Vietnam 25 Years (Catherine Karnow)
Egy változó ország arcai
Vietnámi barangolásunk során pár könyvet is begyűjtöttem, amelyek egy része fotóalbum. Ezek között egy amerikai szerző műve is hozzám került, és neve láttára egyből felcsillant a szemem…
A fényképésszé lett Catherine Karnow annak a Stanley Karnow-nak a lánya, aki újságíróként, a Time Life munkatársaként Kelet-Ázsiából, például Vietnámból is tudósított a hatvanas években, később pedig megírta azt az átfogó és kellően objektív történelemkönyvet (Vietnam: A History címmel), amely méltán ért meg annyi kiadást és kapott annyi elismerést évtizedek alatt, emellett megindította a régóta esedékes amerikai diskurzust is a háború témájában. Amikor Karnow először visszalátogatott – immár az egyesült – Vietnámba, ahol interjúkat készíthetett a háborús erőfeszítések egykori vezető alakjaival, meghökkenve tapasztalta, hogy kötetét ezek a tisztségviselők is olvasták… Hát ennyire nagy hatású volt a munkája. Hozzátenném, hogy én is sokszor elővettem a krónika írása közben.
Az 1960-as születésű Catherine szüleitől sokat hallott az országról, de gyerekkorában nemigen értette még az összefüggéseket és a politikai hátteret. 1990-ben aztán egy vietnámi emigráns asszony oldalán Vietnámba ment. Egy szegény, nehézségektől szenvedő országot látott, ahol viszont az emberek szorgalmasan és reményteljesen dolgoznak egy jobb jövőért. Catherine a következő negyedszázadban többször visszatért ide, és dokumentálta a lassan megváltozó Vietnám képeit.
“Mikor 1990 nyarán megérkeztem Vietnámba, minden sivárnak és színtelennek tűnt. Valami hiányzott, és hamar rájöttem, hogy a reklámok hiányoznak: nem voltak plakátok, poszterek, nyomtatott képek, egyetlenegy vidám, színes kísértés sem, ami másutt körbevesz minket. Csend volt, kényelmetlen csend.
1990-ben Vietnám annyira szegény volt. Mindenütt nehézségeket láttam és tapasztaltam. A Ha Long-öbölben napokat töltöttem egy halász mellett, aki saját kezével evezett ki hajójával a nyílt vízre, ahol bőven lehetett halat találni. Megismerkedtem egy zenetanárral, aki apró, egyszobás házban lakott. Nem voltak tanítványai, így egyedül üldögélt és balladákat játszott a gitárján. Egyik nap egy keskeny utcán sétáltunk végig az Ausztráliából hazatért vietnámi barátommal, mikor megláttunk egy tömeget, akik egy ház előtt csoportosultak. A nyakukat nyújtogatták, hogy láthassanak egy kis tévét, amire egy videómagnót kötöttek. “Ki vannak éhezve a szórakozásra”, mondta a barátom. Így is volt: 1990-ben tévét még nem nagyon lehetett itt látni. Nem volt mozi, nem volt képes újság, se könyvesbolt, csak egyszerű kommunista pártújságok. Az emberek kérleltek, hogy küldjek nekik majd otthonról könyveket, az sem baj, ha nem tudják elolvasni. [...]
1990-ben a világba vezető ajtó lassan megnyílt, Vietnám pedig olyan volt, akár egy félénk kislány, aki ott kukucskál kifelé. Külföldit alig lehetett látni. A szovjeteket nem számítva szerintem kéttucatnyinál több külföldi nem lehetett akkor az országban. És mégis, a nehézségek ellenére, az emberek reményteljesek, kedvesek és bőkezűek voltak.”
Fényképezőgépével sok mindent és sok mindenkit megörökített az emberektől a tájakig. Fotózott többek között amerázsiai fiatalokat, akik egy részének idővel lehetősége nyílt az Egyesült Államokba emigrálniuk, a lombtalanító vegyszerek utóhatásai miatt születési rendellenességgel született gyerekeket, segélyszervezetek munkásait, de még az idős Giap tábornokot is, aki 1994-ben, a Dien Bien Phu-i csata ötvenedik évfordulóján meghívta a hivatalos ünnepségekre. Olyan kapcsolatot alakítottak ki, hogy 2013-ban a család még a generális temetésére is meghívta Catherine-t, aki döbbenten látta, hogy a gyászolók nagy része az általa készített Giap-portré másolatát tartja a kezében, amelyet az interneten találtak, letöltöttek, majd kinyomtattak.
Fotóiból 2015-ben kiállítás készült, a kétnyelvű kiadvány pedig ennek a kísérőkötete. A képeket benyomások, anekdoták hosszabb-rövidebb szövegei kísérik. Nagyon szeretem az ilyesféle körítést, mivel sokkal többet nyújt, mint egy szimplán fotókat felvonultató album. Örülök, hogy hanoi tartózkodásunk utolsó napján belebotlottam és megvehettem. Akit pedig jobban érdekel a hölgy sokoldalú munkássága, ajánlom honlapját.
Vietnam 25 Years – Documenting A Changing Country
Írta: Catherine Karnow
Nha Xuat Ban Thanh Nien 2015
236 oldal
