Daniel Ellsberg visszaemlékezése

A Pentagon-iratok közzétevőjének részletes életrajza után mi más következhetne, mint egy rövid visszaemlékezés tőle? 

"Az emberek eltűnődnek azon, hogy is történt, hogy ilyen okos emberek ilyen nagyot tévedtek arra nézvést, hogy mit érhetnek el Vietnámban. Hogyan lehettek ilyen alaptalanul optimisták? De a Pentagon-iratokból kiderül, hogy az amerikai döntéshozók gyakran kimondottan pesszimisták voltak és tudták, hogy politikájuk hibás. Megmondták nekik, hogy a sikerre csekély az esély. És ők nem voltak szélsőségesen optimisták vagy épp szerencsejátékos alkatúak, mégis folytatták, amit elkezdtek, saját kétségeik ellenére is meghosszabbították és kiterjesztették a háborút. És ezt titkolniuk kellett, mert a közvélemény nem fogadta volna el jobb kilátások híján, amivel a hírszerző ügynökségeink tudtak szolgálni. Ez négy elnökkel ment így. Pártjukat és személyiségüket tekintve eltérők voltak, mégis nagyon hasonlóan viselkedtek.

Vietnám megmutatta, hogy az amerikai vezetők lélektani okokból nem hajlandók olyan megoldás mellett kiállni, amit egyesek vereségnek nevezhetnének, még akkor sem, ha az amerikai nép ezzel együtt tudott volna élni. Egyszerűen nincs bizonyíték arra, hogy a közvélemény szembement volna egy elnökkel, csak mert ki akart volna vonulni Vietnámból. Szerintem nemcsak azért hosszabbítottak meg egy megnyerhetetlen patthelyzetet, mert újra akarták választatni magukat, hanem mert féltették az imázsukat. Azért küldtek férfiakat és nőket a halálba, nehogy vesztesnek nevezhessék őket. Inkább folytattak valamit, függetlenül attól, hányan haltak bele, hogy saját tekintélyüket megóvják. Vietnámban a döntő dolog a vereség elkerülése volt. Nixon édesanyja azt mondta a fiának: "Akkor szenvedtél vereséget, amikor te azt mondod." Meg is értette.

Közülük többnek is rossz érzései voltak, amiért embereket küldenek meghalni egy reménytelen vállalkozásban, mégsem tudták rászánni magukat arra, hogy feladják. Mindegyik vezérkari főnök beleőrült abba, hogy ők a felelősek ezen emberek haláláért egy szerintük haszontalan és reménytelen háborúban. Harold Johnson, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke a konfliktus elején kijelentette, hogy levelet fog írni minden elesett amerikai szüleinek. Egy ideig így is tett. Több száz levelet írt meg, és végül abba kellett hagynia, nemcsak azért, mert túl sokan haltak meg, hanem mert beleőrült. De még azok a tábornokok sem mondtak le a beosztásukról, akik szerint az elnök nem azt tette, ami a győzelemhez kellett. Mindnyájuk, a tábornokok és a politikusok számára is, a kivonulás a férfiasságuk és a bátorságuk megkérdőjelezése volt.

1969 augusztusában részt vettem a Háborút Ellenzők Szövetségének konferenciáján. Megismertem egy Harvardon végzett fiatalembert, Randy Kehlert, aki a Stanfordra is járt, de aztán félbehagyta a tanulmányait, hogy a szervezetnek dolgozhasson. Beszédet tartott és bejelentette, hogy hamarosan börtönbe megy, mert elutasította a sorozást. Abszolút megdöbbentő volt. Ez volt az első alkalom, hogy olyan amerikaiakkal találkoztam, akik hajlandók voltak vállalni a börtönt, mert nem akartak részt venni egy igazságtalan háborúban. Arra gondoltam, felfaljuk a saját kicsinyeinket; rájuk támaszkodunk, hogy megvívjuk és befejezzük ezt a háborút. Kimentem a mosdóba, leültem a padlóra és zokogtam. Akkor harmincnyolc éves voltam, és az jutott eszembe, az idősebbek feladata, hogy véget vessenek a háborúnak. Megkérdeztem magamtól, mit tehetek, ha félreteszem az aggályaimat, ha tényleg nem azzal törődöm, hogy mi lesz a karrieremmel. Előtte tudat alatt elutasítottam az összes olyan lehetőséget, aminek következtében nem dolgozhattam volna többé az elnöknek. Mert azt gondoltam, az elnöknek szolgálni a legnemesebb feladat, lovagias tett. A kérdés az volt, hogy kész vagyok-e erről lemondani, kész vagyok-e akár börtönbe is vonulni.

Egy hónappal később jutottam döntésre, amikor a Különleges Erők bíróság elé állított alakulatáról olvastam, akik megölték az egyik saját vietnámi emberüket. Azt gyanították, hogy vietkong kettős ügynök, ezért kihajóztak vele a Dél-kínai-tengerre, agyonlőtték és a láncnehezékkel átkötött holttestet bedobták a vízbe. A legtöbb amerikai azt kérdezte, miért állítjuk bíróság elé ezeket a bátor embereket, amiért megtették, amit helyesnek ítéltek. Akkora volt a felzúdulás, hogy szabadlábra helyezték őket. Aztán a vádat is elejtették. A végső szót egyértelműen a Fehér Ház mondta ki, de a hadsereg vezetése kijelentette, hogy ők döntöttek. A parancsnoki láncolat minden szintjén hazugságok burjánzottak, az őrmestertől a főparancsnokig, mindez azért, hogy egy gyilkosságot elmismásoljanak. Akkor eldöntöttem, hogy nem fogok többé részt venni a hazudozásban és gyilkolásban. Nemcsak arról volt szó, hogy hazudoznak, hanem hogy egy igaztalan háború szolgálatában teszik ezt, és egy igaztalan háborúban ölni valójában jogtalan emberölés és tömeggyilkosság.

Kész voltam megtenni bármit, ami erőszakmentes és jogos cselekedet. Rájöttem, hogy éppen ilyen dolog lenne lemásolni egy tanulmányt, ami a háború okairól szólt. Hétezer oldalnyi szigorúan bizalmas dokumentum pihent a széfemben [a RAND Részvénytársaságnál] bizonyítékául negyedszázadnyi agressziónak, megszegett egyezményeknek, megtévesztésnek, elcsalt választásoknak, hazugságoknak és gyilkosságoknak – mindenre volt bizonyíték. Nem tudhattam, mi sül ki abból, ha nyilvánosságra hozom, mivel csak 1968-ig bezárólag tartalmazott adatokat, és Nixonnal már nem foglalkozott. Ha lett volna nálam valami, ami bizonyítja, hogy Nixon ki akarja szélesíteni a háborút, inkább azt tettem volna közzé, mert aktuálisabb lett volna.

Nixon nem izgatta magát a Pentagon-iratok nyilvánosságra kerülése miatt. Rá nézve nem volt bennük semmi terhelő; főleg Johnson és Kennedy lett a bűnbak. Inkább azért foglalkozott velem, mert félt, hogy az ő terveit is kiszivárogtatom a háború kiszélesítése kapcsán. Azt gondolta, ismerem a terveit és talán bizonyítékom is van, ezért el kellett hallgattatnia. Ez vezetett odáig, hogy Nixon bűncselekménybe keveredett, és ez tette őt sebezhetővé.

Teljes mértékben az motivált, hogy megváltoztassam Nixon aktuális politikáját. A munkatársaitól kapott információk alapján szerintem arra számított, hogy fenyegetőzéssel vagy bombázással győzelemre juthat. Úgy véltem, Nixon kiszélesíti a bombázásokat, és akár még atomfegyvert is be fog vetni. Az atombombával kapcsolatos fenyegetése lehet, hogy blöff volt, lehet, hogy nem. A közvélekedés szerint bíztató volt a kivonulással kapcsolatos ígérete, de valójában folytatni akarta és nagyratörő céljai is voltak. Sajnos nem rendelkeztem dokumentumokkal, hogy ezt bizonyíthassam. De mivel a Pentagon-iratok a birtokomban voltak, először a kongresszushoz vittem őket. Reméltem, hogy átveszik, aztán meghallgatásokat tartanak, tanukat idéznek be, amivel napvilágra kerülne Nixon stratégiája. De a kongresszusban senki nem vállalta. Ekkor döntöttem el, hogy az újságokhoz fordulok.

Nem nagyon bízhattam abban, hogy jelentős hatása lesz, hacsak Nixon nem reagálja túl a dolgot. Márpedig pontosan ez történt. Ha nem ad ki tiltást az újságoknak, az egész feledésbe merült volna. Senki sem olvasta volna el őket. Aznap, amikor a New York Times elkezdte a közlést, még a tévéhíradó sem számolt be róla. Akkor lett belőle nagy hír, amikor bíróságra vitték. Akkor már bujkálnom kellett. Embervadászat folyt ellenem. Állítólag ez volt a legnagyobb embervadászat a Lindbergh-bébi elrablása óta. Valahányszor a Fehér Ház tiltást adott egy napilapnak, átadtam a másolatokat egy másik újságnak. Mindig a New York Times és a Washington Post bátorságáról beszélnek, pedig tizenöt másik folyóirat is közölt dokumentumokat a Pentagon-iratokból, mielőtt még a legfelsőbb bíróság engedélyezte volna. Az amerikai történelemben azelőtt ilyesmi nem történt, hogy egyik újság a másik után dacolt volna a kormány döntésével. A vezetés szerint az iratok nemzetbiztonsági szempontból veszélyesek voltak, méghozzá háború idején, a lapok reakciója viszont lényegében az volt, hogy "Kapd be, Nixon!"

Akkortájt sokat gondolkoztam valamin, amit "forradalmi dzsúdónak" neveztem el. Az egész a Vietnámban tapasztalt vietkong taktikán alapult. A gerillák néha egy faluból nyitottak tüzet, mire az amerikaiak lebombázták a települést. A túlélők kétharmada menekülttáborba vonult, a maradék egyharmad meg felcsapott vietkongnak. Vagyis a gerillák szándékosan provokálták ki a falvak elleni tűzcsapásokat, és nekik hasznukra volt, így könnyedén meggyőzhették az embereket arról, hogy a kormány rossz, illetve a kormánnyal végeztették el a munkát. A Pentagon-iratok kiszivárogtatása amolyan forradalmi dzsúdó volt Nixonnal szemben. Nem győzhettem meg az embereket Nixon gonoszságáról, de azzal, hogy túlreagálta a dolgot, ő maga végezte el a munkát.

A Watergate-épületbe való betörés a mai napig nem köthető közvetlenül Nixonhoz. Vagyis ha nem eredt volna utánam, akkor a Watergate-botrányba bele sem keveredett volna. A "vízvezetékszerelők" nélkül Nixonnak nem lett volna oka, hogy belekeveredjen a leplezésbe, hogy megpróbálja megvédeni John Mitchell főügyészt vagy Bob Haldemant, a Fehér Ház személyzeti főnökét. Nixon lefizette a vízvezetékszerelőket, nem is annyira azért, hogy a Watergate-betörésről hallgassanak, hanem hogy az ellenem és a háborúellenes ellenfeleik ellen indított akciókról ne beszéljenek. Vagyis Nixon ellenem irányuló próbálkozásai alapozták meg a Watergate-botrányt.

És a Watergate nélkül szerintem Nixon a végtelenségig folytathatta volna Vietnám bombázását. Azt hiszem, a botrány legalább néhány évvel lerövidítette a háborút, de lehet, hogy még annál is jobban. Amellett, hogy összefüggtek a Watergate-tel, a Pentagon-iratok egyértelműen hozzájárultak a háború delegitimációjához, a közvélemény fokozódó türelmetlenségéhez és ahhoz a gondolathoz, hogy az egész háború helytelen. Megértették az emberek, hogy az elnökök mindig hazudnak, nemcsak időnként, hanem mindig. Nem minden hazugság, amit mondanak, de bármi, amit mondanak, hazugság is lehet."

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.