Mikor elhallgattak a fegyverek...

Most, hogy a krónikában eljutottunk a Tonkini-öböltől Saigon elestéig, egy elemzés következik, amelyben mérlegre helyezzük a háború folyamatait és szereplőit, és amellyel levonhatjuk a főbb tanulságokat. Előrebocsátom, hogy komplex téma ez, amelynek csak a legfontosabb összetevőit fogom megemlíteni, így egy általános és viszonylag tömör áttekintést nyújtok.

Az eseményeknek három főszereplője volt: Dél- és Észak-Vietnám, illetve az Egyesült Államok. Rájuk fogok most fókuszálni, miközben végigmegyek azon, hogy melyik ország honnan hova jutott el a konfliktus végéig, mit ért el vagy mit nem ért el politikai, katonai, illetve társadalmi síkon. 

Észak-Vietnám, vagyis a Vietnámi Demokratikus Köztársaság – nagyjából húszéves késéssel, de – véghez tudta vinni azt, amit 1954-ben, a genfi megállapodás idején megtagadtak tőle: kommunista vezetés alatt egyesítették a két országrészt, létrehoztak egy független Vietnámot, és biztosították, hogy a külföldi csapatok végre távozzanak. 

A hanoi kormányzat és a hadvezetés célja nem változott meg sem a háború előtt, sem annak során, bár stratégiai és taktikai szinten természetesen voltak változtatások. 1964-ig felkészültek az újabb háborúra, s ennek keretében nemcsak a reguláris haderejüket bővítették a keleti blokk támogatásával, hanem politikai vonalon is igyekezték gyengíteni a déli rezsimet, minden lehetséges eszközzel. Utóbbinál kiemelendő, hogy az 1959-ben megalakított Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Frontot is ők ellenőrizték, amelynek döntő szerep jutott a déli országrészben folyó politikai és katonai küzdelemben (róluk később szólok). A hagyományos kommunista módszerek szerint politikai, diplomáciai és katonai módszereket egyszerre használva értek célt.

Természetesen az ő oldalukon sem volt teljes egyetértés (akár a hanoi vezetést, akár az északi-déli relációt tekintve), és részben emiatt történt felesleges véráldozat is, amely betudható egyes vezetők türelmetlenségének: mind az 1968-as Tet-offenzíva, mind az 1972-es Nguyen Hué offenzíva elhamarkodottnak nevezhető. Előbbinél sutba dobták az egészen addig döntő fontosságú taktikai előnyt, nevezetesen a megfoghatatlanságot, utóbbinál pedig simán várhattak volna még addig, amíg az amerikai erők (már zajló) kivonása lezárul. Még így is jelentős eredményekkel jártak ezek a hadműveletek, illetve értékes harci tapasztalatokat szereztek mindeközben.

A háború során a katonai veszteségeket (egyes becslések szerint a déli gerillaerőkkel együtt 1,1 millió fő esett el) mindig sikerült olyan szinten tartaniuk, hogy ellenfelük soha ne legyen képes több harcosukat elpusztítani, mint amennyit a rákövetkező esztendőben besorozhatnak. Minden hadműveletet, nagyot és kicsit aprólékosan megterveztek és előkészítettek, a tanulságokat feldolgozták, a keleti blokkból érkezett hadfelszerelést pedig általában ésszerűen és takarékosan használták. Eközben begyakorolták az egyre magasabb szintű egységek alkalmazását, az összhaderőnemi műveletek vezetését, így hadseregük a konfliktus végére modern haderővé érett. 

Nagyon lényeges részlet, hogy északon sikerült a magasabb cél szolgálatába állítaniuk a teljes lakosságot. (Ho Si Minh már a negyvenes években átlátta, hogy a – kommunista retorika mellett általában nem gyakori – nacionalista megközelítés, amely Vietnám régóta áhított függetlenségét hangsúlyozta, képes egyesíteni honfitársainak nagy részét.) Az országrészt ért, változó intenzitású amerikai bombázások soha nem tudták hosszú időre megakasztani a termelést, a kiképzést vagy a hadianyag-szállítást, sem megtörni a nép kitartását. Ráadásul az észak-vietnámi ipar eleve nem volt olyan jelentős, hogy érdemi károkat lehessen benne okozni: ők nagyrészt a keleti blokkból kapták a hadfelszereléseket, a keleti blokk gyárait pedig nem lehetett szétbombázni. A folyamatosan bővülő Ho Si Minh-ösvényen hangyaszorgalommal dolgozó hordárdok, útépítő-brigádok, teherautó-sofőrök és katonák pedig eljuttatták a készleteket délre, ahol a harcok nagyja folyt. 

Mivel a híreket szigorúan cenzúrázták, mind a lakosság, mind a külvilág szűrt információkat kapott csak az északi országrészben történtekről. Ezekben kihangsúlyozták vagy eltúlozták a számukra kedvező fejleményeket (például a lelőtt amerikai gépek tényleges számát), míg a negatívumokat és a veszteségeket nem tették közzé. Lényegében végig bírták a világsajtó jelentős részének rokonszenvét. Kínával és a Szovjetunióval sikerült olyan kapcsolatot fenntartani, hogy egyértelmű legyen, Vietnám nem kíván vazallusa lenni egyiknek sem, ugyanakkor jelentős támogatást kaptak tőlük és a keleti blokk egyéb országaiból. A VDK melletti kiállás ideológiai szempontból egyébként is megkerülhetetlen feladat volt a szocialista országok számára, viszont jelentős terheket is rótt elsősorban a két “nagy testvér” vállára. Egy idő után ez, illetve az 1972-es Nixon-Kissinger-féle diplomáciai nyitás tulajdonképpen siettette a háború lezárását: ekkor már Moszkva és Peking is sürgette a VDK vezetését a békeszerződés aláírására. Mindenesetre a Szovjetunióval, később Oroszországgal Vietnám a mai napig jó kapcsolatokat ápol, míg Kínával változó a viszony: a hanoi vezetés egyetlen percre sem feledkezhet meg arról, hogy hatalmas szomszédjuk ott figyel a határon túl. 

Dél-Vietnám, vagyis a Vietnámi Köztársaság volt a háború abszolút vesztese, már ami a kormányzatot illeti. A jelentős amerikai támogatás ellenére sem volt képes katonailag megvédeni magát és önállóságát biztosítani. Ennek elsődleges oka, hogy a politikai hatalom rendre olyan emberek kezébe került, akik számára a kontroll maga a cél és nem annyira az eszköz volt. És bár Diem elnök (majd néhány puccsista tábornok) után Thieu valamivel jobban alkalmazkodott a realitásokhoz, ez édeskevés volt az egyszerű emberek rokonszenvével bíró, céltudatos és hazafias Ho Si Minh-nel, illetve utódaival szemben. A saigoni rezsim egy-két kivételes időszaktól eltekintve nem volt képes a déli lakosságot saját oldalára állítani, az 1962-től egyre fokozódó amerikai beavatkozás pedig nemhogy segített volna, hanem csak rontott a morális helyzeten.

Nem mellékes, bár ritkán említett tény, hogy gazdaságilag is igen nehéz volt fejlődniük, hiszen egy külső és belső támadás alatt álló, politikailag ingatag, súlyos inflációval küzdő országba jóval nehezebb befektetőket odacsábítani, mint egy békében prosperáló államba. Emellett a munkaerőpiacra is hatással volt, hogy a férfiak jelentős része katonakorában fegyveres szolgálatra kényszeríthető, szolgál is, esetleg hadirokkantként él, és nem tud munkaerőként száz százalékosan teljesíteni. És ha már itt tartunk, haderejük körülbelül 250 ezer halottat és 499 ezer sebesültet számolt el a háború végére...

A déli lakosság jelentős része (elsősorban, de nem kizárólagosan a vidékiek) komolyan megszenvedte a háborút, amely jellege miatt nem kímélte a hátországot, ahol a letartóztatások, emberrablások, robbantások és gyilkosságok részét képezték a mindennapoknak – ezzel a gerillamozgalom a kormányzat bázisát, a rezsim a gerillamozgalom bázisát próbálta gyengíteni. A testvérháborúban politikailag megosztott családok csak még jobban aláhúzták az ország kettészakadtságát. Amikor 1962-től a dél-vietnámi, majd 1965-től az amerikai haderők egyre komolyabb gépesítettséggel és tűzerővel próbálták ellensúlyozni a helyi gerillák harcászati fölényét, a harctevékenység is egyre több lakost veszélyeztetett, sebesített vagy ölt meg. (A két országrész civil veszteségei nagyjából 2 millió főt tettek ki, de természetesen a laoszi és kambodzsai határsáv lakosai közül is több tízezren veszhettek oda.) A harcok és a kitelepítések miatt az arányaiban jelentős vidéki lakosság városokba áramlása egyrészt a mezőgazdasági termelést gyengítette, másrészt a városi lakosságon belül növelte a nincstelenek vagy nehéz sorsúak arányát, ezzel is súlyosbítva a társadalmi problémákat. Bár jóval szabadabb légkörben éltek itt az emberek, mint északon (vállalkozni például jóval egyszerűbb volt, a nyugodtabb években pedig politikailag is meg lehetett nyilvánulni), a mindent átható korrupció rányomta a bélyegét az egyszerű polgárok életére is.

Az amerikai kontingens jelenléte a helyi gazdaságra frissítőleg hatott (sokaknak ugyanis munkát és bevételt teremtett), de az inflációt ez csak kis mértékben ellentételezte. Az amerikai, dél-koreai, ausztrál és más külföldi kontingensek jelenléte – elsőre paradox, másodjára már jobban érthető okokból – ugyancsak aláásta a dél-vietnámi haderők teljesítményét: azt sugallta, hogy a szövetségesek nem bíznak meg Dél-Vietnám katonai erejében, ami megint csak gyengítette a katonaság önbecsülését. 1965-től 1968 közepéig a köztársasági erők mellékes harcfeladatokra és a pacifikálásra voltak kényszerítve, holott ezen idő alatt komoly tapasztalatokat is szerezhettek volna a néphadsereg elleni harcokban. Csak a vietnamizálás megkezdésével, 1968 közepétől jutott nekik jelentősebb szerep, amikortól fokozatosan át kellett venniük a harci feladatokat. Még így is elmondható, hogy végig defenzívába kényszerültek, emellett a szervezeti problémák és az elnöki kontrollmánia sem segítettek a helyzeten. 

Dél-Vietnámban persze a Nemzeti Felszabadítási Front, vagyis a Vietkong is aktívan részt vett a konfliktusban, már az ötvenes évek végétől: adott időszakokban nagy létszámú ellenséges erőket kötöttek le vagy zavartak, de politikai vagy épp hírszerző tevékenységük sem volt lebecsülendő. A szervezet kiterjedtsége, létszáma, egyre komolyabb fegyverzete és harcászati tapasztalatai, illetve eredményei jól mutatták, hogy megfelelő szervezéssel és támogatással egy gerillamozgalom milyen jelentős erőt képviselhet. 1964 után egyre nagyobb mértékben küzdöttek együtt a délre beszivárgó néphadsereggel, azonban az 1968-as Tet-offenzíva során, majd a Phoenix program révén kádereik jelentős részét elvesztették. A háború után ráadásul a Front egységeit egyszerűen beolvasztották a néphadseregbe, egyes vezetőik eltűntek az átnevelő táborokban, és ahogy a politikai vezetésben is az északi káderek domináltak, úgy a haderőknél is ez történt. (Ez jellegzetesen kommunista taktika, mármint a belső ellenzék fokozatos háttérbe szorítása, majd felszámolása – magyarosan a “szalámitaktika”; ezt a Viet Minh is elvégezte az 1950-es évek elején, és a hanoi vezetés az amerikai háború során ugyanúgy alkalmazta.) 

Noha a háború lezárása és az országegyesítés meghozta a sokak által régen várt függetlenséget és a külföldi csapatok távozását, a megpróbáltatások korántsem értek véget. A “politikailag megbízhatatlan elemekre” – a déli rezsim egykori kiszolgálóira vagy az annak kikiáltott emberekre – kommunista stílusú átnevelő táborok vártak. A köztársasági hadsereg hadirokkantjai nem kaptak segélyeket, az ő emlékműveik eltűntek, és lényegében minden magánvállalkozást államosítottak. Mind az amerikai kereskedelmi embargó, mind a békeszerződésben beígért, de a harcok későbbi kiújulása miatt megtagadott több milliárd dolláros amerikai segély elmaradása, mind a sikertelen szocialista stílusú gazdasági intézkedések késleltették az ország gyors felzárkózását: ezt igazán csak az 1986-os reformok után lehetett megkezdeni. Nem csoda, hogy nagyjából egymillió ember hagyta el az országot a háború utáni években úgy, ahogy tudta, hogy máshol próbáljon szerencsét. Az észak-déli megosztottság pedig a mai napig érezhető ilyen vagy olyan formában: a déli rezsimről a mai napig nem lehet olyan szabadon beszélni, ahogy mondjuk Magyarországon a korábbi rendszerekről. Továbbra is egypártrendszer van, és hogy ez megváltozik-e a közeli jövőben, nem tudható. A közbeszéd mindenesetre jóval szabadabb, az általános gazdasági fejlődés pedig reményre ad okot. A vietnámi nép kitartása az elmúlt évtizedekben, az újjáépítés, majd az újabb háborúk (a kambodzsai konfliktus, illetve a kínai betörés) nehéz időszakában újra meghozta gyümölcsét, az ország nyitottsága pedig kedvez mind a diplomáciának, mind a turizmusnak, mind az odaérkező külföldi vállalkozóknak. 

Az Amerikai Egyesült Államok megalázó politikai és erkölcsi vereséget szenvedett, amely még hosszú éveken át – de talán nem elég hosszú ideig – kísértette a döntéshozókat és magát a népet. A vietnámi szerepvállalásban való elmélyülés viszonylag lassú és – a hidegháborús kontextus ismeretében – majdhogynem elkerülhetetlen volt. Ráadásul ezt kormányzati mellébeszélés kísérte már 1950-től, amikor a korábbi gyarmatellenes retorikából átfordulva a kommunistaellenes szólamok szellemében elkezdték Franciaország katonai támogatását. Ez az 1949-es kínai fordulat és a koreai háború következménye volt: ezután már Truman, később Eisenhower elnök és stábjuk minden potenciális kommunista térnyerést meg akart akadályozni. Innentől fogva a franciák újragyarmatosítási kísérletének támogatása politikailag elfogadható lett, noha a jelentős anyagi segítségnyújtás is kevés volt ahhoz, hogy biztosítsa az indokínai szabadságharcosok elleni győzelmet. Amikor pedig az 1954-es genfi megállapodás értelmében a franciák elhagyták a dél-vietnámi országrészt, a hatalmi vákuumot az Egyesült Államok foglalta el. Délkelet-Ázsia jelentőségét többek között az ásványkincsekkel, a közeli hajózási útvonalak fontosságával, emellett egyes szövetséges államok (Thaiföld, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Japán) közelségével magyarázták, mely utóbbiakra a dominóelv szerint komoly fenyegetést jelentett a kommunizmus terjedése.

Az 1950-es évek közepétől az 1960-as évek elejéig, a hidegháború legveszélyesebb éveiben a Fehér Ház természetesen továbbra sem engedhette el a dél-vietnámi rezsim kezét, mivel ez súlyos presztízsveszteséggel járt volna. Ráadásul 1961–62-ben a frissen megválasztott Kennedy elnök olyan kudarcokat és félsikereket élt meg (a Disznó-öböl, a laoszi és a berlini válság, a szovjet űrprogram lépéselőnye, az agresszív hruscsovi retorika fenyegetései, illetve a kubai rakétaválság), hogy úgy érezte, valahol határozottan ki kell állnia – és ez a hely Vietnám lett. Elnöksége alatt szélesedett ki a katonai tanácsadási tevékenység, minek révén az amerikai katonai részvétel lényegében már 1962-ben megkezdődött.

Az amerikai vezetésben elkeseredett viták folytak ekkortájt részben Laosz, részben Vietnám okán. Az látszott, hogy a tíz évvel korábbi koreai háború tanulságait páran már elfelejtették, míg a mccarthyzmus és a dominóelv még mindig kísértett. Bizonyos tábornokok magabiztosan úgy gondolták, hogy a indokínai terep nem okozna jelentős gondokat az amerikai haderőnek, és nem törődtek azzal, hogy a vietnámi kérdés eredendően politikai és nem katonai. A déli országrész kormányzata nem volt vevő az amerikaiak által sugallt reformokra, magát pedig nem tudta megvédeni egy gyengén vezetett, bár jól felszerelt hadsereggel. 1964–65-ben eljött az idő, amikor egyedül egy külső katonai beavatkozás menthette meg. Ennek ürügyéül egy ellentmondásos, de végső soron mondvacsinált összecsapás szolgált a Tonkini-öbölben.

Az amerikai harcoló alakulatok bevetése, a szövetséges államok katonai szerepvállalása, a változó intenzitású bombázások (mind északon, mind délen), a továbbra is komoly gazdasági segítségnyújtás így is csak elodázni tudta Saigon vereségét, nagyjából egy évtizeddel. Eközben folyamatosan terebélyesedett az amerikai veszteséglista is, amelyet pár évig még elnézett az otthoni közvélemény, de a társadalom egy része erkölcsi alapon már 1965 körül szembefordult a vietnámi szerepvállalással. A háború egyes eseményei komoly kételyeket ébresztettek sok emberben (két eklatáns példa erre a My Lai-i mészárlás és a bombázásokban odaveszett vagy megsebesült észak- és dél-vietnámi civilek sorsa). Mivel ezek az amerikai és a világsajtóban is publicitást kaptak, az otthoniak, illetve a nyugati és a keleti országok nagy része is mélyen elítélte az amerikai részvételt, és ez komolyan kikezdte az Egyesült Államok renoméját. 

Amikor aztán 1968 elején a Tet-offenzíva fityiszt mutatott az addig dominánsan optimista kormányzati retorikának, már többen tiltakoztak a szerepvállalás ellen, mint ahányan támogatták ezt. Ráadásul a háború jelentős erőforrásokat is lekötött (a szintén igen költséges űrprogram, illetve a társadalmi reformok mellett), és ezekben az években az Egyesült Államok pénzügyi szempontból is megindult a lejtőn. 1968 közepén már azért sem növelhették jelentősen a vietnámi kontingens létszámát, mert nem volt rá keret. Johnson bejelentése, mely szerint 1968-ban már nem jelölteti magát elnöknek, illetve a béketárgyalások megkezdése elismerése volt annak, hogy az eddig irányvonal hibásnak bizonyult, és a kivonulás előkészítése ekkor kezdődött meg. 

Az amerikai hadászati és harcászati megoldások terén összességében nem sikerült a hadszíntér jellegzetességeihez megfelelő mértékben igazodni: például a helikopterek által nyújtott mozgékonyság komoly előnyt jelentett, azonban olyan ellenfelekkel álltak szemben, akik alkalmazkodóképességük révén mindig készen álltak változtatni saját taktikájukon. Bár az amerikai erők próbálkoztak rendhagyó módszerekkel is (a pacifikálás terén ilyen volt a falvak biztonságát célzó vegyes feladatú szakaszok bevetése, mikor is az amerikai és dél-vietnámi katonák együtt éltek a lakosokkal), nagyobbrészt megmaradtak a hagyományos eljárásoknál. Ilyen volt a légierő széles körű használata, ami korántsem hozott olyan eredményt, mint amilyet vártak. 

Az is igen frusztráló volt számukra, hogy nem tudták kellő mértékben rákényszeríteni az ellenséget a harcra. Beszédes tény, hogy egy statisztika szerint az amerikai vonatkozású harcérintkezések majdnem 90 százalékát az ellenség kezdeményezte: ez önmagában elárulja, hogy a kezdeményezés kinél volt. Az amerikai haderők hiába rendelkeztek elképesztő logisztikai háttérrel, tüzérségi és légi támogatással, modern hadfelszerelésekkel: egyrészt ezek hatását a hosszú ideig alapvetően gerillataktikával küzdő ellenség módszerei valamelyest tompították, másrészt az amerikaiak végig defenzívában harcoltak. Nem terjeszthették ki a szárazföldi műveleteket Észak-Vietnámra és egy-két esetet leszámítva Laoszra és Kambodzsára sem, pedig ezáltal mérhettek volna komoly csapást rá (és amikor megtörtént, például a kambodzsai behatolás során, volt is eredménye). A hullaszámlálás (egy-egy csata után az ellenséges holttestek összeszámlálása) mint egyedüli eredménymérő eljárás is megbízhatatlan, illetve kontraproduktív volt: sem a nagymértékű tűzerő és pusztítás, sem az ellenség megfoghatatlansága nem segítette elő ennek pontosságát, míg odahaza az egyszerű amerikaiak nyomasztónak és ízléstelennek látták a “számpingpongot”, vagyis a híradásokban közölt számadatokat arról, hogy hány amerikai és hány ellenséges katona esett el aznap. 

A helyi lakosság nagy részével sem sikerült megtalálni a közös hangot: a külföldi katonák jelenléte sok vietnámi számára még mindig a francia gyarmati korszakot idézte, ráadásul az atrocitások és a tűzerő túlzó használatával járó civil halálesetek ellenük dolgoztak. Ez kölcsönös bizalmatlanságot eredményezett, ami ugyancsak gyengítette az amerikai harci szellemet, hiszen a katonák nem érezték azt, hogy áldozathozatalukat a helyiek értékelnék. A dél-vietnámi katonaság általános megítélése is igen alacsony volt. 

Az időtényező sem volt mellékes: az amerikaiak egyszerűen szólva siettek. Ho Si Minh és elvtársai ezzel szemben az ázsiai emberek türelmével tették a dolgukat, és készek volt évekig, évtizedekig vívni a háborút. Itt is kiütközött a különbség a vietnámi és az amerikai mentalitás között. Ráadásul az amerikai vezetés képtelen volt ellenfelei agyával gondolkodni, inkább a statisztikákra hagyatkozva várta az eredményeket. Mindeközben egészen 1968 elejéig próbálták fenntartani a médiában a látszatot arról, hogy milyen jól haladnak a hadműveletek, pedig ők maguk is tudták, hogy ez nem igaz. Ennek fényében még sokkolóbb volt a Tet-offenzíva hatása, amelyet a sajtó alaposan dokumentált. 

Egyébként az amerikai sajtó több forrás szerint nem volt olyan kritikus a kormányzattal szemben, mint ahogy sokan állítják, de összességében így is érezhető volt, hogy a cenzúrázatlan hírek fokozatosan szembefordítják a lakosság egy részét a háborúval. Egy demokratikus, nyílt társadalomban sokkal könnyebb az ellenhangoknak teret kapniuk, például a médiában megszellőztetni akár olyan érzékeny témákat is, amilyenek a Pentagon-iratokból derültek ki. Eközben persze az egyre szabadabban lázadó ifjúság, illetve a különböző társadalmi csoportok is hallatták hangjukat, ami egyre több emberhez jutott el a sajtó, a populáris könnyűzene és a tömegeket megmozgató demonstrációk révén. Fokozatosan erősödött az adminisztrációval szembeni bizalmatlanság (ez a nyugati világra általánosan jellemző volt akkortájt), amit azóta sem sikerült visszájára fordítani.

Az amerikai emberveszteség (nagyjából 58 ezer halott és eltűnt; körülbelül 300 ezer súlyos sebesült; illetve a háború utóhatásai következtében elhunyt közelítőleg 58 ezer ember) a háború hosszát tekintve nem tekinthetők súlyosnak vagy pótolhatatlannak, ám a vereség és az illúzióvesztés ismeretében különösen fájdalmas volt mindez a társadalom számára. A veteránok jelentős része sokáig nem érezhette még, hogy a nemzet igazán visszafogadta volna őket, bár a statisztikák szerint az átlagos vietnámi veterán egyáltalán nem volt olyan antiszociális bűnöző figura, mint amit egyes játékfilmek vagy a sajtó sugalltak. A nyolcvanas években, pláne az elesettek és eltűntek washingtoni emlékművének avatása, illetve a háborús részvételt feldolgozó játék- és dokumentumfilmek, vagy éppen visszaemlékezések hatására változott a róluk kialakult kép. 

A hadiipar képviselői profitáltak egyedül ebből a konfliktusból, hiszen elképesztő összegeket költött a kormány fegyver- és hadianyag-gyártásra, illetve fejlesztésekre. Ezzel kikövezték az utat a nyolcvanas és kilencvenes évek haditechnikája előtt. A katonai tapasztalatok feldolgozása során az egyik legfontosabb inkább társadalmi jellegű eredményt hozott: 1973-ban eltörölték a sorkötelezettséget. A hivatásos haderő magasabb hatékonysága magától értetődő, bár hozzá kell tenni, hogy még így is jó pár évig lebegett a katonaság felett Vietnám szelleme: a katonáskodás egy ideig nem volt vonzó alternatíva, és csak a nyolcvanas években változott meg a helyzet, mikor is a magabiztos reagani elnökség harciasabb retorikája, illetve a rövid és sikeres grenadai, illetve panamai hadjáratok valamelyest visszaadták a haderők hatékonyságába vetett hitet.  

Az ún. Vietnám-trauma ezzel együtt még a kilencvenes évek elején is érezhető volt; ez egy komplex hatásmechanizmus, amely az amerikai önbizalom meggyengülésével, az alkalmazott politikai és katonai módszerekkel szembeni bizalmatlansággal, illetve a külföldi beavatkozásokkal szembeni kételyekkel járt. Mindez a politikán is érződött: az 1980-as években kidolgozott Weinberger- vagy Weinberger-Powell-doktrína például megfogalmazta, hogy az Egyesült Államoknak csak akkor szabad haderőket külföldre küldenie, ha nemzeti érdekei vagy szövetségeseinek létfontosságú érdekei veszélybe kerülnek. Ha viszont ez megtörténik, akkor tisztán meg kell határozni a célokat, és teljes erővel kell küzdeni a győzelemért. Ha a fentiek nem biztosíthatók, nem szabad elkezdeni sem a katonai beavatkozást. Az 1991-es öbölháborút azért is érzékelték jóleső diadalként, mert gyorsan lezártak egy fegyveres konfliktust, egy erkölcsileg is támogatható céllal, egy népes nemzetközi koalíció oldalán, anélkül, hogy utána hosszas megszállásra kellett volna berendezkedniük, ráadásul minimális veszteségeket szenvedtek, a média pedig alapvetően pozitív felhanggal tudósított a katonai sikerekről. 

Vietnám és az Egyesült Államok végül 1995-ben vette fel újra a diplomáciai kapcsolatokat, egy évvel azután, hogy az USA beszüntette a kereskedelmi embargót. Az azóta eltelt évtizedekben mind gazdasági, mind kulturális vonalon számos előremutató esemény és kezdeményezés történt, és nyugodtan állíthatjuk, hogy a megbékélés megvalósult. 

A krónika következő részében:
Ezt hallgatták '75-ben 

Forrásjegyzékként most csak annyit írnék ide, hogy vietnamihaboru.blog.hu...