“A 13 hónapos szolgálatot végző frontkatonák hivatalos veszteségaránya Vietnámban 50 és 80% között mozgott. Ez a statisztika félrevezető, mikor a teljes vietnámi veszteségünkhöz méred. Hogy valaki Vietnámban haljon meg, az esély 1:185 volt. Ugyanakkor a teljes veszteség 83,5%-a frontkatonákból tevődött össze. Nem csoda, hogy a frontkatonák mindenki mást »frontlógós hányadéknak« tituláltak. 
A mai napig úgy gondolom, hogy az 1. katonai rendész zászlóaljat a katonai bürokraták alapították, hogy úgy küldhessenek Vietnámba gyalogosokat, hogy a harcoló alakulatok létszámát közben ne növeljék. A háború egyre népszerűtlenebb téma lett Amerikában, és a közvélemény nem akarta, hogy még több katonát vessenek be. Így a katonai rendészeket nem harcoló alakulatként küldték, bár mindannyiunk 0300 (gyalogság) besorolású volt. Mikor a harcoló egységek veszteségeket szenvedtek, a katonai rendészektől küldtek át pótlást. Volt, aki önként jelentkezett erre, mások, mint én is, kivárták, míg rákényszerítenek. Végül a D század szinte minden tagját elküldték valamelyik harcoló alakulatokhoz.”

“Mindenkinek voltak sirámai és panaszai. A kedvenc dalunk az Animals együttes slágere, a We Got to Get Out of This Place volt. A Fegyveres Erők Rádióján sosem sugározták, de megvolt nekünk kazettán és kívülről tudtuk. A tengerészgyalogság nem hivatalos jelmondatát is köpködtük. »Van a helyes módszer, a hibás módszer és a tengerészgyalogos módszer« – mely utóbbi szerintem a »semmi értelme« és a hibás módszer keresztezése. Mindenki azt ismételgette: »Élvezd ki, amit lehet, a tengerészgyalogság meg kapja be!” vagy »Mindegy, melyik csapat, csak ne a zöld!« A srácok azt mondogatták, főbelövéssel fenyegetik majd meg a fiukat, ha tengerészgyalogosnak akar állni. Mindig csodálkoztam azon, hogy mindenki, akit ott ismertem meg, gyűlölte a tengerészgyalogságot, de miután leszerelt, iszonyú büszke volt rá.”

“Semmi olyat nem tettem Vietnámban, amiért szégyenkeznék. Ugyanakkor semmi olyat sem tettem, amire büszke lennék. Igen, büszkén szolgáltam a hazámat, megtettem a magamét, hogy útját álljuk a kommunizmus délkelet-ázsiai terjeszkedésének. De nem álltuk útját, csak lelassítottuk. A háborút elvesztettük, de nem azért, mert az ott harcoló katonáink ne lettek volna elég bátrak. A háborút odahaza vesztettük el. Nem megyek bele az okokba, ez legyen egy másik könyv témája. Elfogadom a tényt és az okokat, amiért veszítettünk.
De nem tudom elfogadni azt, ahogy a hazatérő veteránokkal bántak, amikor ezek a százezrek visszajöttek Vietnámból egy évtizedes háború végeztével. Manapság, amikor valaki megtudja, hogy Vietnámban szolgáltam, vagy hogy katonáskodtam, megállnak és azt mondják: »Köszönjük a szolgálatát.« Ezt sértőnek találom és magamban azt gondolom: »Ötven évvel ezelőtt történt, és most akarjátok megköszönni?« A köszönet általában a fiatalabb nemzedék tagjaitól érkezik. Az én nemzedékem soha nem köszönte meg, hogy szolgáltam a hazámat. Idővel a liberálisok súlyos bírálatokat kaptak, amiért a hazatérő katonákkal úgy bántak, ahogy. Megtanulták a leckét. Ma azok, akik ellenzik a közel-keleti beavatkozásunkat, mosolyogva mondják: »Óh, én támogatom a katonáinkat. Csak a háborújukat nem.« Szerintem ennek semmi értelme. Cinkosságszaga van, nem érzem igazi hálának. Talán számukra van értelme. Annyit tudok, hogy akik Vietnámban harcoltak, ugyanolyan bátrak voltak, mint akik Bunker Hillnél, vagy a San Juan-dombon vagy a Szuribacsi-hegyen. És ha sosem hallottak ezekről a helyekről, hát szégyelljék magukat, és nézzenek utána. A Vietnámban harcolók ugyanannyi tiszteletet érdemelnek, mint bármely más háború résztvevői. Nem kapták meg az elismerést, mikor hazatértek, és most már túl késő azt mondani egy vietnámi veteránnak, hogy »köszönjük a szolgálatát.«
Van egy emlékmű Washingtonban a vietnámi veteránok számára. Tudtommal ez az egyetlen földfelszín alatti emlékmű. Szerepel rajta az összes Vietnámban elesett katonánk neve. Néhányan azt mondják, az emlékmű V alakot formál. Szerintem inkább egy pipára hasonlít, mintha valaki azt üzenné, »na, ez is megvolt.« Sok veterán panaszkodott erre az emlékműre, amit egy vietnámi építész tervezett. Ezért a kormány megrendelt egy szobrot hozzá, ami három, harcfelszerelést viselő amerikai katonát ábrázol. Aztán a politikai korrektség jegyében, még egy szobor odakerült, hogy a Vietnámban szolgált nőknek is emléket állítsanak. De nem lehet feloldani egy tévedést azzal, hogy még tetézed is. Nem azt mondom, hogy a fenti emlékműveket le kellene bontani. Jók, ahogy vannak. Ellátogattam oda, és nagyon megindított, amikor azokat a neveket láttam a falon. De egyetlen emlékmű sem változtatja meg azt, ahogy a hazatérő katonákkal bántak. 
Azért írtam le mindezt, hogy az olvasók megértsék, milyen volt Vietnámban szolgálni. Sok ezernyi ember vett részt a vietnámi harcokban, talán önök is ismernek egyet-kettőt. Ne menjenek oda hozzájuk azzal, hogy »köszönjük a szolgálatát.« Inkább mondják azt, hogy elolvasták ezt a kötetet, és egy keveset már tudnak arról, milyen volt. És remélhetőleg soha többé nem hozunk szégyent azokra a férfiakra és nőkre, akik idegen országból érkeznek haza szolgálatuk végeztével!”