Vietnámi Köztársaság – 1975. április 30. szerda

A helikopter tankjából majdnem teljesen kifogyott az üzemanyag.
A háborúból pedig a szufla.
Tulajdonképpen véget is ért. Már csak ezt az utolsó feladatot kellett elvégezni: Az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága CH–46-os Sea Knight típusú, Swift kettő-kettő hívójelű, a 164. tengerészgyalogsági közepeshelikopter-század kötelékébe tartozó helikopternek be kellett fejeznie a küldetését. Az, ahogy ott lebegett az amerikai nagykövetség teteje felett Saigon szívében, majd ahogy elindult onnan, örök szimbóluma maradt egy hosszú és tragikus dráma utolsó felvonásának. 
[...]
Saigon lassan eltűnt a fák mögött, a dupla rotoros helikopter utasai pedig egyre vékonyabb szalmaszálba kapaszkodva remélték, hogy a sebesen fogyó üzemanyag elég lesz ahhoz, hogy elérjék a céljukat. Reménykedett ennek a rommá lőtt országnak a népe is heteken át. Most viszont ennek a bukott nemzetnek a reményét, egy egész nép sorsát fújta el a szél, amely vad táncot járt a helikopter rotorjai körül.
[...]
De ez a helikopter nemcsak a tizenegy utast és a hajózószemélyzetet vitte magával utolsó vietnámi útján. Ennél sokkal többet. Mert azon a helikopteren utazott még sok milliónyi szív: a sebesültek, a halottak, az otthontalanok, a szétszakított családok; emberek, akik szenvedtek a háború hosszú évei alatt; a nemzetek, amelyek megosztották magukat, elvesztették ártatlanságukat és a gyermekeiket. Fáradt, vérző emlékek utaztak még azon a remegő, fakózöld gépmadáron, és sok-sok megbánás. 
Azon a napon felnőtt férfiak sírták el magukat, férfiak, akik bátran és elszántan harcoltak, a vérüket adták egy ügyért, ami most elveszett. Túlságosan sok barátjukra húzták rá a fekete nejlonzsákok cipzárjait, olyan barátokra, akik az életüket adták a győzelemért. Az ő számukra ez a helikopter, amely utolsóként hagyta el Saigont, egyet jelentett a kétségbeeséssel.
– Miért haltunk meg? – tették fel a kérdést. – Miért szenvedtünk, és miért fizettünk ekkora árat?
Aztán az öklüket rázták, ahogy figyelték a helikoptert, amely a tengely felé suhant. 
– Soha egyetlen csatát sem veszítettünk el. De akkor hogyan lehetséges, hogy mégis elvesztettük a háborút? 
Más férfiak is sírtak azon a napon, férfiak, akik bátran és elszántan harcoltak, s akik a vérüket adták egy ügyért. Ők is túl sok barátjuk köré csavartak leplet, olyan barátok köré, akik az életüket adták a győzelemért. Az ő számukra ez az amerikai helikopter egyet jelentett a győzelemmel.
Zászlókat lengettek, és diadalittasan emelték az öklüket a levegőbe. Felmutattak az égboltra, amelyen az amerikai felsőbbség utolsó morzsája repült, és felkiáltottak, ahogy a helikopter elhúzott felettük:
– Látjátok? Látjátok? Végül mégiscsak a miénk lett a győzelem! 
Az utcákon, a falvakban, a kunyhók és a házikók mélyén emberek próbáltak elrejtőzni. Halálra voltak válva. Az ő tekintetük is követte a helikoptert, és ők is felkiáltottak:
– Miért hagytatok cserben minket?
Féltek attól, ami rájuk várt. Tudták, hogy az, ami végül mégis megtörtént velük, sokuk életébe fog kerülni, és még többeket fog rabszolgasorba dönteni. És dühösen rázták az öklüket az ég felé, ahogy a helikopter elhúzott felettük:
– Mi hittünk bennetek!
Ezrek álltak megannyi hajó fedélzetén, és a hajókorlátba kapaszkodva, zavarodottan figyelték a feléjük siető helikoptert. Abban a pillanatban számukra az egész világ – az otthonuk, a vagyonuk, a hazájuk – egyetlen talpalatnyi acéllemezzé zsugorodott a bakancsaik alatt egy hajó fedélzetén, ami nem az övék volt, hanem valaki másé. Felnéztek az égre, és azt kiáltották:
– Most mihez kezdjünk?
Sokan azok közül, akiknek halántéka odaát őszült meg, miközben mindenüket feláldozták a győzelemért, dacosan jelentették ki:
– Ez nem a mi művünk! Mi nem vesztettük el ezt a háborút. A testvéreink a szabadságért haltak meg… a szabadságért!
Dühösen emelték öklüket az utolsó helikopter fel, és kinyújtották a középső ujjukat.
– Azok a kibaszott, kurva, kommunista pacifisták, akik a háború ellen tüntettek! Ezt ők csinálták. Meg a kibaszott, kurva, kommunista képviselők, meg a húgyagyú politikusok. Ők adták el a győzelmet. Mi győztünk, de ők elvették tőlünk a győzelmet!
Kanadában és New York meg San Francisco és még számos város utcáin őszes hajú emberek álltak, emberek, akiknek egykor ébenfekete hajába virágok voltak fonva, és ők is látták a helikoptert, ahogy a hajók felé repült. Ők is dühösen az ég fel emelték az öklüket, és kinyújtották a középső ujjukat.
– Nem megmondtuk?! – harsogták. – Amit az országunk tett, az szörnyűséges volt, törvénytelen és erkölcstelen. Nem lehetett ennek más vége. Végig nekünk volt igazunk. Nekünk hála, végre vége lett.
Férfiak, nők és gyerekek a televízióban nézték a felvételeket arról az utolsó repülésről… és nézték az utolsó amerikaiakat, akik elhagyták ezt a földet, ahol erre a szörnyű háborúra sor került. És megnyugvással sóhajtottak fel, és így nyugtatták egymást: 
– Vége van. Most majd elkezdődhet a gyógyulás.
Ők alkották a fáradt Amerikát, a megosztott és darabokra szakadt Amerikát. Úgy érezték, hogy jönnie kell valami jónak az után a sok rossz után: a merényletek, a társadalmi feszültség, az elszabadult infláció, a drogprobléma, a benzinhiány, a Watergate-botrány. Legalább ennek a háborúnak vége lett.

A kötet címe nem csak a dél-vietnámi főváros elestével rezonál, hiszen Billy Joel híres dalára is visszautal vele a szerző az előhangban, ahol a dalszöveg egyik szakasza olvasható. A melódia felidézi a tengerészgyalogosok kiképzését és harcát, illetve aláhúzza bajtársiasságukat. A szám az énekes ismertebb művei közé tartozik, első válogatáslemezére is felkerült.