Hihetetlen, de a hírszerzésünk valóban kiváló volt. Mivel dolgozott egy ügynökünk a kommunisták főparancsnokságán, majdhogynem azonnal értesültünk a terveikkel kapcsolatos változásokról. Miután Nixon belebukott a Watergate-botrányba 1974 augusztusában, egyre több jelentés érkezett arról, hogy Hanoiban arról tárgyalnak, hogy a katonai győzelem küszöbön áll. Nixonról azt gondolták, hogy amilyen őrült, a végén még újra beavatkozik a háborúba, de mikor eltűnt a színről, úgy látták, ezzel megnyílhat a Saigonba vezető út.

Graham Martin nagykövet és a saigoni CIA-állomás főnöke, Thomas Polgar elhitték, hogy a dél-vietnámi haderő egész jó állapotban van és ki tud tartani. Néhányan a követségi kollégák közül viszont úgy gondoltuk, a VKH komoly problémákkal küzd. A harci szellem alacsony volt és a rendszert, illetve a hadsereget átható korrupció elképesztő mértékű. Martin és Polgár szerint a figyelmeztetések túloztak, és ha az amerikai kongresszus még egy utolsó segélyt megszavaz, akkor az legalább rövid távon megold mindent. Úgy hittem, a dél-vietnámiak bőséges hadianyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy kitartsanak, de a parancsnokaik ezt szépen elsuvasztották maguknak, hogy keressenek rajta.

’74 őszén az észak-vietnámiak támadásokkal próbálgatták a dél-vietnámi védvonalat, hogy megtalálják a gyenge pontokat; tudni akarták, megérett-e már az idő a végső támadásra. Ki akarták deríteni, hogy az amerikaiak Nixon távoztával is készek-e bevetni a légierőt egy ilyen provokáció esetén. 1975 elején elfoglalták Phuoc Long tartomány fővárosát, nem messze Saigontól. Az Egyesült Államok nem küldött B-52-eseket, és a hanoi politbürót ez felbátorította.

Hamarosan jöttek is a jelentések arról, hogy komoly támadásokra van kilátás – még nem Saigon elfoglalására, de jelentős offenzívára. Márciusban lecsaptak a hegyvidéken Ban Me Thuotnál és az 1. katonai körzetben (Dél-Vietnám öt legészakibb tartományában). Thieu elnök ekkor kezdte a védelmet hátrébb vonni, és ezt már korábban meg kellett volna tennie, de Martin nagykövet elhitette vele, hogy az Egyesült Államok válsághelyzetben majd beavatkozik, a háborús felhatalmazási törvény és a kongresszusi ellenhangok ellenére is. A stratégiát úgy nevezte, hogy „felül könnyű, alul nehéz”, más szóval az északi tartományok védelmét redukálta, míg Saigon védelmét megerősítette. De ezt nem árulta el a követségen, ugyanis egyre kevésbé bízott meg az amerikaiakban. Ugyancsak aggasztotta egy puccs lehetősége. Így hát ahelyett, hogy racionális döntéseket hozott volna, a legjobb egységeit a főváros köré vonta mint afféle testőrséget. Mikor a kommunista erők Huétól északra támadásba fogtak, Thieu délre rendelte a légideszant hadosztályt.

A frontharcos alakulatok harci szellemének megtartása érdekében Thieu megengedte a katonáknak, hogy családjukat maguk mellett tartsák a harcok során. Így, amikor a kommunista erők támadásba kezdtek, és a VKH hátrálni kényszerült, saját családtagjaikba botlottak, és el lehet képzelni, ez mivel járt. A katonák jobban aggódtak amiatt, hogy családjukat valahogy kimenekítsék, mintsem hogy a következő védvonalat kialakítsák. Két hét alatt a dél-vietnámi haderő fele összeomlott, és még csak komoly ellenállást sem tanúsítottak közben.

Március utolsó napjaiban elrepültem az 1. katonai körzetbe, és a saját szememmel láttam, hogy Truong tábornagy Da Nangnál berohan a tenger hullámai közé. Eldobálták a fegyvereiket és eszeveszetten úsztak a hajók felé. Abszolút pánik volt. Ilyet azóta sem láttam. Több ezer katona úszott a habok között. Az észak-vietnámi támadás elől menekültek. A hegyvidéken a kommunisták igen gyorsan nyomultak előre Ban Me Thuot felől a tengerpart felé, miközben a déli hadsereg visszavonult. Három-négy nap múlva az észak-vietnámiak képesek voltak kettévágni az országrészt Nha Trangtól északra.

Martin nagykövet akkor ért vissza az Egyesült Államokból, ahol fogászati kezelésen esett át, illetve próbálta a kongresszust rábeszélni arra, hogy nyújtsanak újabb támogatást a saigoni kormánynak. Március végén érkezett meg, amikor a helyzet kezdett igazán ráégni. Én voltam a rangidős katonai eligazítója, így bementem az irodájába és közöltem, hogy „Nagykövet úr, most tértem vissza egy repülőútról. Az 1. katonai körzet felett jártam, és láttam, ahogy a dél-vietnámi hadsereg bemenekül a tengerbe.” Azt mondta: „Nem hiszek magának. A hírszerzés bizonyára téved.”

Egy pillanatra hadd álljak meg, hogy a nagykövetről szóljak pár szót. Martint eredetileg azért küldték Vietnámba, mert számos kritikusa és csodálója szerint a B–52-eseket nem számítva ő volt ide a legmegfelelőbb. Makacs és hajlíthatatlan ember volt. Washingtonban úgy vélték, pont ő kell ide, hogy a védelem kitartson. Azért volt ott, hogy jelképezze az amerikai rendíthetetlenséget és elkötelezettséget. Vietnámban vesztette el fogadott fiát is, aki frontkatonaként esett el. Mindezek fényében Martin lett volna az utolsó, aki átadja az országrészt a kommunistáknak. Csak hogy példázzam, milyen furcsa színben látta a világot, miután a fél országrész lényegében ellenállás nélkül odalett, Martin táviratozott Washingtonba, hogy javaslatot tegyen egy Dél-Vietnámnak szánt ötéves gazdasági terv kapcsán. Álomvilágban élt.

Szóval már április első hetében jártunk, és még az észak-vietnámiak is meglepődtek azon, mekkora győzelmet arattak. A politbüro összeült és úgy döntöttek, hogy Ho Si Minh májusi születésnapjáig kiharcolják a teljes győzelmet. Polgar úgy látta, a helyzet aggasztó, de közben lengyel és magyar diplomatákkal tárgyalt, akik meggyőzték arról, hogy van esély egy tárgyalásos rendezésre. Ugyanekkor a francia nagykövet is ugyanezzel kezdte traktálni Martin nagykövetet. Szóval miközben megkaptuk azokat a híreket, melyek szerint nincs esély a kiegyezésre, hogy a kommunisták a teljes katonai győzelemre hajtanak, és hogy már a kiürítést kellene terveznünk, Polgar és Martin abba a hitbe ringatták magukat, hogy majd a tárgyalásos rendezés mindent megold.

Polgar amúgy tényleg készíttetett velem egy becslést arról, hogy mennyi vietnámit kell egy evakuálás során elszállítanunk. Úgy gondoltam, még alsó hangon is legalább egymillió vietnámit kellene evakuálnunk, akik a CIA-nak, a követségnek és az amerikai katonaságnak dolgoztak. De Polgar a kiürítési tervezést elhanyagolta, Martin pedig még tett is róla, hogy senki ne tervezzen evakuálást.

Az egyetlen kiürítés, ami Martinnak eleinte kedvére volt, a Babylift művelet. Az ötlet Ed Dalytől származott, a World Airways tulajdonosától. Ő fontos szerepet kapott Da Nang kiürítésénél, és vietnámi árvákat próbált az Egyesült Államokba szállítani. Martin hallott erről, és sürgette a Fehér Házat, hogy szervezzenek hasonlót. Remélte, hogy az amerikai gépeken elszállított több száz vietnámi csecsemő látványa együttérzést kelt a déliek ügyének, és talán a kongresszus is rábólint egy segélyszállítmányra. És talán úgy gondolta, az azonnali kiürítést javaslókat is lecsendesíti vele.

A Babylift művelet sok szempontból porhintés volt. A gyerekek közül csak néhány volt háborús kitelepített. Sokan már hónapok vagy évek óta éltek saigoni árvaházakban, és a kommunista offenzíva közvetlenül nem fenyegette őket. De akkor még én is megtapsoltam az ötletet mint végre egy lépést a helyes irányba. Április 4-e reggelén a légierő egyik C-5A Galaxy szállítógépe leszállt, a fedélzetén a dél-vietnámi haderőnek szánt jelentős mennyiségű hadianyaggal. Ez volt a világ legnagyobb szállító repülőgépe. Mihelyt lepakolták, felraktak 243 árvát. A felszállás után harminc perccel géphibát észleltek. Megfordultak, de még a leszállás előtt földbe csapódtak. Szívszorító volt. Több mint kétszáz gyerek veszett oda.

Végül több száz árvát evakuáltak, de a nagykövet továbbra is ellenzett minden más kiürítési tevékenységet. Ennek ellenére a fiatalabb követségi tisztviselők egyre több és több vietnámi csempésztek fel a repülőgépekre. Washingtonban pedig a külügyminisztériumi tisztségviselők Kissinger fülét rágták, hogy utasítsa már Martint az evakuálás megtervezésére. De mindez továbbra is előírás vagy együttműködés híján zajlott. És senki nem nyaggatta a bevándorlási hivatalt, hogy emeljék meg a vietnámi bevándorlók engedélyezett létszámát, illetve egyszerűsítsék a bevándorlási folyamatot. Martin ezt később alibinek használta arra, hogy miért nem sikerült több vietnámit kimenekíteni az országból.

Április közepére annyira aggódtam, hogy behívattam a legjobb ügynökünket, hogy egy korábbi jelentését átbeszéljem vele. Álcázta magát, és Saigonban találkoztunk. Mindig adtam neki egy doboz Budweisert és Salem cigarettát. Ho Si Minh is ezt a cigit szerette a legjobban, úgyhogy ilyet akart. Megerősítette, hogy a kommunisták kenyértörésre akarják vinni a dolgot. Visszasiettem a követségre, de elhűlve tapasztaltam, hogy Polgar nem engedi, hogy a legfontosabb üzenetek között küldjem el a jelentésemet.

Martin még mindig reménykedett, hogy Saigontól északra, Xuan Locnál meg lehet szilárdítani a védelmet, és végül sikerül összehozni egy politikai rendezést. Olyasvalakit akart a vezetésben, aki szerinte képes tárgyalni Hanoijal, ezért április 23-ra úgy döntött, meg kell szabadulni Nguyen Van Thieu elnöktől. Rábeszélte, hogy lépjen hátra, és tett róla, hogy Thieu ne próbálkozzon semmilyen trükkel. Martin el akarta távolítani az országból. Emlékszem, Polgar felhívott: „Különleges megbízatásom van a maga számára. Maga fogja ma éjjel kivinni a reptérre Thieut.” Nekem kellett a névtelen, elsötétített limuzint elvezetnem a Tan Son Nhut-i reptéren kijelölt találkozási pontra, ahol egy elsötétített CIA-gép fogja felvenni. Indulásnál Thieu Charles Timmes tábornokkal, CIA-ügynökkel jött ki. Ahogy beszálltak hátulra, Thieu szárnysegédei bőröndöket dobtak be a csomagtartóba. Úgy csörögtek, mintha fém lett volna bennük. Thieu már korábban elszállíttatta az országból az aranya nagy részét, szóval szerintem ez is az ő cucca volt. A városban már zűrzavar uralkodott. 140 ezer észak-vietnámi katona harcolt egyórányi járásra a városközponttól. A Xuan Locnál kiépített védvonal már majdnem összeomlott. Borzasztó volt. Komolyan aggódtunk, hogy Nguyen Cao Ky légimarsall majd közbelép, hogy megölje Thieut és átvegye a hatalmat, ezért alaposan felfegyverkeztünk. Thieu egész úton sírt. Egyszer meg azokról a műtárgyakról beszélt, amiket Taipeibe és Hongkonga vitetett.

A CIA-gép teljes sötétségben várt. Ahogy odagurultam, amerre a repülőgépet véltem, majdnem elgázoltam Polgart. Odasoroltam a repülőgép mellé, és a hajtóműve már járt. Mintha a Casablanca híres zárójelenete elevenedett meg volna, kivéve, hogy Bogart és Bergman hiányzott a képből. Csak a nagykövet volt ott. Mikor Thieu kiszállt, odahajolt hozzám, megragadta a kezemet és azt mondta a franciás akcentusú angolságával: „Köszönöm, mindent köszönök.” Nem értettem, mit köszön. Mármint 58 ezer katonánkat veszítettük el ott, ezt köszöni? Vagy hogy megmenekülhet?

Thieu odasietett a géphez, és Martin a karját fogva segítette fel a lépcsőn. Aztán leugrott és elrángatta a lépcsőt, mintha így próbálná az amerikai szerepvállalás köldökzsinórját elvágni Vietnámtól. Odarohantam hozzá: “Nagykövet úr, segíthetek, segíthetek önnek?” Csak állt ott teljes kétségbeesésben: “Nem, nem, már megvagyok.”

Thieu távozása nem oldott meg semmit. Martin még mindig hitte, hogy összejön a tárgyalásos rendezés, és nem volt hajlandó tervet készíteni a kiürítésre. Még a titkos dokumentumok megsemmisítésének sem álltunk neki. Úgyhogy az utolsó napokban és éjszakákon a követségi épületben érezhető volt a finom remegés, mikor a tetőn elhelyezett kemencét próbáltuk felpörgetni. Egyszer Martin kijött a parkolóba, látta, hogy a kemencéből származó finom hamu rászállt a kocsijára, ő meg kétségbeesetten próbálta letörölni róla. Azt mondta, “Nem hagyhatjuk így. Ez a gyengülő amerikai akaratot jelképezné…” Egyre jobban megzavarodott. Nagyjából ekkor kérdeztük meg, hogy kivághatjuk-e a parkoló fölé magasodó tamariszkfát, hogy legyen elég hely a helikoptereknek. Nem engedte. “Nem, nem, nem vághatják ki. Az az amerikai elszántság szimbóluma, és még félreértelmeznék.”

Még egy névsort se állítottak össze azokról a vietnámiakról, akikért a legjobban aggódtunk. Meg sem próbáltak fontossági sorrendet felállítani. Akik elsőként menekültek meg, általában a Thieu-kormány legkorruptabb és legmagasabb rangú tisztségviselői voltak. Pár nappal az összeomlás előtt boldogan integetve ugrottak fel a helikopterekre, civil öltözékben. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Sok amerikai a vietnámi barátait segítette kijutni. Szeretőket, bejárónőket és jó barátokat, nem feltétlenül azokat, akiket a legnagyobb veszély fenyegette. A vietnámi hírszerző ügynökök semmilyen előnyt nem élveztek. Sokuk még akkor is kint volt a dzsungelben, rádiókat kezeltek vagy iratokat fordítottak.

Április 29-e reggelén a kommunisták Saigon külvárosát kezdték ágyúzni, pontosan úgy, ahogy a hírszerzőink jelezték. Súlyos tüzérségi tűz volt, arra ébredtem. Épp akkor bóbiskoltam el, és előtte két hétig alig aludtam. Úgy kellett átvágnom magam a követség körül összpontosuló több ezer vietnámi között. Híreket kaptunk arról hogy a Saigon elleni támadás már zajlik, és hogy a kommunisták nemcsak a repteret fogják lőni hajnali hat órától, hanem Saigon központját, a követséget és az elnöki palotát. És még nem volt megszervezett légi kiemelésünk. Az evakuálást végző flottaegységek már ott hajóztak a part közelében, de a tervezésbe hiba csúszott: a saigoni időt összekeverték a greenwhichi idővel. Eredetileg kora reggel kezdték volna a CH–47-esek a kiemelést, de csak kora délután tudtak nekiállni.

Közben a nagykövet még mindig bízott abban, hogy a merev szárnyú gépekkel is megoldható az evakuálás. Ragaszkodott ahhoz, hogy kihajtson Tan Son Nhutra, át a várost uraló zűrzavaron. Mikor odaért, látta, hogy a védelmi attasénak volt igaza, a reptér használhatatlan volt. Visszatért tehát a követségre és kimondta: “Oké, jöjjön a 4. opció, a Frequent Wind.” Ez volt a helikopteres kiemelés. A saigoni amerikaiak, illetve vietnámi családtagjaik már tudták, hogy a helyi amerikai rádiót kell hallgatniuk, mert jelezni fogják, hogy mikor indul meg az evakuálás. A jel a Fehér karácsony című dal volt, utána pedig egy megjegyzés: “A hőmérséklet 40,5 Celsius fok, és emelkedik…”

Épp a CIA műveleti termében voltam. Hátrahagyott vietnámi ügynökök hívásai jöttek be, akik kiabáltak és könyörögtek, hogy “Kérem, jöjjenek értünk, meg fogunk halni!” Ezért beálltam és az Air America pilótáit irányítottam, akik kis méretű helikopterekkel repkedtek Saigon felett, hogy háztetőkről vegyenek fel vietnámiakat és amerikaiakat. Senki sem adott erre utasítást. Aztán berohant egy CIA-s és közölte, hogy még mindegyik fordítónk odakint van. Úgy hetvenen lehettek, és ahogy peregtek az órák, megtudtam, hogy az a CIA-ügynök, akit megbíztak ezen emberek kiemelésével, szépen lelépett, és ott hagyta őket a CIA szállóján. Miután a kommunisták átvették a hatalmat, a legtöbbjüket legéppuskázták.

Végül, délután két óra körül megérkeztek a nagyobb helikopterek. Tan Son Nhut szétbombázott betonjáról, illetve a követség tetejéről és parkolójából vették fel az embereket. A tetőn levő kemencék teljes gőzzel üzemeltek, de nem volt elég idő minden dokumentum elégetésére. A fákra hamu rakódott, és egyszer még egy rakás, bezúzott iratokat tartalmazó zsákot is levittünk az udvarra. Mikor a helikopterek leszálltak, a rotorszél feltépte a zsákokat. Szupertitkos konfetti gabalyodott a lombok közé. 

Megkezdődött a vietnámiak bevezetés az épületbe, aztán fel a tetőre. A folyosókon emberek gyűltek, magukkal hurcolt állatokkal, síró csecsemőkkel, és alig volt víz. A légkondi és a liftek már nem működtek. Egyre inkább olyan volt az egész, mint Dante pokla. Attól rettegtünk, hogy a vietnámiak esetleg fellázadnak, ha úgy látják, hogy ott hagyjuk őket. A tetejébe rengeteg fegyver volt még a követség környékén, amit az amerikaiak hagytak ott távozásnál.

Lementem a nagykövet irodájába. A földön térdelt, próbálta kézzel széttépni a saját legbizalmasabb papírjait. Hat óra körül jött a hír, hogy a kommunisták beszüntették az ágyúzást, mert megtudták, az amerikaiak éppen evakuálnak. Fél tízre már csak tizenhét CIA-s volt a követségen. Polgar szólt, hogy induljak. Ő maradt, hogy a nagykövettel együtt távozhasson. Kiléptem a zsúfolt folyosóra, ahol a tengerészgyalogos őrök puskatussal csináltak nekünk helyet, hogy felmehessünk a tetőre. Nem voltam képes a szemükbe nézni. Mikor felértem, a távolban, a város szélénél láttam a Vietnámi Néphadsereg járműveinek fényeit. Ezek a fénypontok mutatták, hogy a Saigon környékén harcoló 140 ezer katona megindul. Félórányira voltak a városközponttól. Annyira magabiztosak voltak, hogy a lámpáikat is felkapcsolták. A láthatáron nyomjelzők villantak, és a Bien Hoa-i lőszerraktár hatalmas robbanások közepette égett. Néha amerikai vadászbombázók tűntek fel és földi célpontokra tüzeltek. Ez nemigen ismert, mert addigra az amerikai harcoló alakulatok már távoztak, de most visszatértek, annyira kétségbeesett helyzetben voltunk. Ahogy lenéztem az épületről, több ezer vietnámi láttam az utcákon. Elkeseredettek voltak, de nem kiabáltak. Fura mód csendben voltak. Mindenki a követséget bámulta, a kimentésben reménykedtek, de féltek, hogy ha zavart keltenek, nem jutnak ki. A gépünk felemelkedett és elindultunk, de én azon agyaltam, milyen szánalmas lenne, ha pont most lőnének le minket. 

A háború sok szempontból úgy ért véget, ahogy az amerikaiak végig hozzáálltak: az emberi életekre való tekintet nélkül. És ehhez személyes élményem is kötődik. Úgy két nappal korábban felhívott egy vietnámi hölgy, akivel időnként jártunk, és akit első vietnámi turnusom óta ismertem. 1973-ban eltűnt a városból. 1974 végén eljött hozzám egy egyéves fiúcskával. Szerintem az én gyerekem volt. Az összeomlás előtt felhívott és azt mondta: “Segítened kell kijutnom, mert a kommunisták megölnek, amiért egy amerikaival jártam és amiért amerikaitól van gyerekem.” Épp egy jelentést készítettem a nagykövetnek, ezért azt válaszoltam: “Nézd, Mai Ly, hívj vissza egy óra múlva. Megteszem, amit tehetek, hogy kimenekítselek.” Azt mondta: “Ajánlom is, mert ha nem, öngyilkos leszek és megölöm a gyereket is.” Egy óra múlva hívott, de épp a nagykövetnél voltam, nem tudtam felvenni. Az utolsó nap összefutottam egy rendőrrel, aki ismerte őt. Megkértem, derítse ki, hol van a nő. Utánajárt és azt üzente vissza, hogy megölte magát és a gyereket. Sosem tudtam erről megbizonyosodni, de ahogy a helikopter felemelkedett, rám tört a bénító bűntudat. Annyira arra összpontosítottam, hogy a vonakodó nagykövetet meggyőzzem a kiürítés fontosságáról, hogy én magam is megfeledkeztem arról, hogy életek forognak kockán. Tennem kellett volna valamit, hogy megmentsem azt a nőt és a gyerekét. Vietnámban ugyanaz történt velem, mint annyi más amerikaival: el akartuk végezni a feladatot, de nem törődtünk az emberi életekkel.