de nem minden esetben csak sorozatlövésre kialakított kézi lőfegyver. A rövidebb cső és a pisztolylőszer tipikusan közelharci körülmények közötti hatásos használatot von maga után, míg nagyobb távolságra már mind pontosság, mind stophatás terén alulmarad a karabélyokkal, gépkarabélyokal és hadipuskákkal szemben. Ugyanakkor nem is volt soha általános lövészfegyver, hiszen egy-egy lövészraj legtöbb tagja jellemzően puskával, később gépkarabéllyal volt felszerelve (állítólag csak a Vörös Hadsereg egyes egységei képeztek kivételt bizonyos időszakokban), és géppisztolyból mindig kevesebb katonának jutott. 

Az amerikai M3 fél évszázadon át szolgált, többek között Vietnámban.

Az indokínai és a vietnámi háborúban számos típust alkalmaztak, ami nemcsak a konfliktus elhúzódásának volt az eredménye, hanem mert a felek jó néhány forrásból vettek át fegyverzetet, de az megállapítható, hogy túlnyomórészt a második világháború időszakához köthető géppisztolyok domináltak. Őserdei harchoz (ahol a csekélyebb lőtávolság nem hátrány), lesállásokhoz (ahol a tűzsűrűség nagyon hasznos), és úgy általában mindenféle gerillatevékenységhez (ahol a rejthetőség és a hordozhatóság fontos szempont) ideális volt, de természetesen a járműszemélyzetek (harckocsizók, teherautó-sofőrök, helikopter-legénység), illetve a különleges műveleti és a támogató alakulatok is jó hasznát vették az ilyen harceszközöknek. Jelen cikkben a legjellegzetesebb és a legérdekesebb típusokra fogok kitérni. 

A 20. század egyik leghíresebb géppisztolya – amerikai részről pedig az első –, vagyis a Thompson John T. Thompson ezredes nevéhez fűződik. Ő már az első világháború során gondolkodott egy olyan kézi lőfegyverről, amely átmenetet képezne a közelharcra kevésbé alkalmas hadipuskák és a nehezen mozgatható géppuskák között. Egy késleltetett tömegzáras működési elv mentén állt neki csapatával a tervezésnek, amelyhez a 0,45-ös ACP (11,43×23 mm) lőszert választották. A fegyver 1919-ben készült el, és 1921-től gyártották. Azonban a Nagy Háború lezárultával, majd a világgazdasági válság éveiben a haderők részéről egyelőre nem volt rá komolyabb igény (a tengerészgyalogság először csak 500 példányt vásárolt), így a polgári és rendőri piacot célozták meg vele. Az amerikai rendőrség, illetve a maffia be is szerzett belőle a húszas években, amikor több változata is elkészült. A gengszterek kezében elhíresült 1921-es és 1928-as modellek megkapták a “Tommy-gun” és a “chicagói írógép” becenevet. 

A Thompson-család: felül az M1921, alatta az M1928,
majd a hadi változat M1 és az M1A1

Amikor viszont az Egyesült Államok is belépett a második világháborúba, igény jelentkezett egy egyszerűsített hadi változatra. Ez lett az M1, továbbfejlesztett változata pedig az M1A1. Ezeken nem szerepelt a mellső markolat és a testes csőszájfék, a csőről eltűnt a hűtést elősegítő bordázás, az állítható irányzék helyett egy egyszerűbb, fix mechanikus irányzékot kaptak, továbbá a felhúzókar a tok tetejéről a jobb oldalra került át. Ezekkel együtt is megmaradt a Thompson összességében esztétikus kidolgozottsága és meggyőző minősége, ami viszont drága fegyvert eredményezett: a korai változat darabára 200 dollár felett volt (mai árfolyamon ez szűk 4400 dollár), és a hadi változat tömeggyártása idején is nagyjából 55 dollárba került (mai áron nagyjából 1200 dollár). Nem csoda, hogy hamarosan megkezdték az egyszerűbb és jóval olcsóbb M3 gyártását is (lásd később). 

A 813 mm hosszú fegyver maximális lőtávolsága 150 méter körül volt, de az említett 0,45 ACP lőszer nagyjából 50 méteres távolságig számított igazán hatásosnak. Az egyes verziók elméleti tűzgyorsasága eltért: az 1921-es modell percenként 900, az 1928-as 600–725, az M1A1 700–800 lövéses tűzgyorsasággal bírt. Megbízható eszköznek számított, szétszerelése pedig nem volt bonyolult. 

A Thompson kezelőszervei: középtájt a tűzváltókar,
jobbra a biztósítókapcsoló, balra középen a tárkioldó

A kezelőszervek elhelyezése ergonomikus: a pisztolymarkolat felett, bal oldalon helyezkedett el a fegyver biztosítója (hátul) és tűzváltókarja (elöl). Az egyeslövés lehetősége elősegítette a megfontoltabb célzást és tüzelést. A tárkioldó egy, a tok bal oldalára felfekvő, sarló alakú billenőkar, amelyet elölről a tárat megmarkoló bal kéz hüvelykujjával, hátulról a markolatot fogó jobb kéz hüvelykujjával lehetett működtetni. A hüvelykivető nyílás a tárfészek felett, a tok jobb oldalán kapott helyet. 

A képen jól érzékelhető a csigatár komplikált szerkezete. Balra az 50-es, jobbra a 100-as csigatár látható, jobbra lent a 20 és 30 lőszeres szekrénytárak.

A korai változatokhoz használható 50 és 100 lőszeres csigatárat a katonaságnál ritkábban alkalmazták (és a hadi verzióval nem is voltak kompatibilisak). Ennek oka, hogy nehézkes volt a töltésük, érzékenyek voltak a nedvességre és a szennyeződésre, továbbá az amúgy is nehéz fegyvert még nehezebbé tették, hogy a póttárak tárolásáról és cipeléséről ne is szóljunk. Ezzel szemben a széles körben elterjedt, masszív, megbízható 20 és 30 lőszeres szekrénytár remekül bevált. Két oldalán furatok sorakoztak, amelyek segítségével a tár töltöttségét lehetett ellenőrizni. A töltött fegyver tömege 20 lőszerrel 4,9, 30 lőszerrel 5,2 kilogramm volt.

A Thompson az amerikai propagandaplakátokon is felbukkant

A tus a csőtengelyhez képest viszonylag nagy szöget zár be, így jóval a pisztolymarkolat feneke alá nyúlik (ami a kortárs típusokra nem jellemző, kivéve az Owent), ez azonban a vállhoz vételt és a célzást nem befolyásolja hátrányosan, viszont gyakorlatlan lövésznél előfordulhat, hogy nem elég szilárd fogásnál tüzelés közben a tusatalp lecsúszik a vállgödörből. A hadi változat uralhatósága és pontossága még a magas tűzgyorsaság, a csőszájfék hiánya és a tus szöge mellett is kimondottan jónak volt mondható, amiről részben a fegyver jelentős tömege tehetett. Ez utóbbi (a relatíve nagy hosszal együtt) viszont a hordozást és a kitartó célra tartást tette fárasztóvá – ugyanakkor közelharcban a fegyver sújtásra fokozottan alkalmas, ami nem mindegyik korabeli géppisztolyról mondható el. Még egy negatívum, hogy a legtöbb hadi példányon a hordszíjtartó kengyelek a tusa és az előágy alján kaptak helyet, és emiatt alapesetben csak puskaszerűen lehetett hordani a fegyvert a vállon. Ez a legtöbb világháborús típussal való összehasonlításban érdemi hiányosság, ami a készenléti viselést nehezítette. 

Képek a Thompson második világháborús szerepléséről

A Thompson különböző változatait több szövetséges nemzet hadseregei (elsősorban az USA, az Egyesült Királyság, Franciaország, és kis számban még a Szovjetunió is) alkalmazták a második világháború során. A különböző amerikai vállalatok több mint 740 ezer példányt készítettek 1945-ig, de a nagy-britanniai Birmingham fegyvergyárában is gyártották. A fegyver utána még éveken át rendszerben maradt az amerikai haderőknél, egy ideig gyártását is folytatták, hiszen olyan korszak volt ez, amikor nagyobb hangsúlyt kapott egy NATO-lőszerhez készült – és az eredeti szándék szerint többfeladatú, a géppisztolyok szerepét is remélhetőleg átvevő – hadipuska (M14), később pedig egy köztes lőszerre épülő gépkarabély (M16) kifejlesztése. A Thompsonból a háború után számos ország vásárolt (ideértve Belgiumot, Izraelt, Nyugat-Németországot, Olaszországot, Indiát, Hondurast és Spanyolországot). 

Közben a dél-vietnámi amerikai szerepvállalás is egyre inkább elmélyült, így a köztársasági haderők felfegyverzése is megindult. A dél-vietnámi erők a hatvanas évek második feléig alkalmazták a típust, bár az M1 Garandhoz és az M1 karabélyhoz képest jóval kisebb számban. A kisebb termetű helyiek számára állítólag túl nehéz, túl nehezen kontrollálható és szerkezetileg túl bonyolult volt. Természetesen a jó ideig zsákmányfegyvereket nagy példányszámban használó vietkong gerillák kezében is feltűnt a típus, de előttük már a Vietminh is használta a franciák ellen (részben a kínaiaktól átvett, Koreában zsákmányolt példányokat, de helyi másolatai is léteztek), sőt a Francia Expedíciós Hadtestnél is alkalmazták. 

A Thompson a vietnámi háborúban

A vietnámiak (mindkét oldalon) sokszor eltávolították a tust, hogy könnyebben hordozhatóvá, illetve rejthetővé tegyék a fegyvert. Az amerikai tanácsadóknál is felbukkant, de a különleges alakulatoknál, a haditengerészetnél és a tengerészgyalogságnál is (például Ed Kugler és bajtársai mesterlövészpuskáik mellett, önvédelmi célra néha Thompsont vittek magukkal). A harcjárművek és helikopterek legénysége is kedvelte, akik vészhelyzetben (például kényszerleszállás után) jó hasznát vették egy ilyennek. 

A Thompsont számos filmben és sorozatban szerepeltették. A szakszerű használat bemutatása terén A hős alakulat egyik jelenete emelhető ki, ahol Leckie egy teljes japán őrjáratot semmisít meg lesből, célzott rövidsorozatokkal, utána pedig még egy futás közben végzett taktikai tárcserét is lezavar.

A Thompson a hobbi- és sportlövők körében is kedvelt, de amúgy is népszerű és közismert a számtalan háborús és gengszterfilm, illetve videójáték révén a Kelly hőseitől át a Call of Duty-ig. Két játékfilm, amelyben kiemelt szerepet kapott, a Tony Curtis és Charles Bronson főszereplésével készült Nem lehetsz mindig győztes, illetve a vietnámi vonatkozású A Vasháromszög-akció. Még futurisztikus, bár csak fiktív továbbfejlesztése is létezik, hiszen az Alien-széria tengerészgyalogosainak M41-es karabélyát a kellékesek harmadrészben a Thompsonra alapozták. 

A fent már említett M3 géppisztoly története 1941-ben kezdődött, amikor amerikai részről napirendre került egy kimondottan hadi gyártásra optimalizált típus megtervezése. A mintát a már hadban álló britek Sten géppisztolya (lásd később) nyújtotta, amely a tömeggyártás igényeinek megfelelő, meglehetősen igénytelen, olcsón gyártható fegyver lett. Az új amerikai típus meg is felelt ennek a követelménynek, hiszen darabára 15-20 dollár volt (mai árfolyamon 275-440 dollár), ami azt jelenti, hogy egy Thompson árából 2-3 ilyet lehetett készíteni. 1943 elején rendszeresítették, és az év közepén már a harcoló alakulatok is vettek át belőle; az alapváltozatból több mint 600 ezret gyártottak. A módosított A1 1944 áprilisában érkezett meg, ebből már kevesebb készült, bő 48 ezer darab. 

Az M3, az M3A1 és a hangtompítóval felszerelt M3A1. Jól látható az alapváltozat tokjának jobb oldalán a sérülékeny felhúzókar, illetve az A1-esen a hüvelykivetőnyílás megnövelt méretű zárófedel. Mindhárom példányon a vaskosabb hátsó irányzék szerepel.

A Thompsonhoz képest kompaktabb volt: üres tömege pedig valamivel alacsonyabb, 3,6–3,7 kilogramm (töltve majdnem 4,2 kilogramm), hossza pedig 757 mm. Tömegzáras működésű volt és ugyanazt a 0,45-ös lőszert tüzelte, mint a Thompson. Több ponton is érződött rajta az egyszerűsítési törekvés: szinte teljes mértékben sajtolásos technológiával készült, kizárólag a csőnél és a závárnál volt szükség esztergálásra; csak sorozatlövésre volt alkalmas, bár alacsony tűzgyorsasága az egyeslövést is lehetővé tette; fatus helyett egy betolható fém válltámaszt kapott; irányzéka meglehetősen egyszerű, egyállású kivitel volt (90 méteres lőtávra beállítva). Formája révén a “zsírzóprés” ("Grease Gun") becenevet kapta. 

Részlet a korabeli kiképzési segédletből

Az alapváltozaton még szerepelt a tok jobb oldalán egy L alakú felhúzókar, viszont ez a gyakorlatban túl sérülékenynek bizonyult. A továbbfejlesztett és még olcsóbb M3A1 változatnál a lövész – a megnövelt hosszúságú hüvelykivető nyílást takaró íves porvédő lemez felhajtása után – ujját a zártömbbe fúrt elülső vájatba dugva, azt hátrahúzva tudta a csőre töltést elvégezni. Tüzelés után a porvédő a helyére hajtva biztosítóként is működött, mivel belső oldalán egy nyelv nyúlt be a zártömbbe, blokkolva annak mozgását. Maga a porvédő vékony és kihajtott helyzetben elég sérülékeny volt. 

A balra kihajtott porvédő alatti nyílásban jól látható a zártömb; a lövész ujját a tömb mellső vájatába dugva tudta csőre tölteni az M3A1-et. A hátsó irányzék ezen a példányon már a robusztusabb, tartósabb kivitel. 

Az M3-nál egy egyszerű fémlemezből hajlított L alakú fix, hátsó irányzékot használtak, amely azonban fizikai behatásra könnyen elgörbült, így az M3A1-nél ez már valamivel masszívabb kialakítású volt. Az eredeti változaton a tok bal oldalán egy hengeres formájú tartót is kialakítottak a karbantartáshoz szükséges olajozónak; az A1-nél ezt áthelyezték a pisztolymarkolat aljából nyitható üregbe. 

A hevederrögzítő kengyelek a tok bal oldalán kaptak helyet, tehát kényelmesen lehetett a törzs előtt vagy a hónalj alatt készenléti helyzetben viselni. Ugyancsak a bal oldalon, a tárfészek külső oldalán, jól kézre eső helyen kapott helyet a tárkioldó, ennek használata egyszerű és egyértelmű volt. 30 lőszert befogadó, egyszerű kivitelű szekrénytárt használtak hozzá. Ennek töltése viszonylag nehézkes volt, ezért az M3A1 levehető válltámaszán egy L alakú fémnyelv is helyet kapott, amely a műveletet segítette. A válltámasz egyébként teljesen betolt állapotában némileg nehezítette a pisztolymarkolatra való ráfogást.

A második világháborúban és utána...

Mérete folytán az ejtőernyősök, a tisztek vagy a harcjárművek legénysége számára kimondottan megfelelt. Spártai kialakítása ellenére, illetve optimalizált tűzgyorsaságának (450 lövés/perc) hála még sorozattűznél is kimondottan jól uralható volt. Hatásos lőtávolsága 50 méter körül volt. A tokot hátulról egyébként nem lehetett nyitni; szétszereléshez először a csövet kellett kicsavarni, ezután lehetett szemből kiemelni a zártömböt a helyretoló rugókkal együtt. A zárt toknak hála jóval kevesebb szennyeződés vagy nedvesség jutott a belsejébe.

Az M3 Vietnámban

A vietnámi háborúban nagyjából ugyanolyan utat járt be, mint a Thompson: a dél-vietnámi reguláris erők és milíciák kis példányszámban kaptak, de a vietkong gerillák is zsákmányoltak belőle. Amerikai részről főleg a tanácsadók használták a korai időszakban, továbbá az amerikai flotta SEAL-alakulatánál éjszakai akciók során jó hasznát vették az integrált hangtompítóval ellátott példányoknak. Számos állam (így Ausztria, Brazília, Japán, Thaiföld, Indonézia) vásárolt belőle a hidegháború idején, és egyes darabokat még a nyolcvanas-kilencvenes években, sőt az ezredforduló után is alkalmaztak (például az amerikai haderők harcjármű-személyzeteinél 1992-ig). 

Amerikai harckocsizó, kezében M3A1-gyel, egy M60A3 harckocsi homlokpáncélzatán ülve, egy nyugat-németországi gyakorlaton, az 1980-as években. 

A brit Sten géppisztoly története ugyancsak a második világháborúhoz köthető. A szigetországban ekkoriban már gyártották a Thompsont, ez azonban drága és bonyolult volt a tömegtermeléshez. Ugyanakkor más külföldi fegyvereket is megvizsgáltak, ideértve a német MP 28-ast, amelyet lényegében lemásolták a Lanchester géppisztoly megtervezésénél. E két típusra jellemző az egyszerű, puskaszerű forma, illetve a bal oldalra kinyúló tár. A Lanchester végül a légierőhöz és a haditengerészethez került, míg a hadsereg a hasonló elrendezésű és igénytelenebb Stent rendszeresítette 1941-ben.

 A Sten néhány változata: fent a Mk. I, alatta a Mk. II és III, legalul a Mk. V

A Stennek a háborús évek során számos alváltozata készült (még Kanadában és Ausztráliában is gyártották), összesen 3,75 millió példányban (ezzel a konfliktus második legnagyobb számban készült géppisztolya lett). Érdekesség, hogy a németek is lemásolták  (MP 3008 típusjelzéssel alkalmazták a népfelkelő alakulatoknál, bár ez a verzió hagyományosabb, alulról adogató tárelrendezést használt). Visszatérve az eredeti fegyverre: az egyszerűsítés, illetve a gazdaságossági elvek a háború során végig érvényesültek. Emiatt a példányok kidolgozottsága meglehetősen durva volt, a különböző változatok “felszereltsége” pedig általában (de nem mindig) egyre spártaibb: például a Mk. I-esen még előrehajtható mellső markolat, tölcséres lángrejtő, illetve famarkolat szerepelt, míg a Mk. II-esről mindezek már hiányoztak, felületi kidolgozottsága pedig még durvább volt, hogy a tömeggyártást annyival is gyorsabban lehessen végezni. A különböző változatok tömege és hossza eltérő volt; a nagy számban készült Mk II. verzió üresen 3,2 kilogramm, töltve 4 kilogramm tömegű, illetve 762 mm hosszú. Az ejtőernyősök, az ellenséges területre ledobott ügynökök, illetve az európai ellenállási mozgalmak nagyra értékelték egyszerű szétszerelhetőségét és könnyű rejthetőségét. 

Francia ellenállók kiképzése 

A fegyver tömegzáras szerkezetű, nyitott zárból tüzel. 9 mm Parabellum lőszert használ, ami megegyezett a németek által használt tölténnyel (és nem mellesleg olcsóbb volt a 45-ös kaliberűnél). Hatásos lőtávolsága 60 méter. A típusra került tűzváltó is: ez egy, a tokon átnyúló, jobbról balra átnyomható stift. Meglehetősen távol esett az elsütőbillentyűtől, visszaállításhoz pedig a másik kézre van szükség, vagyis ergonómiailag nem volt a legideálisabb, de hát maga a fegyver sem az… Ezzel szemben a tárkioldó remekül kézre áll; a tárfészek felső oldalán található, így a tárat megragadva, majd a billentyűt hüvelykujjal lenyomva könnyen űríthető a géppisztoly. Biztositó nem került rá, viszont a zárfogantyút hátra és felfelé mozdítva ki lehetett akasztani (ahogy például a későbbi MP5-nél is), és ilyen állapotában a fegyver biztosított állásban volt.  

Hangtompítóval felszerelt Sten Mk. V (S).
A hővédő köpenyre külön vászonborítás került.

A tárak jellemzően gyenge minőségűek voltak, ami azért is jelentett problémát, mert használat közben egyes lövészek hajlamosak voltak magát a tártestet megmarkolni, és ez adogatási problémákat okozhatott. A névleges, 32 lőszeres kapacitásnál pedig érdemes volt kevesebbet betárazni, hogy kivédhessék az elakadást. A Mk. II. változathoz egyébként még bajonett is készült, ami géppisztolyok esetében ritka… Léteztek integrált hangtompítóval ellátott változatai is (Mk. II.S és VI.S), amelyek a légideszantnál, a különleges alakulatoknál és az ellenállóknál tűntek fel; ennek annyi hátránya volt, hogy sorozattűzre kevésbé volt alkalmas a kézvédőként funkcionáló vászonborítás potenciális felmelegedése miatt. 

A Sten használatban

A használat kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a fogás is kissé rendhagyó, hiszen a lövész bal kezével a legtöbb (mellső függőleges markolattal nem rendelkező) verziónál jellemzően a tárfészket tudta átfogni alulról vagy felülről (tüzelési testhelyzettől függően), eközben pedig az esetenként lötyögősen illeszkedő tárat is valamennyire a helyén tartották. Mások a tárfészek előtti és használat közben potenciálisan felforrósodó hővédő köpenyre fogtak rá alulról, ilyenkor alkarjukkal támasztották alá a tárat. Maga a tárelrendezés fekvő tüzelési helyzetben vagy fedezékből kilövésnél volt leginkább előnyös, sűrű növényzetben vagy szűk helyen viszont már nem annyira. A legtöbb verziónál a hátsó markolat is kifejezetten durva, ugyanis a tus kialakítása néhány változatot leszámítva igen primitív. Ráadásul ez a fémfelület hideg időben való használat esetén még kevésbé kényelmes. 

A Sten Vietnámban

A Sten igénytelen és egyszerű harceszközként bizonyította hasznosságát a szükség idején. A britek még az ötvenes évek elején is használták, de több más országba is eljutott a típus (például Finnországba, Belgiumba, Hollandiába, Indiába vagy Laoszba), így nem csoda, hogy még a nyolcvanas-kilencvenes években is tűntek fel példányok. 1945 után a palesztinai zsidó mozgalmak fegyveresei is használták, illetve másolták. A kínai polgárháborúban és a koreai háborúban is alkalmazták, ahol a kommunista erők módosításokat is eszközöltek rajta, hogy a Tokarev lőszerrel és az ahhoz készült tárakkal lehessen alkalmazni. Indokínában egyfelől már a francia háború éveiben másolták a Viet Minh, később, az amerikai háború idején a Vietkong fegyverműhelyeiben. Szövetséges oldalon az ausztrál Különleges Légiszolgálati Ezred (ASAS) katonái a Mk II(S)-t, vagyis a hangtompítós verziót vitték néha magukkal, de amerikai különleges műveleti alakulatoknál is megfordultak példányok. 

A fentiekhez képest jóval kevésbé ismert az ausztrál Owen. A szigetországnak 1941 végétől a csendes-óceáni japán hódítással kellett szembenéznie – haderejének ellátásához pedig fel kellett pörgetnie fegyvergyártását. Gépisztolyok terén egyrészt az ausztrál gyártású Sten (Austen néven), másrészt az Evelyn Owen által (önállóan, otthon) megtervezett és 1939-ben be is nyújtott (később átdolgozott) típus állt rendelkezésre. 1942 márciusában a hadvezetés mindkét fegyver gyártását kezdeményezte. Az Austen azonban összetettebb volt, mint brit testvére, ami az előállítást nehezítette, ezért alig 20 ezer darab elkészülte után beszüntették a gyártást. Maradt az Owen, amelyet az ausztrál katonák amúgy is jobban kedveltek. 

Az Owen első két változata. Felül a Mk. 1/42, alatta a könnyebb Mk. 1/43. Utóbbin megfigyelhetők a tok alatti könnyítések, illetve a valamivel igényesebb tusa. A terepszínt már a gyárban felvitték a példányokra. 

A tömegzáras fegyver üresen 4,24 kilogrammot, töltve 4,9 kilogrammot nyomott, hossza 813 mm volt. A 9 mm-es lőszert tüzelte 700 lövés/perc tűzgyorsasággal. Hatásos lőtávolsága 70 méter volt. Gyakran kapott zöld festést vagy sárgás terepszínt, ami a második világháború idején még igencsak ritka eljárásnak számított. 

A részleges szétszerelés gyors és egyszerű volt

Az Owen alapvetően hagyományosnak nevezhető elrendezésű volt, leszámítva a 32 lőszeres tár elhelyezését: ezt felülről kellett a tárfészekbe illeszteni, ami az adogatást is segítette. A kialakítás az őserdei harc során kimondottan előnyösnek bizonyult, hiszen sűrű növényzetben haladva, illetve fekvő tüzelési helyzetben nem hátráltatta a katonát. Emiatt viszont az irányzékot a középvonalhoz képest el kellett tolni, és fura módon jobbra került (ami jobbkezes lövész számára nem logikus; ilyen elrendezésnél rendszerint a bal oldalon helyezik el, lásd például a Bren golyószórót). Mindenesetre az irányzék egy géppisztolynál kevésbé lényeges, hiszen jellemzően közelharcfegyver, és sok esetben csípőből tüzelnek vele. A hüvelykivető a tok alsó oldalára került, míg a nagyméretű tárkioldó gomb a tárfészek hátsó oldalához, jól kézre eső helyre. A tűzváltó-biztosítókar a pisztolymarkolat felett, a bal oldalon van: ennek révén a fegyver egyes és sorozatlövésre is képes. A hevederrögzítő kengyelek a tok bal oldalán találhatók. 

Az Owen második világháborús használatban

A felhúzókar a tok hátsó szakaszán, jobb oldalon emelkedik ki. Mivel a zártömb úgy van leválasztva a felhúzókartól, hogy ott a mechanikához nem juthatott be a piszok, kifejezetten jól bírta a szennyeződést is, ami őserdei viszonyok között igen előnyös, ráadásul szét- és összeszerelése is egyszerű volt. Kimondottan kedvező a súlyelosztása is, a súlypont a pisztolymarkolat felett van; emiatt és a két függőleges markolat révén is jól kontrollálható tüzelés közben. Ehhez még a csőkompenzátoron kialakított négy ferde bevágás is hozzájárul, és az sem ront rajta, hogy (a Thompsonhoz hasonlóan) ennél a géppisztolynál is a pisztolymarkolat alá nyúlik a tusa. 

Az Owen Vietnámban

Az Owen a Stenhez hasonlóan ronda, de egyszerű, könnyen gyártható és hatékony harceszköz volt, márpedig ezek háború idején elsődleges szempontok. Használóitól – akik még a Thompsonnál is többre tartották – egy becenevet is kapott: “Digger’s Darling”, vagyis “az ausztrál baka kedvese”. 1944 végéig több mint 45 ezer darabot gyártottak belőle, és később a koreai háborúban, a malajai konfliktusban, sőt még az 1960-as években Vietnámban is szolgálatban állt az ANZAC-kontingensnél. Néhány példány az amerikai SEAL-ekhez is eljutott. Az ausztrál hadseregben 1971-ben a brit Sterlingre hasonlító, hazai gyártású F1 vette át a helyét. 

A típusok összehasonlító adattáblázata a 2. rész végén lesz olvasható.

Folytatása következik

Forrásanyagok:

• Amerika kedvenc géppisztolya (írta: Izsóf Gábor és Vass Gábor; cikk a Kaliber magazin 2001. szept. 10–15. o.)
• Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
• Behind Enemy Lines: Guns of Vietnam's SOG Warriors (írta: John L. Plaster;  americanrifleman.org 2020. ápr. 7.) https://www.americanrifleman.org/content/behind-enemy-lines-guns-of-vietnam-s-sog-warriors/
• K50M. https://guns.fandom.com/wiki/K50M
• Korszerű kézifegyverek (írta: Frederick Myatt; Zrínyi Kiadó 1993)
• Kézifegyverek képes enciklopédiája (írta: Martin J. Dougherty & Soós Péter; Zrínyi Kiadó 2022)
• North Vietnamese Army Soldier 1958–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2009)
• Sten - A legcsúnyább géppisztoly (írta: Lugosi József és Vass Gábor; cikk a Kaliber magazin 2001. okt. 10–14. o.)
• The Guns Of Hue (írta: Martin K. A. Morgan, 2022. febr. 28.) https://www.americanrifleman.org/content/the-guns-of-hue/
• The Illustrated History of the Vietnam War: Personal Firepower (írta: Edward C. Ezell; Rufus Publications, Inc. 1988)
• The M3 & M3A1 'Grease Guns' (írta: Bruce N. Canfield; americanrifleman.org 2016. máj. 20.) https://www.americanrifleman.org/content/the-m3-m3a1-grease-guns/
• The Tommy Gun 'In Country:' The Thompson SMG In Vietnam (Tom Laemlein cikke, 2017. dec. 1.) https://www.americanrifleman.org/content/the-tommy-gun-in-country-the-thompson-smg-in-vietnam/
• The U.S. M3 Submachine Gun (írta: American Rifleman Staff, 2019. jún. 6.) https://www.americanrifleman.org/content/archives-the-u-s-m3-submachine-gun/

• Local Boy Saves Nation: The Australian Owen SMG. Forgotten Weapons. 
• M3A1 Grease Gun - America’s $15 SMG.  Brandon Herrera.
• M3 and M3A1 Grease Gun SMGs. Forgotten Weapons. 
• PPS-43: The Red Army’s Foldy-Boi SMG. Brandon Herrera. 
• Smith & Wesson 76: American's Vietnam 9mm SMG. Forgotten Weapons. 
• Shpagin's Simplified Subgun: The PPSh-41. Forgotten Weapons. 
• Sudayev's PPS-43: Submachine Gun Simplicity Perfected. Forgotten Weapons. 
• Swedish K: The Carl Gustav m/45B and the Port Said. Forgotten Weapons. 
• Swedish K - Carl Gustav M/45. Vickers Tactical. 
• The Thompson - America’s OG Submachine Gun. Brandon Herrera.