Egy SEAL visszaemlékezése

A SEAL-taktikát taglaló cikk kiegészítéseként mindenképpen közzé akartam tenni egy megtörtént bevetésről szóló visszaemlékezést. Ehhez hosszas válogatás után végül Harry Constance kötetét választottam, amelynek nyolcadik fejezete egyebek mellett részletesen mutat be egy kissé félresikerült akciót, méghozzá a tervezéstől a hazatérésig. Ahogy az várható, nem éppen könnyed olvasmány, de nagyon tanulságos, mert jól példázza, hogy mi minden mehet félre a harctéren, milyen fontos a rögtönzés, a kommunikáció, illetve a szerző az elkövetett hibákat sem próbálja a szőnyeg alá söpörni.  

"A műveleteink egyre kifinomultabbak és egyre veszélyesebbek lettek. Egész komoly hírszerző hálózatot építettünk ki a tágabb közösségben.
Az emberek időről időre odajöttek hozzánk azzal, hogy "A Vietkong megölte a húgomat [vagy az anyámat vagy az apámat]. Bármit elvállalok, hogy bosszút állhassak." És így is lett. – Tartsd nyitva a szemed és szólj, ha látsz vagy hallasz valamit – válaszoltuk. 1967 december közepére már számos titkos megfigyelő dolgozott nekünk.
Rendkívüli mód tiszteltük a Vietnámi Néphadsereget, mert fegyelmezett, megfelelő taktikát folytató, jól ellátott és kiválóan vezetett haderő volt. Motiváltak, agresszívek voltak, és ennek megfelelően harcoltak. A színvonaluk és a képességeik szemléltetésére a különleges alakulatok és a reguláris egységek közti különbségeket tudnám felhozni.
A Vietkong nem volt ennyire jól képzett. A többségük tartalékos vagy fedett alakulathoz tartozott, akik laza szövetséget alkottak. Vagy idealisták, vagy idióták, vagy egykori börtöntöltelékek voltak, akik a dél-vietnámi kormány ellen akartak harcolni. Csatlakoztak a kommunistákhoz, fegyvert kaptak, ami lehetővé tette, hogy nagy halak legyenek a saját kis tócsájukban. Járkálhattak és büntetlenül terrorizálhattak a többi falusit. A Vietkong rendelkezett még főerőkkel, amelyek hagyományos katonai alakulatként küzdöttek, de többségük nem ilyen volt. Minimálisan voltak képesek lopakodva, taktikával, álcázva vagy alakzatban mozogni. Nem azt akarom mondani, hogy nem akadt velük bajunk, mert akadt, de a színvonal jóval alacsonyabb volt. Nyilván magától értetődő előnyük származott abból, hogy saját "udvarukban" jártak, és kiválóan ismerték a vidéket.
A Vietkong még így is fényévekkel járt a VKH, vagyis a dél-vietnámi hadsereg előtt. A VKH nagyrészt egy vicc volt. Bevett dolognak számított, hogy ha megjelennek valahol, akkor se a Vietkong, se a néphadsereg nem lehet a közelben. [...]

Ott voltunk aztán mi, hatan, heten, néha tízen (az adott művelettől függően), akik 10–50 fős vietkong csoportokat támadtunk meg. És még ilyen számarány mellett is mi voltunk előnyben. Egy idő után már nem is féltünk, amikor kiderült, hogy 2-3 figura helyett 40-50 közeledik felénk az ösvényen. Megrántottuk a vállunkat, fanyar mosolyt váltottunk, és arra gondoltunk, hogy így már jobban tetszik az egész.
Bármelyik katona megmondhatja, hogy egy egységen belül bajtáriasság alakul ki, és erős érzelmi kötődést vált ki. Olyan kapcsolat ez, amely áthidalja a faji, kulturális és osztálykülönbségeket, és felszínre tör, amikor a csapatmunka a túlélés egyetlen záloga. Majdhogynem testvériségi kötelék ez.
Legjobb barátom Eugene Fraley volt. Babonásan mázlista alkat. Mielőtt a SEAL-ekhez jött volna, a flotta repülőalakulatainál szolgált. A repülőgépe anyósülésében volt a helye. Két lezuhanást is kikapott – az anyósülésben –, és egyedül ő maradt életben. Nem egyszer, hanem kétszer. Hátborzongató, titokzatos aura vette körül.
Többször is megesett lesállás közben, mikor Pete volt hozzám a legközelebb, hogy suttogást hallottam, ahogy az emberek továbbadták az üzenetet. Pete megérintette a karom: – Óvatos légy – suttogta. – Fraley odakint mászkál.
A fejemet ingattam. Eszerint lelépett, hogy egyedül nézzen körül.
Visszatérése után jelentett: – Arrafelé néhány vietkong főzőcskézik úgy másfél kilcsire. Arra egy falu, három házzal, két kutyával és egy vörösszoknyás nővel, aki már ébren van és főz.
Az első pár alkalommal elcsodálkoztam ezen. Úgy mozgott, mint egy kísértet. Tudta, hogyan lépjen, hova lépjen és hogyan olvadjon be. Elképesztő érzéke volt, hogy tudja, mikor ne mozduljon – és neki ez természet adta tehetsége volt.
Fraleynek volt egy érdekes szokása. Szerette otthagyni a "névjegyét" – vagyis több, ügyesen álcázott robbanószerkezetet, amit a gyanútlan gerillák felvesznek majd. Kis "ajándékai" csak arra vártak, hogy valaki megtalálja őket.
Kedvenc trükkje, hogy vett egy AK-tárat, kivette az első lőszert (ami legfelül volt), kikapta a lövedéket, a lőport és a többit, majd nyomásra aktiválódó gyújtófejet tett be, meg C4-es plasztik robbanóanyagot. Mikor egy ellenséges katona megtalálta ezt az "elveszett" tárat, talán kivett belőle egy-két lőszert, hogy megbizonyosodjon, ez tényleg egy óvatlanul elejtett tár. Amikor viszont használni akarta Fraley "ajándékát", a fegyvere felrobbant, amikor elsütötte, és a zárvezető az arcában landolt.
Rádiókkal és kulacsokkal is eljátszottuk ugyanezt. Ha bekapcsoltál egy ilyen rádiókészüléket, simán működött. De ha eltekerted a hullámosszt, a mutató összenyomott két fémcsíkot. Az illető még vagy rájött, vagy nem, hogy rossz állomást választott – és ebbe bele is halt.
A C4 önmagában gyurmaszerű anyag, meglehetősen stabil. Akkor lesz veszélyes, ha egy elektromos gyújtószerkezet rákerül.
Ezen a bizonyos decemberi napon robbanó kulacsokon dolgoztunk. Éppen összeállítottam néhány ilyet, Fraley pedig a detonátorral szöszmötölt. Ügyes kis megoldás volt. Mikor a gerilla felveszi majd, megrázza, és meghallja a lötykölődő víz hangját. Ahogy lecsavarja a kupakot, a fémszalagot is kihúzza (ez ahhoz a lánchoz volt rögzítve, amelyik a kupakot a kulacs testéhez rögzítette), és így érintkezésbe került a feltöltött csíkkal, ami rövidre zárja az áramkört.
A C4-gyel és a drótokkal mókoltam, míg Fraley a kupakon dolgozott. A robbanószerekkel nem könnyelműsködtünk. Volt egy apró bunkerünk erre a célra. Homokzsákokból épült, és kívül repeszvédő mellényekkel borítottuk. Mikor eljött az összeállítás kritikus szakasza, vagyis Fraley a helyére illesztette az éles detonátort, a robbanócsapdákat betettük a bunkerbe. Fraley benyúlt a mellények alá, és ott bent kötötte össze a drótokat. Ha véletlenül felrobbanna, egy kezét talán elveszti, de nem az életét.
Fraley, Ashton, Kenner és én három kulacsot raktunk össze, és már dolgoztunk a negyediken. Délután két óra volt, éhesek lettünk.
– Srácok, menjetek előre. Ezzel végzek, összetakarítok, aztán találkozunk ebédnél – mondta Fraley.
– Jól van – válaszoltuk. Bepattantunk a dzsipbe, és az étkezdébe hajtottunk.
Érkezés után nem sokkal megszólaltak a szirénák. Felugrottunk: a szirénák a bázis elleni potenciális támadást szokták jelezni. Mindenki elnémult a teremben, ahogy próbáltunk rájönni, hogy milyen támadás és honnan érkezik. Nyilván túl messze voltunk, hogy meghalljuk a robbanást vagy robbanásokat.
– Robbanás a kettes körzetben. Robbanás a kettes körzetben – hangzott fel a rádióból. – Mi a helyzet, kettes körzet? – kérdezték a parancsnokságtól.
Keenerre néztem, a szemünk elkerekedett. Alig húsz perccel ezelőtt jöttünk a kettes körzetből. – Menjük, nézzük meg! – szólt Keener, ahogy kisiettünk a teremből.
Épp akkor fékezett két matróz dzsipje mellettünk: – Robbanás történt! Az egyik SEAL-etek meghalt.
– Mi?! – vágtuk rá egyszerre, aztán egymásra bámultunk. Fraley.
Rohantunk, hogy lássuk, mi történt, mikor egy mentőautó száguldott el a gyengélkedő felé, ami pont az étkezde mellett állt. Egy ponyva volt rádobva arra, ami Fraley hordágyra fektetett teste lehetett.
Látni egy barátunkat és egy megbecsült csapattársunkat darabokra tépve olyan volt, mint aknára lépni. Nyeltem egyet, azzal elfordultam. Csak a fejemet ingattam, a szemem a messzeségbe fúródott.
Fraley épp a kulacs fölé hajolt, a robbanás pedig hét méternyi magasságba dobta fel, rá a barakk tetejére. A teste becsúszott az épület és a szomszédos homokzsák-bunker közé. A matrózoknak le kellett bontaniuk a homokzsákfalat, hogy a testet ki tudják szabadítani. Legalább gyors halála volt.
Fraley elvesztése mélyen megrázott minket. A keleti-parti SEAL-ek első vietnámi halottja volt. Először veszítettünk saját embert. Nem ellenséges lövedék végzett vele, bár ez is megtörténhetett volna. A legzavaróbb az volt, hogy abba a tévhitbe ringattuk magunkat, hogy nem halhatunk meg, mert jobban képzettek, bátrabbak, ravaszabbak és keményebbek vagyunk. A fiatalos "láss-világot-keresd-a-kalandot" vagányságunkat kikezdte. Saját halandóságunk valósága utolért minket.
A szakaszunk parancsnokhelyettese Charlie Watson zászlós volt. Az idősebb srácok közé tartozott, és a történtek után teljesen leeresztett. Minden művelet adrenalinfröccsöt jelentett. Ahogy fokozatosan „fejlesztettük” a taktikánkat, az izgalomhoz még merészebb és még hajmeresztőbb élményekre volt szükség. Kimentünk, visszajöttünk, pihentünk, újra kimentünk. Mindig gondunk volt a leállással. Depresszió nem ütött be, mert az akcióéhség nem hagyta. De szükségünk volt arra a „gyógyírra”, amit csak a harc képes megadni. Fraley halála szétoszlatta az adrenalin keltette legyőzhetetlenségi illúzióinkat. Különösen Charlie Watson szemében.
Két nappal később infó kaptunk megbízható forrásból, hogy a Vietkong több amerikai foglyot indít útnak egy tőlünk délre eső őserdős területről. Állítólag egy bizonyos útvonalon nyugatnak fognak menni, a Ho Si Minh-ösvény kambodzsai szakasza felé. Már napok óta kaptuk a híreket ennek a csoportnak a mozgásáról, és a domborzati térképünkön próbáltuk belőni a koordinátákat. Ezen a kedd délutánon megjelent egy informátorunk, aki levegőért kapkodva mesélte el, hogy a fogvatartók éppen beértek egy gerillák ellenőrizte területre.
– Most jöttek. Négy vagy öt napot akarnak maradni. Pihenniük kell – közölte, a tolmács meg fordított. A jelek szerint az őrök kifáradtak, és pár nap pihenőt terveztek.
Gallagher összehúzott szemöldökkel nézett körbe. – Holnap éjszakára tervezzünk. – Ránézett a tolmácsra. – Hány őr és hány gerilla van ott?
– Hat–tíz vietkong – jött a válasz.
– Az semmi – buggyant ki belőlem. – Ketten is meg tudjuk csinálni.
Gallagher mosolygott. – Nem. Többen is lehetnek. Húszan vagy még többen, vagy talán egy másik csoportjuk érkezésére várnak. Tizenkét fővel megyünk.
Saját öntelt véleményünk szerint tizenkét SEAL felért kétszáz gerillával. Egymásra néztünk.
– Rendben – mondta Roy Dean. – Tizenketten megyünk, és jól szétrúgjuk a seggüket.
Ilyen fogolyszabadítós feladatnál rendkívül fontos a titkosság. A vietkongok nem tudhatják meg, hogy ott vagyunk, míg el nem kezdődik a lövöldözés. Akkor pedig nekünk kell elsőként odaérni a foglyokhoz. Alaposan elő kellett készülnünk. Ha úgy vágunk bele, hogy az első csapásunk nem halálos, a gerillák gyorsan lelövik a foglyokat, aztán eltűnnek a dzsungelben. Számos ellenséggel végezhetünk, de az egész akció kudarcba fullad, ha a foglyokat megölik.
A rákövetkező napon összegyűltünk, hogy átnézzük a hírszerzési jelentéseket. Gallagher emlékeim szerint az egyik legrészletesebb eligazítását adta.
– Itt szállunk le a hajóról. Aztán elindulunk errefelé. Tizenkét kilométer északnyugatra, eddig a pontig – mondta, miközben a térképen mutogatott. – Tudjuk, hogy vietkong szakaszok állomásoznak itt, itt és itt – rábökött az egyik szelvényre. – Egy vietkong század van ide beszállásolva. Egy másik századuk pedig ide. És nem biztos, de VNH-sok is lehetnek a régióban, két kilométerre északkeletre.
Na, ez érdekes lesz. Tizenkét kilométer éjszaka, banán- és kókuszligeteken, őserdőn, rizsföldeken és hasonlókon át. Ilyen ellenséges jelenlét mellett az útvonalunk egy flippergolyóéra hasonlított, hogy kikerüljük a becsapdázott részeket és a korai harcérintkezést. Mert ha harcérintkezésbe keveredünk, oda a meglepetés.
Általában 1200 lőszert vittem a Stonerhez bevetésenként. Ezen az éjszakán viszont 2200 volt nálam, plusz jelzőfáklyák, gránátok meg a szokásos harcfelszerelés. Úgy számoltam, ilyen nagy útra jól jön némi extra skuló, ha tűzharcba keveredünk.
Másnap délután indultunk el a Mekongon, délkeleti irányban. A kiszállási hely nagyjából félúton volt a tenger felé. Éppen alkonyatkor értünk oda. Ez lehetővé tette, hogy éjfélkor jó eséllyel belevághassunk az akcióba, és remélhetőleg még a sötétség oltalma alatt vonulhassunk vissza.

Mikor megérkeztünk, gyorsan megkerestem a legközelebbi ösvényt. A száraz évszakban jártunk, és a legtöbb rizsföld pusztaságnak tetszett. Ez több okból is a kezünkre játszott. Először is, mert derékig vízben járva nem tudtunk olyan gyorsan mozogni. Másodszor, mert vízben mozogva a lábunk felkavarja a leülepedett sarat. A tiszta vízben felkavart sár pedig egyértelműen jelezte, hogy ott vagyunk. Mikor egy vizesárkon átkeltünk, a víz árulkodott a jelenlétünkről, a helyzetünkről és a potenciális visszatérési útvonalunkról.
Majdnem éjfél volt, és közeledtünk a célponthoz. Jellegzetes trópusi éjszaka volt, meleg, lágy szél fújt. A pálmafák susogtak a szellőben, a szúnyogok pedig nagy erőkkel támadtak. Összességében tökéletes hawaii stílusú éjszaka. 
– Állj – jött a parancs. Megálltunk, hogy Pete és Gallagher egyeztessen a térkép felett.
Visszamentem az oszlop elejétől, hogy beszéljek a két rajparancsnokkal. – Látjátok a fasort előttünk? Ott kell lenniük – mondtam. 
Még pár percig suttogtunk, kihasználtuk az utolsó perceket a tervezésre. Igazodni próbáltunk a terephez, a vidékhez, a fényviszonyokhoz és a többihez. – Jól van, Harry, tiéd a vezetés.
– Oké, megyek. – Finom mozdulattal kibiztosítottam a fegyveremet, és elindultam a maradék nyolcszáz méteres szakaszon, a kiszáradt rizsföldön át a fasor felé. Már kétszáz méter se volt hátra, amikor megálltam. Lassan felemeltem a bal öklömet, jelezve mindenkinek, hogy ne mozduljanak. Fél balra, a fasor szélénél, nagyjából száz méterre egy ház állt. 
Hirtelen két alak jött ki, az egyik fehér inget, a másik fekete pizsamát viselt. Bő száz méterre voltak, és ugyanolyan jól láttak minket, mint mi őket. Semmi esélyünk nem volt beleolvadni az árnyékok közé. A fehéringes egyenesen rám nézett. Lassú mozdulattal felém integetett. Tanácstalan voltam. “Hát, hogy vagytok?” – gondoltam, azzal visszaintegettem.
Ez biztosan tetszett neki, úgy intett nekem, mintha üdvözölne, aztán megfordult, és mindketten visszamentek az épületbe. Pete azonnal mellettem termett.
– Ez mi volt? – kérdezte.
– Nem tudom. A tag kijött, felém integetett, én meg vissza neki, mire visszament.
– Na, öreg, húzzunk el innét! Nem bukhatunk le ilyen közel a célponthoz – suttogta Pete sürgetően. 
Attól tartottunk, hogy az őrszemek talán elgondolkodnak ezen a találkozáson, és rájönnek, hogy valami nem stimmel – talán az, hogy túl magasak vagyunk, vagy a ruházatunk nem klappol –, és akkor riadót fújnak. Szemünket a házon tartva a lehető leggyorsabban eltűntünk a fasornál. 
Ötven méterrel beljebb megdöbbenve álltam meg. Tapasztalataink alapján arra számítottam, hogy a vietkong táborhely ott lesz a fasorban. De ez több volt. Egy komplett város állt a dzsungel vastag lombkoronája alatt. Épületek, sraffozott ösvények és minden, ami kell. 
Tízegynéhány rosszfiút és két amerikait kerestünk. Egy kunyhóra és egy tábortűzre számítottunk. Hát, remek. Most mit csináljunk? Hogyan találjuk meg őket? És még ha sikerül is, ha esetleg ledurrantjuk a rosszfiúkat, elragadjuk a foglyokat és menekülünk: tényleg ki tudnánk jutni egy ilyen nagy, gerilláktól hemzsegő területről?
– Figyelj, elég nagy placc. Oszoljunk két rajra, és próbáljuk megkeresni őket – mondta Pete, miután átgondolta a megváltozott helyzetet.
Pete és négy másik társunk élén egy kelet felé haladó ösvényt követtem. Harmincméteres fák alkották felettünk a dzsungel lombsátrát. A holdfény úgy szüremlett lefelé, mintha ezernyi prizma szűrte volna. 
Talán negyedóra telt el, amikor két alakot szúrtam ki, akik felénk tartottak. Reflexszerűen Pete-re néztem, majd az ösvényről jobbra lelépve eltűntem az árnyékban. Ez volt a bevett műveleti eljárásunk. Mindig jobbra léptem le az ösvényről, ahogy mindenki más is. A tankönyv szerint én, az elővéd megvárom, míg közel érnek, hagyom továbbhaladni az elsőt, majd amikor a második elém ér, elintézem. Miközben szó szerint lesöpröm az ösvényről, a mögöttem jövő bajtársam az elsőről gondoskodik. Lenyúltam és kipattintottam a késem pántját. 
Visszanéztem Pete-re, és láttam, hogy valamiért a bal oldalon van, pont nekem szemben, az ösvény túloldalán. Elképedtem. Ha le kéne lőnöm a második alakot, Pete-et találnám el. Miért csinálta? Így, ha most lerohanom a másodikat, az első már mögöttem lesz, és a bajtársak nem fogják tudni, melyiküknek kellene elkapnia – és azt sem, hogy hogyan. Akár csak néhány másodperces késlekedés is végzetes lehet. Pete-nek kellett volna ezt intéznie, de tévedésből lemaradt róla. Most mit tegyünk?
Még egy pillanat, és a nyakunkon vannak. Nem ugorhattam rá az elsőre, mert a második akkor rögtön megfordult volna, hogy elspurizzon. Rákészültem a másodikra, és a többiek azt feltételezték, Pete majd fogja az elsőt. Megfeszültem, mint egy súlyemelő, amikor kinyomásra készül. Az ujjaim szorosan markolták a kés markolatát.
A második alak éppen előttem volt. Kiléptem elé. Keményen gyomorszájba vágtam, aztán a késem belemélyedt. A levegő kiszorult a tüdejéből. A kés a markolatig belefutott, és annál fogva megemeltem. Az orrunk összeért. A szeme hitetlenkedve meredt rám. A másik kezemmel megragadtam a vállát és a földre löktem.
Az első csak sétált tovább. A felcserünk rájött, hogy Pete nem fog ráugrani, de akkor már látta, hogy az alak viszafordul, mert meghallott. A dokinak eszébe se jutott a kése, helyette az öklével vágott oda. Az ütés erejétől az alak a vízzel teli elvezető árokba esett.
Pete előpattant. – Kapd el, kapd el, kapd el!
Senki sem ugrott utána a vízbe, mert puska volt nála. Pete csak azt akarta, hogy ne tudjon zajt csapni, de olyan izgatottan ismételte, hogy “Kapd el!”, mintha azt akarta volna mondani, hogy “Végezz vele!” Ha azonnal utánaugrott volna valaki, miután leütötték, meg tudták volna ezt oldani. De sajnos, ahogy felbukott a vízből, kezében a fegyverével, a másik irányba fordult, és ordítozni kezdett.
Bang! Az Ithaca sörétes eldördült. A gerilla nekivágodott az árokpartnak, aztán lassan belecsúszott vízzel teli sírjába.
Futni kezdtünk. Ezt biztosan felébresztett valaki, mivel egy sörétes dörrenését nehéz mással összekeverni az éjszaka közepén. Irányt váltottunk, aztán megint. A szívünk hangosan dobogott, ahogy egy árnyékos rejtekhelyet találtunk.
Egymásra néztünk. Tudtuk már, hogy rossz helyen vagyunk, felvertük a könyéket, és nem tudhattuk, hol van Gallagher és a másik raj. Téves és részletszegény hírszerzési adatokat kaptunk, ráadásul az ellenséges terület mélységében voltunk.
– Sas, jelentkezz, Sas – próbálta Riojas elérni a másik csoportot.
– Itt Sas, vétel – szólalt meg Gallagher a rádión.
Miután egyeztettük a koordinátákat és a helyszíneket, megkérdeztük, mit hallott.
– Egy tompa sörétes dörrenést hallottunk, de nagyon halkan. 
Mázlink volt. Az amerikai M–16-os és a Stoner hangja könnyen megkülönböztethető volt az AK–47-esétől, de a sörétes nem keltette fel senki figyelmét.

Csatlakoztunk Gallagherékhez. Ahogy továbbhaladtunk, egy hosszúkás házhoz értünk. Pont úgy nézett ki, mint egy barakk. Kint álltunk, és nagyon reméltük, hogy az amerikai foglyok vannak odabent. Gallagher rám nézett, és az épület felé intett.
– Ellenőrizd – suttogta.
Bólintottam, és odaosontam az ajtóhoz. Beléptem, óvatosan, hogy a fény ne érjen nyitásnál. Bekapcsoltam a vörös szűrős zseblámpámat. A helyiség közepén egy fegyvertartó állvány futott végig, rajta csillogó SZKSZ karabélyok és AK–47-esek. Anyám. Körbevilágítottam és két sor emeletes ágyat láttam. Tényleg rossz helyen voltunk. Nem hittem el. Mindkét oldalon kilenc ember hortyogott. Gyorsan kisurrantam.
Ahogy kisorjáztam, Gallagher feltűnt mellettem. – Mi van bent?
– Nem fogod elhinni! Két sorban 9-9 pacák alszik. Középen egy fegyverállvány, SZKSZ-kkel és AK-kkal!
– Jó – válaszolta kimérten Gallagher. – Intézzük el őket.
Ránéztem. Meghökkentem és leblokkoltam. – Nem a hadifoglyokat keressük?
– Változott a szitu – felelte nyugodtan. – Ha ez van, ez van.
A fejemet ingattam. – Na, jó. – Nehezemre esett átállni a “mentsük meg a foglyokat” forgatókönyvről az “irány a darázsfészek, aztán kiderül, hogy el tudunk-e illani úgy, hogy ne csípjenek meg” változatra. De mindegy. Gondoltam, a lehető legcsendesebben intézzük. Azaz késsel fogjuk megölni őket.
A kilátás, hogy egymás után több embert is meg kell késelnem, az arcomra lehetett írva. Gallagher szerintem ezt észrevette. Fanyar mosolyt villantott. 
– Harry, készítsd a fegyvered – mondta. Aztán arca elkomolyodott. – Roy Dean, Ashton, Hooker!
Azonnal előreléptek. Gallagher intett, hogy húzódjak jobbra, Curtis Ashton fedezett. Roy Dean balra ment, és Richard J. Turrey biztosította a hátát. 
– Lőjétek le őket az ágyukban – utasított Gallagher.
– Oké. De mi van, ha az elsőt lelövöm, és mindenki más felpattan? – kérdeztem.
Gallagher válaszolt: – Ne aggódj. Na, rajta.
Ekkor még úgy számoltunk, egy vietkong századdal van dolgunk. Egy kicsit vártunk, hogy az épület mögé kerülő srácoknak időt adjunk. Egymás mellett felmentünk a lépcsőn, majd beléptünk. Jobbra húzódtam, Roy Dean balra. Bólintott, én visszabólintottam. Na, rajta, tátogtam.
A Stonerrel az első alvóhoz léptem. A vietkongok fekete öltözékükben, takaró nélkül feküdtek az ágyukban. Csak vékony szúnyoghálójuk lógott felettük. Badadada! Gyors, 10-15 lőszeres sorozatot lőttem a testbe. Továbbléptem a következőhöz. Badadada! Tovább. Badadada! Megint tovább. Badadada! És tovább. A fegyverünkből előretörő gyilkos villanások és a velük keveredő füst és lőporszag hazavágta az  éjszaki látásunkat. Erőltetnem kellett a szemem, hogy lássam a következő alakot. Nem is mertem előrébb nézni, hogy lássam, felugrott-e valaki, hogy a fegyverekhez ugorjon, mert elvonta volna a figyelmemet. Badadada! 
Ashtonnál volt az Ithaca sörétes puska. Mögöttem jött és minden testbe beleeresztett egy lövést a biztonság kedvéért. Katt-katt-bumm! Újratölt, lő, újratölt, lő, aztán újratáraz. 
Módszeresen, halálos precizitással haladtunk végig a hálótermen. Pontosan kilenc embert lőttem agyon. Roy Dean a másik oldalon ugyanannyit. Végigmentünk az épületen, aztán ki a hátsó ajtón. Izzadtunk rendesen.
Elszabadult a pokol. Az éjszakai csendbe füttyszó keveredett, meg kiáltozás és ordítozás. Pete és Gallagher rögtön döntöttek, újra kettéválunk. Pete-tel jobbra mentem. Gallagher és Roy Dean balra tartott.
Gallagher úgy nyolcszáz méterrel arrébb tűzharcba keveredett. Gránát robbant. Gallagher és Ron Yeaw súlyosan megsebesült. A vietnámi felderítőjük elesett. Csak Hooker, Roy Dean és egy másik srác úszta meg. Bajban voltak. Yeaw hadnagyot a gránát repeszei érték, erősen vérzett. 
– Mi a helyzet, Rios? – kérdezte Pete.
– Sas osztagát támadás érte. Sas és Yeaw megsebesült.
– Nabasszameg.
Pete ránk nézett. Állatias vadság fogott el minket. Mint a csapdába esett farkasoknál, felforrt bennünk a dühödt túlélési ösztön. 
Futni kezdtünk déli irányban. A rizsföldek szélén haladtunk, amilyen gyorsan csak tudtunk. Fegyverdörgés és mozgó árnyékok körös-körül.
Hirtelen egy megerősített raj tűnt fel. Északnak mentek, pont a mellettünk húzódó töltésen, alig húsz méterre. Odakiáltottak: – Ai do? (Ki van ott?)
Értelemszerűen nem válaszolhattunk.
Tüzet nyitottak ránk. De mentünk tovább. Az első néhány lövedék magasan húzott el felettünk. Futottunk tovább. Már lejjebb céloztak. Most már alig másfél méterrel a fejünk felett fütyültek a golyók. Felemeltem a fegyverem: ha pontosítanak az irányzékon, tüzet nyitok rájuk.
Beszüntették a tüzet.
Hú, ez nem sokon múlt.
Rohantunk tovább. Nyilván nem láttak elég jól a holdfényes őserdő árnyékai közepette. Mivel nem lőttünk vissza, azt hihették, egy másik vietkong raj vagyunk, akik azért sietnek, hogy csatlakozzanak a századukhoz. Mögöttük, a következő töltésen egy másik csoport, legalább ötven ember. Egymásnak ordítoztak, próbálták kideríteni, mi történt, ki kicsoda, és mit kéne csinálniuk.
Kitörtünk a dzsungelből. Pont előttünk egy újabb kunyhó, azon túl pedig vagy két kilométeren át rizsföldek. Itt már nyílt terep volt, nem számíthattunk a növényzet takarására. Sajnos akkora felfordulás volt az erdős részen, hogy kénytelenek voltunk továbbhaladni dél felé, még távolabb a folyótól, ahonnan érkeztünk. Úgy tűnt, az egész őserdő vietkongoktól hemzseg. Eszméletlen. Honnan kerültek elő?
Mielőtt a rizsföldhöz értünk volna, megálltunk a kunyhónál. Legalább 800 métert sprinteltünk idáig, bár félúton megálltunk, hogy Riojas segítséget kérhessen a rádióján. Hogy még nehezebb dolgunk legyen, a készülék nem működött. Most az erdő szélénél Riojas kifulladt. Letérdelt, előkapta a rádiót, de az nem akarta az igazságot.
– Harry, nézz be a házba – mondta halkan Pete. 
Odaléptem az ajtóhoz, és benéztem. Hihetetlen. Még több ágy és egy fegyvertartó állvány. Az ágyak fele viszont élével volt beállítva. Már visszafordultam volna, amikor mozgást vettem észre. A szememet erőltettem. Legalább tíz fejet láttam. A bentiek egymáshoz bújva aludtak. Csendesen kihátráltam, és Pete-hez mentem.
– Tele van.
Pete kézmozdulatokkal utasított, hogy hajítsak be egy gránátot. Bólintottam, előhúztam két gránátot, a hátam mögé toltam a Stonert, és előkészültem. Pete és a csapat futva továbbindult. Adtam nekik 60-70 méter előnyt. Elővédként én cipeltem a legkevesebb súlyt, így természetes volt, hogy én maradok utolsónak. De egyben egy potenciális ellentámadást is el tudtam volna hárítani. Ha ugyanis valaki megússza a robbanást, vagy a gránát besül, játszva kijöhetnének és hátba lőhetnének, míg mi iszkolunk. És harminc méterről könnyű célpontok lennénk. 
Mikor elég messze jártak, bedobtam a házba a két gránátot, aztán usgyi. BUMM, BUMM! A föld is belerázkódott. Hirtelen még több sikoltozás. Nem tudom, megöltem-e valakit – valószínűleg igen –, de az biztos, hogy felhívtam magamra a figyelmet. Rohantam, a lopakodásnak már úgyis annyi volt.
Lőni kezdtek. Egyre több fegyver kapcsolódott be, aztán még több. Lövések jobbra, balra, előttünk és mögöttünk – mindenfelé! Fegyveresek jöttek elő a fák közül. A fasorban nagy volt a felfordulás. Fényjelzők villantak több irányból – szó szerint minden irányból. Elöntött a félelem. Csak arra tudtam gondolni, ennyi volt, itt a vég. Egy hete Fraley, most mi következünk. Bassza meg!
Utolértem az osztagot, és rohantunk tovább a kiszáradt rizsföldön. Már majdnem ötszáz méterre voltunk az erdő szélétől és az előbbi háztól. Próbáltak már halálra váltan fél kilométert futni? Mintha egy pillanat lett volna az egész.
Hirtelen egy bombatölcsérhez értünk. Behúzódtunk, és örültünk a pillanatnyi pihenőnek. Még nagyobb öröm, hogy volt némi víz az alján. Inni nem mertünk belőle, de annyira felfrissített, ahogy magunkra csapkodtunk belőle. Jót tett a túlhevült testünknek. Lihegve próbáltuk újraszervezni magunkat és tisztázni a helyzetünket. Míg eszeveszetten rohantunk, csak abban reménykedtünk, hogy nem lőnek hátba.
Levettem a zubbonyom, a pólóm és a szerelvényem. Végre levegőhöz jutottam. Előkészítettem a lőszerem, hogy a lehető leggyorsabban tölthessek majd. Azonnal várható volt egy ellenséges roham. A szomorú helyzet az volt, hogy ha pirkad, meglátnak és könnyedén lerohannak.
Ott voltunk hát mi, összesen öt SEAL és egy dél-vietnámi felderítő. Riojas eszeveszetten próbálkozott a rádióval. Ez volt az egyetlen reményünk. Nem tudtam, milyen messze vagyunk a folyótól, ahol kiraktak minket, de legalább két órája másik irányban haladtunk. A következő vízi út már az óceán, de az jóval odébb, legalább 15 kilométerre volt még. Csak a helikopteres kiemelésben bízhattunk, hacsak nem tudunk áttörni az ellenségen és ugyanazon az úton visszatérni a folyóhoz.
A vietnámi felderítőnk rettegve nézett. Miután lenyugtattuk, annyit tudott kinyögni, hogy a vietkong főerők egyik zászlóalját támadtuk meg. Becsült ereje 300 fő lehetett. Reguláris katonák voltak, a VNH képezte ki őket. És mi nekimentünk háromszáz ilyen katonának. Érthető módon felkapták a vizet.
Egy két méter mély és három méter átmérőjű kráterben húzódtunk meg. Ashton hirtelen hitetlenkedve szólalt meg: – Ezt nézzétek. Srácok, nézzétek! – Már nem is suttogott.
Felálltam, és az állam is leesett. – Szent szar! Legalább kétszázan lehetnek. Nem a legjobb arány…
A baljós hajnali órán szinte szürreális látvány volt, ahogy az ellenség halkan feléd közelít, hogy lerohanjon.
Még jó, hogy miénk a meglepetés, gondoltam.
– Hasznos tipp, ha öten vagytok kétszáz ellen: vigyetek jó sok lőszert! – Az érzelgős “úgysem éljük túl” nyafogás helyett mi az ilyen fanyar humorhoz nyúltunk.
– Jobb lenne, ha felsorakoznának egy oszlopba. Ennyi lőszerem nincs.
Pete zord pillantást vetett ránk. – Lepjük meg őket!
– Na, persze. Így is tudják, hogy itt vagyunk! – válaszolta valaki.
Ránk mosolygott a szerencse. Mi körben helyezkedtünk el, vagyis bármilyen irányból jövő rohamot megakaszthattunk. Ők viszont csoportosultak, a többségük egy nekünk 30-40 fokos szeletben állt.
– Harry, hozd a cuccod, és gyere ide át – parancsolt át Pete a túloldalra. 
A vietnámi felderítőnk jött velem. Mivel nem tudta kipiszkálni az M-16-osába beragadt hüvelyt, nekem kellett segédkeznie. Leterítettem a felsőmet, és rápakoltam a lőszeremet. Gyorsan felpattintottam az irányzékot, és egy villaállványt is rögzítettem a Stonerre. Volt elég időm. Aztán összekapcsoltam a hevedereket, így ötszáz lőszeres hevedereim voltak. Ha a végére érek egynek, ő majd segít beilleszteni a következőt. Kipakoltuk a gránátokat és fényjelző rakétákat, aztán egymásra néztünk. Elég hátborzongató volt az egész, a bibliai kenyér- és halosztó történetre emlékeztetett. Reméltem, sokat ki tudunk hozni ennyi skulóból.
Tőlem jobbra a gránátvetősünk, Jack Rowell készítette elő a fegyverét. Neki jobbra Ashton és Pete. Abszolút készen álltunk.
Elképesztő volt: a rohamukat nem tudtuk volna másként jellemezni, mint egy taktikai baklövést. Majdhogynem felnevettünk.
Oké, tömörüljetek csak össze. Jó. Most pedig álljatok közvetlenül egymás mellé. Remek. Hmmm. Emelkedjetek ki a horizont vonalából, hogy könnyebben célozhassunk. Ez az. Igen. Mindenki viseljen fehér felsőt. Jó. Látjátok, mennyivel jobb? Sokkal jobban látunk így. Lássuk, még jobb lenne, ha a telihold előtűnne a felhők közül. Hoppá. Kiváló! Most még árnyékot is vet minden alak. Így kell ezt! És most induljatok meg lassan a SEAL-ek felé, hogy legyen időnk felkészülni.
És pontosan ezt tették. Ahelyett, hogy 40-50 fős csoportokra oszlottak volna, hogy minden irányból, kalapács-és-üllő-elven elintézzenek, összetömörültek.
Nemsokára már kétszáz méter se volt köztünk. – Nyissunk tüzet – javasoltam.
– Annyi extra lőszered van? Várj még. Annyira közel engedjük őket, hogy két golyó kettőnek is elég legyen.
Pete ránézett Rowellre. – Jack, van nálad foszfor?
– Hááát... Egyetlen darab, de a többi repesz. 
– Egy is elég. A foszforgránát legyen az első. A csoportjuk mögé kéne belőnöd.
– Menni fog, uram. 
– Oké. Figyelj. – Pete visszaszámolt, miközben a gerillák alig száz méterre voltak már. Ilyen távolságból, még ha pánikba is esnek, könnyedén lerohanhatnak.
– Na jó, ti kutyaütők. SEAL-ek vagytok! Hadd lássam, milyen fasza gyerekek vagytok valójában. Tüzet nyiss!
Azzal rászabadítottuk a tűzerőnket az ellenségre. A foszforgránát a megfelelő helyen robbant, a közeledő kongok mögött. Becsapódáskor hatalmas zajt csapott, úgy robbant, mint valami görögtűz, olyan volt, mint egy aknagránát. Azzal, hogy mögéjük lövette be, Pete össze akarta zavarni őket, hogy ne legyen egyértelmű, hol is vagyunk és mekkora a tűzerőnk. Tompa pukkanás, mintha aknagránátot lőnénk ki. Be is jött. Megálltak egy pillanatra. A foszfor robbanása a sötétségben elég jól nézett ki. Bamm!
Tüzet nyitottam. Az irányzékom az egyik alakon, aztán a következőn, aztán a következőn. Szinte sebészi pontossággal céloztam ilyen közelségből. Dúlt a harc. Mintha csak másodpercek teltek volna el, míg a vietkongok megfordultak, hogy menekülőre fogják. De 3-400 métert nem tudtak gyorsan megtenni. Szétszedtük őket. Ide-oda rohangáltak, néhányan elestek.
Ennyit az első menetről. De nem könnyebbülhettünk meg. Legfeljebb egy kis időt nyertünk. Játszadozni kezdtünk velük. Hajnali egy órakor kezdődött az egész, és a rákövetkező három órában macska-egér játékot űztünk. Egyenként küldtek ránk csoportokat, mi meg szétlőttük őket. Az M-16-osokhoz már nem volt lőszerünk, az M-79-eshez sem, a sörétesekhez sem, és Pete 203-asához sem. A vietnámi felderítőnk is kifogyott. Csak nekem és Fred Keenernek maradt egy kevés.
– Fred, mennyi lőszered van még? – kérdeztem.
– Ötven darab. Neked?
– Megszámolom – feleltem, ahogy lecsusszantam a kakasülőről, ahol a Stoneremet felállítottam. – 75 lőszerem maradt.
Egy olyan fegyverrel, ami percenként 900 golyót köp ki, nem éreztem jól magam most, amikor egy 5-10 másodperces sorozatra való skuló volt még nálam. Ennyi általában két emberre elég.
Pete Peterson a legsúlyosabb parancsnoki döntéssel szembesült most. Egy szót se szóltunk, de mindenki tudta, mi a tét. Döntésre jutott.
– Uraim, nem foghatnak el élve. Azt meg tudjátok, mi lesz, ha felkel a nap. A fasornál most nagyon sokan fenik ránk a fogukat. Még pirkadat előtt elhúzunk!
Riojas működésre bírta a rádiót, de sajnos a hatótávja nem volt elég nagy. Gallagher csoportját elértük, de mikor segítséget kértünk, kiderült, hogy rosszabbul állnak, mint mi. Miután gránát robbant köztük, nekik is segítség kellett.
– Figyelj – mondta Rio Roy Deannek – mikor titeket felvesznek, mondjátok meg nekik, hol vagyunk. Még ma éjszaka. Vetted?
– Csak remélhetjük. Vétel – jött a válasz.
Pete felmordult: – Na, urak, a következőt csináljuk. Kábé 45 perc, és lemegy a hold. Akkor lesz a legsötétebb egészen pirkadatig. Mindenki vetkőzzön pólóra és fürdőgatyára. Elkúszunk addig a nyugati fasorig. – A balra eső fákra mutatott. – A térképem szerint úgy száz méterrel beljebb egy csatorna húzódik. Most éppen apály van. Ha eléritek a csatornát, jobbra tartsatok. A víz most lefelé folyik, a folyó főága felé. Kövessétek a csatornát a főágig, és várjátok meg, míg valamelyik őrhajónk arra jön, ők majd felszednek. Szépen szétoszlunk, így mire elérjük a fasort, kábé ötvenméteres térközünk lesz. Nagyon fontos uraim, hogy lassan haladjunk. Egy időben kell elérnünk a fákat. Akkor jelzek, felállunk, és mindenki szedje a lábát. Kérdés?
Tudtuk, hogy a fasorban ellenség rejtőzik, akik felénk céloznak. Remélhetőleg néhányan legalább ki tudunk törni és megugrani. Sajnos kicsi volt az esélye, hogy háromszáz métert tudunk észrevétlenül kúszni, felugrani, és senkibe se fogunk belebotlani.
Elgondolkodtam. – Hadnagy, mindig azon agyaltam, amikor a régi cowboyfilmeket néztem, hogy amikor az indiánok megtámadták a szekéroszlopot, visszaverték őket, összeszedték magukat, újra támadtak, hogy a fehérek miért nem szedték össze közben az eldobált fegyvereket. Mi lenne, ha én és Keener kikúsznánk és begyűjtenénk annyi fegyvert meg lőszert, amennyit találunk? Jól jönne, mielőtt elindulnánk.
– Jó ötlet. Úgyis hamarosan indulunk, szóval nem gond. De max tíz percetek van rá.
Már órák óta próbáltak belőni minket egy aknavetővel. Hallottuk a tompa dörrenéseket. Aztán a gránát becsapódott valahol a mezőn. Szerintünk egy 80 millis aknavető lehetett, de a kezelője tapasztalatlan volt. Amikor rákezdték, legalább 500 méterre csapódtak be a gránáttok. De mostanra 100-150 méterre korrigáltak.
– Jól van, urak, vetkőzni. Az üres fegyvereket hagyjátok itt.
Keenerre néztem. – Mi van, ha akkor rohamoznak, amikor éppen kúszunk? Akkor mit csinálunk?
Keener rám vigyorgott. Egy M-26-os gránátot tett közénk. – Neked és nekem, haver. Az egyik megragadja, a másik kirántja a szeget.
– Öregem… Csak az akaszt ki, hogy valami idióta paraszt nemsokára megölhet – mondtam, lassan kiengedve a levegőt. Az valahogy nem lett volna baj, ha egy elit harcos csinál ki, de kínos volt arra gondolni, hogy egy tartalékos vagy a vietkong főerők egyik katonája teszi ugyanezt. – A végén valami paraszt kapja a kitüntetést, amiért kipurcantott egy SEAL-t.
Keener búsan bólintott, ahogy tudomásul vette az elkerülhetetlent.
Megint megszólaltam. – Nem tudom, képes lennék-e kirántani. Talán jobb lenne, ha kirántanám, te meg hozzájuk vágnád. De jó magasra. Nekik rohannánk, és legalább még egyet magunkkal vihetnénk, mikor felrobban.
– Hallotok? Hallotok? – kiáltott Riojas. – Aztakurva!
– Rios, elértél valakit? – kérdezte Keener.
Riojas felnézett és majdnem kiabált: – Már jön a heli. Jön a madár!
Felnevettünk és egymás hátát csapkodtuk, összeölelkeztünk, kiabáltunk, és élveztük a hihetetlenül eufóriát. 
Három perc múlva már hallottuk az összetéveszthetetlen rotorhangot.
– Ez az! – örjöngtem, és a levegőbe öklöztem, a diadal univerzális jeleként.– Kérsz egy cigit? – kérdezte Keener.
– Még szép – átvettem, és meggyújtottam a szálat.
– Mit műveltek? – szólt oda Pete.
Rávigyorogtam. – Amúgy is tudják, hogy itt vagyunk. Győztünk!
Megragadtam Keenert, és elkezdtünk ugrálni, táncolni. – Győztünk! Győztünk!
Érdekes látványt nyújthattunk. Két halvány fénypont, a cigarettánk parazsa és két fej, ahogy fel-alá járnak. Azt hiszem, mázlink volt, hogy senki se lőtt le a gyerekes ugrándozás közepette.
– Honnan tudjátok, hogy nem csatahelikopterek jönnek? Mi van, ha nem tudnak kiemelni? – kérdezte Pete.
– Nem számít – feleltem. – A kongok se tudják.
Felnéztünk, és megláttuk a flotta két csatahelikopterét. Rakéta- és gépágyútűzzel árasztották el a fasort, hogy fedezzenek. Sajnos a csatahelikopterek nem tudtak minket felvenni. A hadsereg szállítóit hívták, hogy szedjenek fel.

– Forró a talaj? – kérdezte a szárazföldiek pilótája.
– Igen, tűz alatt állnak, vétel – válaszolta az egyik tengerészeti pilóta.
– Akkor nem szállhatunk le, vétel.
Megdermedtünk.
Egy másik hang kapcsolódott be. – Bandita-kettő-hármas, itt Tengeri farkas-egy-nulla. Tudjon róla, hogy vagy leszáll és kiemeli őket, vagy mi fogjuk magukat lelőni. Vétel.
Megint mosolyogtunk. A tengerészeti pilóta közölte a hadsereg repülőseivel, hogy vagy leszállnak, vagy annyi nekik. És komolyan gondolta. – Na jó – válaszolták, jól hallható undorral. – Leszállok, de fedezzetek.
– Ha kell, ledobom a gépágyúgondolákat, és magam szedem fel a sebesülteket. De nem hagyjuk itt őket. Vétel.
Hallgattuk a vitát a rádión. Ahogy fordult a szerencsénk, elöntött az öröm és a megkönnyebbülés. Úgy döntöttek, előbb Gallagheréket emelik ki. A gránátrobbanásban szerzett sebeik miatt jobban rá voltak szorulva.
A helikopter egy kiszáradt termőföldön ért földet Gallagherék mellett. Roy Dean és Hooker fedezőtüzet adott, míg Gallagher nagy nehezen felmászott a gépre. Ahogy az ajtónál egyensúlyozott, hogy a többieknek segítsen, a hátába kapott egy AK-lövedéket, és ki is esett a gép túloldalán. A pilóta már idegeskedett. Gallagher összeszedte magát, és utolsó csepp erejével visszamászott. Összevérzett mindent. A zseblámpájával jelzett Hookeréknek, hogy jöjjenek.
Közben a pilóta gázt adott, de Hooker ekkor még a társait segítette fel a fedélzetre. A helikopter emelkedni kezdett. Mivel Roy Dean még nem tudott beszállni, Gallagher odakiáltott a pilótának, hogy tegye le. – Még van egy emberünk. Meg kell várnunk… – Ilyen volt ő, repesz okozta sebekkel, egy AK-golyóval a hátában, de ő irányított még mindig.
– Nem maradhatok, indulunk! – A gép emelkedni kezdett.
Gallagher összeszedte magát, odahúzta magát a pilótaülés mögé, és belenyomta a 45-öse csövét a pilóta fülébe. – Leszállni! Most!
A pilóta engedelmeskedett. Hihetetlen, mit meg nem kell lépned egy háborús övezetben. Roy Dean bevetődött a gépbe, a helikopter pedig elrugaszkodott. A tengerészeti csatahelikopterek darázsként röpködtek, Hooker pedig az ajtóban állva sorozta az ellenséget.
A szállítóheli Gallagher csapatával távozott. Az első csatahelikopter minket hívott. – Már jön a következő szállító. De már csak egy csatahelikopterünk van, a miénk. A rakéta kifogyott, csak egy M-60-asunk maradt. Vétel.
Pete felkapta a beszélőt. – Figyelj, most nincs komoly tűz. Nálunk mindenki ép. Csak szálljon le az a madár, mi meg bepattanunk.
A Huey pilótája válaszolt: – Oké. Mindjárt érkezünk, és csak egy pillanatra landolunk.
– Amit földet értetek, mi beugrunk – mondta Riojas. – Miattunk ne aggódj, gyorsak leszünk.
A szállító átsuhant a fasor felett, legalább 150 kilométeres sebességgel. Felhúzta a gép orrát, hogy lassítson és leszállhasson. Mögötte érkezett a csatahelikopter. A fedélzeti géppuskás addig verette a fasort, míg ki nem fogyott a lőszerből.
Beugrottunk a gépbe. Keener még korábban átadta a maradék lőszerét, így én jöttem a végén. A raktérben csak egymásra halmozódó testeket és bakancsokat láttam. Felléptem ezért a csúszótalpra, a hátamat az ajtókeretnek támasztottam. Valaki kinyúlt és megragadta a felsőmet. Ahogy felszálltunk, láttam, ahogy fényjelzők villannak felénk a fasorból. Lőni kezdtem a torkolattüzek felé. Néhány másodperc alatt kifogytam. Addigra legalább huszonöt méter magasan voltunk.
Rájöttem, hogy még mindig nem vagyok a fedélzeten, és talán érdemes lenne beszállni. Bemásztam, és a belső falhoz húzódtam. Egy pillanat alatt rám tört a teljes lelki kimerültség. Hajnali öt óra volt, mi meg egész éjjel harcoltunk. Elöntött a megkönnyebbülés és a fáradtság.
A helikopter felzárkózott a másik szállító mögé. A Dong Tiem-i 29. tábori kórház felé tartottak, ez tartozott My Tho körzetéhez. Földet érés után az ottani rangidős SEAL tanácsadó fogadott minket, aki hallotta, mi történt. Egy üveg Jim Beam volt nála, azt nyújtotta felénk, ahogy lemásztunk a gépről. Teljes mértékben illet a helyzethez. Nem gyakran ittunk ilyen kemény piát. Az éjszaka eseményei után szinte olyan volt, mint valami gyógyír.
Nagyot húztam belőle, aztán besétáltam a kórházba.
– Hol van Gallagher és Yeaw? – kérdeztem.
– A műtőben vannak – válaszolta valaki, és jobbra mutatott. – Oda nem mehet be.
– Na, félre!
Elállta az utamat, de valaki rákiáltott: – Engedd át!
Nem voltam vitatkozós hangulatban. Berobbantam a műtőbe. Az orvosok maszkot és kesztyűt viseltek, éppen elaltatták volna Gallaghert.
– Megállni! – Odahajoltam Gallagher fölé. – Hogy van a Sas? 
Felnézett és megkérdezte: – Mindenki kijutott?
– Mindannyian itt vagyunk, mindenki jól van.
– Helyes. Én is rendbe jövök.
Finoman megveregettem a vállát. – Majd iszunk rád.
Átmentem Ron Yeaw-hoz. Nem volt magánál, egy kerekes hordágyon feküdt. Több lyuk volt rajta, mint az ementáli sajton. Vagy egy szűrőn.
Ránéztem az orvosra. – Túléli?
– Nem tudom.
– Csak mindent bele. Köszi. Én megyek is.
Azzal kisétáltam. Átmentem a tanácsadókhoz, és aztán jól berúgtunk. Ki is dőltünk, és már sötét volt, amikor magunkhoz tértünk. A művelet annyit kivett belőlünk, hogy átaludtuk a napot, és már hajnalodott. Összeszedtük magunkat, és elindultunk megvacsorázni, aztán rájöttünk, hogy inkább reggelizni kéne. 
Aznap délelőtt Pete-nek volt elég esze, hogy felhívja a kérdéses körzetben dolgozó ügynökeinket, akik kimentek, hogy felmérjék az eredményeinket. Azzal jöttek vissza, hogy 125 halott vietkongot számoltak össze. Addig ez volt a leghalálosabb SEAL-bevetés, már ami a megölt ellenség és a résztvevők létszámának arányát illeti." 

A visszaemlékezés Harry Constance és Randall Fuerst Good to Go – The Life and Times of a Decorated Member of the US Navy’s Elite SEAL Team Two  (William Morrow and Company 1997) című kötetéből való.