B–52-esek Hanoi felett

A Linebacker II hadművelet

A karácsonyi bombázások okairól és politikai összefüggéseiről a krónika előző részében írtam. Most lássuk, hogy katonai szempontból hogy is zajlott a konfliktus legutolsó és legjelentősebb bombázó hadjárata, a Linebacker II hadművelet. 

b-52d_on_tarmac.jpg

B–52D várakozik a betonon

Nixon elnök már november 30-án összehívta külügyminiszterét, William Rodgerst, hadügyminiszterét, Melvin Lairdet és az egyesített vezérkar főnökét, Thomas Moorer admirálist, hogy bejelentse, ha a béketárgyalások ismét megrekednek, B–52-es bombázókat küld Hanoi ellen. Az egybegyűltek egyhangúan ellenezték a tervet vagy politikai, vagy katonai megfontolásokból, de hiába: Nixon és Kissinger nem látott más megoldást, és ahogy a kapcsolódó cikkben említettem, mindössze pár hetük maradt, mielőtt ‘73 januárjában újra összeült volna a kongresszus, amely egyre hangosabban követelte a háború lezárását. 

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy miért volt szükség kimondottan a B–52-esek bevetésére, és miért nem bízták a feladatot vadászbombázókra. Az egyik ok, hogy ezek a hadászati bombázók bármilyen időjárásban bevethetők voltak, és egy ilyen helyzetben, ahol az idő vészesen fogyott, ez kulcsszempont volt. A másik, hogy Nixon elnök úgy érezte, a bevetett haditechnikától függetlenül a bombázás ugyanolyan hatást vált ki ellenzékéből és a sajtóból, viszont az észak-vietnámiak meg fogják érezni a különbséget a bombamennyiség terén, és ez segíthet visszakényszeríteni őket a tárgyalóasztalhoz. Az elsődleges cél tehát a lélektani nyomás fokozása volt egy politikai cél érdekében. 

sac_patch.jpg

A Stratégiai Légi Parancsnokság jelvénye

December 14-én, azután, hogy a párizsi megbeszélések ismét megakadtak, Nixon elnök utasította Moorer admirálist, hogy készítsék elő a műveletet. A Stratégiai Légi Parancsnokságon (SAC) úgy határoztak, az akciót az omahai központjukból fogják irányítani, nem pedig a 8. légi hadsereg guami támaszpontjáról. Az időeltolódást, illetve a kommunikáció akkori nehézségeit és lassúságát figyelembe véve ez alapvetően hibás döntés volt, amely később sokszorosan megbosszulta magát.

f-105g.jpg

Az F–105 Thunderchief a vietnámi légi háború korai időszakának igáslova volt, de kétüléses lokátorvadász verzióját, a G-t még 1972-ben is használták. A képen jól látható a szárny alatt rögzített AGM–45 Shrike lokátorromboló rakéta, mely az első ilyen típusú fegyver volt a világon. Utódja, az ekkoriban már alkalmazott AGM–78 Standard ARM jóval hatékonyabbnak bizonyult.

Mivel 1972 decemberében az amerikai légierő dél-vietnámi alakulatainak többségét már kivonták, a támadásra kijelölt egységeket a thaiföldi és guami bázisok, illetve a Dél-kínai-tengeren hajózó hordozók adták. Koratból szálltak fel a zavarásért és lokátorrombolásért felelős EB-66-osok, F–105G-k, EF–4C-k, illetve F–4E vadászbombázók és A-7D könnyűbombázók. Ubon F–4D vadászbombázóknak adott otthont, ők lézerirányítású bombavetést, illetve zavarást végeztek. Takhliból szállt fel bombázó bevetésre három F–111-es század, a tengerparti U Tapao (Sattahip) és a guami Andersen légitámaszpont B–52-eseket állomásoztatott. A haditengerészet hat repülőgép-hordozója (az America, az Enterprise, a Midway, az Oriskany, a Ranger és a Saratoga) főleg F–4, A–6, EA–6 és A–7 gépekkel vett részt a műveletben. 

f-4d.jpg

F–4D Phantom. A törzsgerincének tetején látható antenna a LORAN nevű navigációs rendszer része; a készülék kedvezőtlen időjárásban is lehetségessé tette a bombavetést, bár a Linebacker II napjaiban elsősorban a passzív zavarást végző kötelékek navigálását segítette.  

December 16-án az amerikaiak szüneteltették a bevetéseket. Szállítógépek és tankerek érkeztek a támaszpontokra, a legénység pedig már abban reménykedett, hogy Kissinger ígéreteinek megfelelően a parancsnokság már a hazaútjukat szervezi. A következő napokban tartott eligazítások aztán egészen másféle programot vázoltak... A B–52-esek személyzetét nemcsak az lombozta le, hogy pont karácsony előtt kaptak ilyen feladatot, hanem az, hogy addig ritkán kellett erős légvédelemmel számolniuk egy-egy bevetés során, mivel a parancsnokság nagyon is “vigyázott” a hadászati bombázóira: a pilóták még parancsba is kapták, hogy ne kockáztassák a gépet, vagyis ha rizikós helyzetbe kerülnek, inkább függesszék fel a bevetést. Addig ellenséges területen még nem is zuhant le egyetlen ilyen gép sem, és nem is akarták, hogy ellenfelük közelebbről is szemügyre vehesse. Egészen addig mindössze egy B–52-es veszett oda légvédelmi tevékenység folytán (de ez is Thaiföldön zuhant le, így nem került ellenséges kézre). Most, a Linebacker II kapcsán nem volt apelláta: mindenki tudta, hogy a bombázók erősen védett terület fölé fognak újra és újra berepülni, és lesznek veszteségek – bár bíztak abban, hogy minimálisak. 

b52_crews_briefing.jpg

B–52-es bombázók legénysége hallgatja
a bevetés előtti eligazítást a Linebacker II első napján

A Boeing B–52-es akkor már 20 éves konstrukciónak számított. A típus 1955 óta áll rendszerben az amerikai légierőnél, mind a mai napig. A hatfős bombázó atomtöltet célba juttatására is alkalmas. 32 tonnás terhelése, illetve 14 ezer kilométert meghaladó hatótávolsága tiszteletet parancsoló, ám a típus korántsem volt sérthetetlen, mivel a szovjet légvédelmi rakéták képesek voltak 9-11 ezer méteres magasságban is elérni. Zavaróeszközei mellett egyetlen védőfegyverzete a négycsövű 12,7 mm-es farokgéppuska volt. 

A B–52-eseket 1972 tavasza, vagyis a Linebacker I művelet előtt tehát nem vetették be Észak-Vietnám belső területei felett, azonban 1965-től már hajtottak végre támadásokat Dél-Vietnámban, északon a demilitarizált övezet környékén, illetve a laoszi és kambodzsai határsávban. A néphadsereg katonáinak elmondása alapján addigra az északi hátország lakói is tudtak az óriásbombázók rettenetes erejű csapásairól, amelyek rendszerint váratlanul érkeztek, hiszen a gépek olyan magasságban repülhettek, hogy lentről nem is hallották őket. Az észak-vietnámi légvédelem pedig már a háború korábbi szakaszában is gyűjtött információkat a B–52-esekről: Dél-Vietnámba küldött tisztjeik tanulmányozták a gépek taktikáját, repülési magasságát és sebességét, zavarási módszereit és így tovább. A Laoszban és Észak-Vietnám déli határán kiépített légvédelmük pedig többször próbálkozott ilyen gépek lelövésével. Az összegyűjtött tapasztalatokat 1969-től oktatták is. Mindez azt jelenti, hogy a karácsonyi bombázások idején a VDK légvédelme távolról sem volt tehetetlen velük szemben. 

b52_bombs_hit.jpg

B–52-esről ledobott bombák becsapódása

Az évek során kiépített észak-vietnámi légvédelmi rendszer egyébként is igen erős volt, talán a legerősebb a világon. Egyebek között négy hadosztályt foglalt magába. Hanoit a 361. légvédelmi hadosztály védte (ebbe két rakétaezred és öt légvédelmi tüzérezred tartozott). Tartalékként ugyanitt még egy ezred, a 274. állt készenlétben. A 363. légvédelmi hadosztály (benne két rakétaezreddel és két tüzérezreddel) Haiphongot óvta. A 375. légvédelmi hadosztály (egy rakétaezred és öt tüzérezred) az 1. főutat védte Hanoi és Lang Son között. A 365. légvédelmi hadosztály (két rakétaezreddel és öt tüzérezreddel) pedig az utánpótlási vonalak védelméért volt felelős Thanh Hoában, Nghe Anban és Ha Tinh-ben. Mindehhez még hozzáadódott a népi milícia légvédelmi ereje, amely több mint 100 légvédelmi gépágyút, 550 légvédelmi géppuskát, illetve 700 egyéb géppuskát számlált. 

sa-75_missile.jpg

SzA–75 légvédelmi rakéta tüzelőállásban

A légvédelmi parancsnokság Hanoi külvárosába települt, innen riadóztatták az egyes ezredeket, amelyek ezután önállóan tevékenykedtek. Minden ilyen alakulat több célfelderítő radarral rendelkezett, amelyek az ellenséges kötelékek bemérése után továbbították az információkat a  tüzérütosztályoknak. Ez utóbbiak SzA–75 Dvina (NATO-kód szerint SA–2F Guideline) rakétákkal és a hozzájuk tartozó tűzvezető radarral rendelkeztek. Ezeket az egységeket néhány óra alatt át lehetett telepíteni, de alkalmazás közben nem lehetett őket mozgatni. A radar által felderített ellenséges repülőeszköz adatait betáplálták egy számítógépbe, amely kiszámította a rakéta optimális röppályáját. Ez alapján kapott parancsot egy kilövőállás személyzete, s ebben szerepelt a kilövés ideje, iránya és szöge. Egy üteg csak egyetlen célt tudott egy időben követni, és erre a szovjet doktrína szerint három rakétát kellett indítania. Amennyiben az ellenség nem alkalmazott zavarást, az automatika juttatta el a célig a rakétát; ellenkező esetben kilövés után rádiójelek segítségével kellett célra irányítani. Eközben viszont a radart bekapcsolva kellett tartani, s ezalatt az ellenséges lokátorvadászok könnyen bemérhették az osztály tűzvezető központját. 

Maga a Dvina rakéta 10,7 méter hosszú volt. A gyorsítófokozat 5-6 másodpercig égett, aztán levált, utána a főhajtómű égett 22 másodpercig, a hangsebesség háromszorosára gyorsítva fel a fegyvert. A robbanófej 195 kilogrammot nyomott, amelynek repeszhatása kisebb magasságon 65 méteres sugárban, nagyobb magasságon akár 250 méteres sugárban érvényesülhetett. Amennyiben elvétette vagy nem érte el a célpontot, a hajtóanyag elfogytával működésbe lépett az önmegsemmisítő mechanizmus. 

A csöves légvédelmi tüzérség is rendelkezett radarirányítású fegyverekkel. Ilyen volt a 100 mm-es KS-19 löveg, a 85 mm-es KS-12, illetve az 57 mm-es S-60-as. Előbbi kettő a hadászati bombázók és a fürgén manőverező vadászbombázók ellen nem sokat ért, viszont az S-60 6000 méteres lőtávolságával és radarvezérlésével képes volt kellemetlen meglepetéseket okozni a támadóknak, noha az amerikaiak zavarótevékenysége ezeket sem kímélte.  

aaa_crew_at_rest.jpg

Légvédelmi ágyú személyzete kapcsolódik ki

A légvédelmet természetesen a légierő alakulatai (a 921., a 923., a 925. és a 927. vadászezred) is erősítették, bár kifejezetten a B–52-esek ellen csak a MiG–21-es vadászokat vethették be (mivel a MiG–17 és MiG–19 típusok nem rendelkeztek radarral). Ezek pilótái már 1969-től tanulmányozták a hadászati bombázók taktikáját, illetve éjszakai gyakorlatokat is végrehajtottak. Még így sem állt rendelkezésre elég repülőszemélyzet az éjszakai harctevékenységhez, emellett ötből csak egy reptér, a Phuc Yen-i légitámaszpont volt sötétben is biztonságosan használható. A MiG–21 szűk sávban működő radarja és R-3 hőkövető rakétái szintén hátrányt jelentettek, nem beszélve arról, hogy a földi irányítás számára nem létezett módszer saját vadászgépeik azonosítására, ami a tűzvezetést tovább bonyolította. Mindemiatt a MiG-eket a Linebacker II során csak korlátozottan tudták kihasználni.

mig_21s_on_the_tarmac.jpg

Észak-vietnámi MiG–21-esek a Noi Bai-i reptéren.
A kép még 1968 tavaszán készült.

Térjünk most át a hadművelet lefolyására. December 18-án több mint 200 B–52-es szállt fel, emellett pedig 39 lokátorvadász, vadászgép és zavarógép (F–105G, F–4 és EB–66 típusok). A bombázók számára az út Guamról majdnem 12 órát vett igénybe, míg Thaiföldről nagyjából négy és felet. Ez utóbbiról az egyik pilóta úgy nyilatkozott: “Éppen csak annyi időnk volt, hogy elmondjunk egy Miatyánkot, elénekeljük a légierő himnuszát, idézzünk a 23. zsoltárból, aztán már kezdődött is a rárepülés.” A célpontok Hanoi és Haiphong körzetében helyezkedtek el (például a Yen Vien-i rendezőpályaudvar, a fővárosi rádióállomás, illetve a Hoa Lac, Kep, Phuc Yen és Yen Bai melletti vadászrepülő-bázisok).

b-52d_refuel.jpg

A Guamról felszálló B–52-esek legénységének tizenkét és fél órás repülésekre kellett számítaniuk, és ezalatt legalább egy légi utántöltésre szükségük volt

Az észak-vietnámi felet nem érte teljesen váratlanul a bombázás, hiszen a napokban szünetelő amerikai légi tevékenység, illetve a határ mentén észlelt amerikai mentőhelikopterek jelenléte előre jelezték, hogy készül valami. 18-án két amerikai felderítő drón is átrepült Hanoi felett, késő délután pedig a helyi légvédelem üzenetet kapott a feléjük tartó B–52-es kötelékekről is. 18 óra körül radarkezelőik jelentették, hogy a bombázók egyértelműen Hanoi felé tartanak. A fővárosban utcai hangszórókon figyelmeztették a lakosságot, de a légiriadót jelző szirénák csak akkor szólaltak meg, amikor a gépek nagyjából 30 kilométerre jártak. Közben a légvédelmi ütegeket is riadóztatták, és kijelölték célpontjaikat is.

f-111.jpg

Ez a thaiföldi Takhliban állomásozó F–111A 24 Mk.82-es Snakeye bombával van felszerelve, és egy éjszakai bevetésre készítették elő. A mindenféle időjárásban alkalmazható típust már 1968-ban kipróbálták Vietnámban, de akkor a típus kiforratlansága miatt vissza kellett vonni az összes példányt. A Linebacker II idején három századot vetettek be csapásmérő feladatokra.

Az első csapásokat F–111-esek végezték a vietnámi vadászbázisok ellen. Őket EB–66-os zavarógépek, F–105G lokatorvadászok, illetve F–4 vadászok kísérték. Fontos részlet, hogy az elektronikus zavarást kiegészítette a második világháború óta alkalmazott passzív módszer, vagyis alumíniumcsíkok kiengedése: a gépekről ledobott és ideális esetben 20-30 perc alatt szétterjedő csíkok olyan nagy visszaverődési felületet képeztek a radarok számára, hogy a keresőernyőn feltűnő számos jel megzavarta a kezelőket. Az amerikaiak a Rolling Thunder hadművelet idején (1965 és 1968 között) ilyet még nem alkalmaztak (nem állt ugyanis rendelkezésre megfelelő szórókészülék), de 1972 tavaszán, a Linebacker I alatt már igen. Néhány ilyen feladatra bevetett vadászraj ideális esetben több száz négyzetkilométeres biztonsági folyosót tudott így létrehozni a bombázóknak, amelyek emellett a zavarógépek védelmére is támaszkodhattak a rárepülés során. Az eljárás azonban nem volt bombabiztos, hiszen egyrészt a széljárás is beleszólt a csíkok szétszóródásába, másrészt a kialakított folyosó az ellenfélnek is jelezte, hogy hol fognak a kötelékek átrepülni. Ráadásul a leszórt csíkok csak nagyjából 15 percig tudták ellátni feladatukat, ugyanis nagyjából ennyi idő alatt értek földet. A passzív zavarást végző F–4-es vadászgépek a szórókészülék miatt eleve nehézkesebben mozogtak, de kitérő manőverekre amúgy sem volt módjuk, hiszen a kijelölt útvonalon, viszonylag lassan és alakzatban kellett végigrepülniük. Minthogy az általuk kibocsátott csali őket még nem védte, és légiharcrakétákat sem hordoztak, csak saját zavarókonténereikben, illetve a vadászkíséretben reménykedhettek (bár a Linebacker II idején az észak-vietnámi légvédelem a B–52-esekre tartogatta a rakétái). 

A B–52-esek támadását tehát egy F–4 zavarókötelék vezette fel. A vártnál erősebb szél arrébb sodorta a csalit, de már meg is érkeztek a bombázók, amelyeknek pilótái a tiszta éjszaka és Hanoi kivilágítása miatt kiválóan ráláttak a célkörzetre. Zavarótevékenységük miatt a vietnámi radarkezelők csak manuálisan tudták kilövés után célon tartani a légvédelmi rakétákat. Az elsőként kilőtt SzA–75-ösök így is célt tévesztettek, bár lélektani hatásuk megvolt: már maga a kilövés is észlelhető volt a levegőből, az emelkedő rakéta hajtóművének fénye pedig szintén követhető volt, nem is beszélve a robbanásról. Ez utóbbiról egy pilóta azt mondta: “Tulajdonképpen egész szép látvány, ha nem öl meg.”

nv_aaa.jpg

Munkában a légvédelem

A bombázókötelékek hosszan elnyúló oszlopban, három hullámban (20, 24 és hajnali 4 óra körül) érkeztek, ami a légvédelemnek elegendő felkészülési időt hagyott. Ráadásul a bombavetés utáni 150 fokos irányváltás miatt a gépek pont a legerősebben védett terület felett lassultak le, a fordulóban pedig zavarókészülékeik is minimális hatással működtek. Ez azért volt így, mert amikor egy ilyen gép nagyjából 60 fokban bedőlt, a zavarás iránya a függőlegeshez képest jelentősen megváltozott, és a lokátoroknak ekkor alkalma nyílt a gépek befogására és a rakétaindításra. A bombázókba épített zavaróeszközök ezt leszámítva viszonylag hatásos védelmet nyújtottak, ám az észak-vietnámi lokátorok keresősugarai sokszor erősebbnek bizonyultak a zavarójelnél (úgymond "átégették" azt). A B–52-esek ezért is repültek kezdetben háromgépes kötelékben, így a zavarás hatásosabban működött. Egy észak-vietnámi tiszt utóbb így emlékezett:

“A parancsnokságon a légkör minden szinten nagyon feszült volt. Nem volt kellő tapasztalatunk, és így nem voltunk elég hatékonyak. A Hanoit védő rakétaezredeink közül szinte egy sem látott még B–52-est a radarképernyőn. Bár papírforma szerint kiképezték őket, az csak elméleti tudást jelentett. Csatában pedig hatalmas a különbség az elmélet és a gyakorlat között. A B–52-esek radarjeleit elnyelték a bombázók zavarásából fakadó kusza és hamis jelzések, a védőkíséret jelei, illetve az alakzaton kívül repülő és csalit leszóró EB–66-osok jelei, meg a többi passzív zavarótöltet. Az F–4-esek egy széles folyosóban dobtak le csalit. Mindez nagyban megnehezítette az ellenséges gépek azonosítását és lelövését. A visszaverődő jelek egyszerűen eltűntek a zavarásból adódó fényes, fehér ködfátyolban. A tűzvezető tiszt és a radarkezelők képernyőjén rengeteg sötétzöld csík keresztezte egymást, amik felfoghatatlan sebességgel váltakoztak, ahogy az egyik impulzus felülírta a másikat, összekeveredett vele, vagy ahogy az egyik csík összekapcsolódott a másikkal, aztán elszakadt tőle. Utána több száz és több ezer fényes pont villant fel, mint a ráérősen mozgó célpontindikátorok. Ebben a teljes zűrzavarban, amit ráadásul állandó villódzás kísért, hogyan is várhatták el tőlünk, hogy megkülönböztessük a vadászok, a bombázók és az EB–66-osok zavarását vagy az F–4-esek által ledobott passzív zavarótölteteket?” 

aa_radar_jammed.jpg

Ez látszik a radarképen erős zavarásnál…

Bombavetéshez minden B–52-es saját, radarral ellátott célzóberendezését használta. Egy ilyen hármas kötelék 95 tonna bombát tudott lezúdítani egy nagyjából 1 kilométer széles és 3 kilométer hosszú területre. A célzási hibahatár elvileg 250 méter körül volt, de a gyakorlatban inkább 400 méter. Részben emiatt a Linebacker II során sem sikerült elkerülni a polgári áldozatokat, illetve a civil létesítmények károsodását vagy pusztulását. Azonban az első éjszakán a Gia Lam-i nemzetközi repteret nem tévedésből érték bombák: az egyik B–52-es határozott tiltás ellenére intézett támadást a polgári légiforgalmat intéző létesítmény ellen. 

Egy francia híradóstáb felvételei egy B–52-es lelövéséről

Csak két MiG–21 szállt fel az éjszaka során, de részben az ellenséges zavarótevékenység folytán nem tudott betörni az amerikai gépek közé. Az első éjszaka így is három B–52-es és egy F–111 veszett oda, két B–52-es pedig súlyosan megrongálódott. Az észak-vietnámi légvédelem nagyjából 130 rakétát lőtt ki, a parancsnokságuk pedig elégedett volt. A zászlóaljak rakétaállományának utántöltése viszont nehézkesen ment, bár a raktárakból rohammunkában vették elő és szállították ki a készleteket. A rakéták hengeres tokokban, egyenként csomagolva érkeztek, és a kibontás, a vezérsíkok felszerelése, a kétféle üzemanyag feltöltése, illetve az elektronika ellenőrzése után a szállítás is hátra volt, mindez pedig több órát igényelt. Ha minden rendben ment, a technikusok naponta nagyjából 40 rakétát tudtak összeállítani.

sa-75_assembly.jpg

Dvinák kicsomagolása 

December 19-én nappal vadászbombázók támadták Hanoit és Haiphongot (főleg a reptereket és a légvédelmi ütegeket), éjszaka pedig B–52-esek és F–111-esek mértek csapást a fővárosra a már ismertetett menetrend szerint. Az eddigieken túl néhány további célpontot is bombáztak (például a Thai Nguyen-i hőerőművet), de a kötelékek ezúttal nem szenvedtek veszteséget, bár több gép megrongálódott. Ez az amerikai parancsnokságot arra a hamis következtetésre juttatta, hogy a szinte változatlan taktika működik. Az észak-vietnámi légvédelmi központban viszont magasra hágott az elégedetlenség, de az eredménytelenség részben annak a számlájára volt írható, hogy a szállítási nehézségek miatt nem sikerült minden ütegnél teljesen pótolni az előző éjszaka kilőtt rakétamennyiséget, így az osztályparancsnokok óvatosságból “takarékoskodtak” a készletekkel. Néhány üteget áttelepítettek, mert biztosra vették, hogy az amerikaiak ugyanazokat az útvonalakat használják majd, illetve parancsba adták, hogy a rakétákat minél kisebb távolságon belül indítsák. Délután egyébként nemzetközi sajtótájékoztató zajlott Hanoiban, amelynek során győzelmet hirdettek, illetve hat fogságba esett amerikai repülőt is bemutattak a sajtónak. 

hanoi_press_conference.jpg

A december 19-i hanoi sajtótájékoztatón bemutatják az elsőként lelőtt
B–52-es navigátorát, Fernando Alexander őrnagyot

December 20-án is közel azonos menetrend szerint támadtak a B–52-esek. Az első és a harmadik hullámban 3-3 bombázót lőtt le az észak-vietnámi rakétalégvédelem, ami komoly eredmény volt. Az első három gépveszteség miatt a második hullám támadását a Stratégiai Légi Parancsnokság le is fújta (ami az amerikai hadtörténelemben egyedülálló), mivel nem tudták, hogy az észak-vietnámi légvédelem nagyja éppen ezekben az órákban merítette ki készleteit. Elvileg ez lett volna a hadjárat utolsó napja, de már korábban elhatározták, hogy meghosszabbítják a bombázást, intenzitását viszont csökkentik. A bombázók legénysége, illetve az U Tapao-i parancsnok, Glenn Sullivan dandártábornok hangosan tiltakozott a merev bevetési szabályok ellen, s panaszaikat egy bizottság meg is hallgatta. Többek között kevésbé éles fordulókat javasoltak bombavetés után, kérték a kitérő manőverek engedélyezését, illetve több különböző rárepülési irányt és koncentrált támadásokat ajánlottak. Ezeket és más módosításokat a parancsnokság végül engedélyezte. 

b52_window_shattered_by_sa75_fragments.jpg

Légvédelmi rakéta repeszeitől sérült üvegezés egy B–52-es pilótafülkéjén

Ami az amerikaiak nappali támadásait illeti, ezeket az időjárás jelentősen korlátozta. Mindössze két és fél nap (összességében nagyjából 12 olyan nappali óra) volt, amikor a gépek kedvező feltételek mellett repülhettek, és kihasználhatták lézervezérlésű bombáikat. Rossz látási viszonyok között navigációs rendszerük segítségével vetettek bombát, ez az eljárás azonban jóval pontatlanabb volt. A pilótáknak a nappali támadások során így is egyszerűbb dolguk volt, mivel a légvédelmi rakétákat ellenfeleik a hadászati bombázók ellen tartalékolták, így “csak” a csöves légvédelemmel és az időnként felszálló MiG-ekkel kellett számolniuk, mely utóbbiak több légi győzelmet is arattak. Mindeközben a vietnámi vadászbázisok szétrombolt futópályáinak újjáépítése folyamatosan zajlott, ennek köszönhetően kettő kivételével végig működőképesek maradtak. Később egyébként az összes MiG–21-est áttelepítették egy új támaszpontra, Cam Thuy mellé, amelyről az amerikaiak nem tudhattak. 

bach_mai_bombed.jpg

A romba dőlt Bach Mai-i kórház, ahol 28 orvos és nővér, illetve számos beteg veszett oda. Kevesebb, mint egy kilométerre állt a Bach Mai-i reptértől és laktanyától, amely a kérdéses bevetés célpontja volt. Az intézményt részben amerikai magán hozzájárulásokból építették később újjá. 

December 21-én, a negyedik éjszaka, mindössze 30, Thaiföldről felszálló B-52-es támadta Hanoit egyetlen hullámban, hajnali négy óra körül. Az időzítés azért volt szerencsétlen, mert a légvédelmi ütegek parancsnokai megint takarékosabbak lettek volna, ha a gépek korábban érkeznek, így viszont jóval több rakétát engedtek fel, és pár perc alatt három bombázót lőttek le. Egyiket épp bombavetés közben érte találat, és állítólag ez okozta, hogy a Hanoi belterületén található Bach Mai-i reptértől alig egy kilométerre álló kórházra eltévedt bombák hullottak, így majdnem az egész épület elpusztult. Ezt a tragédiát utóbb sokszor szóba hozták a bombázó hadjárat ellenzői, a romokról készült képek pedig bejárták a világsajtót. 

bach_mai_21_dec_1972.jpg

Bach Mai körzete egy felderítő fotón. A dátum 1972. december 21. 

Nixon elnök elégedetlen volt, sokallta a bombázók veszteségeit, tudta, hogy akármennyi B–52-est nem áldozhat fel a háború utolsó heteiben. A Stratégiai Légi Parancsnokság kelletlenül bevallotta neki, hogy taktikájuk hibás volt, ráadásul az omahai központjukba a távolság miatt lassan folytak be az információk, és a repülőszemélyzet harci szelleme is megcsappant, főleg, hogy velük nem közölték a pontos veszteségeket. A rövid, de igen intenzív légi hadjárat során többen is alkoholhoz folyamodtak pihenőidejükben, mások beteget jelentettek, vagy egyéb módon próbálták kihúzni magukat a bevetések alól.  

December 22-én, hogy elejét vegyék a zendülésnek, a kevésbé védett Haiphongot jelölték meg célpontnak, amelyet a Tonkini-öböl felől is meg lehetett közelíteni, utána pedig ugyanarra távozni. Újfajta megoldással éltek, mivel az F–4-esek a passzív zavarást ezúttal nem egy folyosóban alkalmazták, amelyet a szél azonnal szétfújhat, hanem az egész célkörzetet beborították. 

bob_hope_uso_1972_utapao.jpg

A színpadon: Bob Hope

Az U Tapaón állomásozó pilótákat az is feldobta, hogy ekkor érkezett hozzájuk meg a szokásos karácsonyi USO-turné csapata: a délutáni előadás, amelyet most is Bob Hope vezetett, feledtetni tudta a közönséggel a közeljövő borús kilátásait. A híres komikus egyébként külön elbeszélgetett az aznap bevetésre indulókkal. Egy bombázópilóta szerint az egész hadművelet időszakának fénypontja ez volt, mert ki tudták végre engedni a gőzt, és ez életeket mentett. Az akció után a B–52-esek veszteség és sérülések nélkül tértek vissza. 

b-52g_landing_andersen_dec1972.jpg

Egy B-52G száll le az Andersen légitámaszponton. A G alváltozat összességében nem vált be annyira, mint a korábbi D (amelyből számos példányt használtak még). Könnyebb szerkezeti kialakítása, gyengébb teljesítményű zavarókészülékei és a szárnyba kinyúló üzemanyagtartálya sebezhetőbbé tették a légvédelemmel szemben, ugyanakkor a szárny alatti külső bombatartó pilonok is hiányoztak róla, vagyis kisebb bombarakományt szállíthatott. A hadművelet harmadik éjszakája után ezért G verziókat már nem is küldtek Hanoi fölé. 

December 23-ára új célpontot, a Lang Dang melletti rakátkörzetet és vasútjavító műhelyt jelölték ki, amelyet 30 B–52-es támadott. A bevetési szabályok jóval ésszerűbb voltak: a bombavetés után később történt a visszafordulás, méghozzá két enyhébb fordulóval; a hármas kötelékek gépei nagyobb magassági eltéréssel repültek, a célkörzetet elhagyva pedig más magasságban folytatták útjukat. Kis híján tragédiát okozott viszont, hogy Thaiföldre későn érkezett meg a vadászkíséretnek szánt repülési terv, így késéssel szállhattak csak fel, viszont a rossz idő miatt a Laosz feletti utántöltés meghiúsult, és csak az F–111-esek kapcsolódhattak be a támadásba. A zavaró és lokátorvadász gépek így hiányoztak a harcrendből, ám a körzetben nem álltak légvédelmi ütegek, így csak a MiG–21-esek léphettek akcióba. Ők viszont nagyobb vadászkíséretre számítottak, és csak óvatosan próbálkoztak, de hiába lőttek ki több rakétát, egyetlen bombázót sem találtak el. 

b-52s_over_hanoi_painting.jpg

Festmény a B–52-esek összpontosított támadásáról

December 24-én, kora hajnalban 30 B–52-es bombázta a Thai Nguyen-i rendezőpályaudvart (Hanoitól északra 63 kilométerre). Bár a légvédelem itt gyengébb volt, mint a főváros körzetében, az egyik bombázó így is megsérült. Ezután 36 órás szünet lépett érvénybe hanoi idő szerint december 24-e 18 órától 26-a 6 óráig. Bár a karácsonyi fegyvernyugvás az amerikai hadviselés részét képezte, a bombázók személyzete elégedetlen volt, tudván, hogy ez az ellenségnek nyújt alkalmat soraik rendezésére. Hanoiban valóban zajlott a kiértékelés, illetve a raktárakból folyamatosan szállították a rakétákat az ütegekhez, amelyek közül néhányat áttelepítettek, hogy Hanoi védelmét erősítsék. 

ha_mi.jpg

Ha Mi gyerekként élte át Hanoi bombázását

A városokból nem evakuált lakosok az óvóhelyeken próbálták átvészelni a bombázásokat. Azok közül, akik elhagyták a településeket, többen visszatértek karácsony napján, gondolván, hogy az amerikaiak ilyenkor biztosan nem fogják bombázni őket, de a hadjárat 26-án már folytatódott. Ha Mi, az akkor tízéves kislány, később a BBC vietnámi tudósítója, emlékszik, milyen érzés volt odalentről hallgatni a közeledő bombázók moraját: 

“Nagyon messziről már lehetett hallani, ahogy közelednek. Ahogy jönnek, ahogy halk, fenyegető zümmögéssel repülnek feléd. Ijesztő. A vadászgépek gyorsabbak voltak, csak egy vagy két bombát dobtak le, aztán eltűntek. A B–52-esek lassabbak voltak… és a bombáik szabályos időközzel robbantak. Bumm, bumm, bumm, jó hosszan. Ez sokkal fenyegetőbb.” 

Hanoi híradófelvételek

A Hoa Lo börtönben (közismertebb nevén a Hanoi Hiltonban) raboskodó amerikai hadifoglyok agyába is bevésődtek ezek a napok. A bombatámadások számukra egyszerre voltak rémisztőek és lelkesítők. A becsapódások őket is megijesztették, de mivel a börtön környékét bombák nem érték, a B–52-esek érkezését hangos ujjongással fogadták, amit az őrök sem tudtak elfojtani. A lelőtt gépek személyzetéből is kerültek közéjük új foglyok… Már tudták, hogy a háborúnak hamarosan vége. Fogvatartóik 1970 óta határozottan jobban bántak velük, ennek megfelelően például a ‘72-es karácsonyi vacsora csirke- vagy libahúst, salátát és édességet tartalmazott. Egy katolikus pap is meglátogatta őket az ünnep alkalmából, hogy misét tartson.  

Nixon elnök utasítására december 26-ára újabb légi csapást terveztek Haiphong és Thai Nguyen mellett Hanoi ellen. Egyértelműnek tűnt, hogy ez a támadás lesz a döntő: ha a bombázók megint súlyos veszteséget szenvednek, fel kell függeszteni a támadásokat, mert belpolitikailag vállalhatatlanná válik a művelet folytatása. Ennek tudatában a Stratégiai Légi Parancsnokság végre átadta a tervezési feladatokat a 8. légi hadsereg guami központjának. Egyetlen támadóhullámban, különböző magasságon és eltérő távközzel, négy irányból, 15 perc alatt 120 B–52-est vetettek be, mellettük 110 gépes lokátorvadász- és zavarófedezetet. Ez volt a bombázók történelmének valószínűleg utolsó tömeges bevetése, a legénység pedig kifejezetten lelkesen indult útnak. 

sa-75_missile_prepared_2.jpg

Egy Dvina előkészítése

A célkörzetet 22 óra körül elborították a zavarótöltetek, az amerikai lokátorvadászok pedig a légvédelmi ütegekre csaptak le. Az észak-vietnámi célkereső radarok használhatatlannak bizonyultak, így a tűzvezető radarokra maradt a feladat, ahonnan manuális célra irányítással próbálták az eltérő irányból berepülő bombázókat eltalálni. Egyet lőttek le a célkörzet felett, egy másik pedig súlyos sérülésekkel zuhant le thaiföldi bázisa közelében. Így is 2000 tonna bomba hullott le bő húsz perc alatt, és a bevetést sikeresnek ítélték. Ugyanakkor ezen az éjszakán is haltak meg civilek: eltévedt bombák hullottak ugyanis a Kham Thien utcára, ahol körülbelül 280 ember halálát okozták. 

kham_thien_memorial.jpg

A Kham Thien-i áldozatok emlékműve Hanoiban. A bronzszobrot De asszonyról mintázták, aki újszülött gyermekével fulladt meg az egyik összedőlt épület alatt. 

A hanoi vezetés másnap, december 27-én üzenetet küldött a Fehér Háznak arról, hogy január elején hajlandók folytatni a párizsi tárgyalásokat. Nixon válaszolt erre, levelében a dátumokat pontosította, de a bombázást egyelőre nem állította le. Az előző éjszakán is alkalmazott taktikával 60 B–52-es támadt vadászfedezet mellett, de ezúttal kifejezetten a légvédelmi ütegeket vették célba. A zavarótevékenység ellenére a légvédelem nagyon is aktív volt, legalább 90 rakétát lőttek ki. A bombázók legénységéből többen állították, hogy ez volt a legdurvább éjszaka: egy B–52-es odaveszett, egy másik pedig súlyos sérülésekkel Thaiföldön zuhant le. A légvédelmi rakéták összeállítása azonban továbbra sem haladt elég gyorsan, az új amerikai taktika és a masszív zavarótevékenység pedig komolyan aggasztotta az észak-vietnámi vezetést. Ugyanakkor a másik oldalon is voltak, akik kétkedően figyelték az eseményeket: az amerikai légierő csendes-óceáni térségben állomásozó erőinek parancsnoka, Lucius Clay tábornok táviratban közölte a Fehér Házzal, hogy szerinte már nincs olyan észak-vietnámi célpont, ami miatt érdemes lenne további B–52-eseket kockáztatni.

linebacker_victims.jpg

Halottak és sebesültek összegyűjtése a bombázások szünetében

A tizedik éjszakán, december 28-án 60 B–52-es bombázott öt célpontot. Veszteséget nem szenvedtek, és mindössze néhány légvédelmi rakétát lőttek ki rájuk. A MiG-ek ugyan megpróbáltak közbeavatkozni, de eredmény nélkül. Az általános vélekedés szerint az észak-vietnámiak ekkorra már kifogytak a rakétákból…  

December 29-én hajnalban 60 B–52-es bombázta a hanoi Lang Dong-i pályaudvar melletti rakétatárolót, késő este pedig Trai Cát. Gépet nem vesztettek, a légvédelmi tevékenység pedig minimális volt. A hanoi vezetés ezen a napont bólintott rá a Nixon által küldött tárgyalási időpontokra. Válaszul december 30-án, reggel hét órakor amerikai részről leállították a bombázásokat a 20. szélességi körtől északra. Ezzel lezárult a Linebacker II hadművelet, de a B–52-esek 1973. január 15-ig még bombázták Észak-Vietnám déli területeit, dél-vietnámi célpontokat pedig egészen a fegyverszünet hatályba lépéséig, január 27-ig. Laoszban április közepéig, Kambodzsában augusztus közepéig voltak aktívak.  

b-52_over_sea.jpg

B–52-es a tenger felett

A bevetett amerikai gépek számát figyelembe véve az összesített veszteségi arány 2,06% volt. A B–52-esekből légvédelmi rakétával Észak-Vietnám felett tizet lőttek le, öt másik pedig laoszi vagy thai területen zuhant le. Emellett 12 egyéb gépet veszítettek el (két F–111-est, három F–4-est, két A–7-est, két A–6-ost, egy EB–66-ost, egy HH–53-as helikoptert és egy RA–5C felderítőt). A repülőszemélyzetek vesztesége kapcsán a források eltérnek, de nagyjából 43 halottról és 45 fogolyról van szó, illetve legalább 26 olyan pilóta volt, akit ki tudtak menteni az ellenséges területről. Az észak-vietnámi források egyébként 34 lelőtt B–52-esről és 4 F–111-esről szólnak. Mivel az eltalált gépek sokszor nagy területen szóródtak szét, ezeket a számokat könnyen alá lehetett támasztani, de az amerikaiak nyilvántartása átláthatóbb, így az ő adataik ez esetben hitelesebbek.  

mig_21_pilots.jpg

MiG-pilóták bevetés után

Az észak-vietnámi légierő MiG-21-es veszteségei kapcsán nincs egyetértés (ahogy arról sem, hogy a MiG-eknek végül sikerült-e B–52-eseket lelőniük). A civil halottak száma 1623 volt; a sebesültek számáról nincs pontos adat, de nagyságrendileg több ezer emberről lehet szó. A bombázások az észak-vietnámi olajkészleteknek nagyjából negyedét pusztították el, az áramellátás 80%-át ütötték ki, és lényegében teljesen kiapasztották a rakétakészleteiket. Ebben a helyzetben inkább Hanoi volt hátrányos helyzetben, mégis tartja magát “a levegőben vívott Dien Bien Phu” győzedelmes legendája, amely a lélektani hatás, a hátország háborús részvétele, kitartása és összefogása – egy olyan közösségi élmény, amely a konfliktus utolsó szakaszának kulcsmomentuma lett – kapcsán talán nem túlzás, de a diplomáciai vonalon történtek ismeretében, objektíven megítélve, a tényleges győzelem ezúttal az amerikai félé volt. A tárgyalások érdekében azonban Kissinger külön kiemelte egy elnöki megbeszélésen, hogy a haderők részéről a következő hetekben senki ne nyilatkozzon a bombázások témájában, mert ez akár újra megakaszthatja a békefolyamatot, amennyiben az észak-vietnámi fél zokon veszi, hogy “győzelmüket” kétségbe vonják. Amerikai oldalról egyébként a Linebacker II szintén fontos esemény maradt: a békekötés kikényszerítése, ezáltal egy hosszúra nyúlt háború lezárása, és például az amerikai hadifoglyok szabadon bocsátása függött a művelet sikerétől. 

dienbienphu_in_the_air.jpg

Korabeli vietnámi képeslap, amelyen már szerepel
a “levegőben vívott Dien Bien Phu” megnevezés

Nixon és Kissinger előzetes számításai végső soron beváltak. Emiatt azonban a találgatások is megindultak, és a szakirodalomban a mai napig jelen van egy kérdés… Köztudott, hogy az amerikai politikai vezetést számos kritika érte, mondván egészen 1972-ig félmegoldásokkal próbálta kicsikarni a vietnámi győzelmet, de hiába. A Linebacker II maximális erőbedobása ezzel szemben rövid időn belül eredményt hozott. Innen a kérdés: mi lett volna, ha a B–52-eseket már korábban bevetik Észak-Vietnám belső területei és fővárosa ellen? Vajon hogyan befolyásolta volna mindez a konfliktus kimenetelét?  

Minthogy a vietnámi háború történetében számos változó áll fenn, ideértve a hidegháború politikai fejleményeit is, a válaszadás nem könnyű, de fogodzóink azért vannak. Az egyik szerző, Marshall L. Michell szerint az amerikai hadvezetésben nem is nagyon merült fel, hogy egy ilyen mértékű bombázás egyáltalán szükséges volna, hiszen a hivatalos álláspont szerint nyerésre álltak, és bár a konfliktus elhúzódott, egy masszív bombázó hadjáratot ettől még nehéz lett volna elfogadtatni odahaza, illetve nemzetközi vonalon (így is elég vád érte a Fehér Házat, amiért egyáltalán bombázzák az észak-vietnámi hátországot). Szintén fontos részlet, hogy a hatvanas években a kínai és a szovjet hozzáállás alapvetően más volt, mint 1972-ben. A kommunista blokk eleinte komoly politikai, anyagi és katonai segítséget nyújtott Észak-Vietnámnak, és ez a Nixon által kezdeményezett diplomáciai nyitás, illetve az említett támogatással járó komoly anyagi áldozatok hatására változott meg. Johnson elnöknek még számolnia kellett a koreai háborút idéző kínai (esetleg szovjet) közvetlen katonai beavatkozással, ami jócskán meglátszott a Rolling Thunder hadműveletet érintő korlátozásokon. A B–52-esek vietnámi alkalmazhatósága ritkábban említett, de szintén fontos kérdés: a Stratégiai Légi Parancsnokság eleinte húzódozott a hadászati bombázók itteni bevetésétől, hiszen atomcsapásra is képes elrettentő erőként ezeket nem egy helyi háborúban kívánták felhasználni. Jelentős tényező még az észak-vietnámi hátország elszántsága, amely nem lett volna csekélyebb korábban sem, sőt. Emellett, ahogy korábbi cikkekben már említettem, a VDK gazdasági infrastruktúrája eleve nem volt jelentős, így a fokozott bombázásokhoz nem járult volna több célpont. A kontrafaktuális fejtegetést még lehetne folytatni, de most inkább abbahagyom… 

b52_victory_museum.jpg

Hanoi Ba Dinh kerületében ma is megtekinthető a B–52-esek ellen aratott győzelem múzeuma. A tárlat a légi háborúra és a légvédelem tevékenységére fókuszál, ennek megfelelően bombázók roncsdarabjait és légvédelmi eszközöket is kiállítottak itt.  

Köszönetet mondok Toperczer Istvánnak
a szakmai segítségért.

 

Forrásjegyzék:
• Air War Over North Viet Nam (írta: Toperczer István; Squadron/Signal 1998)
• Christmas at Hanoi Hilton : Unforgettable Memories of Long-Ago Holidays Away From Home and Country (írta: John Needham; https://www.latimes.com/archives/la-xpm-1989-12-22-li-928-story.html 1989. dec. 22.)
• MiG-21 Aces of the Vietnam War (írta: Toperczer István; Osprey 2017)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• North Vietnam, 1972: The Christmas bombing of Hanoi (írta: Rebecca Kesby; https://www.bbc.com/news/magazine-20719382 2012. dec. 24.)
• 
Operation Linebacker II: The B-52s are sent to Hanoi (írta: Marshall L. Michell III; Osprey 2018)Vietnam Air Wars (írta: René J. Francillon; Temple Press 1987)
• Silver Swallows and Blue Bandits: Air Battles Over North Vietnam 1964–1975 (írta: Toperczer István; Artipresse 2015)
• The Christmas Bombing (írta: Stephen E. Ambrose; https://www.historynet.com/the-christmas-bombing 2017. szept. 9.)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)