Az ördög farkán (Paul Martelli)
Két háború veteránja
Visszatérve az indokínai vagy francia háború témakörére bemutatnék egy visszaemlékezést, amely egy német–olasz származású férfi katonai karrierjét mutatja be nem is egy, hanem két konfliktuson keresztül.
Paul Martelli 1943-ban ment Marseille-be, ahol 16 évesen önként jelentkezett a német haderőbe, a bolsevizmus elleni harcra. A túlnyomórészt kollaboráns és hadifogoly franciákból toborzott 33. Charlemagne Waffen-SS gránátoshadosztály katonájaként 1944 második felétől a keleti fronton szolgált. A háború végeztével nagy nehezen hazajutott, ám náci múltja miatt többször is került bajba, végül börtönbe. Kénytelen volt újra katonának állni, így Észak-Afrikában, majd 1951 és 1954 között Indokínában szolgálta a francia lobogót.
Az, hogy a német haderő nem német katonája nyilatkozik, unikális jelleget nyújt a kötetnek, azonban elolvasása így is elhúzódott nálam. Bár a borító tanúsága szerint egy szerkesztő, Vittorio dal Cengio is a szerző segítségére volt, a szöveg elbírt volna pár rövidítést, illetve néhány kiegészítést. Jómagam például többször ugrottam volna ki a személyes narratíva keretei közül, hogy a tágabb képet ismertessem. Ahol ez megtörténik, ott valóban jobban értelmezhetők a leírtak, és ez rögtön a bevezetőről elmondható. Ehhez képest a kocsmai verekedésekből túl sokat kapunk. Az elbeszélés emiatt néhol “a nagypapa a kandallónál mesél” szintet képviseli, másutt nagyon is részletes leírások sejtetik, hogy talán egy napló is a segítségére volt. Az kifejezetten tetszett, hogy egyes harchelyzeteket érthetően taglal, így a taktikai szintet képes valamennyire megvilágítani, illetve egy-két emlékezetes anekdotát is kaptunk. Mindeközben pedig fontos szerepet kap az a kettősség is, amire többször visszatér, árnyalva a Waffen-SS katonáinak második világháborús szereplését.
“Való igaz, a Waffen-SS-nél szolgáltam, de ez nem jelentette azt, hogy bűnöző vagyok. Az oradour-sur-glane-i mészárlás elkövetői kétségkívül megérdemelték ezt a jelzőt, de mi a Charlemagne-nál nem. Életünket kockáztattuk és áldoztuk Körlinnél és Kolbergben, nem gyilkoltunk nőket és gyerekeket, templomokat és házakat sem gyújtottunk fel, ellenkezőleg: erőfeszítéseinknek köszönhetően több tízezer civil menekült meg, és ezt a bíróság előtt is el fogom mondani, ha nem akarják megérteni. Én nem vettem részt az SS-alakulatok értelmetlen, bűnös akcióiban, melyeket néhány őrült parancsnok rendelt el, amivel mindannyiunkat besároztak, s melyekről magam is csak a háború vége felé szereztem tudomást. Ráadásul bizonyos esetekben a franciák is ugyanolyan bűnöket követtek el. A Bad Reichenhallban történtek csak egyetlen példát szolgáltatnak erre, amikor május 8-án, néhány órával a kapituláció után egy „demokratikus” nemzet hadserege bírósági tárgyalás nélkül a Waffen-SS tizenkét katonáját állította kivégzőosztag elé. A sennheimi és greifenbergi kiképzésen megismert két kedves barátom is a tizenkettek közt volt. Martin és Gosse emelt fővel haltak meg, nem engedték, hogy bekössék a szemüket, miként a többiek sem. Együtt érte őket a halál, miközben a francia golyók szitává lőtték őket, s biztosra veszem, hogy közben ezt kiáltották: Vive la France!”
A kötet durván háromnegyedét a második világháborús élmények teszik ki, míg az indokínai rész nagyjából 80 oldalt foglal el, noha ez is egy többéves periódusról szól. Ez utóbbi nem szolgált sok újdonsággal számomra (a témában inkább Aparváry László kötetét javasolnám), bár a háború utolsó éveinek hangulatát és agóniáját érzékletesen ragadja meg. Mellesleg érdekes összehasonlítani az író két hadseregben és két háborúban szerzett élményeit. Különösen az a megjegyzés sokatmondó, mely szerint a szerző francia katonaként úgy érezte indokínai szolgálata végén, inkább megint a vereségre ítélt német hadseregben harcolna a keleti fronton.
“...a bennem gyülemlő haragtól könnyek szöktek a szemembe. Szóval véget ér a szolgálatom. Annyi veszélyes harc, járőr és rajtaütés után ezzel, egy kézfogással köszönik meg a szolgálataimat. Három év kemény munkáját és áldozatvállalásait követően, azok után, hogy számtalanszor kockáztattam az életemet, megtagadták a lehetőséget, hogy civil munkaerőként Vietnámban maradjak. Az itt töltött idő – fiatalságom utolsó szakasza – veszendőbe ment. A düh helyébe végtelen, emésztő szomorúság lépett, a keserű csalódástól megszakadt a szívem. Életem a Corps expéditionnaire français en Extrême-Orient katonájaként kudarcba torkollott, megint a vesztes oldalra kerültem. Lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a bánat könnyeit, mikor visszagondoltam az eskütételi ceremóniára a Waffen-SS-nél és a kevés igaz barátra, akikkel együtt voltunk Kolberg poklában. Készek voltunk meghalni az “Új Európáért”, számos bajtársam esett el a harcmezőn ezért az eszményért. A Waffen-SS-nél szigorú fegyelem és vasököl uralkodott, a parancsnokaink minden katonát tiszteltek, az osztag, a raj, a szakasz megbecsült tagjai voltunk, mindig készen álltunk megvédeni egymást, és mindegyikünk alkalmas volt az előttünk álló nehéz feladatokra. Csapatszellemünk törhetetlen volt. A kapituláció a Charlemagne-nál nem volt szégyenletes, a végsőkig harcoltunk, büszkén és méltósággal. A vereség ott sokkal emelkedettebb volt, mint itt, Vietnámban. Az itteni gerillaháború lelkesedés nélkül folyt, a harctéren és a tárgyalóasztalnál is hozzá nem értők kaptak helyet. És most itt álltam vigyázzban egy tiszt előtt, akit gyűlöltem, és aki nemcsak a hatalmat testesítette meg, hanem a francia haderő és Franciaország bukását is.”
A magyar változat kiállítása esztétikus, a Hajja és Fiaitól megszokott memoárformátum. A 16 oldalas képanyag indokínai fotókból áll, mivel második világháborús képei nem maradtak fenn. Emellett néhány térképvázlat és egy szójegyzék is bekerült. A kötet mellesleg 2020-ban jelent meg hazánkban, és még mindig beszerezhető.
Az ördög farkán: Harcban a kommunistákkal 1945-ben a keleti fronton a Waffen-SS soraiban, majd 1951–54-ben Indokínában a francia haderő kötelékében
(Eredeti cím: On the Devil's Tail: In Combat with the Waffen-SS on the Eastern Front 1945, and with the French in Indochina 1951-54)
Írta: Paul Martelli
Fordította: Moczok Péter
Hajja & Fiai 2020
352 oldal
