Megindul a végső offenzíva

1974 őszén az észak-vietnámi vezetés már nagyban készült a déli országrész lerohanására. Szeptember utolsó napjaiban összeült Hanoiban a politbüro, illetve a katonai központi bizottság. A hadművelet kapcsán továbbra is voltak kétségek, elsősorban az amerikai beavatkozási hajlandóságot illetően, de a néphadsereg, illetve a VKH valós ereje kapcsán is folytak viták. A párt főtitkára, Le Duan biztosra vette, hogy az Egyesült Államok már nem fog tevőlegesen részt vállalni Dél-Vietnám védelmében. A szovjet vezetés szintén azt tanácsolta neki, hogy vigye kenyértörésre a dolgot. Mindent figyelembe véve a többség így is úgy vélte, csak 1976-ra lesz reális a déli rezsim megdöntése.

Folyik a tervezés

Bár számos forrás Van Tien Dung tábornokhoz köti a végső offenzívát, valójában a tervet Vo Nguyen Giap tábornok és törzse dolgozta ki, méghozzá jóval korábban. Giap már a párizsi békeszerződés megkötése után, 1973 tavaszán a támadó hadműveletek felújítása mellett kardoskodott. Bár erre egyelőre nem került sor, egy titkos tervező csoportot állítottak fel, az ún. “központi sejtet”. Ennek három fő feladata volt: stratégiai terv kidolgozása Dél-Vietnám felszabadítása érdekében; hadműveletek vezetése az ellenség területfoglaló akcióival és pacifikálási tevékenységével szemben; hadműveleti előkészítés (kiképzés, utánpótlás, alakulatok felvonultatása stb.). A terv két nagyobb fázisból állt. Az elsőt 1975-re tervezték, ezen belül minél jelentősebb veszteségeket szándékoztak okozni a VKH-nak, megakasztani a pacifikálási tevékenységet, megroppantani a dél-vietnámi gazdaságot, feltüzelni a déli politikai ellenzéket, illetve bővíteni a Mekong-delta felé irányuló utánpótlási rendszert. A teljes győzelmet, a saigoni kormány megdöntését és a déli területek teljes elfoglalását vagy felszabadítását csak 1976-ban, a második fázisban remélték elérni.

Le Duan elszánta magát a végső offenzíva megindítására

1973 júniusában összeült Hanoiban a Központi Bizottság. Le Duan azzal kezdte, hogy dél-vietnámi részről többször megsértették a fegyverszünetet (tegyük hozzá, ez ugyanúgy elmondható volt az észak-vietnámi félről is), így a politikai küzdelmet ismét kombinálni kell a katonai küzdelemmel. Ez lényegében a háború folytatását jelentette a párizsi megegyezés dacára. Az azonban, hogy milyen stratégiára lesz ehhez szükség, vita tárgyát képezte. Le Duan most is az általános felkelés kiváltására törekedett (csakúgy mint 1968-ban a Tet-offenzíva idején, illetve kisebb mértékben, de az 1972-es Nguyen Hué offenzíva során is), klasszikus forradalmi stílusban. Giap tábornok, aki már korábban is ellenezte ezt a megközelítést, most történelmi példákkal is alátámasztotta saját érveit, és elsősorban a déli kormányerők megsemmisítésére törekedett. Később így emlékezett:

Giap tisztában volt azzal, hogy az 1972-es offenzíva során komoly gondokat okozott az összhaderőnemi együttműködés hiánya. Ennek érdekében több tisztet is elküldetett a Szovjetunióba, kifejezetten azért, hogy a kombinált műveletek módszereit elsajátítsák. (Vezetőjük az a Nguyen Huu An ezredes volt, aki 1965-ben az Ia Drang-völgyben először vezetett észak-vietnámi alakulatokat az amerikaiak ellen.) Október 4-én a bizottság elfogadta az értekezleten hozott határozatokat, ezáltal hivatalossá vált a majdani hadművelet terve. 

A Vietnámi Néphadsereg páncélos erői már
az 1971–72-es harcokban szerephez jutottak

De térjünk most vissza 1974 őszére. Tran Van Tra tábornoknak, a Dél-Vietnámi Felszabadító Hadsereg parancsnokhelyettesének volt egy merész villámháborús terve. Ebben Phuoc Long tartomány (amely Saigontól északra, nagyjából 140 kilométerre fekszik; ma már Binh Phuoc tartomány része) megtámadása szerepelt. A 14. főúton át indított akció célja többek között az volt, hogy elvágják a Mekong-deltát az ország többi részétől, illetve, hogy a főváros elleni támadást később innen kezdhessék meg. Le Duc Tho, illetve Van Tien Dung tábornok azonban az óvatosabb megközelítés jegyében kisebb lépésekben gondolkodtak, és nem támogatták az ötletet. Tra erre Le Duanhoz fordult, aki korábban mindig a gyorsabb megoldások híve volt: ő végül engedélyezte, hogy próbaképpen megindítsák a Phuoc Long elleni támadást, ezzel tesztelve a VKH erejét.

Tran Van Tra tábornok 1974-ben

A decemberben megkezdett hadművelet teljes sikert hozott. 1975. január 6-án a tartományi fővárost, Phuoc Binh-t is elfoglalták. Több ezer fős veszteséget okoztak a köztársaságiaknak, ebben pedig a jelentős tüzérségi támogatásnak, illetve a dél-vietnámi légierő bátortalan részvételének is komoly szerepe volt. Thieu elnök hiába is akarta volna visszafoglalni ezeket a területeket, nem maradt bevethető tartaléka. Mindez nemcsak a déli erők állapotát bizonyította, hanem az amerikai vezetés és közvélemény érdektelenségét is: a kongresszus közönyösen fogadta a híreket; a Gallup felmérése alapján a megkérdezett amerikaiak 78 százaléka ellenezte a további délkelet-ázsiai segítségnyújtást; Ford elnököt pedig más kérdések – többek között a közel-keleti helyzet és az otthoni infláció – foglalkoztatták, és egy január 21-i sajtótájékoztatón meg is erősítette, hogy nem áll szándékában további támogatást küldeni Saigonnak. Bui Tin, akkori észak-vietnámi ezredes szavaival élve:

Phuoc Long tartomány támadás alatt

A néphadsereg délen állomásozó alakulatai 1975 tavaszán nagyjából 270 ezer főt, 1076 tüzérségi eszközt, 320 páncélost és 250 egyéb harcjárművet számoltak. Hadianyag szempontjából jobban álltak, mint két évvel korábban: akkor ugyanis, 1973-ban mind Kína, mind a Szovjetunió felfüggesztette az Észak-Vietnámnak szánt szállításokat, hogy ezzel is a békésebb diplomáciai megoldást segítsék elő, illetve az Egyesült Államok felé tett gesztusként. 1974 végén azonban felújították támogatásukat. 

Kimerült dél-vietnámi katona 

Ezzel szemben a köztársasági erők létszáma jelentősen csökkent: itt nem csak az elesettekre és a sebesültekre kell gondolnunk, hiszen csak 1975-ben majdnem 240 ezer fő dezertált. (Ez korábban is jelentős problémát jelentett, de most, a végső összeomlás küszöbén egyre több katona számára tűnt kézenfekvő megoldásnak így biztosítani a túlélését, illetve a családhoz való hazatérést.) Ilyen módon a hivatalos 1,1 millió fő helyett (amibe a területvédelmi erők is beletartoztak) nagyjából 700 ezer fő állt fegyverben, ami önmagában nem volt kevés, azonban az általános gazdasági és katonai helyzet miatt harci szellemük egyre gyengült, felszereltségük pedig az elapadt amerikai támogatás miatt siralmas volt. Hiába is rendelkeztek hatalmas és korszerű gépparkkal, benne nagyjából 1200 harcjárművel, ezt az említett üzemanyag-, lőszer- és alkatrészhiány okán csak korlátozottan tudták kihasználni. (Ez utóbbihoz viszont az is hozzátartozik, hogy utóbb a néphadsereg komoly készleteket zsákmányolt, ami azt bizonyítja, hogy legalábbis részben a korrupció és a katonai logisztika hiányosságai akadályozták meg, hogy a harcoló alakulatok megkapják a szükséges hadianyagot.) 

Észak-vietnámi gyalogság támad egy T–54 páncélos fedezete alatt 

Észak-vietnámi részről végül 1975. március 1-jén indult meg a 275. hadjárat. Giap tábornok elképzelésének megfelelően az első csapás a Közép-vietnámi-felföldön át érkezett Van Tien Dung tábornok vezetésével, célja pedig a déli országrész, illetve annak haderejének kettévágása volt. (A térség mint Dél-Vietnám kulcsfontosságú területe korábban is többször volt elkeseredett harcok és hadműveletek színtere.) Előbb elterelő hadmozdulatba fogtak Pleiku felé, amit hamis rádióforgalmazással is megerősítettek, de három, rádiócsendben előrenyomuló hadosztályuk számára valójában Ban Me Thuot volt a célpont, amely március 10-én esett el.

Az offenzíva áttekintő térképe

A néphadsereg – csakúgy mint 1972-ben – hadtest-erejű, összhaderőnemi műveleteket végzett, ahol a tüzérség, a páncélosok és a gyalogság összhangban működött egymással. Ráadásul március 8-án a demilitarizált övezeten át három másik észak-vietnámi hadosztály tört be az északi területekre, vagyis az 1. katonai körzetbe. Számukra azonban a gyors diadal elmaradt, mivel kemény ellenállást tapasztaltak a határsávban. Közben Saigontól északra és keletre is harcok folytak, ott négy észak-vietnámi hadosztály, illetve a helyi gerillaerők kezdeményeztek. 

Észak-vietnámi katonák egy zsákmányolt M–41-es könnyű harckocsin

Egy ellentámadás megszervezése céljából Thieu elnök március 14-én utasítást adott a Kontum és Pleiku tartományokban állomásozó köztársasági erőknek, hogy induljanak meg Ban Me Thout felé. Ezzel lényegében a Közép-vietnámi-felföld és a 2. katonai körzet kiürítésére adott parancsot – az ellentámadás pedig végül kudarcot vallott. Thieu emellett az 1. légideszant hadosztályt Da Nangból délre vonta, hogy biztosítsa velük Saigon védelmét, helyüket az 1. tengerészgyalogos hadosztály vette át. A sietve távozó katonákat látva a lakosság pánikba esett, majd nagy részük csatlakozott a különböző hadoszlopokhoz, így az utak megteltek és eldugultak. “A könnyek menetében”, ahogy az újságírók elnevezték, rengeteg civil halt és sebesült meg a tüzérségi csapások, a tévesen vezetett légi támadások, illetve az állandósult fosztogatások során, de két hadosztálynyi déli katona is elesett vagy fogságba került. Emellett becslések szerint negyed milliárd dollár értékű hadfelszerelés került épségben a néphadsereg kezére. 

A könnyek menete

Thieu egyfelől abban reménykedett, hogy hadserege a tengerpart mentén képes lesz megerősített enklávékban kitartani (például Hué és Da Nang, illetve Chu Lai és Quang Ngai körzetében); ez a jelentősebb támaszpontok, illetve a döntő fontosságú 1. főút megtartását jelentette volna. Másfelől délebbre, a Nha Trang – Da Lat – Chon Than – Tay Ninh vonal mentén szándékozott kialakítani egy védvonalat. A terv – amelyről egy saigoni kettős ügynök révén Hanoiban is tudtak – előbbi része gyorsan kútba esett: március utolsó napjaiban a néphadsereg több tengerparti várost – Qui Nonh, Tuy Hoa, Nha Trang, Hué és Da Nang – is bevett. Számos települést egyetlen puskalövés nélkül foglaltak el, míg más helyeken a VKH kemény ellenállást tanúsított. Ho Huu Lan, a néphadsereg egykori katonája így emlékszik a diadalmenetre:  

A körülzárt tengerparti városokból a menekülők általában hajóra szállva igyekeztek kijutni: a mindenféle vízi járműre felkapaszkodni igyekvők egy része megfulladt, másokat a köztársasági katonák lőttek agyon, hogy helyet csináljanak maguknak, de a VNH tüzérségének tüze is szedett áldozatokat. A Da Nang-i légitámaszpontra több amerikai civil utasszállító repülőgép is érkezett, hogy részt vegyenek az evakuálásban. A gépekre természetesen nem fért fel mindenki, így a legkétségbeesettebbek a futóműbe kapaszkodva próbáltak megmenekülni, amely a felszállás után a futóműaknába behúzva összepréselte és megölte őket. Egyes dél-vietnámi katonák elkeseredettségükben tüzet nyitottak a távozó repülőgépekre.

A Da Nang-i menekülés képei

Egyetlen hónap alatt összeomlott Dél-Vietnám északi fele. Hanoiban ekkor már úgy látták, valós esély kínálkozik még 1975-ben kivívni a végső győzelmet, ehhez viszont gyorsan kellett lépni, hogy a májusban kezdődő monszun-időszak beköszönte előtt elérjék Saigont, illetve hogy a köztársasági erőknek ne maradjon idejük újjászerveződni. Ennek értelmében Dung tábornok március 25-én parancsot kapott, hogy dél felé indítsa tovább hadosztályait. Dung át is helyezte parancsnokságát Loc Ninh-be, és hamarosan csatlakozott hozzá Le Duc Tho is. 

Megbeszélés a Fehér Házban 1975. március 25-én. Balról jobbra: Graham Martin saigoni amerikai nagykövet, Frederick Weyand tábornagy (akkori vezérkari főnök), Henry Kissinger külügyminiszter és Gerald Ford elnök. 

A tragédia képei természetesen eljutottak az Egyesült Államokba, de ez sem hatotta meg a tévénézőket vagy a politikusokat. Kétszínű módon néhány tisztségviselő mégis hitegette a saigoni kormányzatot: Hubert Humphrey szenátor (korábban Johnson alelnöke) például szóban kiállt a támogatás mellett, amikor azonban szavazásra került a sor, ellene voksolt. Ford elnök március 22-én küldött levelében segítséget ígért Thieunak, bár nem konkretizálta, hogy milyen segítségre gondol. A valóságban addigra eldöntötte, hogy nem fog szembemenni az alkotmánnyal és újabb légi csapásokat elrendelni. (Ezt az 1973 júniusában meghozott kongresszusi határozat – amely egész Indokína területén és légterében megtiltotta a katonai műveletek folytatását – miatt nem tehette meg.) 

A krónika következő részében:
Xuan Loc védelme

Források: 

● A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
● America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
● Black April : The Fall of South Vietnam, 1973–1975 (írta: George J. Veith; Encounter Books, 2013)
● Certain Victory – How Hanoi Won The War (írta: Denis Warner; Sheed Andrews and McMeel, Inc. 1977)
● The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
● The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
● The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
● Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
● Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
● Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)