A zöldarcú ördögök 1.
SEAL-ek Vietnámban
A Vietnámban megfordult amerikai különleges alakulatok közül minden bizonnyal a haditengerészet SEAL-csoportjai számítottak a leghatékonyabbnak. Az 1962-ben megalapított egység egyes tagjai már abban az esztendőben megjelentek Délkelet-Ázsiában, és szakaszaik további tíz éven át jelen voltak. Itteni bevetéseikkel alapozták meg máig fennálló hírnevüket.
UDT-búvár merülés közben egy robbantási gyakorlaton
A SEAL-ek története a második világháborúig nyúlik vissza. Már az 1941-es amerikai hadba lépés után egyértelmű volt, hogy a tengelyhatalmak elleni hadműveletek partraszálló akciókat is magukba foglalnak majd. Ennek következtében előbb a flotta, majd velük közösen a szárazföldi haderő is foglalkozott a kérdéssel, és létre is hoztak Floridában egy iskolát az előőrsként alkalmazandó kétéltű felderítők kiképzésére. Ekkoriban jött létre a Tengerészeti Harci Robbantó Egység (Naval Combat Demolition Unit – NCDU), későbbi nevén a Vízalatti Robbantó Csoport (Underwater Demolition Team – UDT), akiknek feladata a támadásra kijelölt tengerparti körzetek felderítése és megtisztítása volt.
A 7. UDT által készített térkép az okinavai partvonal egyik szakaszáról
Az 1942 novemberében végrehajtott észak-afrikai partraszállásnál be is vetették őket, ahogy hónapokkal később Szicíliában is. A tarawai csatából azonban kihagyták őket, és ez meg is látszott a veszteséglistákon. Az 1943 novemberében megindított szigetfoglaló hadművelet során történt először, hogy a Csendes-óceánon harcoló amerikai erők már a partraszállás során heves japán ellenállásba ütköztek. A csapatok partra tétele ráadásul elhúzódott, mert a tervezők hibásan számoltak az árapállyal, az előzetes légi felderítés pedig nem mutatta meg a part menti korrallzátonyokat, amelyek jelentősen megnehezítették a kétéltű járművek haladását. A japán védők heves tüzében több száz fő veszett oda... A búvárok később ott voltak a normandiai partoknál, ahol heteken át folytattak felderítést a D-nap előtt, amelyen aztán az Omaha-szektorba küldött embereik 40 százalékos veszteséget szenvedtek.
Búvárok a USS Burrfish fedélzetén a peleliui partraszállás előtt, 1944 szeptemberében. Ez volt az egyetlen tengeralattjáróról indított UDT-bevetés a második világháború során.
A második világháború után az alakulat nagyját leszerelték: 34 csoportból csak négy maradt hadrendben. Az 1950-ben kezdődő koreai konfliktus azonban ismét harcba szólította az egységet. Bár itt kevés partraszálló akcióra került sor, a búvároknak azért jutott teendő (például aknaszedés az incsoni kikötőben), később pedig a szárazföldön is harcba indultak, mikor is a vonalak mögött tevékenykedve robbantottak fel ellenséges objektumokat. Szerepkörük tehát ekkor kezdett megváltozni.
UDT-búvárok által lerakott töltetek robbannak a koreai Hungnam kikötőjében 1950. december 24-én. Az előtérben a USS Begor látható.
Az ötvenes években ettől függetlenül az amerikai hadvezetés leginkább egy atomháborúra készült. Az 1960-ban megválasztott John F. Kennedy elnök azonban tisztában volt azzal, hogy a hagyományos hadviselésre, illetve a távolról sem hagyományos gerillaháborúra is fel kell készülni. 1961 májusában utasította tehát hadügyminiszterét, hogy e téren is növelje az amerikai haderők kapacitását, kiemelve a különleges alakulatok bővítését. A szárazföldiek akkor már majdnem egy évtizede rendelkeztek saját különleges rendeltetésű erőikkel, a zöldsapkásokkal. Kennedy azonban a flottánál szolgált a második világháború alatt, és szerette volna, ha a haditengerészet is magáénak mondhat egy ilyen egységet. Így jött létre, hivatalosan 1962. január 1-én a SEAL (Sea, Air, Land), eleinte két csoporttal, amelyek egyenként alig hatvan főt számláltak – pár éven belül azonban 200–300 főre duzzadt ez a létszám. Az 1. csoport a nyugati partra, a kaliforniai Coronadóba, a 2. csoport a keleti partra, a virginiai Little Creekbe települt. Később hétre emelkedett a csoportok száma, kiegészülve két SDV-csapattal (SEAL Delivery Vehicle – SEAL-szállító jármű).
SEAL egy kaliforniai terepgyakorlaton 1970-ben
A hatvanas években minden SEAL-csoport szakaszokból állt, eleinte mindegyikben 12 fő (később 14): tíz (később tizenkét) legénységi állományú (köztük két altiszt) és két tiszt. Egy szakasz két rajra volt bontható. Az 1. SEAL-nél a szakaszokat betűjellel, a rajokat számmal jelölték, a 2. SEAL-nél pont fordítva.
UDT-búvárok segédkeznek az Apollo 9 parancsnoki moduljának kiemelésénél 1969. március 13-án
Az emberállományt eleinte a UDT-alakulatok biztosították. Vagyis aki a SEAL-ek közé vágyott, annak előbb ott kellett bizonyítania és legalább egy kiküldetést végigcsinálnia. (Ehhez képest manapság már az utcáról, illetve a tengerészeti alapkiképzés után is lehet jelentkezni.) A UDT elsődleges feladata továbbra is a partszakaszok felderítése, feltérképezése és előkészítése volt, amihez Vietnámban adódott még folyó- és csatornaszakaszok megtisztítása, vagy elsüllyedt roncsok, felszerelések kimentése. Ritkán említik, de néhány emberük az amerikai űrprogramban is szerepet játszott a visszatérő és tengerbe érkező parancsnoki modulok kiemelésénél. A SEAL-eknél ehhez képest a partraszálló és szárazföldi gerillaakciók, illetve a gerillaellenes tevékenységek kapták a hangsúlyt. A UDT megjelölés végül 1983-ban szűnt meg, a csoportokat ekkor átminősítették, így jött létre a 4. és 5. SEAL, illetve az 1. és 2. SDV-csoport.
A UDT- és a SEAL-csapatjelvény. Előbbinél létezett külön tiszti (aranyozott) és legénységi (ezüst) változat, és rövid ideig az utóbbinál is, amelyet 1970-ben vezettek be, azonban viszonylag hamar az egységes aranyozott verzió mellett döntöttek. Közkeletű elnevezése "a szigony" ("Trident"), illetve a "Budweiser", mivel állítólag a híres sörmárka logójára hasonlít.
A 16 (manapság 25) hetes kiképzés nehézségei legendásak és azóta sem sokat változtak. A kiképzők távolról sem segítőkészek, a napirend teljességgel kiszámíthatatlan, és valóban csak azok nem hullanak ki a főleg tengerparton végzett gyakorlatozás közben, akik elég elszántak és fizikailag is erősek az ilyen fajta munkára, illetve képesek csapatban dolgozni. A 6-7 fős csoportokba osztott jelöltek több visszatérő feladattal is meg kell, hogy küzdjenek. Ilyen például a csapatos futás magasba tartott (időnként vízzel töltött) gumicsónakkal, vagy a fizikai gyakorlatok a tengerparton a kicsapó hullámok között, ahol a homok végül a test nagy részét bevonja, dörzsöli és irritálja. A leghírhedtebb a “pokolhétnek” nevezett ötnapos próbatétel, amely rendkívül intenzív mentális és fizikai terheléssel jár, összesen pedig 4-5 óra alvással. A beválogatottak azonban még mindig ekkor sem teljes jogú tagjai a közösségnek. Idő és harci tapasztalat kell ahhoz, hogy befogadják őket. Emellett további képzési modulokon is meg kell felelniük; ilyen a fegyverhasználati tanfolyam, a búvárkodás, a robbantási és az egészségügyi ismeretek, illetve az ejtőernyőzés, de más haderőnemek képzéseire is elküldik őket.
Pillanatkép a kiképzésről
A szakaszokba beosztott felcserek kapcsán érdekes dolog, hogy az akkori szabályzatok értelmében egészségügyi személyzetnek tilos volt részt venni a komplett UDT- vagy SEAL-kiképzésen. A robbantási modul és a “pokolhét” ezért kimaradt, de a fegyverhasználatot és a harcászatot ők is végigcsinálták, nem is beszélve az embert próbáló fizikai részről. Annak ellenére, hogy a hírhedten nehéz kiképzés csapatépítő ereje fontos része a SEAL-csapatszellemnek, a felcserek ennek híján is kivívták bajtársaik elismerését.
Az ilyen magas szinten képzett harcosok lelkesedés terén is a maximumot képviselték. Harry Constance így összegezte első bevetése előtti érzéseit:
“Tényleg hittem, hogy mi vagyunk a világ legjobban képzett, legprofibb katonái. A SEAL-ek a lopakodás szakértői. Akár szárazföldön, akár vízben a sötétséget kihasználva portyáztunk, kihasználva a meglepetés erejét. A tökéletességig fejlesztettük a kisalegység-taktikánkat, hogy meglepjük a gyanútlan gerillákat, és ennek folytán jóval nagyobb alakulatokat is elintéztünk. Távoli vidékeken gyakorlatoztunk, kilométereket úsztunk öblökig vagy tengerpartokig, hogy adatokat gyűjtsünk és robbanótölteteket helyezzünk el. Akármiről is volt szó, ellenséges területre való ejtőernyős ugrásról vagy civilruhás műveletről, ahol idegennyelv-tudásunk jutott szerephez, a kiképzésünk mindenre kiterjedő és – reméltük – alapos volt.”
A sorozat következő részében a SEAL-ek vietnámi bevetéséről és taktikájáról lesz szó, de előtte még egy nem mindennapi életrajzot is elolvashatunk.
A sorozathoz felhasznált források:
• Amerikai különleges alakulatok (írta: David Bohrer; Gulliver 2001)
• First SEAL (írta: Roy Boehm; Pocket Books 1997)
• Hunters & Shooters: An Oral History of the US Navy SEALS in Vietnam (szerk: Bill Fawcett; Harper 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Rogue Warrior (írta: Richard Marcinko; Pocket Books 1992)
• US Navy Special Warfare Units in Korea and Vietnam (írta: Eugene Liptak; Osprey 2021)
