A véráztatta völgy filmen 

Indokínát, a gyarmatosítást és a “szennyes háborút” a francia játékfilmekben is érintették, bár nem túl sokszor. A már említett 1954-es ostrom történetét azonban ilyen formában is feldolgozták a kilencvenes évek elején, méghozzá francia–vietnámi koprodukcióban, egy olyan ember rendezésében, aki maga is ott volt… 

Pierre Schoendoerffer, az 1929-es születésű elzászi direktor tengerészként kezdte pályafutását a második világháború után. 1949-től katonai szolgálatát teljesítette, mégpedig hegyivadászként. Közben rájött, hogy nem akar sem tengerész, sem katona lenni: ekkor már a filmezés vonzotta. De egyelőre nem volt szerencséje ezzel, így fotózni kezdett. 1951 végén egy újságcikk nyomán önként jelentkezett a francia haderő operatőrei közé, majd Indokínába vezényelték. 1954 tavaszán Schoendoerffer ejtőernyővel ugrott le Dien Bien Phu-nál, szorongatott bajtársai közé. A csata momentumait kamerájával megörökítette, azonban ezt és a felvett anyagokat (nagyjából hat percnyi felvételt leszámítva) kénytelen volt megsemmisíteni, amikor a helyőrség elesett. 

A fogságban találkozott egy orosz tudósítóval, Roman Karmennel, akivel közös hivatásuk révén barátok lettek. Karmen készítette a Dien Bien Phu ostromáról szóló, 1955-ben bemutatott orosz dokumentumfilmet, amelyhez felhasználta a francia kollégájánál talált, épségben megmaradt hatperces anyagot is. A fogság után és a háború végeztével Schoendoerffer leszerelt, majd tudósító, illetve fényképész lett. Dél-Vietnámban francia és amerikai lapoknak, köztük a Paris Match-nak és a Life-nak dolgozott. Járt a világ számos országában, tudósított többek között az algériai háborúról. Közben megismerkedett leendő feleségével, Patriciával. 

1956-ban keresték meg egy direktori feladattal, így ő lett az Ördöghágó című dokumentumfilm társrendezője. Indokínai tapasztalatait részben A 317. szakasz című 1965-ös háborús játékfilmben dolgozta fel (ez a Netflix jóvoltából pár éve nálunk is nézhető volt), amelyet Cannes-ban is elismertek. 1966-ban pedig visszatért Délkelet-Ázsiába, és egy egyórás dokumentumfilmet készített az amerikaiak vietnámi háborújáról, pontosabban egy gyalogos alakulat élményeiből, The Anderson Platoon (Anderson szakasza) címmel – ez később többek között Oscar-díjat kapott. A hetvenes évektől a kétezres évekig forgatott, de elég ritkásan, viszont komoly elismeréssel. Közben több könyvet is írt, ezek közül némelyikből film is készült. 2001-től 2007-ig a francia Szépművészeti Akadémia alelnökeként is működött. 2012-ben hunyt el. Előtte egy évvel dokumentumfilmet forgattak vele életútjáról. 

A Dien Bien Phu esetében Schoendoerffer íróként és rendezőként működött közre. Alapvetően dokumentarista stílusban szándékozta feleleveníteni a történteket, és ez sikerült is, közben azonban a személyes vonal csorbát szenvedett… 

A képi világot nem érheti egy rossz szó sem, hiszen igen erőteljes, profi munka. A hanoi irodáktól és utcáktól az eső áztatta lövészárkokon át a zsúfolt frontkórházig minden hitelesnek látszik, minden részlet a helyén. Mindezt igényes operatőri munkával – ahogy látom, túlnyomórészt természetes fényben – rögzítették. A felhasznált haditechnikai eszközök – a nem ide illő M–41-es páncélosok kivételével – és az egyenruhák abszolút a helyükön vannak. Túl ezen a színészek, statiszták és járművek mozgatása is példás a nagy volumenű, mozgalmasabb jeleneteknél – nem csak a csataképeknél –, így látszik, hogy a koordinátorok és a rendező is értette a dolgát. Megjegyzendő még, hogy a Vietnámi Néphadsereg és egyes francia alakulatok biztosították a katonastatisztákat, ezzel is hozzájárulva a film hitelességéhez. 

Sajnos a hangulat és a képi világ mellé a narratívában nagyon szűkmarkúan mérték a tágabb és a szűkebb történelmi kontextust. Így hiába is kíséri a történéseket a narrátor tudálékos hangja, ez inkább csak felsorolás értékelhető magyarázat nélkül, vagyis háttértudás híján a néző csak azt állíthatja meg, hogy a franciák által védett erődrendszer egyre-másra veszíti el a katonáit és a támpontjait. Mindemiatt nincs a nagy egésznek egy íve, és nagyon szemelvényesnek hat, mert jellegzetes, az ostrom kapcsán gyakran említett akciókat és helyzeteket vonultat fel, de kevéssé támaszkodik a karakterekre – röviden olyan, mint egy felemás hatású dokudráma, nem pedig mint egy játékfilm. Úgy hiszem, a forgatókönyvet érdemesebb lett volna három-négy szereplő sorsára felfűzni, és az ő személyes élményeiken át végigkövetni az ostrom történetét, nem pedig sűrűn váltogatva a nézőpontokat és szigorúan a francia oldalon maradva villantani fel az agónia legfőbb epizódjait az ismételt ejtőernyős ledobásoktól Paul Brunbrouck hadnagy és ütegének hősies helytállásán vagy a megbúvó dezertőrök szégyenén át a végkifejletig.

Az egyoldalúság a vietnámi oldal lemaradása kapcsán is bántó, bár elfogadom, hogy Schoendoerffernek volt egy saját koncepciója. A Viet Minh katonáit csak a film legvégén pillanthatjuk meg, egészen addig a kamera a francia katonákra tapad, illetve Hanoiban néhány vietnámi civilt ismerhetünk meg. Ebből kitalálható, hogy a csatajelenetek során sem fogjuk látni a másik oldal képviselőit… Mindez azért is kelt bennem hiányérzetet, mert a francia vereség egyik döntő oka – hadvezetésük keményfejűsége mellett – a vietnámiak találékonysága, kitartása és rugalmassága volt. Mivel nagyrészt ezek magyarázzák az ostrom végkimenetelét, nemcsak fontos, hanem egyenesen szükséges lett volna kifejteni őket. Az viszont méltó, hogy a francia erők soraiban szolgáló gyarmati katonákról – vietnámiakról és afrikaiakról – legalább nem feledkeztek el. 

A színészekkel alapvetően elégedett voltam, az egyetlen kivétel a főszerepet kapó Donald Pleasance, akit olyan filmekben láthattunk, mint A sas leszállt, a Csak kétszer élsz vagy a THX 1138. Itt amerikai újságírót alakít, de mindezt elég tenyérbemászó modorban, és inkább erőltetett történetmagyarázó jelleggel. Karakterét az sem segít megszerettetni, hogy ő az, aki a suttyomban megszerzett információkból cikkeket irkál, miközben a hátország kényelmét élvezi. Aki még szót érdemel, az a kisfiús arcú Ludovic Schoendoerffer, a direktor úr fia, aki a lelkes katonaoperatőr megtestesítőjeként természetesen édesapját alakítja a filmben.

A filmzenét Georges Delerue írta (aki többek között A szakasz zeneszerzője volt pár évvel korábban), de a japán énekesnő, Marie Kobajasi is szerephez jutott az előadásban. A gyászos dallamok hangulatos aláfestéssel szolgálnak, jelentősen hozzájárulva a film atmoszférájához.

Véleményem szerint a Dien Bien Phu megreked a “majdnem jó” vagy a “jobb is lehetett volna” filmek kategóriájában. Pozitívumai mellett is nehéz lenne ajánlanom olyan nézőknek, akiket a tágabb téma nem vonz, illetve nem ismerik a csata kontextusát, mert a történeti ív hiányában mintha pont a gerince hiányozna. És ilyet épp egy olyan elismert író-rendezőtől megkapni, aki ott volt ebben az ostromban, ergo lett volna mit mesélnie, ráadásul nem volt kezdő a szakmájában… legalábbis rossz érzés. 

Tudomásom szerint a filmet magyarul nem forgalmazták, de a Netflixen elérhető volt, illetve a Videán (rém gyenge minőségű magyar felirattal) megtalálható, lásd fent. Franciaországban DVD-n adták ki, sajnos extrák, szinkron és felirat nélkül.

Dien Bien Phu
France 2 Cinéma 1992, 126 perc
Rendező: Pierre Schoendoerffer
Főszereplők: Donald Pleasance, Patrick Catalifo
Zene: Georges Delerue