Továbbra sincs béke

1973 tavaszán, a fegyverszünet megkötése és a külföldi erők távozásával sem ért véget a vietnámi háború. Bár a NEFB jelen volt, hogy a békés rendezést felügyelje, már hetekkel a tűzszünet kezdete után több ezer alkalommal sértették azt meg mindkét oldalról, így Észak- és Dél-Vietnám harca folytatódott. A déli rezsim túlélése most is az amerikai támogatástól függött, és jelentős, több mint egymillió fős haderejét csak így tudta volna fenntartani. Az amerikai segélyek azonban a kongresszus döntései folytán drasztikusan csökkentek. A déli országrész ráadásul az eddiginél is súlyosabb gazdasági helyzetbe került, hiszen az amerikai kontingens jelenléte egészen addig annyi munkahelyet és bevételt teremtett (évente nagyjából 400 millió dollárt), amelyek hiányában a munkanélküliség és az amúgy sem szerény infláció is megnőtt. A korrupció még inkább eluralkodott, a közelgő vég tudatában pedig folyamatosan áramlott ki az országból a tehetősek vagyona. A köztársasági haderő harci szelleme mélyponton volt: a dezertálások száma ismét nőtt, így az alakulatok létszáma jóval alacsonyabb volt, mint a hivatalos és szükséges keret. 

Dél-vietnámi katonák bevetés előtt 

Thieu elnök mindezek ellenére 1973 végén támadást indított a DIFK (Déli Ideiglenes Felszabadító Kormány) által tartott dél-vietnámi körzetek – a “leopárdbőr” foltjai – ellen, amelyek az országrész nagyjából egynegyedét tették ki. Ezt nevezte ő “harmadik indokínai háborúnak”. Bár eleinte egyes régiókban értek el sikereket, egyre szűkösebb erőforrásaik jelentősen akadályozták ezeket az akciókat, sőt a déli rezsim összességében területeket vesztett, és az emberveszteség is jelentős volt. Olivier Todd haditudósító és újságíró ezt úgy kommentálta, hogy ez volt “az évszázad legvéresebb fegyverszünete.”

Újabb sebesült...

A DIFK egyelőre próbálta ellenőrzését megszilárdítani az elfoglalt területeken, míg az észak-vietnámi vezetés fokozta a déli propagandatevékenységét. Közben aggódva figyelték a fejleményeket: hírszerzőik úgy látták, Thieu csak akkor fogja engedélyezni a beígért dél-vietnámi választásokat, amikor elég területet foglalt vissza, hogy utána apránként leszámoljon a déli kommunista elemekkel, ahogy Ngo Ninh Diem is tette 1954 után. Ráadásul a néphadseregnek szüksége volt némi időre az újjászerveződéshez 1972 súlyos csatái után; csak 1973 őszén kezdtek újra akcióba. Bár tudták, hogy az amerikai légi támogatás és tanácsadói tevékenység hiányában a dél-vietnámi haderő jelentős mértékben veszített ütőerejéből, nem lehettek biztosak abban, hogy Nixon nem küldi ellenük újra a B–52-eseit… Ráadásul a szovjet és kínai támogatás is szünetelt, így a néphadseregnek a korábbi években felhalmozott hadianyagból kellett gazdálkodnia. Egyelőre visszatértek ahhoz a klasszikus gerillataktikához, hogy csak olyan helyzetekben engedélyeztek akciókat, ahol biztosnak látszott a győzelem. 

Nixonék augusztus 15-e után már nem kaptak
a kongresszustól anyagi támogatást a háború folytatására

Eközben Kambodzsában is fokozódott a helyzet. Az ottani polgárháború tovább folytatódott, és a Lon Nol vezette kormányerők nehéz helyzetben voltak. Végül az amerikai légi támogatás segítségével visszaverték a Vörös Khmer csapatait a vidéki területekre. Ez utóbbi azonban csak augusztus közepéig volt folytatható, ugyanis az amerikai belpolitikai fejlemények felülírták Nixon elnök beavatkozással kapcsolatos és a már említett “vállalható intervallum” elérését célzó fenyegetéseit. 1973 júniusában a kongresszus határozata folytán – augusztus 15-i határidővel – egész Indokína területén és légterében megtiltották a katonai műveletek folytatását. A júliusban hozott háborús felhatalmazási törvény (War Powers Act) pedig kikötötte, hogy az elnöknek 48 órán belül be kell jelentenie a kongresszus előtt, ha katonai erőt vet be, illetve ha ez hatvan napon túl húzódik, akkor kongresszusi jóváhagyás szükséges. Mindez semmissé tette a Thieu elnöknek adott nixoni ígéretet: az amerikai felmentő sereg érkezésére immár nem lehetett számítani, bár egyes dél-vietnámi tisztviselők továbbra is ezzel áltatták magukat. Az Egyesült Államokban viszont nehéz lett volna eladni egy újabb beavatkozást. A kongresszus igyekezett elvágni a Vietnámhoz fűződő szálakat, a közvélemény pedig már nem akart tudni az indokínai helyzetről: a hírügynökségek egyre kevésbé foglalkoztak a témával, egyre kevesebb tudósítót küldtek Saigonba, és a tévé képernyőjén is egyre ritkábban volt téma mindez.  

Jól mutatja Thieu elnök akkori helyzetét, hogy amikor 1973 áprilisában az Egyesült Államokba látogatott, hogy biztosítsa magának a Nixon által ígért garanciákat, elmaradtak az ilyenkor megszokott széles körű tanácskozások és találkozók. Nixon két napon át látta vendégül St. Clemente-i birtokán, majd Thieu továbbrepült Washingtonba, ahol Agnew alelnök fogadta.

A világpolitikai események aggasztók voltak. 1973. október 6-án az Egyiptom és Szíria által vezetett arab koalíció meglepetésszerű támadást indított Izrael ellen. Minthogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása a térség államainak támogatása terén is megnyilvánult, az összecsapás diplomáciai krízist okozott, ami veszélybe sodorta az enyhülés addigi eredményeit. Szerencsére a háború szűk három hét alatt véget ért, azonban az egész világot befolyásoló következménye lett. Az arab országok zokon vették, hogy Izrael komoly amerikai támogatást kap, így az OPEC (vagyis a Kőolaj Exportáló Országok Szervezete) arab tagállamai már október 17-től öt százalékkal csökkentették az olajkitermelést. Nixon elnök azonban nem visszakozott a Washingtonba érkező arab küldöttség embargós fenyegetései ellenére sem, és 2,2 milliárd dolláros segélyt szavaztatott meg a kongresszusban a zsidó államnak. Ennek hatására Szaúd-Arábia, később pedig más államok is embargót hirdettek nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem minden olyan országgal szemben, amelyek támogatták Izraelt a háború alatt (például Kanada, Hollandia, Japán, Hollandia). Ennek eredménye az 1973-as energiaválság lett, amely komolyan éreztette hatását Nyugaton. (Utóbb ezt nevezték az első olajválságnak; a második 1979-ben kezdődött, az iráni forradalom nyomán.) Talán amerikai részről volt mindez a legsokkolóbb, hiszen az ottani autóhasználók addig hozzá voltak szokva az alacsony benzinárakhoz és úgy általában a benzinbőséghez. (Fontos részlet, hogy bár az USA jelentős kőolaj-tartalékokkal rendelkezik, 1970-től inkább az importra támaszkodott.) Noha az embargó 1974 márciusában véget ért, az olajár addigra drasztikusan megnőtt – 3 dollár/hordóról majdnem 12 dollár/hordóra –, gazdasági és politikai hatásai pedig évekig érződtek. 

"Üzemanyag-hiány! Egy vevő csak 10 gallon [kb. 38 liter] benzint vásárolhat." – hirdeti a tábla

Mindez kihatott Dél-Vietnámra, illetve az oda irányuló amerikai támogatásra is, és nem csak azért, mert ennek egy része természetesen üzemanyag volt. Az 1950-es évek második felétől az amerikaiak – a helyiek ellenkezése mellett is – nyugati stílusú hadsereggé alakították a köztársasági haderőt (légierővel, tüzérséggel és modern harcjárművekkel), aminek fenntartása jóval költségesebb, illetve speciálisabb felszereléseket igényel, mint egy alapvetően területvédelmi jellegű hadsereg, amilyet Diem elnök szeretett volna annak idején, és amilyet egy fejlődő ország könnyebben megengedhet magának. A hosszú ideig természetesnek vett bőséges amerikai támogatás nyomán ráadásul “elkényelmesedtek” a parancsnokok, míg most a megszokottnál jóval kevesebb hadfelszereléssel kellett boldogulniuk. Volt időszak, amikor a pótalkatrész- és üzemanyag-hiány miatt a harcjárművek és repülőgépek jelentős része nem volt bevethető, míg a lövészkatonák havi javadalmazásként 85 lőszert és egy gránátot kaptak. Olyan esetekről is tudni, amikor egyes pilóták csak kenőpénz ellenében voltak hajlandók felszállni és légi támogatást nyújtani a szárazföldi erőknek. Ráadásul 1974 júliusában az amerikai kongresszus megnyírbálta a Dél-Vietnámnak nyújtandó 1975-ös segélyt: a kormányzat által javasolt 1,45 milliárd dollár helyett csak 700 milliót szavaztak meg. 

Nixon népszerűsége mélyponton volt 

Nixon elnöknek az újabb beavatkozásról szóló fenyegetések mellett volt még egy fegyvere: a párizsi békeszerződésben foglalt 4,75 milliárd dolláros újjáépítési segélycsomag, amelyet Észak-Vietnámnak ígért meg. Többször is figyelmeztette Hanoit 1973-ban, hogy nem továbbítja a segélyt, amennyiben a VDK nem tartja be pontosan a megállapodást. Mivel azonban a néphadsereg déli beszivárgása nem állt meg, az elnök felfüggesztette az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat. Viszont ‘74 nyarára Nixon az indokínai fejleményektől függetlenül is igen szorult helyzetben volt: a két éve húzódó Watergate-botrány addigra kikezdte szavahihetőségét és népszerűségét. Utolsó hivatali évében jelentős energiáit kötötte le, hogy a felhozott vádak ellen védekezzen.  

Nixon lemondása a címoldalon

Nixon elnök 1974. augusztus 9-én mondott le. Helyét alelnöke, Gerald Ford vette át, aki igyekezte folytatni az enyhülés politikáját, és ennek érdekében Brezsnyevvel is találkozott novemberben Vlagyivosztokban. A fő téma itt a fegyverzetkorlátozás volt, s megállapodtak abban, hogy azonos szintre hozzák rakétaarzenáljukat. Ez jelentős áttörés volt, ugyanakkor a részletek kidolgozása még jó pár hónapig húzódott.

A Nixon-házaspár távozik a Fehér Házból 

Henry Kissinger, aki nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként nélkülözhetetlen munkatársa volt Nixonnak, a helyén maradt. Jelentőségét bizonyítja, hogy a beiktatás után Ford elnök egyik első teendője volt felhívni őt. Telefonbeszélgetésük egy részlete is alátámasztja, hogy Kissinger szakértelmét milyen nagyra tartották a Fehér Házban:  

Tüntetés Saigonban 1974. október 31-én

Nixon lemondása az utolsó előtti csapás volt Thieu elnök számára. Szeptemberben ráadásul megmozdult a dél-vietnámi ellenzék is. A Tran Huu Thanh vezette Korrupcióellenes Népi Mozgalom kiadta az 1. számú vádiratot, amelyben elítélték az elnököt, amiért eltűri a korrupciót, illetve megnevezték családtagjait is, akik részt vesznek ebben. Thieu ez utóbbit nem tagadta, inkább saját személyes fedhetetlenségével védekezett, továbbá elbocsátott négy kormánytisztviselőt, emellett lefokoztatott több száz katonatisztet. Ez a pár jelképes tett azonban nem nyugtatta meg a tömegeket: Saigonban több ezer tüntető vonult az utcára, mire a rendőrség is akcióba lépett, a rendszabályokat és a cenzúrát pedig szigorították. 

Thieunak nem sok ideje volt hátra…  

Hanoiban eközben már a végső offenzíva előkészítése került előtérbe. Még 1974 márciusában és áprilisában a Központi Katonai Pártbizottság konferenciát tartott, hogy meghatározza a további teendőket, illetve kiértékelje a ‘73-as esztendőt. A haderőben átszervezéseket hajtottak végre, illetve további raktárbázisokat építésére adtak utasítást, harcjárműveket vezényeltek délre, új utánpótlási útvonalakat és egy Dél-Vietnámot lefedő rádióhálózatot hozattak létre, sőt még egy 5000 kilométeres olajvezetéket is lefektettek, amely csaknem Saigonig ért. Lassan megkezdődött a háború utolsó felvonása…   

Épül a délre irányuló olajvezeték

Források:

• A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Cold War (írta: Jeremy Isaacs & Taylor Downing; Bantam Press 1998)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)