A csendes amerikai (Graham Greene)
Egy szerelem, egy háború, egy gyilkosság
Ha már rátértem az 1950-es évek eseményeire, vétek lenne kihagyni a témák közül Graham Greene klasszikus regényét, illetve a belőle készült filmváltozatokat, már csak azért is, mert nemzetközi és magyar viszonylatban valószínűleg nincs még egy olyan irodalmi mű, amely ennyire egybeforrott volna az indokínai (és tágabban a vietnámi) háborúval…
Saigon, 1952 ősze. John Fowler, a London Times sokat látott tudósítója Saigonból ír cikkeket az indokínai háborúról. Elhidegült felesége odahaza várja, míg ő fiatal vietnámi kedvesével, Phuonggal él, nem foglal állást, csak dolgozni szeretne és élvezni az életet. Aztán feltűnik a semmiből egy idealista amerikai, Alden Pyle, aki gyökeresen felforgatja az újságíró életét. És nem csak azért, mert szemet vet Fowler szerelmére: az ő felbukkanása a nagyobb képet is megváltoztatja… Mert Pyle nem az, akinek elsőre látszik. És ahogy Fowler egyszerre barátkozik és küzd a csendes amerikaival, rájön, hogy ebben a világban végül neki is állást kell foglalnia.
“Előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.”
A három főszereplőben tökéletesen megnyilvánul a három kérdéses nemzet akkori szerepe, helyzete, miközben életkoruk és státuszuk is predesztinálja őket a történetben betöltött funkciójuknak való megfelelésre. Fowler angolként lényegében kívülálló, egy gyarmatait lassan, de a franciákhoz képest jóval békésebb módon elvesztő birodalom képviselője, akit kora, érettsége, élettapasztalata és az objektivitásra való törekvése, illetve a helyiek iránt érzett rokonszenve megbízható tudósítóvá, illetve mesélővé tesz. Pyle ehhez képest egy lelkes ifjonc, megtestesülése a második világháborút követő amerikai idealizmusnak, akit sokkal inkább olvasmányai, másoktól ellesett eszméi és munkaadói győznek meg arról, hogy a demokrácia terjesztése a megoldás a világ problémáira – akkor is, ha a helyiek erre nem vevők, mert kultúrájuk nem erre predesztinálja őket. És ott van Phuong, a két férfi között őrlődő vietnámi hölgy, akinek egyelőre inkább az egzotikus távol-keleti szépség szerepe jut, ezzel is aláhúzva, hogy milyen alávetettségben szenvedett akkor Vietnám, és milyen keveset láthatott és érthetett meg ebből az országból akkoriban egy európai vagy amerikai ember. A kulturális különbségek tapinthatók, és nemcsak a nyugati–távol-keleti relációban, hanem a brit–amerikai vonatkozásban is.
Greene ezeket a különbségeket saját szemével láthatta, hiszen ő maga is járt Vietnámban az ötvenes évek elején a Times és a Figaro munkatársaként. Egyszer együtt utazott egy amerikai segélyszervezet munkatársával, aki kioktatta őt arról, hogy egy “harmadik erőre” van szükség Indokínában. Persze akkortájt amerikai részről már nem csak segélyszervezetek működtek a térségben: a franciák komoly katonai támogatást kapott az Egyesült Államoktól, ami a helyiek szemében jelentősen erodálta a korábban barátnak tekintett amerikaiak imázsát. Katonai tanácsadóik és hírszerzőik már akkor ott sertepertéltek… Greene ebben a műben elítélte a gyarmatosítást, a franciák görcsös próbálkozásait, de ami még fontosabb, megjósolta, hogy mi készül a térségben egy másik nagyhatalom részéről.
– Maga és a magához hasonlók olyan emberekkel akarnak itt háborút csinálni, akiket nem érdekel az egész.
– Nem akarnak kommunizmust.
– Elég rizst akarnak – feleltem. – Azt akarják, hogy ne lőjenek rájuk. Azt akarják, hogy egyik nap olyan legyen, mint a másik. Nem akarják, hogy mi, fehér bőrűek mondjuk meg nekik, hogy mit akarnak.
– Ha Indokína leszakad…
– Ismerem ezt a lemezt. Sziám leszakad. Malaya leszakad. Indonézia leszakad. Mit jelent az, hogy “leszakad”? Ha hinnék a maga Istenében és a túlvilági életben akkor a mennybéli hárfámat tenném fel a maga aranykoronája ellen, hogy ötszáz év múlva talán nem lesz többé New York, és nem lesz London, de itt, ezeken a földeken rizst fognak termelni, és a parasztok csúcsos kalapjukban, hosszú rudakon fogják piacra vinni termésüket. A kisfiúk ugyanígy fognak ülni a bivaly hátán. Szeretem a bivalyt: ki nem állhatja a mi szagunkat. És ne felejtse: bivalyszemszögből maga is európai!
– Majd rákényszerítik őket, hogy higgyék, amit mondanak nekik; nem engedik meg nekik, hogy maguk gondolkozzanak.
– A gondolkozás merő fényűzés. Azt hiszi, hogy a paraszt, ha este bebújik a vályogviskójába, leül és Istenre meg a Demokráciára gondol?
– Úgy beszél, mintha az egész ország csupa parasztból állna. Hát a tanult emberek? Boldogok lesznek?
– Ó, nem – válaszoltam –, hiszen a magunk eszméi szerint tanítottuk őket. Veszedelmes játékokra oktattuk őket.
[...]
– Szóval azt hiszi, hogy elveszítettük a harcot? – kérdezte Pyle.
– Nem ez a fontos – válaszoltam. – Nem vágyom rá, hogy magukat győzni lássam. Azt szeretném, ha ezt a két szerencsétlen flótás boldog lenne, ennyi az egész. Azt szeretném, ha nem kellene idefenn kuksolniuk a sötétségben, rettegve.
– A szabadságért harcolni kell.
– Egyetlen amerikaiat se láttam harcolni errefelé. Ami pedig a szabadságot illeti, nem tudom, mit jelent.
Az egyszerű nyelvezetű, de témájában komplex könyv Greene életművének megkerülhetetlen darabja lett, amelynek címét valószínűleg azok is ismerik, akik még nem olvasták. Egyébként 1956-ban jutott el az Egyesült Államokba, ahol üzenete miatt eleinte népszerűtlennek bizonyult. Magyarul 1957-ben adták ki először, hiszen mondanivalója összhangban volt a szocialista ideológiával, azóta pedig jó pár további kiadást megért, így könnyen beszerezhető. Sajnos a fordítás több tévesen magyarított szót is tartalmaz, bár elképzelhető, hogy ezeket javították az új kiadásokban. Kiemelném a 2011-es hangoskönyv-változatot, amelyen Szervét Tibor olvassa fel a művet, a tőle elvárható markáns orgánummal.
A regényből kétszer is készítettek filmfeldolgozást. Az első, amely 1958-ban jelent meg, nemcsak hogy gyengén sikerült, de mondanivalója lényegében szembement Greene eredeti szándékával. Ennek érdekében viszonylag diszkréten csavartak egyet az eredeti történeten: Pyle ez esetben nem a CIA embere, csak egy idealista fiatalember, a saigoni robbantások pedig a kommunisták számlájára írandók, és az újságírók megtévesztésére történtek. Nyugodtan fogalmazhatunk tehát úgy, hogy ezzel a filmmel az történt, ami akkortájt inkább a vasfüggönytől keletre volt jellemző: feláldozták, sőt eltorzították az üzenetet, hogy a történet az aktuális kormányzati retorikához és a hidegháborús szólamokhoz idomuljon. Mert a mccarthyizmus emléke bizony még az ötvenes évek végén is fenyegető árnyékot vetett az alkotókra, így a rendezőnek, Joseph L. Mankiewicznek vigyáznia kellett… Nem is csoda, hogy Graham Greene kifakadt a film ellen, amely amúgy is megbukott, mind kritikailag, mind bevétel tekintetében, és jogosan.
Bár a javára írható, hogy eredeti helyszíneken, Saigonban forgatták, a fekete-fehér alapanyag, illetve a középszerű fényképezés miatt mindez nem jelent igazi előnyt. A film természetesen számos vietnámi statisztát felvonultat, viszont pont Phuong szerepére egy olasz színésznőt, Giorgia Mollt szerződtettek, akit sminkkel próbáltak távol-keleti szépséggé varázsolni. Fowlert az angol Michael Redgrave alakítja, meglehetősen színtelenül, míg Pyle szerepét annak az Audie Murphynek adták, aki a második világháborút az amerikai hadsereg legtöbbször kitüntetett katonájaként fejezte be, később pedig színész lett. Nem túl jó színész… A fiatalos idealizmust jól visszaadja, de ez még kevés a sikerhez. A szövegkönyv alapvetően megbízhatóan követi a regényt – leszámítva persze a már említett torzítást. Mindenesetre a film nálam is megbukott, és nem ajánlom senkinek.
Az újabb, 2002-es feldolgozás ezzel szemben még Graham Greene-nek is tetszett volna. Kezdhetnénk azzal, hogy mint adaptáció kiválóan sikerült, a mondanivaló nem sérült, az atmoszféra pedig hozza a regény hangulatát. A cselekményben eszközölt rövidítések nem csonkították meg a történetet, s a teljes játékidő bő másfél óra lett. További pozitívum, hogy egy olyan korszakban készült, amikor ismét lehetséges volt eredeti helyszíneken forgatni, így a saigoni Continental Hotel vagy az észak-vietnámi vidék hiteles ábrázolásában sincs hiba. A fényképezés is nagyon igényes, így a hangulat és korszak még inkább kézzel fogható. A távol-keleti dallamokkal is dolgozó filmzene Craig Armstrong munkája, újabb erős pont. Az pedig ilyen készítési dátum mellett szinte természetes, hogy az utolsó képsorok már felvillantják az 1952 utáni esztendők eseményeit, benne az amerikai beavatkozással, szomorú krónikájául mindannak, amit Greene megjósolt, de még nem lehetett benne biztos. Ez a zárás egyszerűen tökéletes.
A szereposztás is parádés. Nem is tudom, ki lehetett volna alkalmasabb Fowler szerepére, mint az akkor hatvanas éveinek vége felé járó Michael Caine. Ő az 1950-es évek elején egyébként a koreai háborúban katonáskodott, vagyis ebből a szempontból is érdekes lehetett neki visszautazni a hidegháború legforróbb éveibe, de immár meglett férfiként átlátni ezt a korszakot. Brendan Fraser pedig hasonlóan passzol Pyle szerepére, hiszen színészként akkoriban nyilván még nem érhetett Caine nyomába, de éppen ez az életkorbeli és tapasztalatbeli különbség tette őt alkalmassá az ifjú idealista eljátszására. Phuongként a vietnámi Do Thi Hai Yen látható, akinek kisebb szerepek után ez az alkotás hozta el az áttörést. Bár kevés megszólalás jutott neki (ahogy a könyvben is), jelenlétével és kisugárzásával vissza tudta adni a szerelmi háromszög harmadik szereplőjének lényegét. Azóta nem játszott túl sok filmben, de producerként, vállalkozóként és egyes luxusmárkák vietnámi nagyköveteként aktív.
A 2002-es változat tehát erősen ajánlott darab, amely nemzetközileg is komoly sikert aratott, számos nevezést kiérdemelt, illetve több díjat is kapott. Ha valakinek nincs ideje elolvasni az amúgy nem túl vaskos regényt, az nyugodtan forduljon ehhez a verzióhoz. Magyarul elérhető DVD-n, illetve a Videán (lásd fent).
A csendes amerikai
(The Quiet American)
Írta: Graham Greene
Fordította: Szőllősy Klára
Európa Kiadó 1989
282 oldal
A csendes amerikai
(The Quiet American)
1958, 123 perc
Rendezte: Joseph L. Mankiewicz
Főszereplők: Audie Murphy, Michael Redgrave, Giorgia Moll
Zene: Mario Nascimbene
A csendes amerikai
(The Quiet American)
Miramax 2002, 93 perc
Rendezte: Phillip Noyce
Főszereplők: Michael Caine, Brendan Fraser, Do Thi Hai Yen
Zene: Craig Armstrong
