Csaták a főváros körül

Xuan Loc elestével újabb akadály hárult el a néphadsereg előtt Saigon felé menet. Le Duc Tho felügyelete mellett Dung tábornagy és törzse már a déli főváros lerohanását tervezte. Nem számítottak könnyű győzelemre, de sietniük kellett, hiszen a monszun időszak közeledett, emellett attól is tartottak, hogy valamelyik külföldi hatalom az utolsó pillanatban közbeavatkozik. A támadáshoz a néphadseregnek öt hadteste állt készenlétben, összesen 14 hadosztállyal és tíz önálló ezreddel, illetve dandárral, de valamivel távolabb még két hadosztály várakozott. Számszerűleg ez 250 ezer reguláris katonát, 20 ezer gerillát és 180 ezer főnyi támogató alakulatot jelentett –  összesen durván 450 ezer főt.

A néphadsereg 1. hadteste megkezdi a támadást Saigon ellen

Öt nagyobb célpontot jelöltek ki, ezek voltak a saigoni védelem “agyközpontjai”: a dél-vietnámi vezérkar épületét, a belvárosi Függetlenségi Palotát, a Tan Son Nhut-i légitámaszpontot, a rendőrfőkapitányságot és a fővárosi katonai körzet főhadiszállását. Dung merész és gyors támadásokkal akart operálni, amihez a hadtestek kétféle formációba állították össze egységeiket: eszerint az alakulatok egy része az áttörést és a VKH-egységek bekerítését, majd megsemmisítését végzi majd, míg a többiek – kihasználva az áttörés jelentette lehetőséget, szovjet mintára, Giap tábornok ötletére – összfegyvernemi gépesített csapásmérő csoportokban nyomulnak előre. Ez utóbbiak gyalogos, tüzérségi, légvédelmi, illetve páncélos egységekből álltak. A főváros elfoglalása mellett két másik feladatra is előkészültek: az egyik a Mekong-deltában Can Tho bevétele, a másik pedig az elfoglalt területek, illetve az utánpótlási vonalak biztosítása, amire három hadosztályt jelöltek ki.  

A Ho Si Minh hadművelet térképe 

A hadművelet sikeréhez egy dologra feltétlenül szükség volt: a Saigon körüli folyóágakon és mocsarakon való gyors átkelés biztosítására. Ennek érdekében 14 hidat kellett épségben elfoglalni. (A támadó erők rendelkeztek ugyan pontonhidakkal, de ezeket a 232. csoport kapta meg – lásd később –, amely Kambodzsa felől közelített, és így a többiekhez képest sokkal több mocsaras területen kellett átkelniük.) Ez utóbbi akciókhoz rohamutászokat vettek igénybe. Bevetésük időzítése rendkívül kényes kérdés volt, hiszen ha túl korán érik el célpontjukat, a köztársasági erőknek lesz elég idejük reagálni és valószínűleg megsemmisítik a kis létszámú rohamcsapatokat; ha viszont túl későn, a déliek fel fogják robbantani a hidakat. Ez utóbbi esetben pedig a néphadsereg kénytelen lesz a páncélos és tüzérségi alakulatokat hátrahagyni, a gyalogságnak pedig nélkülük kell átkelni a vízi utakon, aztán házról házra folyó harcban elfoglalni Saigont.  

Természetesen a logisztikai háttér is komoly előkészületeket igényelt. Mivel a Ho Si Minh-ösvény másfél évtized alatt hatalmasat fejlődött, illetve mert Dél-Vietnám nagy részén már szabadon mozoghattak a néphadsereg teherautói, sőt az észak-vietnámi légierő szállítógépeit és nehéz szállító helikoptereit is bevetették, sikerült is biztosítani a szükséges hadianyag jelentős részét (ha nem is az ideális mennyiségben) április 25-ére. Ennek kiegészítésére, igény szerint a zsákmányolt dél-vietnámi harceszközöket (elsősorban járműveket és tüzérségi lövegeket) is szolgálatba állították. Nem mellékesen több ezer kádert is küldtek az újonnan felszabadított területek ellenőrzésének megszervezésére. Ez utóbbi azért is fontos volt, mert nagy számú köztársasági katona adta meg magát, akiket le kellett fegyverezni, de ellenállásra és szabotázsakciókra is számítani kellett. Megemlítendő, hogy nem került sor olyan szervezett, tömeges megtorlásra, mint amilyen például a huéi mészárlás volt az 1968-as Tet-offenzíva során, de később, a háború végeztével leszámoltak a korábbi rendszer magasabb rangú kiszolgálóival. 

Az 1. hadtesthez beosztott 237. légvédelmi tüzérezred Saigon felé tart

A földön a néphadseregnél volt az előny, azonban a légi fölény egyelőre a dél-vietnámiaknál. Viszont ez sem marad sokáig így… A támadó hadtestek légvédelme önmagában is igen jelentős erőt képviselt, ami részben annak volt köszönhető, hogy Észak-Vietnám légvédelmi alakulatait (két hadosztályt leszámítva) átcsoportosították a déli országrészbe. Ezen ezredek (köztük Sz–75 rakétával vagy ZSZU-23-4 önjáró légvédelmi gépágyúval felszerelt egységek) Dél-Vietnám számos pontján álltak készültségben, jelentős részüket (öt hadosztálynak megfelelő légvédelmi alakulatot) pedig a saigoni támadásban részt vevő hadtestekhez osztották be. Emellett az előrenyomuló északiak több déli légitámaszpontot is elfoglaltak, ahol számos bevethető repülőgéphez jutottak hozzá. Az Észak-Vietnámból átdobott repülőműszakiak hozzáláttak ezek átvizsgálásához. Április 19-én a felsőbb utasítás is megérkezett, hogy a zsákmánygépeket be kell vetni. Egyfelől a meglepetés erejére alapoztak, ami kritikus pillanatban döntő is lehet, másfelől tartottak tőle, hogy saját légierejük dél-vietnámi bevetése esetleg heves amerikai válaszcsapást váltana ki. A Phu Cat-i repülőtérre hamarosan megérkezett öt észak-vietnámi pilóta, akik gyorsított kiképzést kaptak az A–37-es könnyűbombázó kezelésére. Ez utóbbit a néphadsereghez átállt déli pilóták és műszakiak segítették. Április 25-én sikeres gyakorlórepüléseket teljesítettek.  

Cessna A–37-es Dragonfly könnyűbombázó

Dél-vietnámi részről Nguyen Van Toan altábornagy eközben a főváros védelmét igyekezett megszervezni. Tervének alapvető részlete volt, hogy a védvonalat Saigon határától a lehető legtávolabb, 30-50 kilométeres távolságra próbálta kiépíttetni annak érdekében, hogy a néphadsereg 130 mm-es lövegei ne érjék el a város területét. Erői nagy részét a város nyugati, északi és keleti oldalán összpontosította. A hadsereg gyalogos, légideszantos, ranger és páncélos alakulatai mellé két tengerészgyalogos dandár is érkezett. A környéken nagyjából 60 ezer főnyi reguláris katonaság, 60 ezer milicista és ötezer rendőr állt rendelkezésre, vagyis összesen körülbelül 125 ezer ember. A flotta még aktív volt a folyókon, Bien Hoáról és Tan Son Nhutról pedig egyelőre felszállhattak a légierő maradék gépei. Saigon mellett a dél és nyugat felé vezető utakat is védeni kellett: ezekre nagy szükség volt abban az esetben, ha a főváros elesik, és a III. katonai körzetből a csapatok a IV. körzetbe (tehát a Mekong-deltába) kell hogy visszavonuljanak. Egyes parancsnokok és tisztségviselők azonban továbbra is reménykedtek az amerikai segítségben, illetve egy tárgyalásos rendezésben.  

Április 21-re elkészült a Ho Si Minh hadjárat támadási tervének végső változata. A szükséges egyeztetések és előkészületek után április 26-án kora reggel megkezdődött a Saigon elleni roham.  

Öt órakor a város keleti oldalán felállított ütegek tüzet nyitottak. Ebben a sávban a 4. hadtest (a 6., a 7. és a 341. hadosztály, illetve a dandárerejű 26. páncélos csoport) a 18. VKH-hadosztállyal állt szemben, és Bien Hoa elfoglalása után a Függetlenségi Palotáig kellett nyomulniuk. Oldalukon a 2. hadtest (a 3., a 304. és a 325. hadoszály, emellett a 203. páncélos dandár) harcolt. Célpontjuk többek között a Nuoc Trong-i harckocsizó iskola, a Long Binh-i logisztikai központ, utána pedig ugyancsak a saigoni Függetlenségi Palota. A köztársaságiak azonban keményen védekeztek: a harckocsizó iskolát a támadók bevették, de a légi támogatást élvező VKH egységei ellentámadásba kezdtek. Bár az intézményt nem foglalták vissza, némi teret nyertek, és még több rohamot is kiálltak, miközben súlyos veszteségeket okoztak a 304. VNH-hadosztálynak. 

A néphadsereg T–54-es páncélosa támadásban 

Április 27-én hajnalban a 341. VNH-hadosztály támadás alá vette Trang Bomot. Több roham után végül sikerült fél kilenc táján elfoglalni. A köztársaságiak 18. hadosztálya visszavonult, de közben is érték veszteségek. Parancsnokuk Long Binh felé húzódott velük vissza. A néphadsereg Ho Nai felé nyomult tovább. Közben a 325. VNH-hadosztály Long Thanh-ba nyomult be. Itt, bár viszonylag könnyen eljutottak a városközpontig, a helyi milicista erők kisebb csoportokban mozogva rájuk csaptak, és két páncélost megsemmisítettek. Az északiak egyelőre visszavonultak, hogy hajnalban újra próbálkozzanak.

Sebesült dél-vietnámi milicista Ho Nai mellett 

A 3. VNH-hadosztály egy ezrede a 2. főút mentén haladt, míg egy másik ezrede és egy páncélos százada Phuoc Tuy tartomány központjának, Ba Riának elfoglalására indult. A várost a VKH 1. légideszant-dandárja védte, akik két napig tartották, míg végül vissza kellett vonulniuk a Co May folyó felé. Az ottani hidat felrobbantották, hogy így állják útját az északiaknak. A két folyópart között heves tüzérségi párbaj kezdődött. A mocsáron átszivárgott északi századok sem tudtak teret nyerni. A 12. észak-vietnámi ezred viszont dél felé indult, bárkákat rekviráltak, és azokkal néhány kilométerrel arrébb átkeltek a folyón. A köztársaságiak így már két irányban védekeztek, de végül vissza kellett vonulniuk a hídtól Vung Tau irányába. Április 30-án hajnalban aztán a 3. VNH-hadosztály is megindult Vung Tau felé. Tüzérségi támogatással, a városközpontot leszámítva sikerült is elfoglalni a települést késő délelőttre. A védők egy része kitartott, mások a környéken talált civil hajókon indultak meg a Mekong-delta, illetve a parttól távolabb hajózó 7. amerikai flotta egységei felé.  

Az 1. hadtest (a 312., a 320.B hadosztály, illetve a 202. páncélos dandár) észak felől indította támadását április 27-én, hajnali fél ötkor. Az 5. VKH-hadosztállyal kellett megütközniük, hogy aztán a dél-vietnámi vezérkar központját bevegyék Tan Son Nhut mellett. Három köztársasági támaszpont állt velük szemben, de csak az egyiket próbálták bevenni, Phu Loi mellett, és ez utóbbinál április 29-én vette kezdetét a küzdelem. Két napig folytak elkeseredett harcok, míg az északiak legyűrték a védőket, a zsákmányolt harcjárműveket pedig szolgálatba állították. Közben a 320.B hadosztály a 16. úton nyomult előre. 

A dél-vietnámi 5. hadosztály katonái Phu Loi mellett védekeznek. A középen fekvő katona egy 57 mm-es hátrasiklás nélküli páncéltörő löveggel tüzel. 

A 232. csoport (benne az 5., a 9. és a 303. hadosztály, továbbá a 16. önálló ezred és a 8. hadosztály) nyugat-délnyugat felől támadt. Feladatuk a 4. főút elvágása (ezzel a Mekong-delta felé irányuló ellenséges visszavonulás blokkolása), a rendőrfőkapitányság és a fővárosi katonai körzet főhadiszállásának elfoglalása volt. A 303-asok április 26-a éjjelén átkeltek volna a Vam Co Dong folyón, de megérkezett a monszun első nagy esőzése, és az átkelőhely felé vezető út felázott. A járművek elakadtak a sárban, így a katonák a környező településeken élő civileket vezényelték ki, hogy ágakat vágassanak velük, amiket aztán kötegenként a sárba fektettek, hogy mozgásra bírják a nagyvasakat. Utána még hátra volt a folyóátkelés, ami főleg kompok segítségével valósult meg (a PT–76-osok és a 63-as típusú PSZH-k kétéltű jellegűknek hála önállóan is átkelhettek). A  dél-vietnámi légierő gépei rájuk csaptak, de április 28-a délelőttjén így megindulhattak a támadók a 10. főút és Khiem Cuong városa felé. Másnap hajnalban a páncélosokkal az élen meg is rohamozták és be is vették a települést. A milicista védők elmenekültek. Közben a 9. hadosztály is átkelt a folyón, majd két csoportra oszolva elindultak Tan Son Nhut és Saigon felé. A 4. főútért heves harcok folytak, mivel a déli parancsnokok is tisztában voltak a visszavonulási útvonal biztosításának fontosságával. Az 5. VNH-hadosztály háromszor is próbálkozott itt, de a 22. VKH-hadosztály egységei visszaverték őket. Április 28-án éjfélre azonban az északiak elfoglaltak egy hidat a körzetben, amelyet sikerült is megtartaniuk az ellentámadásokkal szemben. 

A VNH 9. hadosztályának katonái átkelnek a Vam Co Dong folyón. BAV-485-ös kétéltű teherautókat használnak, amely a második világháborús amerikai DUKW szovjet másolata volt.  

Az április 28-án meginduló 3. hadtest (a 10., a 316. és a 320. hadosztály, a 198. rohamutász ezred és a 273. páncélos ezred) északnyugat felől közelített. A Tan Son Nhut-i repülőtér bevétele mellett a 25. VKH-hadosztály megsemmisítése volt az elsődleges feladatuk. A 316-osok elvágták a 22. főutat, hogy bekerítsék a Tay Ninh környékén összpontosuló déli erőket, illetve Trang Bang felé nyomultak előre. Közben a VKH egy egész zászlóaljat vesztett, méghozzá árulás következtében: parancsnokuk, Le Quang Ninh őrnagy ugyanis kommunista ügynök volt, és amikor alakulatát Trang Bangból átirányították Dong Duba, útközben megálljt parancsolt a hadoszlopnak, tisztjeit összehívta, majd közölte velük, hogy a háborúnak vége, inkább adják meg magukat. Ebbe végül bele is egyeztek. Ez nemcsak az egység kiesését jelentette, hanem a körzet dél-vietnámi védőinek harci szellemét is komolyan megingatta. 

A 320. észak-vietnámi hadosztály észak felől közelíti meg Saigont 

Amikor Trang Bangot április 29-én az északiak véres küzdelem árán bevették, a 320. hadosztály a köztársaságiak 25. hadosztályának Dong Du-i parancsnokságát vette célba. Ennek érdekében a műszaki csapataik előzőleg még egy hidat is építettek a Saigon folyón: ennek köszönhetően már április 25-re végeztek az átkeléssel, és készen álltak támadásra. Ez április 28-án tüzérségi tűzzel vette kezdetét, de csak másnap hajnali öt órakor kezdődött a gyalogos roham, két ezreddel. Dong Du védői helytálltak, és a támadást támogató páncélosok közül is kilőttek kettőt, azonban létszámhátrányban küzdöttek. Délelőtt tizenegyre a támaszpont elesett. Mindeközben a rohamutászok átszivárogtak a déliek állásai között és két hidat is megkaparintottak, egyrészt a Bong hidat az 1. főúton, másrészt a Sang hidat a 15. főúton. Ezután a 10. hadosztály ezen a két úton előrenyomult Tan Son Nhut és a vezérkari központ felé. 

Észak-vietnámi páncélos a VKH vezérkari épülete előtt 

Közben a dél-vietnámi légierő – minden ellátási és harcászati nehézség ellenére is – aktívan részt vett a védelemben. A szárazföldi alakulatok támogatására, illetve egyes hidak elpusztítása érdekében április 27-én 225 bevetést hajtottak végre, másnap 244-et. A VNH már említett tekintélyes légvédelme azonban megkérte mindennek az árát, mivel tüzükben 23 gép (két A–1, három A–37, három F–5, egy O-1 és tizennégy UH–1) veszett oda. És a veszteségek leltára ezzel nem teljes, hiszen közben az észak-vietnámi pilóták sem pihentek. A Dél-Vietnámba átdobott repülők, illetve a dél-vietnámi légierőben beépített ügynökként működő Nguyen Than Trung zsákmányolt A–37-es könnyűbombázókon szálltak fel Phan Rangból április 28-án délután. Hat óra körül légicsapást mértek Tan Son Nhut repterére. Három AC–119-es, négy C–47-es, három F–5 és egy CH–47-es helikopter semmisült meg, illetve számos más gép megsérült. A lélektani hatás a terveknek megfelelően alakult: a dél-vietnámi légierő nagyja ezután lényegében leállt, és számos tagja kétségbeesésében Thaiföldre repült át a még rendelkezésre álló gépekkel. 

A thaiföldi U Tapao légitámaszpontjára érkezett dél-vietnámi F–5A vadászgép kabinjában hárman utaztak

Április 29-e délelőttjére a néphadsereg Saigon kapujában állt. Dung tábornagy parancsot adott a csapásmérő hadoszlopoknak a fővárosba való behatolásra. Hogy ott mi történt mindeközben és másnap, azt a következő cikkből tudhatjuk meg.

A krónika következő részében:
“A hőmérséklet 40,5 Celsius fok és emelkedik"

Forrásjegyzék:

• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Certain Victory – How Hanoi Won The War (írta: Denis Warner; Sheed Andrews and McMeel, Inc. 1977)
• Black April : The Fall of South Vietnam, 1973-1975 (írta: George J. Veith; Encounter Books, 2013)
• Target Saigon 1973–75. Vol. 4. The Final Collapse, April-May 1975. (írta: Albert Grandolini; Helion 2022)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)