Békekövet vagy hazaáruló?
Jane Fonda hanoi látogatása
A vietnámi beavatkozás ellen küzdő békemozgalomban számos híresség vállalt szerepet Dr. Spocktól Donald Sutherlandig. A legismertebb név talán mégis az akkor már befutott színésznőé, Jane Fondáé volt, akinek legmerészebb akciójára ötven évvel ezelőtt került sor.
Jane Fonda egy háborúellenes megmozduláson beszél
Fonda sokáig a konzervatív amerikaiak kedvence volt, akit nem csak édesapja, a méltán híres Henry Fonda kapcsán emlegettek. Számos filmben szerepelt, ideértve a Mezítláb a parkbant vagy a Barbarellát, amely utóbbi révén igazi szexszimbólum lett belőle. Ekkorra azonban benne is megérett a változás: míg korábban vakon bízott kormánya döntéseiben, a Tet-offenzíva után sok más honfitársával egyetemben szembefordult az amerikai külpolitikával. Ezzel párhuzamosan parkolópályára tette a filmezést, ehelyett belevetette magát a társadalmi munkába. Közreműködött több csoport (többek között az amerikai őslakosok vagy a dolgozó anyák) érdekében. Leginkább azonban a háborúellenes mozgalom foglalkoztatta: gyűléseken szólalt fel, röplapokat osztogatott, katonákkal és veteránokkal beszélgetett, illetve a Bob Hope-turnék ellensúlyozására részt vett az FTA-fellépéseken, amelyeken a katonakorú fiatalokat hangolták a bevonulás ellen. Az 1972 májusában kapott hanoi meghívás azonban egészen más volt az eddigiekhez képest…
Az FTA betűszó vérmérséklettől függően jelenthetett
"Free The Army"-t vagy "F*ck The Army"-t...
Ekkortájt Nixon elnök utasítására újból megindultak a bombázások Észak-Vietnám területén. Fondát aggasztotta, hogy az amerikai légierő az ottani gátakat és töltéseket is célba vette, bár ezt a Fehér Ház tagadta (a később nyilvánosságra hozott hangfelvételek, illetve visszamlékezések azonban megerősítették). Ezek a támadások nemcsak egész területek elöntésével fenyegettek a monszun közeledtével, hanem a rizstermelést, így az élelemellátást is veszélyeztették. Az egyedül, férje nélkül útra kelő színésznő elhatározta, hogy júliusra tervezett útja során igyekszik dokumentálni a pusztítás mértékét. Emellett magához vette az Észak-Vietnámban raboskodó amerikai hadifoglyok családjainak leveleit – ezeket általában az oda látogatók hozták-vitték, ugyanis 1965-től több száz amerikai járt ott (többek között orvosok és békeaktivisták).
Útközben – az egyik sietős átszállás során – megcsúszott és eltörte a lábfejét, amit be kellett gipszelni. Ennek ellenére nem fordult vissza. Egy másik aggasztó fejlemény az volt, hogy mikor Hanoi fölé ért, éppen amerikai gépek bombázták a várost, így egy másik reptéren szállhattak csak le.
"Megbabonázva figyelem, ahogy a gépek eltűnnek szem elől. A hazám gépei, amint egy olyan várost bombáznak, ahol szívesen látott vendégként készülnek fogadni! Gyűlölöm, hogy amerikaiakat gyilkolnak, és amerikaiak gyilkolnak. Tudom, hogy csak a háború befejezésével támogathatom és segíthetem haza őket, hogy ennek az alattam elterülő smaragdzöld országnak a népe az idegen betolakodó ellen védi a hazáját, és ez a betolakodó most mi vagyunk."
A bombázások bizonyítékainál
A színésznő már első Hanoiban töltött éjszakáján szembesült az ottani körülményekkel, a háborús mindennapok velejáróival, leginkább az ismétlődő légiriadókkal. Másnap volt alkalma jobban szétnézni a fővárosban, illetve lábának állapotát is ellenőrizték az egyik kórházban (szerencséjére gyorsan gyógyult). Több dolgon is meglepődött:
“Ahogy áthajtunk Hanoin, észreveszem, hogy az utcákat tisztára söpörték: sehol sem látok szemetet, sem szegénységet, sem hajléktalanokat, és igen kevés a gyerek. Madame Chi elmagyarázza, hogy a gyerekek többségét régen evakuálták vidékre, ahol folyik az élet. – Az iskoláinkat, az egyetemet, a kórházakat és a gyárakat mind elvittük a városból, és újjáépítettük őket, néha a föld alatt és barlangokban. – A rugalmasság és az alkalmazkodóképesség olyan készségek, amiket valószínűleg a francia gyarmatosítók elleni harcban fejlesztettek tökélyre, vagy az is lehet, hogy a japánok, a kínaiak vagy a mongolok elleni harcukban?
Útközben élénk érdeklődés kísér. Gondolom, azért mert kevés az autó, és a miénk egy VIP-személyiség jelenlétére utal. Az emberek integetnek, néhány kamasz fiú a kocsi mellett fut, és bekukkant az ablakon, hogy megnézze az utasokat. Amikor meglátnak, kiabálnak valamit a sofőrnek. Madame Chi azt mondja, azt kérdezik, honnan jöttem – talán orosz vagyok? És amikor a sofőr odakiáltja, hogy amerikai vagyok, éljenezni kezdenek!
– Miért örülnek annyira egy amerikainak? – kérdezem elhűlve Madame Chitől.
– Itt nincsenek sehol »Amerikaiak menjetek haza!« plakátok – feleli. – A népünk nem Amerika-ellenes. Ha látunk egy bombakrátert, nem azt mondjuk, hogy amerikai, hanem hogy Johnsoné vagy Nixoné."
Ken Burnsék dokumentumfilmsorozatának vonatkozó részlete
Többek között demonstrálták neki a Vietnámban alkalmazott amerikai bombákat, illetve ezek hatását. Egy ottani szakértő a lombtalanító vegyszerek utóhatásairól is beszélt, hozzátéve, hogy ez később az amerikai veteránok egy részét is érinteni fogja. Fonda ekkor döntötte el, hogy szeretne beszélni a Hanoi Rádióban, hogy elmondhassa, mit látott idelent, amit a pilóták a levegőből sosem láthatnak.
"A repülőitek alatt élők nem okoztak nektek semmi bajt. Békében szeretnének csak élni. Szeretnék újjáépíteni az országukat... tudtátok, hogy a repeszbombákat, amelyeket egyes gépeitekről ledobtok, az 1907-es hágai egyezményben betiltották, és ezt az egyezményt az Egyesült Államok is aláírta? Azt hiszem, ha tudnátok, mit művelnek ezek a bombák, nagyon dühösek lennétek, azokra, akik feltalálták. Hidakat vagy gyárakat nem rombolnak le. Nem hatolnak át a fémen vagy a betonon. Egyetlen célpontjuk a védtelen emberi test. Durva szélű műanyag sörétet tartalmaznak, és vezetőitek, akik csak statisztikákban gondolkodnak, nem emberi életekben, büszkék erre az új, tökélyre fejlesztett változatra. A műanyag golyók nem látszanak a röntgenfelvételen, és nem lehet őket kioperálni. A kórházak tele vannak kisbabákkal, asszonyokkal és öregekkel, akik életük végéig gyötrelmeket szenvednek majd a húsukba ágyazódott golyók miatt.
Folytathatunk-e ilyen háborút, nevezhetjük-e magunkat továbbra is amerikaiaknak? Valóban annyira különböznek-e a vietnamiak a saját gyerekeinktől, anyáinktól vagy nagyanyáinktól? Szerintem nem, hacsak nem abban, hogy biztosabb bennük a tudat, hogy miért élnek, és miért hajlandóak az életüket áldozni."
Vietnámi emberek között
A következő napokban kilátogatott a vidéki területekre, hogy lássa a töltéseket ért bombázások bizonyítékát. Közben ő maga is átélt egy légitámadást, amikor egy iskolás lány rángatta be őt a legközelebbi egyszemélyes gödörbe, ahol egymást átölelve kucorogtak és hallgatták a közeli robbanásokat. Amikor legközelebb a rádióban beszélt az amerikai pilótáknak, Fonda erre is kitért:
"A töltések nélkül tizenötmillió ember élete kerül veszélybe... az emberek vízbe fúlnak és éhen halnak.. Könyörgök, gondoljátok meg, mit tesztek! Azon a környéken, ahol tegnap jártam, láthatóan nincsenek katonai célpontok, fontos útvonalak, kommunikációs hálózat, nehézipar. Csak parasztok élnek itt. Rizst termelnek, disznókat tartanak... Olyanok, mint sok éve az Egyesült Államok közép-nyugati vidékein élő farmerek. Talán a nagyszüleitek hozzájuk hasonlóak lehettek..."
Látogatás a töltéseknél
A meglepő élményeknek sem volt még végük. Egy hanoi drámatársulat a szétbombázott településeket járta, hogy Arthur Miller Édes fiaim című művét előadja (a darab egy hadi szállításokon meggazdagodó üzletemberről szól, akinek egyik fia áttételesen apja nyerészkedése miatt veszti életét). Fonda is megnézte az előadást, és megkérdezte a rendezőt, hogy miért pont ezt választották. A következő választ kapta:
"Ez a darab bemutatja, hogy vannak jó és rossz amerikaiak. Segítenünk kell a népünknek, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között. Kis ország vagyunk. Nem engedhetjük meg, hogy a népünk gyűlölje az amerikaiakat. Egy nap vége lesz a háborúnak, és barátok leszünk."
Találkozás amerikai hadifoglyokkal
Hét amerikai hadifogoly pilótával is beszélhetett, igaz a találkozó csak húszegynéhány percig tartott. Látogatása egyik legemlékezetesebb és – sokak számára leghajmeresztőbb – pillanata azonban az volt, amikor rohamsisakkal a fején odaült egy légvédelmi ágyúra. Fontos megjegyezni, hogy Fonda előzőleg egyeztetett a programról és kijelentette, hogy fegyveres létesítményt nem szeretne meglátogatni, de vendéglátói ragaszkodtak hozzá. Itt először nem is történt semmi rendkívüli: az üteg személyzete énekelt neki, majd ő következett. Előre felkészült egy vietnámi nyelvű dallal, amit háborúellenes érzelmű dél-vietnámi diákok írtak, ezt pedig természetesen megtapsolták a jelenlevők. Arról, ami ezután történt, önéletrajzában így emlékszik:
"Valaki (hogy ki, arra már nem emlékszem) a légvédelmi ágyúhoz vezet, én pedig még mindig nevetve, tapsolva leülök. Az egésznek semmi köze ahhoz, hogy hol ülök. Még csak meg sem fordul a fejemben. A fényképezőgépek vakuja villan.
Felállok, és a tolmáccsal visszaindulok a kocsihoz. Ekkor hasít belém, mit is jelent az előbbi jelenet. Jaj, istenem! Úgy néz majd ki, mintha megpróbálnám lelőni az amerikai gépeket! Könyörgök a tolmácsnak. – Intézze el, hogy ezeket a fényképeket ne közöljék! Kérem, ne hagyja, hogy közöljék! – Biztosít, hogy mindenről gondoskodik. Nem tudom, mit tehetnék még.
Lehet, hogy a vietnamiak mindent előre elterveztek.
Sosem fogom megtudni. Ha eltervezték is, hibáztathatom-e őket? A gondolataim itt megtorpannak. Ha felhasználtak is, én sem tiltakoztam. Hibát követtem el, és súlyos árat fizettem érte, és fizetek azóta is. Ha lett volna velem valaki, aki józanabb nálam, megakadályozhatott volna abban, hogy felüljek arra a rettenetes helyre. Két perccel leülés előtt tudtam volna azt, amire két perccel utána jöttem rá. A józan ész kétperces kihagyása életem végéig kísérteni fog. De az ágyú nem működött, az égen nem voltak repülőgépek, egyszerűen meg sem fordult a fejemben, mit teszek, csak azt tudtam, amit éreztem. Ártatlan voltam abban, amire a fénykép utalt. A kép azonban létezik, és üzenete van, függetlenül attól, hogy mit éreztem vagy gondoltam.
Belátom, hogy nem egy amerikai átlagpolgár nevet és tapsol azon a légvédelmi ágyún, hanem Henry Fonda kiváltságos lánya, aki fittyet hány arra az országra, amely e kiváltságokban részesítette. Mi több, nő vagyok, és ettől az ágyún ülés még nagyobb árulás. Nemem elárulása. És olyan nő vagyok, akit Barbarellának látnak, valamilyen tudat alatti szinten levő személynek, aki a férfifantázia megtestesülése – Barbarella ellenség lett! Az elmúlt két évben sorkatonák és vietnami veteránok körében dolgoztam, több százezer háború ellen tiltakozó előtt szólaltam fel, és azt sulykoltam beléjük, hogy egyenruhás férfijaink nem az ellenség. Elmentem a támaszpontjaikra és a tengerentúlra, és a jövőben majd leforgatom a Hazatérést, hogy az amerikaiak megértsék, hogyan kezelték a sebesülteket a veteránkórházakban. Most merő tévedésből olyan fényképen szerepelek, amellyel az ellenségükké válok. Ez a tény ránehezedik a szívemre. Amíg élek, így lesz."
A légvédelmi ütegnél készült felvételek
Egy francia forgatócsoport mindeközben több helyre is elkísérte, és a megvágott anyagot Fonda később Párizsban, majd New Yorkban is bemutatta. Kommentárjában kifejtette, hogy a töltések bombázása milyen szörnyű következményekkel járhat, de a meglátogatott hadifoglyokról is beszélt. Miután hazatért, a külügyminisztérium felszólalt ellene. Kongresszusi meghallgatások kezdődtek, de egyes demokrata és republikánus politikusok, illetve a Külföldi Háborúk Veteránjai szövetség egyenesen árulónak nevezték, mondván az ellenséget támogatta és parancsmegtagadásra bátorította hazája katonáit (ilyen vádakat a többi Észak-Vietnámba látogató amerikai nem kapott). Maryland törvényhozó testülete komolyan fontolgatta, hogy Fondát és a filmjeit kitiltatja az államból, a kormányzat pedig továbbra is tagadta a töltések bombázását. Bár a Belbiztonsági Tanács beidézte a művésznőt, végül nem került sor meghallgatásra, valószínűleg mert számukra meglepő módon készségesen vállalta, hogy részt vesz az eljárásban, mire az egészet elhalasztották, és többé szóba sem került. Augusztusban az igazságügy-minisztérium is közölte, hogy a színésznő ártatlan a felhozott vádakban, és a szólásszabadságra hivatkoztak, noha Richard Kleindienst miniszter hozzátette, hogy Fonda “ostobán viselkedett” Észak-Vietnámban.
A vizsgálatból nem lett semmi
A fentiekből is látható, hogy akciója először inkább kormányzati szinten okozott kalamajkát, a közvéleményt egyelőre kevésbé foglalkoztatta. A Hanoi Jane-mítosz valójában pár hónappal később, 1973 elején született, amikor megkezdődött az amerikai hadifoglyok átadása és hazaszállítása. Némelyikük országjáró körútra indult, és ennek során megemlítették az őket ért kínzásokat is. Fonda szerint erősen eltúlozva tették ezt, sőt egy ízben hazugnak, képmutatónak és a kormány játékszereinek nevezte azokat a foglyokat, akik erről beszéltek a nyilvánosság előtt. Egy Los Angeles-i tévéinterjúban meglehetősen szemellenzősen fogalmazott e témában: “Ha egy fogoly megpróbál megszökni, érthető, hogy utána valószínűleg megverik és megkínozzák.” Ezt később nagyon megbánta, hiszen kiderült, hogy 1969 előtt többször is volt példa kínzásra az észak-vietnámi hadifogolytáborokban, nem is beszélve az általános fogvatartási körülményekről, amelyek csak később javultak. Így, bár a Nixon-kormány ellen akart kikelni, úgy hangzott, mintha a katonák szavahihetőségét vonná kétségbe, és ezzel, illetve a hanoi látogatással együtt ragadt rá az áruló imázsa, illetve a Hanoi Jane gúnynév. (Az elnevezés onnan származik, hogy háborúk idején ellenséges területről sugárzott és a harci szellemet romboló, angol nyelvű rádióadások műsorvezetőit az amerikaiak el szokták nevezni, néha az adott város és egy hozzáillő név összekapcsolásával; ilyen volt a második világháborúban Tokyo Rose, vagy a vietnámi konfliktus során Hanoi Hannah.)
"Az árulókat lelövik, ugye?" Fonda egyik híres filmjének címe
torzított változatban olvasható egyes transzparenseken.
Fonda 1974-ben második férjével, a háborúellenes aktivista Tom Haydennel és alig pár hónapos kisfiával újra elutazott Észak-Vietnámba. Ekkor már nem kellett tartaniuk a légitámadásoktól. Egy dokumentumfilmet forgattak Haskell Wexler segítségével Bemutatkozás az ellenségnek címmel, amely az ottani életkörülményekről és az újjáépítésről szólt.
Fonda fiatalok között szólal fel.
(Jobbra, középtájt Daniel Ellsberg ül.)
Az idén 84 éves színésznő maga is tudatában van annak, hogy mennyire megosztó volt ez a lépése. Önéletrajzában, illetve interjúkban ismételten bocsánatot kért, amiért tettével (elsősorban a légvédelmi ágyúnál készült fotóval) megsértette a háború résztvevőit, azt viszont elutasítja, hogy áruló lett volna, és vallja, hogy jogosan szállt szembe a hazug kormányzattal. Ennek ellenére a veteránok egy része a mai napig neheztel rá. John Musgrave, egykori tengerészgyalogos egy interjúban fogalmazta meg azt, amire Fonda is utalt feljebb: hogy az ő szemükben egy amerikai szexszimbólumtól egy ilyen cselekedet árulás.
“Jane Fonda volt férfifantáziáink egyik leggyakoribb alanya. De tényleg. És nem hittük el, amikor Észak-Vietnámba ment. Azzal, hogy ő volt az álomnőnk, másféle viselkedést vártunk volna tőle. Olyan volt, mintha az álomnőnk elárult volna. … Sok támadást kapott ezért és meg is érdemelte. Igen, jogosan vagyunk rá kiakadva. De nem ő volt az egyetlen, aki ilyet tett. Viszont ő volt az egyetlen, akiről fantáziáltunk.”
Jane Fond a Barbarellával lett a hatvanas évek végének szexszimbóluma. Az 1968-as sci-fit, amely egy francia képregényen alapult, a színésznő első férje, Roger Vadim rendezte.
Az ellenszenvet jól példázza az a rengeteg tárgy, amit a nevével adtak vagy adnak el, persze nem pozitív kicsengéssel. Található ezek között például piszoár belső oldalára ragasztható matrica, plakát, kitűző és felvarró.
Néhány tárgy a sok közül, amelyekkel a mai napig Fonda ellen hangolnak
A tiltakozás azonban nem korlátozódik az egyének szintjére. 2015-ben például a színésző marylandi megjelenése ellen tüntetett nagyjából ötven egykori katona. Bár tettlegességre nem került sor, az érkező vendégeket lehurrogták, transzparenseik felirata pedig sokatmondó volt: “Megbocsátani? Talán. Elfelejteni? Soha.”
Híradás egy 2018-as veterán-megmozdulásról, ahol a veteránok Fonda ellen tiltakoztak. Az egyikük által említett eset, amely szerint egy amerikai hadifogoly titokban egy cetlire írt üzenetet csúsztatott neki az 1972-es börtöninterjú során, amit a színésznő átadott az észak-vietnámi őröknek, több forrásban is szerepel, mások szerint viszont nem történt meg. Tekintve, hogy a hetvenes évek elején a foglyok életkörülményei sokkal jobbak voltak, mint pár esztendővel korábban, nem is valószínű.
Forrásjegyzék:
• Eddigi életem (írta: Jane Fonda; Európa 2007)
• How Jane Fonda’s 1972 trip to North Vietnam earned her the nickname ‘Hanoi Jane’
https://www.washingtonpost.com/news/retropolis/wp/2017/09/18/how-jane-fondas-1972-trip-to-north-vietnam-earned-her-the-nickname-hanoi-jane/
• Jane Fonda’s Broadcast from North Vietnam (1972) https://alphahistory.com/vietnamwar/hanoi-jane-broadcast-1972/
• The Complicated Story Behind Jane Fonda's 'Hanoi Jane' Nickname https://time.com/5116479/jane-fonda-hanoi-jane-nickname/
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)