Welcome Home, Soldier Boys
Amikor Rambo még nem ért haza…
Más játékfilmek kapcsán említettem, hogy akadtak amerikai alkotók, akik már a vietnámi háború éveiben eljátszottak a gondolattal, hogy a konfliktussal kapcsolatos filmet készítsenek. Bizonyos esetekben – ilyen volt az Apokalipszis most – a projektet későbbre kellett halasztani, mivel a stúdiók ódzkodtak a kényes téma feldolgozásától. Más esetekben viszont – ilyen volt a propagandisztikus Zöldsapkások – a szponzorok és a katonaság hathatós támogatásával gyorsan összeállt, majd mozikba került a film. Még így is ez utóbbiakból volt kevesebb…
A Welcome Home, Soldier Boys (magyarul Isten hozott itthon, katonák!) távolról sem a háborúpárti propaganda terméke, mégis elkészült 1971-ben, amikor az amerikai csapatkivonás már zajlott, de a katonai részvétel még tartott – és a háború végkimenetele borítékolható volt, de csak nem akart véget érni… Ebben a feszültségteljes időszakban bátor, de meglehetősen kockázatos volt egy túlontúl is aktuális problémáról, a hazatérő veteránok visszailleszkedéséről filmet forgatni. Mégis ez történt.
A történet elején négy zöldsapkás együtt szerel le. A bajtársak életvidámak és fiatalok, ám a háború utóhatásait nem tudják magukról lerázni. Egy frissen vásárolt autón mindenesetre elindulnak Kalifornia felé, hogy a közösen összedobott zsoldból farmot vásároljanak ott. A sok évvel ezelőtt itt hagyott amerikai hátország viszont már nem a régi; az egyikük családjánál és barátainál tett látogatás nem hoz megnyugvást, és ez még csak a kezdet. Akárhova mennek, közönnyel vagy alig leplezett ellenszenvvel fogadják őket. A visszafojtott feszültség előbb-utóbb ki kell hogy robbanjon a veteránokból…
A film amolyan road movie a keserű fajtából, ahol az utazás sajnos nem váltja valóra a boldogulást. A megállók, állomások újabb próbatételeket, vagy csak átmeneti örömöket hoznak; a valós, inkább spirituális, mint fizikális hazatéréshez, illetve a trauma feldolgozásához (mind a katonák, mind a civilek számára) sokkal több időre lenne szükség, mint ez a pár nap. De annyi nem adatik meg nekik, és ahogy ma már tudjuk, az amerikai nemzetnek is évek kellettek ahhoz, hogy legalább egy része elszámoljon a történtekkel. A téma boncolgatása tehát két oldalról is fontos volt – elismerés jár az ötletgazdának, amiért ezt egyáltalán felvetette –, ám a Guerdon Trueblood-féle forgatókönyv színvonala, illetve rendezés, amely az inkább tévés vonalon aktív Richard Compton munkája, sajnos nem ér fel hozzá. A színészeken sem érezni az elkötelezettséget, de szinte semmi más sem emelkedik ki, sem a szövegkönyv, sem a zene, sem a vágás. A fényképezés terén annyi pozitívum van, hogy az eredeti helyszínek révén az akkori Amerika hangulatát jól megragadták. Egy-két jelenet – különösen a végkifejlet – magában hordozza az igazi drámát, de a filmet nem mentik meg. Így megint csak ott lyukadunk ki, hogy filmtörténetileg érdekes darab, a vietnámi téma egyik korai képviselője, de annál nem több.
Érdekes párhuzam – és nem az egyetlen –, hogy a film végén látható új-mexikói település, ahol – ahogy az kitalálható – a végső leszámolás is megtörténik, a Hope (Remény) nevet viseli, vagyis ugyanazt, amit a Rambo első részében látható kisváros. És ha már szóba került ez a klasszikus: az első Rambo bemutatásakor, 1982-ben már megvolt az az időbeli távolság, ami fogékonyabbá tette a nézők nagyját a témára. Ez, illetve a tény, hogy utóbbi alkotás minden tekintetben magasabb színvonalú, tette lehetővé, hogy nemcsak megjelenése idején volt nagy siker, de a mai napig emlékszünk rá.
Nem találtam információt arról, hogy az amerikai közönség hogy fogadta a filmet, de gyanítom, hogy mivel a közemlékezetben nem ragadt meg igazán, nem lehetett komoly hatása. A tengerentúlon kiadták DVD-n, de a hazai érdeklődőknek egyszerűbb a fenti YouTube-linken megtekinteni.
Welcome Home, Soldier Boys
20th Century Fox, 1971, 85 perc
Rendező: Richard Compton
Főszereplők: Joe Don Baker, Paul Koslo, Alan Vint
Zene: Ronee Blakley
