Saigonban járva

Hanoiból repülővel utaztunk Saigonba, újabb keletű nevén Ho Si Minh-városba. A metropolisz már ötven-hatvan évvel ezelőtt sem volt kicsi, de még most is Vietnám legnagyobb települése, nagyjából 9,5 millió lakossal, gazdasági jelentősége pedig továbbra is hatalmas. Hangulatában is más, mint Hanoi, és ezért részben a francia-amerikai időszak a felelős, de jó értelemben. A belváros egy-két pontján határozottan úgy éreztem, hogy ha a feliratok nem vietnámi nyelven íródtak volna, akkor valamelyik dél-európai nagyvárosban is lehetnék. (Hozzátehetnénk, hogy régebben úgy is emlegették Saigont, mint “a Kelet Párizsa”.) Az utcák tágasabbak, mint Hanoiban, a járdákon kényelmesen el lehet férni, illetve a forgalom is elviselhetőbb. Viszont az éghajlat is más, érezhetően melegebb: míg Hanoiban a legforróbb napok sem voltak elviselhetetlenek (bár izzadtam néha rendesen), itt volt olyan kora délután, amikor ebéd után visszatértem a közeli szállásra lezuhanyozni.

Látnivalók dolgában Saigon nem marad el a főváros mögött. A Függetlenségi vagy Újraegyesítési Palota, korábbi nevén Elnöki Palota például népszerű és könnyen megközelíthető turista-célpont. Jelenlegi formáját a hatvanas évek elején kapta meg, egész pontosan Diem elnök adta utasításba a korszerűsítést, de ő már nem láthatta a befejezett épületet. Saigon elestekor, 1975 áprilisában a néphadsereg páncélos járművei betörték a kaput, és katonáik nemsokára ki is tűzték az épület tetején lobogójukat. Erről számos fotó és filmfelvétel készült. A fák alatt kiállított két T–54-es is erre emlékeztet. (Hozzátehetnénk, hogy a fotókon is többször látható 843-as és 390-es toronyszámú páncélos még több más múzeumban feltűnik; hogy melyik az eredeti, nem tudni.) Mellettük néhány más harci eszköz is látható, például egy F–5 vadászgép, amely szintén a helyszínhez köthető, lásd később. 

A palota belseje nagyjából ugyanúgy néz ki, mint az amerikai háború éveiben – persze a zászlókat már lecserélték –, sőt talán ez az egyetlen olyan hely, ahol a múltidézés jegyében kikerülhettek az előző rezsim, vagyis a dél-vietnámi “bábkormány” politikusairól, illetve amerikai tisztségviselőkről készült fotók, természetesen csak kicsiben, az egyes helyiségeket bemutató táblákra. A helyiségek többsége tanácsterem, előadó, de találunk itt vezetési pontot és elnöki hálószobákat is. Ha lesétálunk a pinceszintre, ott óvóhelyet, a hírszerzési részleg irodáit, rádióközpontot, vészhelyzeti hálószobát és hasonlókat láthatunk. Odafent pedig, a tetőn egy eredetileg meditációs célra kialakított terem található, amit a déli kormányzat éveiben profán módon inkább koktélpartyk tartására használtak. Innen nyílik a helikopterleszálló, ahol az UH–1 mellett két felfestett vörös kör is látható: itt csapódott be 1975. április 8-án az a két bomba, amit egy F–5 vadászgépről dobott le egy kettős ügynökként működő dél-vietnámi pilóta, Trung hadnagy, aki utána egy rögtönzött leszállóhelyen ért földet a városon kívül. (Nem csoda, hogy többször is kísértett ezen a helyen járva A szimpatizáns című regény és sorozat.) Két bolt üzemel az épületben, ahol releváns anyagok is kaphatók. 

Alig fél kilométerre innen található a War Remnants Museum (kb. Háborús emlékek múzeuma). A korán, már 1975 szeptemberében megnyílt múzeum eredeti neve “Az amerikai és a bábkormány bűneinek múzeuma” volt, később “A kínai és amerikai háborús bűnök múzeuma”. 1995 után, az amerikai kapcsolatok normalizálása után ismét megváltoztatták. Állítólag az egyik legnépszerűbb múzeum Vietnámban, a látogatók kétharmada pedig külföldi.  

Az udvart itt is korabeli harcjárművekkel és eszközökkel töltötték meg. Az olyan “kötelezők”, mint az UH–1 és a CH–47 helikopter vagy az M–41-es harckocsi, itt figyel egy folyami monitorról leszerelt lövegtorony, egy katonai motorcsónak, de különböző típusú bombák, például egy leszállóhelyek kialakítására tervezett "Daisy Cutter" is ki vannak állítva. Az egyik oldalon kimondottan az egykori politikai és katonai börtönök (például a Con Dao börtönsziget és “tigrisketreceinek”) világát megidézve kialakítottak néhány kisebb épületet, hogy az ottani viszonyokat is megmutathassák. Középtájt egy bárki által használható kis harang áll, amit a múzeum megtekintése után szerintem sokan megkondítanak majd az emlékezés jegyében... 

A főépület földszintjén elsősorban az amerikai beavatkozásra történt nemzetközi tiltakozás képeit, plakátjait helyezték a falakra (szinte természetes, hogy magyar nyelvű anyag is látható itt), de egy nézőteret is kialakítottak középen, a mozivásznon pedig egy rövidfilm pereg. A 2024 őszén éppen aktuális időszaki kiállításon az amerikai háborúellenes mozgalom kitűzőiből válogattak. Az első és második emeleten is tematikus tárlatok következnek, például az amerikai háborús bűnökről, egy másik a lombtalanító vegyszerek vietnámi, amerikai, dél-koreai és egyéb áldozatairól, utána az indokínai háborúkban életüket vesztett fényképészekről, Robert Capától Larry Burrows-ig (a Requiem című album anyagából válogatva). Nagy hatású kiállítások, ez a látogatókon is meglátszik, akik érthető megrázkódtatással szemlélnek egyes képeket, olvasnak egyes szövegeket. 

A különböző vietnámi hadtörténeti múzeumokban jellemző elfogultság olyan szempontból itt is megvan, hogy például a gerillák által végzett robbantásos merényletek civil áldozatait, esetleg a brutálisan kivégzett kormánytisztviselőket, netán a huéi mészárlás halottait nem mutatják meg, mivel a domináns retorikába nem illene bele. Ez objektíven nézve leginkább a belső megbékélés oldaláról aggályos, mert talán azt is fel kellene már dolgozni, hogy polgárháború, gerillaháború és politikai küzdelem zajlott, ahol sajnos ilyenek is történtek. Ahogy az is tény, hogy az amerikai katonák és civilek nemcsak öldököltek, illetve a helyi rezsimet támogatták, hanem több esetben életeket mentettek, orvosoltak, építkeztek vagy oktattak. Meg hát némi háttértudással például az a sokat hallott kijelentés is támadható, hogy a Nixon-kormányzat kiterjesztette a háborút Kambodzsára és Laoszra; tudván, hogy az ezeken az országokon is áthaladó Ho Si Minh-ösvényt 1959 óta használta a néphadsereg utánpótlás szállítására, mondhatnánk erre, hogy nem is az amerikaiak terjesztették ki, és nem a néhány hetes kambodzsai behatolás volt részükről a felháborító, hanem a határ menti civil települések bombázása. 

A sokat emlegetett Tan Son Nhat reptere mellett áll a légierő saigoni múzeuma. A főépületen kívül pár légi jármű van kiállítva, maga a kiállítás pedig két szinten tekinthető meg. A vietnámi vonatkozású fotók és tárgyak mellett egész sok relikvia látható itt az egykori ellenfelektől is. Sajnos a képaláírások ezúttal csak vietnámi nyelven szólnak, a makettek színvonala pedig nem túl meggyőző, de gyanítom, hogy amikor a vitrinekbe kerültek, még makettet is alig lehetett errefelé kapni…

Az amerikai nagykövetség a megszállott érdeklődők számára lehet ismerős. Az archív képeken látott fehér kockaépületet már lebontották, és újabb épült a helyén. Viszont a fal, amelyet a Tet-offenzíva idején egy vietkong rohamcsapat berobbantott, ugyanott húzódik. Ez a komplexum sokat változott, így inkább a hely szelleme miatt érdekes, bár az sem mellékes, hogy a fenti akcióról egy tekintélyes méretű emlékmű számol be. A mai biztonsági rendszabályok (főleg a kamerák) miatt az ide látogatóknak javasoljuk, hogy csínján bánjanak a fényképezőgéppel, és inkább stikában fotózzanak, nehogy az őrség kivonuljon a tiszteletükre... 

Még egy benyomást megosztanék, amiről korábban is hallottam. A szocialista stílusú plakátokról van szó. Ahogy a képeken látható, még mindig használják ezeket, rajtuk az idealizált figurákkal. Az ottani emberek egy része már nagyon unja ezt az ábrázolásmódot, és érdekes kérdés, hogy mikor lépnek túl rajta... 

Folytatása következik