A háború utolsó napjai 

Miközben elkeseredett csaták folytak Saigon körül, a városon belül is sok minden történt. 1975. április 27-én délutánra Huong elnök összehívta a nemzetgyűlést, hogy utódját illetően szavazást tartson. A katonai helyzetről szóló beszámoló utána megválasztották Duong Van Minh tábornokot, akit másnap be is iktattak. “Nagy Minh” 1963-ban a Diem-ellenes puccs vezéralakja volt, de őt is államcsínnyel távolították el nem sokkal később. Most mint “a harmadik erő” képviselőjétől többen is tőle várták, hogy tető alá hozzon egy tárgyalásos megállapodást. Minh még mindig remélte, hogy van erre esély. Rádióbeszédében kifejtette, hogy párbeszédet kezdeményez a Déli Ideiglenes Felszabadító Kormánnyal egy fegyverszünetről, véget vet a sajtócenzúrának, szabadon bocsátja a politikai foglyokat és többpárti kormányzatot hoz létre. Kapitulálni viszont nem kapitulált, hanem tábornokainak parancsba adta a küzdelem folytatását. A DIFK és a hanoi kormányzat ebben a helyzetben természetesen nem volt vevő a kiegyezésre…

Köztársasági erők védekeznek Saigon peremén

Eközben újabb csapás érte a köztársasági haderőt, mivel Cao Van Vien tábornagy, a vezérkar főnöke lemondott, majd helikopteren távozott, hogy az amerikai flotta valamelyik hajóján találjon menedéket. Helyettese, Khuyen altábornagy ugyanígy cselekedett. Minh gyorsan új vezérkari főnököt nevezett ki, Vinh Loc altábornagyot. Ő csak április 29-én délelőtt vette át az irányítást. Helyettese a már nyugdíjba vonult Nguyen Huu Hanh lett, aki titokban kommunista ügynök volt. 

Minh elnök levele az amerikai nagykövetnek 

Minh elnök levelet küldött Graham Martin amerikai nagykövetnek, és sürgette, hogy a maradék amerikaiak 24 órán belül távozzanak az országból. Egészen odáig a nagykövet makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy el kell kerülni a pánikkeltést, márpedig az evakuálás visszavonhatatlan bizonyíték lett volna arra, hogy az összeomlás közel van. Martin önfejűsége még számos problémát okozott; ezt általában azzal magyarázzák, hogy egyetlen fia Vietnámban esett el, így aztán személyes ügy lett számára Dél-Vietnám megvédése. Mikor pár héttel korábban visszatért Washingtonból, a saigoni CIA-főnök, Thomas Polgar beszámolt neki a helyzetről és a közelgő összeomlásról, a nagykövet azonban nem volt hajlandó tudomást venni a valóságról; bízott a tárgyalásos rendezésben, és nem adott utasítást az evakuáció előkészítésére. A nagykövetségen dolgozó amerikai katonatisztek ezért szervezkedni kezdtek, és számos vietnámi kollégájuk, illetve azok családja ennek köszönhette az életét, mert így felfértek még a Fülöp-szigetekre tartó repülőgépekre, igaz hivatalos papírok nélkül. Amikor mindez a tüdőgyulladástól szenvedő nagykövet fülébe jutott, őrjöngeni kezdett, de a tiszteket ez sem ingatta meg; ők tisztán látták, mi készül. 

Graham Martin nagykövet újságírók gyűrűjében

Visszatérve április végére, ezekben a napokban, amíg lehetséges volt, a Tan Son Nhut-i reptérről szálltak fel az utasszállítók és a katonai merev szárnyú gépek, amelyek több mint 50 ezer embert menekítettek ki. Amikor azonban a néphadsereg tüzérsége tűz alá vette a területet, ez már kockázatos lett volna. A Martinra jellemző önfejűség – hogy beosztottjai szavára nem adott – ezúttal is megnyilvánult: kiautózott a repülőtérre, hogy meggyőződjön arról, a kifutópályák valóban nem használhatók. Csak ezután tájékoztatta telefonon Henry Kissingert. Ford elnök ekkor adott utasítást a kiürítésre. 

Az április 3-án megkezdett Babylift-akció is a kiürítés részét képezte. Több mint 2500, részben amerikai apától született vietnámi árvát szállítottak az Egyesült Államokba.   

Amerikai részről előzőleg több evakuációs tervet is készítettek. Az egyik szerint a Saigon folyón, hajóval szállították volna el a távozókat a Dél-kínai-tengerre; a második a civil légitársaságok Tan Son Nhuton leszálló járataira alapozott; a harmadik értelmében az ugyanide érkező katonai merev szárnyú szállítógépeket kell majd használni; a negyedik pedig katonai szállító helikopterek bevetéséről szólt, amelyek eredetileg ugyancsak Tan Son Nhuton vették volna fel az elszállítandókat. Az fel sem merült, hogy a városon belül, többek között a követség udvaráról kell majd evakuálni… Egyébként nagyjából 5000 amerikai elszállításával számoltak, akikhez azonban sok esetben családtagjaikat is hozzá kellett adni. 

Indul a Frequent Wind művelet 

A kiürítési művelet, amely a Frequent Wind nevet kapta, április 29-én délelőtt kezdődött, és a part közelében hajózó 7. flotta egységei hajtottak végre. A zászlóshajó a USS Blue Ridge lett, a repülőgép-hordozók közül pedig az Enterprise, a Hancock, a Coral Sea és a Midway tartózkodott a körzetben. A feladatban 80 forgószárnyas (28 CH–46, 40 CH–53-as és 12 HH–53C) vett részt. Emellett az evakuálást segítette az Air America, vagyis a CIA “civil légitársasága” nagyjából harminc UH–1 helikopterrel, amelyek Saigon több pontjáról szállítottak a követségre embereket. Őket kis magasságban AH–1J csatahelikopterek kísérték, a magasból pedig a Thaiföldről felszállt AC–130-asok, illetve a flotta és a légierő egyéb gépei fedezték, köztük F–4 Phantomok, illetve a haditengerészet vadonatúj F–14 Tomcatjei, mely utóbbiaknak ez volt az első éles bevetése. 

A VF-1 Wolfpack tengerészeti vadászszázad F–14-ese Vietnám felett

Az érintetteket előzőleg értesítették, hogy a kiürítés akkor kezdődik meg, amikor saigoni amerikai rádióállomás műsorában elhangzik a következő kódolt üzenet: "A hőmérséklet 40,5 Celsius fok és emelkedik", utána pedig felcsendül a Fehér karácsonyról álmodom című dal első harminc másodperce. Ez április 29-én, 11 óra körül történt meg. Az üzenetet utána 15 percenként ismételték két órán át. A jelre a beavatottaknak a kijelölt 13 belvárosi felvevő pont valamelyikéhez kellett menniük, ahonnan buszok vitték volna őket Tan Son Nhutra. Azonban a hír elterjedt, a megállókat pedig elárasztották a kétségbeesett vietnámiak. A tengerészgyalogos kísérettel ellátott buszok egy darabig még jártak, de leállították őket, miután a reptéri út forgalma bedugult. 

Az a bizonyos üzenet… 

Emiatt a helikopterek végül a város több pontján is vettek fel embereket. A két legjelentősebb kiemelési helyszín az amerikai nagykövetség, illetve a védelmi attasé hivatala (Tan Son Nhut szomszédságában) volt. Nagyjából tízpercenként érkezett egy-egy gép, amelyekre az előírásosnál jóval többen szorultak fel. Az evakuálást a tengerészgyalogság 9. kétéltű dandárának 850 embere vigyázta, akik az udvarra beengedett embereket kutatták át, majd felügyelték, illetve a kerítésen túl összpontosuló tömeget tartották kordában. Időnként egy-egy ember megpróbált a kerítésen bemászni, de a többség fegyelmezetten és türelmesen ácsorgott vagy ücsörgött az utcán, később az udvaron. Közben dél-vietnámi katonák fosztogattak a városban, akik nemegyszer a távozó gépekre is rálőttek.

A kiürítés képei 

Az egyik legnyugtalanítóbb dolog az volt, hogy senki nem tudta, a néphadsereg mikor kezdi meg betörését a városba. Azt viszont a szovjet diplomáciai csatornáknak hála az amerikaiak tudták, hogy az észak-vietnámi erők parancsba kapták, hogy ne nyissanak tüzet az amerikai gépekre. Ennek egyik oka az volt, hogy hivatalosan már megkötötték a tűzszünetet az Egyesült Államokkal, a másik pedig, hogy az evakuálást hátráltató bármilyen katonai fellépés a néphadsereg parancsnokai szerint még az utolsó pillanatban is kiválthatott volna valamilyen szélsőséges amerikai válaszlépést, például B–52-esek bevetését. Mindazonáltal a beszámolók szerint volt példa légvédelmi tűzre, bár emiatt egyetlen repülőgép sem zuhant le. A lokátorvadász feladatokra átalakított EF–4C Phantomok mindenesetre szemmel tartották a VNH újonnan felállított Sz-75-ös rakétaállását Bien Hoán, a flotta EA–6 Prowlerjei zavarást végeztek a körzetben, illetve egy F–4D vadászraj rácsapott egy 57 mm-es légvédelmi ütegre (Frank Snepp visszaemlékezése szerint egy rakétaindító állásra). A jelentős volumenű légi művelet végére amerikai részről három gép veszett oda (egy A–7E könnyűbombázó, egy CH–46F szállítóhelikopter, illetve egy AH–1J csatahelikopter), de mindhárom baleset folytán.

A kiürítés egyik leghíresebb felvétele: az Air America egyik UH–1-ese a Gia Long utca 22. szám alatti épület tetején vesz fel menekülőket  

A leszállóhelyek közelében összpontosuló több tízezres tömeg minden tagja abban reménykedett, hogy felfér még valamelyik gépre… Az utolsó amerikaiak mellett azonban a kiválasztott dél-vietnámiak elszállítására összpontosítottak; ők elsősorban azok közül kerültek ki, akik az amerikaiaknak dolgoztak (például tolmácsok, gépírók, fordítók, hivatalnokok, de akadtak köztük prostituáltak is), így az a veszély fenyegette őket, hogy a következő rezsim megtorlásának áldozatául esnek. Sokakat így is hátrahagytak, akiknek nem jutott hely, vagy valamilyen okból nem hagyhatták el az országot. A nagykövetségen és az attasé hivatalában közben másféle tevékenység is folyt: egyfelől a menekülők számára töltöttek ki bevándorlási formanyomtatványokat, másfelől a bizalmas dokumentumokat és készpénz-készleteket igyekeztek megsemmisíteni. Ez utóbbi esetében különösen fájdalmas volt, hogy a nagykövet az utolsó pillanatig halogatta az előkészítést… Hasonló anekdota fűződik a parkolóban álló, hatalmas tamariszkfa kivágásához, amit Martin azért késleltetett, mert úgy vélte, ez a fa szimbolizálja az amerikai elkötelezettséget Vietnámban. Mivel viszont a teljes parkolóra szükség volt a nagy méretű szállító helikopterek leszállásához, végül engedett.

Az ITN operatőre, Peter Wilkinson néhány felvétele

Közben a Mekong-deltában fekvő Can Thóban álló (utolsó) amerikai konzulátuson is felkészültek az evakuálásra. Mivel Martin nagykövet és a CIA a négy itteni helikoptert elrekvirálta, a konzulátusi dolgozók, illetve vietnámi beosztottjaik két régi LCM deszantnaszádon indultak el a Dél-kínai-tenger felé április 29-én délután. Az odáig vezető folyószakaszokról tudták, hogy ott vietkong gerillák, illetve a néphadsereg egységei is felbukkanhatnak, de nem volt más választásuk. Útközben tüzet nyitottak rájuk, illetve egy ízben a dél-vietnámi flotta őrhajói is megállították őket ellenőrzés céljából. Végül kora hajnalban vette fel őket egy amerikai hajó. 

A menekülők folyamatosan érkeznek a 7. flotta hajóinak fedélzetére

A 7. flotta szállítóhajóira és hordozóira eközben nemcsak saját helikopterek érkeztek: a dél-vietnámi haderők forgószárnyasai is hoztak menekülőket. A pilóták nem egy esetben szó szerint hazarepültek, hogy családjukat és szomszédjaikat felvegyék, majd a tenger felé indultak. Ám ezeket a gépeket helyszűke miatt leszállás után a legénység tagjai kénytelenek voltak a tengerbe lökni. Kisebb-nagyobb hajók és hadihajók is felbukkantak a part felől, sőt motoros kisrepülőgépek is, amelyeknek utasai jobb híján ugrást kíséreltek meg a vízbe az amerikai hordozók közelében. Sokan nem élték túl… 

Miki Nguyen vietnámi-amerikai, aki akkor hatéves volt, a Last Days in Vietnam című dokumentumfilmben mesélte el, hogy édesapja, egy dél-vietnámi helikopterpilóta hogyan mentette meg őket.  

A Frequent Wind művelet helikopterei végül 638 fordulóval 1373 amerikait és 5595 vietnámi, illetve egyéb nemzetiségű menekülőt szállítottak el. A kiürítés során csak két amerikai veszett oda, két tengerészgyalogos, akik a Tan Son Nhut repterét ért tüzérségi támadásban vesztették életüket. Április 30-án, a kora hajnali órákban jött az elnöki utasítás, hogy onnantól fogva kizárólag amerikaiak szállhatnak fel a helikopterekre, illetve hogy a nagykövetnek indulnia kell. Martin egészen eddig a pillanatig a helyén maradt: csak ekkor, az utolsók között távozott feleségével, hajnali 4:58-kor. A kerítésnél őrködő biztonsági különítmény visszavonult az épületbe, majd elbarikádozták magukat a tetőn, miközben a tömeg megostromolta a követséget. A csapat nagyobbik felét nemsokára felvette egy gép, de a legutolsóként maradt 11 tengerészgyalogos egy ideig azt hitte, róluk megfeledkeztek… Ez tulajdonképpen így is történt. Amikor ugyanis a nagykövet távoztáról szóló üzenet eljutott a 7. flottához, ott úgy értelmezték, hogy a kiürítést ezzel le lehet zárni. Végül Vung Tauból irányítottak át egy CH–46-ost, amelyiknek már alig volt üzemanyaga. A gépmadár 7:53-kor érkezett meg, fedélzetére vette a 11 főt és szerencsésen visszatért az anyahajójára. 

 Az utolsóként felvett 11 tengerészgyalogos története 

A nagykövetséget körülvevő kétségbeesett embertömeg, a helyért marakodó menekülők, a kordont képező tengerészgyalogosok és a távozó helikopterek népesítették be a vietnámi háború filmjének utolsó előtti képkockáját. Amerikai részről egy huszonöt éves szerepvállalás ért itt véget, egy sor magabiztos, tudatlan, könnyelmű, néha kétségbeesett kormányzati döntés kudarcaként. Az utolsó képkockán már csak vietnámiaknak jutott hely… A győzteseknek és a legyőzötteknek. 

A néphadsereg egységei elérik a Függetlenségi Palotát

A néphadsereg katonái április 30-án reggel benyomultak a városba. Kihalt utcákat és elszórt hadfelszerelést találtak, bár egy-két helyen még volt példa ellenállásra. A lakosok egy része lassan előbújt és köszöntötte őket, míg mások az üresen maradt hivatalokat és laktanyákat fosztogatták. Az egységek a legfontosabb intézmények, többek között a rendőrfőkapitányság és a rádióállomás felé vették az irányt. A Függetlenségi Palotához érve a 203. páncélos dandár 843. toronyszámú T–54-ese próbált először betörni a hatalmas udvarra, de elakadt az oldalsó kapunál, így végül a 390. toronyszámú páncélos legénységnek jutott a dicsőség. A harckocsizók és a velük tartó rohamutászok behatoltak az épületbe. Páran felrohantak a tetőre, hogy kitűzzék a Nemzeti Felszabadítási Front vörös-kék zászlaját, mások a konferenciaterembe mentek, ahol Minh tábornok és stábja várakozott. 11 óra 30 perc volt. Bui Tin ezredes, a rangidős tiszt fogadta a tábornok kapitulációját, aki már 10 óra 20 perckor elmondta rádióbeszédét, amelyben utasította katonáit a harc beszüntetésére. 

Dél-vietnámi katonák Minh tábornok rádióbeszédét hallgatják

A bejelentést követően drámai jelenetek játszódtak le Saigon környékén. Egyes tisztek folytatni akarták a harcot, mások egyszerűen közölték a hírt katonáikkal, majd feloszlatták az egységet és hazaküldték embereiket. Ilyen volt a Xuan Locnál korábban helytálló 18. hadosztály parancsnoka, Dao vezérőrnagy is. Miután búcsút vett katonáitól, dzsipjével a Mekong-delta felé vette az irányt. Még mindig reménykedett, mivel nem tudta, hogy nagyjából ezzel egy időben a IV. katonai körzet is kapitulált. Phan Van Huan ezredes, egy elit alakulat, a 81. ranger csoport tisztje a megadást hallván beszédet tartott beosztottjai előtt, és elmondta, hogy engedelmeskedni fog a tábornoki utasításnak, de fegyelmezett alakulatként kíván kapitulálni: “Rendezetten menetelünk vissza Saigon felé, míg nem találkozunk egy észak-vietnámi egységgel, akik előtt majd letesszük a fegyvert. Emlékezzetek rá, hogy nem vagytok bűnösök semmiben, mert az én parancsaimat követitek. Vállalom a felelősséget és én fogok az élen haladni. Ha az ellenség tüzet nyit ránk, engem találnak el először.” Négyes oszlopban, vállra vetett fegyverrel indult neki a kétezer katona. A környékbeliek megbámulták a menetet, néhányan vízzel kínálták őket. Már kapitulált köztársasági katonákkal is összefutottak, akik alsóneműben tartottak hazafelé, ők elmondták, hogy az északiak utasítására kellett levetkőzniük. Amikor aztán az oszlop összetalálkozott a néphadsereg egyik alakulatával, Huan közölte a tisztjükkel, hogy készek letenni a fegyvert, de az egyenruhájukat nem hajlandók levetni, és ha megpróbálják őket erre kényszeríteni, tűzharc lesz a vége. Az északi tiszt nem akart vérontást: a katonák gúlába rakták fegyvereiket és feloszlottak. Ezzel a VKH utolsó harcoló alakulata is kapitulált. 

A köztársasági katonák jó része önként vette le egyenruháját. Aki tudott, kerített magának civil ruhadarabokat. 

Az összeomlással kapcsolatos közvélekedés szerint számos dél-vietnámi tiszt dezertált az utolsó napokban. Valójában a csapattisztek nagy része a katonákkal maradt a végsőkig. A dezertőröket túlnyomórészt a magasabb rendfokozatú törzstisztek tették ki, akiknek meg is volt a lehetősége arra, hogy az utolsó napokban viszonylag könnyen távozzanak. Nguyen Cao Ky, a levitézlett légimarsall, korábbi alelnök is köztük volt. Nem sokkal korábban még hangosan köpködte azokat, akik gyáván távoznak, de végül ő is felült egy helikopterre, hogy aztán később Kaliforniában telepedjen le, ahol italboltot nyitott. Öngyilkosságokra is volt példa, méghozzá nemcsak a felsőbb szinteken (az 5. és a 7. VKH-hadosztály parancsnoka is véget vetett saját életének), hanem az alacsonyabb fokozatú tisztek és a legénységi állomány körében is. Azokat, akik az utolsó töltényig harcoltak, fogságba esés után több esetben kivégezték. 

Elhagyott hadfelszerelés a Saigon felé vezető úton

Bár maga Saigon csak minimális károkat szenvedett, a város körüli csaták igen hevesek voltak, és a néphadsereg oldaláról nagyjából 6000 katona halt vagy sebesült meg, illetve csaknem 100 harcjármű is megsemmisült. Még több ember veszett volna oda, ha Minh tábornok rádióbeszédére nem került volna sor. Ezekben a hetekben és hónapokban bebizonyosodott, hogy a néphadsereg immár korszerű, ütőképes haderőként képes működni, amelynek vezetői a hadtest- és hadosztályszintű összhaderőnemi műveletekben is megállták a helyüket, ráadásul elegendő rugalmassággal kezelték a felmerülő harctéri helyzeteket. 

A néphadsereg T–54-es páncélosa

A köztársasági erők veszteségei nem ismertek, de mivel alakulataik többsége kitartóan harcolt az utolsó napokig, itt is több ezer fős veszteségről lehet szó. A kudarc – röviden és tömören – az évek óta fennálló és köztudott belpolitikai és katonai problémák következménye volt. Ezek közül kiemelendő a nem egyértelmű parancsnoki láncolat, az általános korrupció vagy a túlzott elnöki befolyás a katonai döntésekre – márpedig katonai előélete ellenére Thieu nem volt elég jó főparancsnok. Ahogy korábban említettem, elegendő tartalékkal sem rendelkeztek már az utolsó hónapokban, a Nixon által beígért, de a kongresszus által korlátozott katonai támogatás egyre apadt, arra pedig végképp hiába vártak, hogy a B–52-esek újra megjelenjenek Vietnám felett. A reguláris haderők – amerikai mintára – túlságosan is támaszkodtak a haditechnikára, míg a néphadseregben és a Nemzeti Felszabadítási Front gerillái esetében az egyes katonák kitartására és az ideológiai háttérre helyezték a hangsúlyt. Délen az általános kiképzési színvonal és a katonaság alacsony megbecsültsége is gyengítette a haderőket, bár az utolsó egy hónap történései – hasonlóan a ‘68-as és ‘72-es harcokhoz – megmutatták, hogy megfelelő vezetéssel adott helyzetben milyen állhatatosan tudnak harcolni. Összességében mindaz, amit már egy bő évtizeddel korábban is sokan és sokszor felróttak a saigoni kormányzatnak, mostanra beért és megbosszulta magát. 

A brit WTN tudósítása 

A Saigon – újabb nevén Ho Si Minh-város – feletti irányítást egyelőre Tran Van Tra tábornagy vette át. Lassan helyreállt a rend. A néphadsereg május 7-én győzelmi felvonulást tartott… Április 30-a azóta ünnepnap Vietnámban: újraegyesítési napként említik, noha a hivatalos országegyesítésre 1976. július 2-án került sor, amikor is kikiáltották a Vietnámi Szocialista Köztársaságot. Szeptember 2-át továbbra is a függetlenség napjaként ünneplik, emlékezvén 1945. szeptember 2-ára, amikor is Ho Si Minh elnök kikiáltotta Vietnám függetlenségét. Talán ő sem hitte, hogy országának további harminc évnyi küzdelemre lesz még szüksége, mire eljutnak a valódi függetlenségig, amiről ő maga mondta, hogy nincs annál fontosabb. És utána az újjáépítés, a merev és lassan lazuló kommunista berendezkedés, az amerikai gazdasági embargó, a kambodzsai konfliktus és a kínai betörés is számos nehézséget hozott. De ezek már más cikkek témái lesznek…

A krónika következő részében:
A háború mérlege

Forrásjegyzék:

• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Black April: The Fall of South Vietnam, 1973–1975 (írta: George J. Veith; Encounter Books, 2013)
• Certain Victory – How Hanoi Won The War (írta: Denis Warner; Sheed Andrews and McMeel, Inc. 1977)
• Jó éjt, Saigon! (írta: Charles Henderson; Gold Book 2007)
• Last Days in Vietnam (dokumentumfilm; rendezte: Rory Kennedy; Moxie Firecracker 2018)
• Target Saigon 1973–75. Vol. 4. The Final Collapse, April-May 1975. (írta: Albert Grandolini; Helion 2022)
• The Fall of South Vietnam – Statements by Vietnamese Military and Civilian Leaders (szerkesztette: Stephen T. Hosmer, Konrad Kellen, Brian M. Jenkins; Crane, Russak & Co. 1980)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Marines (írta: E.H. Simmons Bantam 1987)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)