Roy Boehm élete

Az amerikai flotta SEAL-alakulata történetének legfontosabb nevei között az egyik első Roy Boehmé, akit az egység alapítójaként ismernek. Egy sokat látott tengeri medve volt, aki több háborúból is kivette a részét, mielőtt Vietnámba ért volna. 

Roy Boehm 30 éves szolgálata végén

Roy Boehm 1924. április 9-én született Brooklynban, és Long Islanden nőtt fel. A tenger szeretete és a vágy, hogy valami különlegeset tegyen életében, már gyerekként megfertőzte. 15 évesen tanúja volt egy csatahajó, a North Carolina vízre bocsátásának, ami szintén nagy hatással volt rá. Aztán 1941 elején, amikor szülei válni készültek, úgy döntött, jelentkezik a haditengerészethez. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a második világháborúból az Egyesült Államok sem maradhat ki, de őt ez nem zavarta. Pár hónap múlva túl volt az alapkiképzésen, és nemsokára megismerkedett néhány búvárral. Az akkori merülő felszerelés riasztóan elmaradottnak tűnhet a maihoz, vagy akár csak a pár évvel később használthoz képest: vászonruha, súlyozott lábbeli, hatalmas rézsisak és persze rögzítőkábel, illetve oxigénvezeték. A búvárok a tengerészek között így is különleges státuszt élveztek. Boehm erre felfigyelt és nemcsak, hogy ki akarta próbálni a merülést, hanem a történelem korábbi búvárainak történetét olvasva rögtön továbbgondolta alkalmazhatóságukat. Míg a flotta akkortájt kizárólag a felszín alatti hajójavításban és roncsmentésben használta fel őket, Boehm a vízalatti harcosok új generációját vizionálta.  

“Vízalatti harcosok. Annyiféleképpen lehetne őket bevetni forradalmasítva a hadviselést, már ha meg lehetne őket szabadítani az oxigénvezetékektől, amik a vízfelszínhez kötik őket. Magam előtt láttam több zászlóaljnyi harcost, amint kiemelkednek a sötét hullámok közül, hogy rajtaüssenek az ellenségen. Búvárok, akik láthatatlanok maradnak, míg felszínre nem törnek és tüzet nem nyitnak.”

 Hát ilyen volt a negyvenes évek elején használt búvárruha

Jó ideig csak segédkezhetett a búvárok beöltöztetésénél és a felszerelés karbantartásánál, 1941 novemberében azonban váratlanul lehetőséget kapott a merülésre is. Mentora, “Svéd” Johnson megkérdezte, akar-e magáról egy fotót búvárcuccban, hogy hazaküldhesse a szüleinek. Aztán tréfásan odaszólt az embereinek, hogy ez a gyerek olyan ronda, hogy látni sem bírja a képét, inkább tegyék fel a sisakot is, és engedjék le a vízbe. Boehm úgy érezte magát a harmincméteres mélységben, mint aki elsőként lépett a Holdra. Immár hivatalosan is másodosztályú búvárnak tekintették.

Merülésre készen; Boehm a kép bal oldalán, búvárfelszerelésben

Karácsonyi eltávozását a Pearl Harbor-i japán támadás szakította meg. Azonnal jelentkezett szolgálatra, és a USS Duncan fedélzetén érkezett Hawaiira. Nemsokára egy másik búvárral az oldalán lemerült az elsüllyesztett Arizona csatahajóhoz, ahol holttesteket és testrészeket kellett gyűjteniük. Márpedig a fedélzet belsejében durván ezer ember lelte halálát. Ahogy bejutottak az egyik helyiségbe, számos tetemmel találták szembe magukat. A vízi élővilág akkorra csúnyán kikezdte a hullákat, így Boehm rosszul lett és hányni kezdett – bele a maszkjába, ami nemcsak a látását akadályozta, hanem a légzését is. Szerencséjére alig tízméteres mélységből kellett visszatérnie, így megúszta. Annak is örült, hogy hajóját még aznap átvezényelték a csendes-óceáni hadszíntérre, így nem kellett megint lemerülnie a fémkoporsóhoz.

Viszonylag eseménytelen hónapok következtek, a Duncan jó ideig nem látott csatát. Guadalcanal mellett azonban felpörögtek az események: 1942. szeptember 14-én a japán tengeralattjárók által elsüllyesztett Wasp repülőgép-hordozó legénységének mentésében segédkezett. Majdnem 800 embert vettek fel, és a fárasztó művelet után Boehm jobb híján a gépház szomszédságában talált magának alvóhelyet egy pokróc alatt, ahol már két matróz pihent. Szörnyű bűz ébresztette órákkal később: ekkor szembesült azzal, hogy két letakart holttest mellett fekszik, amelyek a gépház melegében szó szerint megfőttek.  

Nemsokára egy kisebb kötelék tagjaként a Duncan nekiindult, hogy megtámadjon egy közeledő japán konvojt. Ez az éjszakai ütközet később Esperance-foki csataként vonult be a történelembe. A félórás, de igen heves küzdelem amerikai győzelmet hozott: hat japán hajó veszett oda, míg a másik oldalon több hajó is megsérült, de csak a Duncan süllyedt el. Boehm saját lövegének tüzét vezette, amíg tehette, majd sebesülten segített az evakuálásban. Vízbe ugrás után egyedül maradt egy bajtársával, akit magával húzva menekült, és a legközelebbi sziget felé tempózott. Pár óra múlva, hajnaltájban azonban cápák tűntek fel, akik elragadták a másik matrózt, Boehm pedig csak az öklével és a lábával tudott védekezni. Szerencséjére egy amerikai hajó nemsokára rátalált. Az élmény még sokáig kísértette rémálmaiban, ahogy a koponyájába kapott fémszilánk is még éveken át súlyos fejfájásokat okozott neki. 

A USS Duncan 1942 októberében, öt nappal az Esperance-foki csata előtt 

A következő eltávozáson családja bemutatta a szemrevaló Elizabethnek, és Roy szerelmes lett, sőt el is jegyezte a hölgyet. Ekkor már hallott a flotta titkos búváralakulatáról, de sehogy sem tudott érdemi információkat szerezni, nemhogy jelentkezni. Közben a Floyd Bennett rombolóra vezényelték, és a háború számos csatájából kivette a részét. Ott volt például Guamnál és Saipannál. Ez utóbbi művelet során látott először közelről harci búvárokat, a UDT, vagyis a Vízalatti Robbantó Csoport tagjait, akiknek komoly feladat jutott a különböző partraszállások előkészítésében: ekkorra a hadvezetés is belátta, hogy milyen hasznosak ilyen feladatokra. Boehmöt lenyűgözte a kinézetük, korszerű felszerelésük és profizmusuk, azonban egyelőre a béke utáni vágy győzedelmeskedett rajta, és inkább a háború végét, illetve a leszerelést várta. Mikor aztán ‘45 őszén hazatért New Yorkba, kellemetlen meglepetés várta: jegyese szobájában egy csecsemő gügyögött. És nem tőle volt. Roy ekkor döntött úgy, hogy mégsem hagyja ott a flottát. De ez nem volt olyan egyszerű, mert a békeévekre jellemző lazuló fegyelmet nem viselte jól, és fejfájásától is egyre jobban szenvedett. Végül egy tengerészeti kórházban eltávolították a koponyájából az említett repeszdarabot, és kihasználva az egészségügyi okokból történő leszerelés előnyeit, búcsút intett a tengerészetnek.  

Ekkor már házas volt, és felesége, Eleanor nemsokára gyereket szült neki. Boehm viszont nem bírta a civil életet, hiányzott neki az izgalom. Így tehát, alig három hónappal leszerelése után úgy döntött, “hazatér”. Visszakapta rendfokozatát, és nemsokára Kínában találta magát, ahol többek között Csang-Kaj-Sek csapatainál működött kiképzőként. Megismerkedett egy Li nevű bölcs öreggel, akivel rendszeresen beszélgetett és eközben megismerte valamennyire az ázsiai emberek gondolkodását. Utolsó találkozójuk végén Li megjósolta, hogy bőven lesz még része gerillaháborúkban. Boehm ennek hatására vette kézbe Szun-ce és Mao Ce-tung műveit. Ezzel kapcsolatos megjegyzései a jelenkor fejleményeinek ismeretében különösen érdekesek:

“Öreg kínai barátom, Li meggyőzött arról, hogy a hidegháborús konfliktusok nagyrészt “népi” felkelések lesznek az elnyomókkal szemben. Gerillaháborúk. Én arra számítottam, egy nap a bozóttűz-háborúk véget érnek, és a világ a színfalak mögött zajló, nem hagyományos háborúkra tér át, ahogy Mao Ce-tung is megjósolta. Úgy gondoltam, a Távol-Kelet élen jár majd az ilyen stílusú hadviselésben. Li úgy hitte, ezzel a formabontó megközelítéssel a Távol-Kelet egy nap még uralni fogja a világot.
A távol-keleti emberben megvan a munkaetika, a fegyelem, a becsület és a tisztelet, ugyanakkor könyörtelenek is tudnak lenni. És türelmesek. Ha valamit nem teljesítenek be életük során, hát ott van a következő élet. 
Az amerikaiak ezzel szemben, úgy gondoltam, folyamatosan elveszítik az erényeiket. A romlás jegyei már meg is mutatkoztak. Korea próbára tette Amerika hitét, ahogy Vietnám is fogja egy bő évtizeddel később.” 

Következett a panamai állomáshely, ahol még jobban elmerülhetett a búvárkodás rejtelmeiben, és ez további veszélyeket rejtett, ugyanakkor házassága sem volt zökkenőmentes, főleg, hogy felesége, aki már második gyereküket várta, zokon vette a hosszú távolléteit. Közben kitört a koreai háború, Boehm pedig ebben is részt vett, igaz, hajója, a Worcester csak part közeli tűztámogató feladatokat látott el. Ugyanakkor a tengerészet hozzáállása ekkor kezdett igazán megváltozni a harci búváralakulatokat illetően, és a folyamat gyümölcseit később ő is élvezhette. Immár nemcsak a tengerben és a tengerparton vetették be őket, hanem a szárazföldön belsejében is, kommandóakciók során, az ellenség mögöttes területén.  

Boehm a UDT-kiképzés "pokolhetén"

A következő lépés a tengerészet búváriskolája volt, ahol a merülés tudományos hátterét is jobban tanulmányozhatta, illetve az újabb felszereléseket is kipróbálhatta, majd Floriába vezényelték. A UDT-képzés még mindig foglalkoztatta, de 31 évesen már erősen hezitált. A Karib-tengeren töltött hetek során azonban egy merülés során összecsapott egy cápával, és késével sikerült is végezni vele. Ez megváltoztatta hozzáállását. Úgy érezte, még semmihez nem öreg. Így hát a harmadik gyermekükkel várandós feleségét elküldte apósáékhoz, ő pedig Little Creekbe ment, ahol 1954 júliusában kezdődött meg a 13. UDTR-osztály kiképzése. A 140 jelentkezőből ő volt a legidősebb, de jobban bírta a gyűrődést, mint a fiatalok többsége, és sikerrel járt. Később ő maga is kiképző lett. 

“Különösen lenyűgözött H. L. Ashenbrenner, közismertebb nevén az Állat. A testfelépítése olyan volt, mint egy fatörzsé. Pont az a fajta küzdőszellem volt meg benne, ami egy tengeri harcosnak kell. Sokan vannak, akik a vadász vagy a cápa képében tetszelegnek. De aki nem hajlandó vállalni a veszélyt, az nem vadászhat. Állat pedig egy igazi cápa volt, még ha egy métert sem tudott eleinte leúszni.
A UDT úszópróba szövegében annyi állt, hogy minden jelentkezőnek “át kell jutnia hosszában a vízzel teli medencén.” Whiskey Al Hodge hadnagy, az iskola kiképzőparancsnoka elképedve figyelte, ahogy Ashenbrenner fesztelenül beugrik és a víz alatt végigbattyog, -cammog, -slattyog a medence távolabbi végéig. 
– Mi a nyavalyát művel? – ordítottam rá. – Jézusúristen! Még úszni se tud!
– Majd megtanulok – felelte Állat, aztán rámutatott, hogy a szabályzatban nem mondták ki, hogy ezt a távot le kell úszni.
– Majd megtanul, ha előbb meg nem fullad, maga idióta. 
– Roy, Ashenbrennert ki kell ejtenünk – döntött Hodge hadnagy. – Ez a seggfej egy métert se tudna úszni. 
– Uram, a nagykönyvben az áll, hogy teljesítenie kell a feladatokat. Eddig ment neki a dolog. Biztosan nagyon akarja ezt. Két dolog szól mellette.
– Egyik se az úszástudása lehet.
– Először is túl lüke ahhoz, hogy féljen a vízben. Másodszor is, alig várom, hogy lássam, hogy boldogul a nyolckilcsis úszással. Mellette állok, míg ki nem lép.
Szabályokon kotlani a tisztek és bürokraták dolga. A szabályok meg azoknak valók, akik képtelenek önállóan gondolkodni. Az igazi harcosok kicsavarják, kritizálják és elferdítik a szabályokat, ha az kell a győzelemhez.” 

Közben tisztet csináltak belőle, amiért eleinte nem rajongott, de parancsnoka megmagyarázta, hogy a rendfokozatnak fontos szerepe lehet abban, hogy később mit érhet el. Így hadnagy lett belőle, és később a 21. UDT-csoport műveleti tisztje. Ilyen minőségében afféle csereprogramot is kidolgozott a szárazföldiek Különleges Erőivel: a zöldsapkások robbantó és búvárképzésben részesültek, a búvárok pedig cserébe megismerkedhettek többek között az ejtőernyőzéssel és a gerillataktikával. 

“Ennyi év után álmaim kapujában álltam. Csak halvány sejtésem lehetett, hogy miféle feladatokra vethetik majd be a kommandósaimat a nemzetbiztonság és a honvédelem nevében. A valóság felülmúlta a képzeletet – mindenféle teendő akadt a politikai gyilkosságoktól a nukleáris hadviselésig. Úgy éreztem, izgalmas idők ezek az amerikai gerillahadviselés feltámasztásához. A mocsári róka, vagyis Francis Marion már a függetlenségi háború idején alkalmazta a nem hagyományos hadviselést. Ugyanúgy az amerikai indiánok. Kísérletképpen a második világháborúban és Koreában is használták. De olyan mértékben, amit a hidegháború tartogatott nekünk, még sosem. Úgy tűnt, talán végre mégis megkapom a lehetőséget.”

Kubai emigránsok ejtőernyős gyakorlata az invázió előtt

Eközben az újonnan megválasztott amerikai elnök, John F. Kennedy kénytelen volt foglalkozni a még Eisenhower alatt kidolgozott Kuba elleni inváziós tervvel, amelyet kubai menekültekből álló dandár hajtott volna végre. Boehm ennek előkészítéseképpen 14 elszánt kubait kapott a keze alá, hogy felkészítse őket. Fegyverrel és robbanóanyaggal felszerelve észrevétlenül be kellett hatolniuk a szigetországba, majd lakatlan területen elrejtőzniük, hogy a majdani támadás napján akcióba lépjenek. Boehm személyesen asszisztált a beszivárgásnál is, és rossz érzése volt, amiért nem tarthat velük, de Kennedy utasítása szerint az invázióban politikai okokból nem vehetett részt egyetlen amerikai sem. Az elnök emellett korlátozta a légi támogatás mértékét is, amivel megpecsételte a Disznó-öbölnél 1961. április 15-én partraszálló kubai dandár (nagyjából 1450 fő) sorsát. Fidel Castro hadserege viszonylag hamar szét is verte őket. Boehm szégyellte magát az elnök lagymatag reakciója láttán, de nagyon örült, amikor később megtudta, hogy az általa kiképzett kubaiak egyike sem esett el vagy került fogságba. Mindenesetre fordulópontnak látta ezt az eseményt a hidegháború történetében.

“Bár akkor még nem tudhattam, Kuba és a Disznó-öböl megváltoztatta az amerikai történelmet és az én életemet is. A Disznó-öbölből és az amerikai vonakodásból nőtt ki a kommunista oldalon az a feltevés, hogy az Egyesült Államoknak már nincs meg az erkölcsi tartása ahhoz, hogy tiszteletben tartsa saját kötelezettségvállalását. Ennek következménye lett a berlini fal felhúzása, a dominikai kommunista beavatkozás, a latin-amerikai gerillatevékenység, a kubai rakétaválság és talán még a vietnámi háború is.”

Kennedy azonban olyan értelemben tanult az esetből, hogy májusban bejelentette a kongresszus előtt, hogy az addig alapvetően nukleáris háborúra készülő haderőben nagyobb teret ad a korlátozott és nem hagyományos hadviselésnek is. A különleges műveleti erők számára 400 millió dollárt különített el. Boehm pedig nemsokára titkos utasítást kapott egy új, tengerészeti kommandóalakulat létrehozására. A UDT-ből kiválogatta a legjobbakat, és elküldte őket mindenféle továbbképzésre, többek között a dzsungelharcászati, a hírszerzési és a rangeriskolába. Hivatalosan 1962. január elsejével pedig létrejött a SEAL, a flotta hároméltű különleges alakulata. Két csoportot alapítottak: az 1. SEAL a nyugati parton, a 2. SEAL a keleti parton állomásozott, ez utóbbi parancsnoka lett Boehm, alárendeltségében 10 tiszttel és 50 legénységi állományúval. És hogy nekik is legyen egy jellegzetes fejfedőjük, Boehm fekete baretteket rendelt nekik, bár a flotta műveleti parancsnoka ezt megtiltotta. Persze nem ez volt az egyetlen eset, amikor a hagyományos megközelítés hívei megpróbáltaak keresztbe tenni az új alakulatnak. Például az M-14-es puskák helyett korszerűbb AR-15-ösöket kért, amelyek könnyebbek, rövidebbek, vagyis kommandóakciókhoz megfelelőbbek, a gyenge minőségű Scott-féle légzőkészülék helyett pedig kiállt az olasz Pirelli és a német Draeger gyártmányok mellett. Volt, amikor elérte, amit akart, máskor a harcot és vizet távolról se látott bürokraták győzedelmeskedtek. Végül hadbíróság elé állították, amiért fű alatt szerzett be hivatalosan nem engedélyezett holmikat és a szabályzatnak ellentmondó módon gyakorlatoztatta embereit.  

Kennedy elnök megszemléli a 2. SEAL-csoportot 1962 áprilisában

Az mentette meg, hogy Kennedy elnök komolyan gondolta a különleges műveleti erők felfuttatását. Alelnökével, Johnsonnal egy ízben el is látogatott Norfolkba, ahol Boehm és emberei számot adtak tudásukról: prezentáltak ejtőernyős ugrást, vízi mentést, beszivárgási technikákat, közelharc-bemutatót, de a titkos szolgálat testőreit kijátszva még egy álpokolgépet is becsempésztek az elnöki pódium alá. Kennedyék el voltak ragadtatva – attól már kevésbé, amikor a hadnagy elmesélte, hogy milyen akadályokat gördítenek folyton az útjába a flotta becsontosodott döntéshozói. Az elnök azonnal lépett: a hadbírósági vádakat ejtették, a SEAL-ek pedig nemcsak megkaptak minden szükséges felszerelést, de nemsokára bevetésre indulhattak. Egyelőre a kiképzési és titkos feladatok domináltak. Boehmöt például a Dominikai Köztársaságba küldték, ahol hivatalosan az ottani búváralakulat kiképzésében segédkezett, de a valóságban a CIA által szervezett orgyilkosságot kellett végrehajtania. A feladatot elvégezte, de rosszul érezte magát, amiért mások bábja volt, akik szerinte amatőr módon vezették le az egészet.

“A hidegháború a hadviselés új stílusát és koncepcióját hozta magával. Kém a kém ellen. Bújtatott terrorizmus, kémkedés, szabotázs, orgyilkosság, szimatolás, aztán lecsapás a letolt gatyás ellenfélre. Övön aluli, aljas, brutális és politikai jellegű volt. Nem az a napról napra folyó véres küzdelem, ami Tarawánál vagy Anziónál folyt, de a nukleáris fegyverek megléte miatt a potenciális pusztítóerő meghaladta az emberiség összes korábbi háborújában tapasztaltakat.
A különleges műveleti erőket, mint a SEAL-eket a hidegháborús igények hívták életre. Halálosak és hatékonyak voltak, akárcsak egy emberevő cápa. A háború az atomkorszakban egy terepszínűre mázolt arcú bérgyilkos képét vette fel, aki egyik kezében tőrt fog, hogy hátba szúrhasson, a másikban békegalambot. Utóbbi akkor robbant, amikor átvetted. Húsz évvel korábban, mikor először indultam hadba a tengeren, csak bizonytalan álom volt, hogy a világ legveszélyesebb és leghatékonyabb kommandós csapatát vezethetem majd. Az álom most valósággá vált.”

Kuba továbbra is gondot okozott Kennedynek: 1962-ben a szovjetek interkontinentális rakétákat szállítottak a szigetországba. A SEAL-ek feladata volt a havannai kikötő vizének feltérképezése: az áramlatok, a vízmélység és minden más adat létfontosságú lett volna egy potenciális partraszállási művelet sikeréhez. Boehm ismét összetűzött a bürokratákkal, akiknek hála gyenge minőségű felszereléssel kellett nekiindulnia egy igen veszélyes vállalkozásnak, ami egyébként később meg is bosszulta magát, mert egyik embere légzőkészüléke már a tengeralattjáróról való kiszállás után elromlott. Ennek és a kubai őrhajók ellenére elvégezték a feladatot, még a partra is kimerészkedtek. 

Boehm (jobb oldalon) és emberei a kubai invázió előkészületei közben 

A történetnek azonban nem volt vége. ‘62 októberére járt, a kubai rakétaválság már érett, amikor Boehm egyik emberével el kellett kísérnie egy John nevű fényképészt, hogy a légifotókon látható, rakétának vélt eszközöket közelről is megörökíthesse. Havannától nyugatra értek partot, és a két kommandós az idő nagy részében egy raktárépületben rejtőzött el, míg a fotós és a helyi összekötőjük becserkészte a majdnem titokban odajuttatott fegyvereket. John kivívta a két tengerész elismerését: a kubai munkások közé vegyülve, közvetlen közelről fotózta le a rakétákat. Hazatérésük után pár nappal pedig megkezdődött a politikai huzavona, miután Kennedy felszólította a szovjet vezetést az ICBM-ek kivonására. A SEAL-eket ugyanúgy készültségbe helyezték, mint a teljes amerikai haderőt. A tengerészkommandósok feladata lett volna Pinlon kikötőjének elfoglalása a majdani invázió elősegítésére. Erre azonban nem került sor, mivel a válságot sikerült politikai úton megoldani. Vietnámban azonban éppen ekkor kezdett felforrósodni a helyzet. Boehm 1963 őszén érkezett ide mint tanácsadó. Első benyomásai nem voltak túl bíztatók.

“Vietnám, és ezt az első pillanatban láttam, egy olyan katasztrófa volt, ami már jó ideje érett. Kevés tradicionális katonai és politikai vezető értette meg, hogy a nem hagyományos hadviselés mennyire áthatja a társadalom minden szintjét – katonailag, politikailag, gazdasági és vallási vonalon… Bármi és minden fegyver volt, eszköz a további politikai célokhoz: terrorizmus, orgyilkosság, cselszövés, bojkott, propaganda, megtévesztés, fenyegetés, kémkedés. A töküknél ragadd meg őket, a szívük és lelkük majd jön velük, mondta erre Johnson elnök.
A felkelőnek mindig előnye volt. Egyféle módon lehetett útját állni: ha a hagyományos stratégián belül nem hagyományos taktikát használunk. Az amerikai politikusoknak sajnos nem volt valós képük a korlátozott hadviselésről. Már a háború korai szakaszában adminisztrátorok vezették az egészet, amilyen Drachnik százados is volt, aki a profi harcosok kezét hülye és működésképtelen harcászati szabályokkal kötötte meg.”

A rá jellemző elánnal kezdett hozzá a munkához. A dél-vietnámi flotta búváralakulatához, az LDNN-hez (Lien Doc Nguoi Nhai) került, Nha Trangba. Új egysége akkortájt siralmas képet nyújtott: hiányos felszerelés és egyenruházat, kevés harci tapasztalat, de egy részük még úszni sem tudott. Boehm ezért az alapokkal kezdte, harcosai pedig jó néven vették, hogy velük együtt csinál mindent a futástól a robbantó képzésig, de még ejtőernyőzni is megtanította őket. Hogy a felszereléshiányon segítsenek, ott rekviráltak, ahol tudtak. 

Az LDNN tagjai készülődés közben... 

Az első éles akciójukra Hon Tre szigetén került sor, nem messze Nha Trangtól. Boehm kilenc embert vezetett, és vízi úton érkeztek. Vietkong raktárat és táborokat találtak, kifelé menet viszont egy ellenséges őrjárat haladt el a közelben, és a harcra éhes, de tapasztalatlan és ideges dél-vietnámiak egyike rájuk lőtt. A tűzharc az ő javukra végződött, és bár amerikai parancsnokuk elégedetlen volt a tűzfegyelmükkel, harciasságuknak örült. Ugyanakkor nemsokára azt is megtanulta barátaitól, hogy jelentéseit kozmetikázni kell, mert a MAAG, az amerikai tanácsadó csoport parancsnoksága nem vevő az őszinteségre, és nem szabad támadási felületet nyújtani nekik. Még abba is belekötöttek, amikor egy csata után Boehm beleírta a jelentésébe, hogy a gerillák lángszórót is bevetettek. A parancsnokság utasítására ezt át kellett írnia, mivel a hivatalos állásfoglalás szerint a Vietkong nem rendelkezett olyan kifinomult harceszközökkel, mint amilyen a lángszóró... 

...és bevetésen a Mekong-deltában

Egysége hamarosan áttelepült az ország déli csücskébe, Cat Lóba, nem messze Vung Tautól és a Mekong torkolatától. 1963 végétől egyre merészebb akciókat hajtottak végre a deltavidéken, általában a dzsunka flottillával együttműködve, megváltoztatva kissé az itteni erőviszonyokat. Saját hírszerző hálózatot építettek ki és az így szerzett adatok alapján indultak bevetésre. Általában éjszaka vadásztak, de többször is asszisztáltak nagyobb, kombinált akciók során is. Harci tapasztalataik bővültek és hírnevük egyre nőtt. 

LDNN-búvárok és PRU-katonák egy naszád fedélzetén,
a Rung Sat-övezetben, 1967-ben

Boehm ezzel párhuzamosan egyre paranoiásabb lett, főleg, hogy tudta, a Vietkong emberei mindenütt ott vannak. Egy ízben például a dzsipje motorházában gránátot talált… Két kambodzsai testőrt vett hát maga mellé, akik mindenhova elkísérték, amikor nem a dzsungelt járta. Akárhova ment, ismerkedett, többek között egyszerű vietnámi polgárokkal és szerzetesekkel, amerikai tisztekkel és papokkal. De nem csak őket kell megemlíteni… Boehmnek ugyanis volt egy legendás ellenfele, az 514. vietkong zászlóalj parancsnoka, egy bizonyos Minh, akit sokan “mocsári szellemnek” hívtak, mert képtelenség volt megtalálni az őserdőben. Miután a dzsunka flottilla Vam Lang melletti 33. számú bázisát a gerillák egy heves ostrom és súlyos veszteségek árán elfoglalták, Boehm kijelentette, hogy ha a Vietkong ilyen alakulatokat tud csatasorba állítani, akkor kénytelenek lesznek Vietnámba vezényelni a tengerészgyalogosokat, és hogy egyszer szívesen találkozna ezzel a Minh-nel. Másnap délután egy saigoni bár előtt megszólította egy civil külsejű vietnámi férfi. Minh parancsnok volt az, aki meghívta egy vacsorára Cholonba. Kiderült róla, hogy külföldön tanult, harcolt a franciák ellen, kiválóan beszél angolul, katolikus és családos ember. A különös barátságnak nem itt lett vége, még jó párszor összeültek és nacionalizmusról, kommunizmusról vagy a háború folyásáról eszmecseréltek. 

“Amennyire én láttam, a vietnámi emberek két tűz közé szorultak. Egyik oldalon állt a korrupt és elnyomó déli kormányzat, a másikon a rohadt komcsik. Ha vietnáminak születek, valószínűleg Minh oldalán harcoltam volna. És miután megdöntöttük volna a kormányt, harcba szálltam volna a kommunistákkal, hogy elűzzem őket.”

Boehm akkor már túl volt a negyvenen, és második világháborús porcsérülése folytán térde egyre nehezebben bírta. Még így is kijárt a bevetésekre embereivel. A háború ekkor már javában eszkalálódott, és a helyzet súlyosbodott. A Vietkong egyre komolyabb felszereléssel rendelkezett, tagjai egyre jobb kiképzést kaptak és egyre merészebb akciókat hajtottak végre. Például 1964. május 2-án a saigoni kikötőben hat búváruk elsüllyesztette a Card nevű repülőgép-hordozót. Mint kiderült, Boehm hat embere dezertált és ők tették. Egy másikról pedig megtudták, hogy a gerillák beépült ügynöke, és parancsot kapott Boehm meggyilkolására: diszkréten megszabadultak tőle egy lesállás közben. És később Minh-ről is kiderült, hogy a dél-vietnámi hadsereg őrnagyaként kezdte pályafutását, sőt még mindig ott szolgál, persze a Vietkong embereként. 

Vietnámi portré

Bajtársai és barátai egyre győzködték Boehmöt, hogy térjen haza. Térde állapota, a rátörő hepatitisz és az amerikai beavatkozással kapcsolatos csalódottsága folytán végül kötélnek állt.

“Az első SEAL, aki Vietnámból hazament, nem ugyanaz volt már, aki odaérkezett. Ez a háború úgy változtatott meg, mint a korábbiak közül egyik sem. A második világháborúnak még volt célja, iránya és értelme. A jófiúk a rosszfiúk ellen. A világ utolsó nemes háborúja volt. 
Mindaz, ami utána következett – Korea, a hidegháború, Vietnám – elmosta az értelmet és az ésszerűséget, az országomat pedig megkeserítette és elbizonytalanította. Már akkor, 1964-ben, mielőtt Johnson elnök szárazföldi alakulatokat küldött volna, a háború egyetlen nagy GEBASZ lett. Gyökeresen Elbaltázott Beteges Agyú Szarság. Nem voltak tisztán felismerhető célok ebben a konfliktusban. 
Az olyan harcosok, mint a zöldsapkások vagy az általam felállított SEAL-ek és persze az olyanok, mint Reilman, Doki és Ashcroft, mind úgy gondolták, azért vannak ott, hogy győzzenek. Eltelt egy kis idő, míg felfogtuk, hogy a politikusok egyik kezünket hátrakötözték, mielőtt belöktek volna minket ebbe az arénába.” 

Egészségi állapota ellenére sem volt kedve leszerelni. Kapcsolatait kihasználva elérte, hogy gyógyulása után Coronadóba kerüljön, ahol a gerillaellenes harcászat oktatója lett, de később a Mare-szigeten is tanított, ahol a Vietnámba küldendő folyami alakulatokat képezték ki. Felesége ekkorra elvált tőle, de talált magának egy másik asszonyt, Pollyt.  

Vietnámban még egyszer járt, 1968-ban, hogy beszámolót írhasson a folyami erők és a SEAL-ek tevékenységéről. Számos bevetésen részt vett, de igyekezett meglátogatni régi barátait is. Közülük azonban már többen eltávoztak az élők sorából, így Minh parancsnok is, akivel állítólag orvlövész végzett. Körülötte mindenki tudta, hogyan végződik ez a háború, csak az amerikai vezetés nem volt hajlandó tudomásul venni. 

“A világ változóban volt. Talán csak én nem változtam. A második világháborúnak még voltak jelszavai: »Istenért és a hazáért.«; »Inkább a halál, mint a szégyen.« Ott még létezett nemes cél.
Az utána következő háborúk már nem ilyenek voltak. Korea, a jojó-háború. Ma elfoglaljuk a dombot, holnap feladjuk. De a ma elesettek ettől még nem fognak holnap feltámadni.
A hidegháború elhozta a nem hagyományos hadviselés új korszakát. Ekkor születtek a Különleges Erők és a SEAL-ek. De a nemes célok – hogy a világot megszabadítsuk a zsarnokságtól – fokozatosan eltűntek vagy kicsavarták őket a politikusok meg az aktatologatók. Mi nemes maradt a vietnámi háborúban, mikor igazgatók vezették, akik csak a lap alján sorakozó hullaszámlálási adatokra voltak kíváncsiak, és nem a harcosok, akik azért akartak győzni, mert a győzelemmel beteljesíthették volna az Istennel, hazával és szabadsággal kapcsolatos eszméket?
Mi történt a világgal? Erkölcsi romlás, így fogalmaznék. Mintha senki nem törődne már a becsülettel, a kötelességgel, a jellemmel és a hazaszeretettel. Mintha senki nem azért cselekedne, mert az a helyes, hanem mert politikailag célszerű és a jelenkor szeszélyeinek megfelel. A népünk fontosabbnak tartja a szabadságnál a biztonságot és saját vágyainak beteljesítését. 
Minh egyszer azt mondta, idealista vagyok, romantikus alkat. Talán igaza is volt. A realista manapság nem hisz a becsületben és a kötelességben. Ezek már a romantikus múlthoz tartoznak, amikor a harcosnak még volt becsülete. De a harcosok kipusztulófélben vannak. Az első SEAL-ből troglodita lett, a múlt lenyomata.
– Roy, ideje lelépned, mielőtt még becsavarodsz – mondta barátom és bajtársam, Dick Marcinko.
Benne a fiatal Roy Boehmöt láttam. Szerettem benne a rámenősséget, a »leordítom-a-fejét« vezetőt és az emberei iránti odaadását. Kedveltem azért is, mert bár sosem vallaná be, ő is romantikus alkat, aki a harcos útját járja, és nem csak hivatásként tekint rá. Marcinko elég tökös volt, hogy minden feladatot elvégezzen. Az ilyen kaliberű harcos tisztek nemsokára felkerülnek a veszélyeztetett fajok listájára. Lemaradtunk az előléptetésekről, hadbíróság elé állítottak minket vagy kirúgtak. És jöttek helyettünk az újak, a hivatalnok típusok, akiknek a haladás volt a fontos, nem a győzelem vagy a kötelesség.
Talán Marcinkónak volt igaza. Talán ideje partra lépnem. 
Bassza meg, apámnak végig igaza volt. Valaki tényleg túl közel tette az óceánt az istenverte tengerparthoz.”

Roy Boehm végül 1971-ben szerelt le. Floridában telepedett le harmadik feleségével, Susannel. A kilencvenes évek közepén Charles Sasser szerkesztő segítségével megírta önéletrajzi kötetét, amely a First SEAL címet kapta, és amelyet nem meglepő módon az igazi harcosoknak dedikált. Egykori bajtársaival továbbra is tartotta a kapcsolatot.

Három SEAL-generáció legendás képviselői:
Richard Marcinko, Everett Barett és Roy Boehm

2008. december 30-án hunyt el. Előtte még neje lelkére kötötte, hogy ne reklámozza halálhírét: nem akart nekrológot vagy díszes temetést. Egy évvel később Obama elnök utasítására a floridai Port Charlotte postahivatalát Boehmről nevezték el. Szerintem a kedves olvasó is egyetért abban, hogy ez a név minimum egy csatahajót vagy egy laktanyát megért volna… De ahogy Boehm mondaná, az aktatologatók ezt biztosan jobban tudják.