Egy legenda emlékezik

Tim Page nevét már többször említettem, legutóbb éppen a Requiem című emlékalbum kapcsán. Bár élettörténete külön posztot érdemelne (na, talán egyszer), könyvéről szólván röviden bemutatnám, mert ahogy kitalálható ő sem mindennapi ember.

A kalandor lelkű Tim 17 évesen hagyta el Angliát, hogy világot lásson. Járt Európa és Ázsia számos országában. Ekkor kezdett el fényképezni is, és olyan veszélyes helyeken fordult meg, mint például a polgárháború sújtotta Laosz. Később ott volt a hatnapos háborúban és persze Vietnámban. Dolgozott a UPI-nak, az AP-nek, a Paris Match-nak és a Time-Life-nak is. Kortársai szerint kicsit őrült volt, az a fajta tudósító, aki ellenzi a háborút, de képtelen meglenni nélküle, és a veszély ugyanúgy vonzotta, mint az olcsó kábítószerek. (Évekkel később Michael Herr az Apokalipszis most forgatókönyvében szereplő bekattant fotóst nagyrészt róla mintázta, Jelentések című könyve pedig elsősorban róla szól.) Gépével olyan felvételeket rögzített, amelyek közül több is a konfliktus legemlékezetesebb képei közé tartozik a mai napig – ha a kedves olvasó kicsit jobban ismeri ezt a háborút, bizonyos, hogy többet is látott már ezek közül. Mindennek viszont ára volt: ötször sebesült, utoljára rendkívül súlyos agysérülést is szerezve egy közelben robbanó aknától. Bár fél teste lebénult, és szürkeállományának hiányzó részét epoxygyantával kellett pótolni, felépült, dolgozott tovább, és a nyolcvanas években újra ellátogatott az immár békés Vietnámba. Ma Ausztráliában él. 

A közepes méretű kötet 94, többségében színes fotóját tartalmazza, és bár szóvá tehetnénk, hogy ennél azért több is belefért volna egy ilyen kiadványba, sietek tisztázni, hogy nagyon jól kiegyensúlyozott és kiválóan válogatott képanyagról van szó, amely nem hagy maga után hiányérzetet. Page sokoldalú fotós volt, aki sokféle témán dolgozott Vietnámban, és a fejezetek eszerint tagolódnak. Láthatunk helikopterpilótákat bevetés közben, a dzsungelt járó gyalogosokat, dél-vietnámi katonákat, repülőgép-hordozón tevékenykedő kiszolgáló személyzetet, de nem maradnak ki a vietnámi civilek sem. Az élethelyzetek terén is széles a kínálat, így szerepel itt fedezék mögött kucorgó katona, gyászoló vagy menekülő családtagok, megkötözött foglyok, sebesülteket ellátó felcser, színpadon táncoló táncosnők egy USO-fellépésen és így tovább. Page odafigyelt a háború főszereplőire, bár látnivaló, hogy tárgyakban és feliratokban is képes volt meglátni a témát. 

A fejezeteket hosszabb-rövidebb bevezetőkkel is ellátta, és ezekből világlik ki, hogy írói stílusa abszolút passzol kalandor fotós lelkületéhez. Egyszerre érződik ki belőle a veterán kiábrándultsága, a vagányság közönye és a fényképészet iránti elkötelezettség. 

“A halál járt mindenkinek az eszében. Én jobban féltem attól, hogy elvesztem a látásom. Mikor másodszor sebesültem, ‘66-ban, a Da Nang-i felkelés idején egy M-79-es gránátjától, a két fejsebemből szivárgó vér a szemembe folyt, és pár órára megvakultam. Pánik és rémület. A halál mindenkiről elmondható volt, akit hullazsákban láttál viszont. A sebesülés csak fájdalommal járt, kiszámítható időtartamú lábadozással, aztán vissza a harcba.
A félelem más volt, azt öntudatlanul legyőzted, tudatában voltál, hagytad, hogy irányítson, hogy elöntsön, aztán kihasználhattad; a fényképezőgép az őrület és a borzalom szűrője lett, eszköz arra, hogy megörökítsd. Néha úgy viselkedett, mint egy kopott védőmellény. Egy M3 Leica mentette meg a szememet, amikor azon az őrhajón voltam, és a saját gépeink bombáztak és lőttek minket, nem messze a demilitarizált övezettől. Útlevél volt, hogy láthassam a legeszementebb dolgokat, amiket ember összehozhat. Bármikor megeshetett, hogy immár nemcsak egy bámészkodó voltál, hanem benne a közepében. Akár egy megkínzott ember arcát fotóztam 21 millis lencsével harminc centiről, akár egy szétrobbanó lakótömböt 300 millis telével. Csak egyvalaminek nem tudta útját állni, a halál bűzének. Nincs még egy ilyen zöldes és orrfacsaró szag.” 

A 94 fotó többsége az elvárható nyomdai színvonalat képviseli, sajnos azonban néhánynál kifejezetten gyenge a képminőség. És itt nem az eredeti fotók hibájáról van szó, mert másutt is láttam már őket. Figyelembe véve az album jelleget, ez kifejezetten zavaró. A képaláírásokat egyébként a kötet utolsó oldalára száműzték, ami ilyen számnál még talán nem baj, bár az azonosítást kissé megnehezíti.  

A kötet külföldi aukciós oldalakról még beszerezhető, és szerencsére megfizethető, jó állapotú darabok is találhatók belőle. Az érdeklődőknek mindenképpen ajánlhatom. 

Tim Page’s Nam
Írta: Tim Page & William Shawcross
Thames and Hudson 1983
120 oldal