Egyetlen lövés

Már javában készült a Hazatérésről szóló bejegyzés, amikor teljesen véletlenül megtudtam, hogy ugyanazon év, vagyis 1978 másik vietnámi klasszikusa, A szarvasvadász hamarosan újra mozikba kerül nálunk, méghozzá digitálisan felújítva. Nem volt mit tenni, erről is írnom kellett. 

Egy eldugott pennsylvaniai kisvárosban három fiatalember, három egyszerű acélmunkás készül a bevonulásra, egy közülük pedig saját esküvőjére is. A bevándorolt ukránok leszármazottaiból álló közösség egy emberként támogatja mindkét fejleményt. Mike, Steven és Nick így indul el a vietnámi háborúba, ahol a harctér és a fogság őrülete kitartásukat és barátságukat is próbára teszi. Innen hazatérni és újra beilleszkedni a kisvárosi társadalomba nagyon nehéz lesz… 

Michael Cimino rendezése a ‘79-es Oscar-gála egyik kiemelt díjazottja volt: kilenc jelölésből ötöt tudott szoborra váltani (többek között a legjobb film és a legjobb rendező díját kapták meg). A legsikerültebb amerikai filmek közt tartják számon a mai napig, számos százas listán szerepel, bár – és itt több vietnámi témájú játékfilmmel állíthatnám párhuzamba – számos kritika és támadás is érte. A korszak közismert liberális újságírója, a Vietnámból is tudósító Peter Arnett például “fasiszta szemétnek” titulálta, a keleti blokk országainak képviselői pedig a különböző nemzetközi filmfesztiválokon rendre bojkottálták a megtekintését. Nem meglepő, hogy minálunk is csak évtizedes késéssel, 1989-ben mutathatták be. (És nem akarok kukacoskodni, de az alábbi plakáton szarvashibát vétettek az eredeti angol címben, még szerencse, hogy a kisbetűs részen.)

A rendezői-forgatókönyvírói megközelítés valóban magyarázatot érdemel. A premier idején sokan nyilván vártak tőle valamilyen értelmezést, segítséget a konfliktus kollektív emlékének feldolgozásában, a baloldalról esetleg az amerikai szerepvállalás kritikáját, de egyiket sem kapták meg. A fókusz ugyanis nem ezen van, hanem a háborús élmény egyéni és közösségi megélésén. 

Kezdjük az utóbbival. Ez volt valószínűleg az első film, amely a háború kisközösségekre gyakorolt hatását helyezte a középpontba. (Ilyen alkotás egyébként azóta se sok van, inkább érintőlegesen foglalkoznak vele néha, ahogy például a Született július negyedikénben.) A történet során a kisvárosi miliő és annak megváltozása, a megszokott közös időtöltések, illetve ceremóniák, rituálék dominálnak: esküvő, temetés, közös vadászat, munka utáni sörözés és lazítás... Mindegyik összetartja, illetve formálja a közösséget. Cimino nem romantizálja a lepukkant gyárvárost és a munkáséletet, ahhoz túlságosan is realista az ábrázolásmód, mégis, a kisvárosi lakosok összetartásán keresztül megnyugtató miliőt teremt a néző számára, még ha ebben helyet is kap például a részeges apafigura vagy az utcán ücsörgő koldus. Ezt a mindennapi idillt vagy ál-idillt töri meg olyan erőszakosan a háború. 

Az egyén szintjét leginkább a három főhős képviseli, akik másképpen próbálják feldolgozni  az élményeket, de nem mindenkinek sikerül. Formálódásuk, hazatérésük vagy hiányuk persze kihat a közösségre, amelynek több tagját is megismerhetjük. Mind közül a legfontosabb a Robert De Niro által megformált Mike Vronsky. Ahogy Leonard Quart filmkritikus is rámutat, alakjában összefonódik egy modern, de köznapi férfiideál és egy romantikus, vadnyugati hős figurája. Halk szavú, következetes, bátor, férfias, de nem erőszakos, közkedvelt, mégis egy kicsit kívülálló, emellett szenvedélyes és természetszerető vadász. A címadás tulajdonképpen benne nyer értelmet, hiszen J. F. Cooper indiánregényeinek főszereplője, Natty Bumppo vagy Sólyomszem A vadölő című regényben tűnt fel először, és ennek eredeti címe The Deerslayer, vagyis A szarvasölő volt. Cimino interpretálásában az egyszerű munkás az egykori amerikai határvidék független és férfias hősének modern kori megfelelője lesz, aki társaival együtt kérdés és panasz nélkül végzi munkáját vagy vonul hadba, a háborúban pedig a legsúlyosabb helyzetben is hűvös fejjel gondolkodik, öl, ha azt kell, de barátairól nem feledkezik el. A férfibarátság és a férfilét egyébként is dominál a filmben, és nem csak a három főszereplő esetében. A gyári munka, a vadászat, a sörözés mind-mind férfitevékenységként tűnik fel, a karakterek többsége férfi, és hiába is jutnak néha szóhoz a nők is, jelentőségük jóval kisebb, ahogy a szerelmi motívum is háttérbe szorul a háború és a barátság témája mögött. 

A szarvasvadász több más kortárs filmtől eltérően, illetve a Hazatéréshez hasonlóan nem hatásvadász megközelítésben, például mániákus gyilkosként vagy másféle destruktív személyként akarta ábrázolni a veteránokat, hanem empatikus módon. Ezek a srácok a háború áldozatai, és részben ezért került a film egyes kritikusok kereszttűzébe, ugyanis ezzel párhuzamosan kissé egyoldalúvá vált benne az áldozatszerep bemutatása. A vietkong gerillák ezzel párhuzamosan vad, embertelen ördögökként jelentek meg, akik civileket ölnek és a ketrecben sínylődő foglyokat egyetlen golyóval megtöltött forgópisztollyal orosz rulettre kényszerítik. A dél-vietnámiak se sokkal jobbak: bár látunk menekülő civileket is (akik ugyanúgy áldozatok), nagyobb hangsúlyt kapnak az orosz rulettet üzletként felhasználó, érzéketlen üzletemberek, akik pénzt csinálnak mások kétségbeeséséből. Ezek okán sokan rányomták a filmre a rasszista bélyeget. Véleményem szerint azonban mindez inkább a szűk fókusznak köszönhető, és nem egy olyan szűklátókörű forgatókönyvnek, amilyen például a hangvételében is egészen más, John Wayne-féle Zöldsapkásoké volt. 

Ha már az orosz rulettet említem, nos ez a jelenet is kapott elég támadást, mondván, ilyesmi nem történt Vietnámban, senki nem hallott arról, hogy a foglyokat ilyesmire kényszerítették volna. Érdemes tudni, hogy a forgatókönyv eredetileg egy szerencsevadászról szólt volna, aki Las Vegasban orosz rulettet játszik. Ezt a sztorit helyezték később vietnámi összefüggések közé, ami viszont jó ideig parkolópályára kényszerítette a projektet, mivel a hetvenes évek elején és közepén még nemigen akartak ezzel a témával foglalkozni. Ciminóék olyan értelemben jól döntöttek a motívum megtartásával, hogy a háború kegyetlenségét és kiszámíthatatlanságát egyetlen brutális jelenettel meg tudták ragadni, amelyről David Denby kritikus joggal mondta, hogy "az amerikai filmtörténet leghajmeresztőbb tíz perce". Az orosz rulett ilyen értelemben telitalálat, mert magába foglalja a katona tehetetlenségét, aki sosem lehet biztos benne, mikor érkezik a halált hozó golyó – ő csak meghúzza a ravaszt, aztán reménykedhet.

A zárójelenetben felhangzó dal, az Isten áldja Amerikát inkább a konzervatívabb kritikusok, illetve a stúdióvezetők fülét bántotta. Ironikusnak és sértőnek vélték a történet tragédiái után, holott nem sugall mást, csak a kisember szelíd hazaszeretetét, ismét csak egy olyan, mindenek felett álló motívumként, amely a közösség összetartozását emeli ki. Talán kissé suta választásnak érződik, de aki ismeri a végkifejletet, illetve a filmet záró eseményt, elismerheti, hogy ennek hangulatában, a veszteségeket átélt barátoktól aligha kaphattunk volna olyan dialógust, ami ne hatott volna erőltetettnek. 

Hogy A szarvasvadász technikai oldaláról is szóljunk… A háromórás hosszúságot sokan kritizálták, és magam is úgy vélem, itt-ott lehetett volna úgy rövidíteni, hogy ne csonkuljon a mondanivaló – de erről nyilvánvalóan nem a néző dönt, bár hozzátenném, Cimino is rövidebb jeleneteket képzelt el, csak aztán nem tudta elengedni a felvett anyagokat. Ami a vágást illeti, bár kapott is díjat ezért a film, őszintén szólva egy-két snitt létjogosultságát meg tudnám kérdőjelezni, ahogy az archív felvételek bevágását sem mindig tartom jogosnak, és a Zsigmond Vilmos-féle fényképezés színvonala is váltakozó – az viszont tagadhatatlan, hogy az orosz rulettes részé hibátlan. A filmzene viszonylag visszafogott, szépen belesimul a látottakba, ebből is kiemelendő a főcímzeneként is funkcionáló Cavatina című gitáros szám, amelynek érdekessége, hogy eredetileg egy másik filmhez íródott, de ott nem használták fel. 

A színészgárda tagjait aligha kell bemutatni. Robert De Niro akkor már egy évtizede a pályán volt, olyan sikerekkel a háta mögött, mint A keresztapa II. vagy A taxisofőr. (Mellesleg A szarvasvadász neki a harmadik vietnámi vonatkozású szerepe a négyből, lásd itt.) Kiváló alakításába nem is lehet belekötni, viszont 35 évesen már kicsit idős volt ehhez a szerephez, ahogy Christopher Walken és John Savage is túl volt már a harmincon, a Keresztapából ismerős John Cazale pedig a negyvenen. Ő egyébként halálos rákbetegségben szenvedett a forgatás során, ezért a rendező le akarta váltani, ám színésztársai kiálltak mellette, sőt kilépéssel fenyegetőztek, így végül eljátszhatta Stan szerepét. Sajnos a forgatás után röviddel elhunyt, így már a premiert sem láthatta. Akkori kedvese és kolléganője, Meryl Streep is a harmincas kategóriát erősítette, bár kimondottan fiatalos megjelenésének hála ez kevésbé volt feltűnő. 

A forgatás egyébként négy amerikai államban és az éppen katonai puccson áteső Thaiföldön zajlott. A készítők túllépték a 8,5 milliós költségvetést, végül 13 millió dollár lett belőle, és az utómunka is elhúzódott. A stúdiót viszont már a mozis forgalmazás majdnem 49 milliós bevétele kárpótolta, ráadásul az Oscar-nevezések is jót tettek az alkotás hírnevének. A többi már filmtörténelem. 

A digitálisan felújított moziváltozatról technikai értelemben nem tudok nagyon lelkesen nyilatkozni. A képminőségben semmiféle változást nem tapasztaltam, sőt itt-ott bántóan sötét volt, bár lehetséges, hogy ez a kérdéses mozigép cserére szoruló körtéjének hibája. Ettől függetlenül jó volt végre moziban végignézni. DVD-n mindenesetre régóta, Blu Ray-n pedig pár éve elérhető a film, de ahogy látható, az interneten is megtalálható.

A szarvasvadászból egyébként regényváltozat is készült E. M. Corder tollából. A ‘89-ben magyarul is kiadott kötet igen rövidke, sajnos sok más filmregénytől eltérően nemigen tesz hozzá a látottakhoz, ezért nem ajánlom. 

A szarvasvadász (The Deer Hunter)
EMI 1978, 183 perc
Rendező: Michael Cimino
Főszereplők: Robert De Niro, Christopher Walken, John Savage
Zene: Stanley Myers