„Jóval a karaván előtt haladt az autónk, mi pedig minden figyelmünket az erdőségnek szenteltük, azt remélve, hogy sikerül felfedezni egy támadni szándékozó ellenséges csoportot. Én ugyan nem nagyon zavartattam magam, mert ha úgy figyelek, hogy a szemem is kiugrik a helyéből, akkor sem látok mást, mint sűrű dzsungelt.
A vitminek olyan nagyszerűen tudtak elrejtőzni a sűrűben, hogy mi már csak akkor vettük őket észre, amikor már a nyakunk közé eresztettek egy géppuskasorozatot.
Az első szó minden egyes alkalommal az övéké volt!
Sőt, a második is meg a harmadik is, attól függően, hogy mennyi ideig tartott felfedezni, hogy milyen irányból is jön a támadás.”

„Utunk sűrű, vad, kitaposatlan őserdőn vezet keresztül. Meredek hegyoldalon kapaszkodunk fel, hosszú libasorban. Eléggé hátul vagyok és érdekesen hat, ahogy ez a hosszú sor kígyózik felfelé a magunk taposta ösvényen, abban a misztikus félhomályban, amely az őserdő lombozata alatt van. A napsugár csak ritka helyeken tudja áttörni fejünk felett ezt a sűrű, zöld ernyőt. Ahol behatol egy-egy keskeny fénysugár s megvilágítja azt a nehéz, sűrű párát, ami törtet a fák koronája felé, ott úgy néz ki, mint egy lángoló kard, amely hirtelen lecsapott. A lombok magasan felettünk majdnem tökéletes mennyezetet alkotnak. Éjjel itt lehetetlenség lenne akár egy lépést is tenni. A sötétség tökéletes lenne.
Micsoda növényóriások! Milyen kis porszemnek, milyen kis semminek érzi magát az ember egy ilyen óriási fa tövében, amely talán már akkor is komoly fa lehetett, amikor Szent István megszületett. Karvastagságú indák, asztallap nagyságú lapulevelek között törtetünk felfelé. Némely helyen a növényzet olyan sűrű, hogy dzsungel-késünkkel kell vágni utat magunknak.
Kiérünk a dzsungelből és mellig érő fűben, sűrű bozótok között haladunk tovább.
Engem annyira megragadott a dzsungel félelmetes szépsége és nagysága, hogy egészen megfeledkeztem arról, hogy miért is vagyok itt. Mennyivel közelebb tudja magát érezni az ember Istenhez itt, mint a templomban. Itt valóban érezni Isten felfoghatatlan nagyságát. Látni ezt a növénytengert, azokat az évezredes fákat, a sokféle virágot, azt a harmóniát, ahogy ez a sok különböző növény és állat él egymás mellett, sokkal nagyobb megértésben, mint az emberek. Sokkal nagyobb tiszteletben tartják egymást, mint az emberek, csak akkor ölnek, ha az életük függ tőle.
Micsoda hatalom az, amely mindezt létrehozta és kormányozza! Csak az ember, ez a magát hatalmasnak képzelő kis porszem öli és pusztítja egymást minden ok nélkül.”

„Megint megszaporodott a századunk.
De most nem kutya vagy majom alakjában, hanem egy ötéves kis árva gyerek személyében. Örökbe fogadtuk őt, s mivel nem sikerült megtanulnunk a nevét, elneveztük őt Bepnek, ami a Battalion Étranger Parachutiste szavak első betűinek az összetétele. Csináltattunk neki egy teljes ejtőernyős öltözetet, amire rettentően büszke volt a kis Bep, főleg a cipőjére és az ezred jelvényére. Több mint valószínű, hogy rövidke életének első cipőjét kapta, mert rettentően ügyetlenül járt benne.
Mondanom sem kell, hogy az egész század kényeztette. Berendeztünk neki egy külön szobát, elláttuk mindennel, amivel csak tudtuk. Szegény csöppség azt sem tudta, hogy mi forog körülötte. Sokszor elsírta magát, mikor egyik kézből a másikba kapkodtuk. Azt hiszem, jobban örült volna, ha száz helyett csak egy papája lett volna. Szereztünk neki egy kis kölyökkutyát – amire kapitányunk nem vetett ki adót –, hogy legyen neki játszótársa. A reggeli sorakozóknál őt tettük az élre, étkezéseknél neki adtuk a legjobbat mindenből. Esténként tízen raktuk az ágyba.”