Támadnak a tél katonái

Demonstrálnak a veteránok

1971 elején az amerikai hátország háborúellenes hangulata – részben a laoszi behatolás nyomán – ismét erősödni kezdett. A békemozgalom egyes csoportjai azonban nem tudtak közös nevezőre jutni, így egyesített megmozdulásra nem került sor, viszont a Vietnámi Veteránok a Háború Ellen (VVHE) két emlékezetes akciót is véghez vitt a maga részéről.

vvaw_sign.jpg

A VVHE jelvényében a vietnámi amerikai kontingens pajzsát szerepeltették, némi átalakítással: a kard helyére földbe szúrt szuronyos puska került, rajta sisakkal. Az 1967-ben alakult szervezet a mai napig működik.

Egyfelől a csoport saját szakállára vizsgálatot indított januárban A tél katonái elnevezéssel a Délkelet-Ázsiában elkövetett amerikai háborús bűnök témájában. Be akarták bizonyítani, hogy mindezekről az amerikai hadvezetés tehetett, és hogy My Lai nem egyedüli eset volt, hanem napi szinten történtek hasonlók. Nagyjából 150 veterán szólalt meg a mindenki számára nyitott detroiti meghallgatásokon január 31. és február 2. között, hogy beszéljen saját, illetve egykori bajtásaik által elkövetett atrocitásokról. Céljuk volt többek között az, hogy a kongresszust rávegyék valamilyen lépésre. 

A vizsgálatról másfél órás dokumentumfilm is készült Winter Soldier címmel

John Musgrave, tengerészgyalogos veterán a következőképpen foglalta össze a megmozdulás jelentőségét: 

"Ez volt az első eset a történelem folyamán, hogy a veteránok hazatértek, és miközben a háború még tartott, kijelentették, ennek véget kell vetni. Az amerikaiak talán nem figyelnének oda egy rakás hosszú hajú hippire, mert azok ugyan mit tudhatnak? De a munkásosztály, a nagy csendes többség, amiről Richard Nixon mindig beszélt – a csendes többség, akik csendjükkel őt támogatják –, na, mi éppen az ő gyerekeik voltunk!" 

A kormányzattal szembeni elkerülhetetlen fellépésről pedig a következő véleménye volt:  

"Végül rádöbbentem, és ez hosszú, fájdalmas folyamat volt, hogy senkinek nem használ, ha csendben maradok. Igen, tengerészgyalogos voltam, de mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok polgára. És állampolgárként voltak bizonyos felelősségeim. Ezek közül a legjelentősebb, hogy kiálljak a kormányzat ellenében és nemet mondjak, amikor az olyasmit cselekszik, ami szerintem nem áll a nemzet érdekében. Ez minden egyes állampolgár legfontosabb teendője. Becsülettel szolgáltam a hazámat a Vietnámi Veteránok a Háború Ellen mozgalomban ugyanúgy, ahogy azelőtt tengerészgyalogosként,  sőt a szervezeten belül is úgy viselkedtem, mint egy tengerészgyalogos – mi több, egész életemben." 

Képek 1971 februárjából

A sajtó túlnyomórészt nem vett tudomást a vizsgálatról, csak a Detroit Free Press napilap foglalkozott vele folyamatosan. Mark Hatfield, oregoni szenátor azonban nemcsak nyomon követte az eseményt, hanem április elején Nixon elnököt is felszólította arra, hogy az elhangzott vádakat vegye komolyan, mondván mindez súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel az egész vietnámi szerepvállalás létjogosultsága kapcsán. Kiemelte, hogy kitüntetett veteránok állításairól van szó, és az ilyesmit nem szabad félvállról venni. Hatfield további vizsgálatokat sürgetett, ezért a kongresszushoz fordult, és egyebek mellett átadta a vizsgálati anyagot a hadügynek és a külügynek további kivizsgálásra, kongresszusi bizottságok felállítása mellett kardoskodott, hogy meghallgatások történjenek a délkelet-ázsiai amerikai katonai eljárásmódokról, illetve egy különbizottság összeállítását is kérte, amely az amerikai részvétel morális következményeivel foglalkozott volna. A szenátor sikerrel járt, vagyis a detroiti kezdeményezés célt ért.

mark_hatfield.jpg

Mark Hatfield szenátor

Tavasszal aztán a VVHE utcára vonult, méghozzá Washingtonban. Április 19. és 23. között zajlott a Dewey Canyon III-hadműveletként emlegetett demonstráció, több mint ezer veterán (köztük hadirokkantak) részvételével, amely már jóval nagyobb figyelmet kapott, mint az előbb említett vizsgálat. Először elesett katonák édesanyáinak vezetésével átkeltek a Lincolni-hídon az arlingtoni katonai temetőhöz, ahol egy kilépett katonai káplán vezetésével megemlékezést tartottak az elesettekért. Mivel a bejáratot érkezésük előtt lezárták, a koszorúkat a kapura helyezték. Ezután, bár nem kaptak engedélyt, letáboroztak a Mallon, és ott töltötték a következő napokat.

vvaw_1971_april_at_night.jpg

Egy békés hadművelet résztvevői

Noha Nixon eleinte határozottan fel akart lépni ellenük, egy asszisztense, Pat Buchanan felhívta a figyelmét arra, hogy a veteránok egész más fogadtatásban részesülnek az utcán, mint ahogy az egyéb tüntetők szoktak, és ha az elnök mindenáron összetűzést akar, várja meg, míg megérkeznek a harciasabb demonstrálók. Ez igaz is volt, és jó példa rá a következő eset: a szokatlanul hűvös április miatt a sátrazók nagyon fáztak éjszakánként, de egyik este felbukkant egy idegen, aki egy autónyi takarót hozott nekik, mondván, nem ért ugyan velük egyet, de akkor is hideg van. Persze voltak másféle reakciók is. Az Amerikai forradalom lányai nevű hazafias szervezet éves kongresszusát tartotta éppen a fővárosban. Amikor egy csapat demonstráló veterán haladt el a közelben, egy asszony kilépett az utcára és odaszólt az egyiküknek: "Fiam, nem hiszem, ez használna a katonáknak!" A válasz rövid és egyértelmű volt: "Asszonyom, mi vagyunk a katonák!"

march_to_the_cemetery.jpg

Elindult a menet az arlingtoni temető felé 

A VVHE átadott a kongresszusnak egy 16 pontos javaslatsort, amelyben a háború befejezését kérték. Április 20-án a szenátus külügyi bizottsága erről tartott meghallgatást (elnöke a háborúellenes érzelmű J. William Fulbright szenátor volt) és a veteránok egy része ezen részt is vett. Mások dühösen visszatértek az arlingtoni temetőhöz, ahol végül be is engedték őket. Mások a Capitolium lépcsőjén rögtönzött színjáték keretében elevenítették fel vietnámi élményeiket. Ahogy ezekben a napokban többször, most is akadt néhány jószándékú politikus, aki elbeszélgetett az egybegyűltekkel, illetve igyekezett segíteni nekik. Ilyen volt George McGovern és a már említett Mark Hatfield szenátor, akik 50 ezer dollár támogatást kalapoztak össze az esemény résztvevői számára. 

vvaw_1971_april_01.jpg

Veterán a rendőrsorfal előtt; összetűzésre nem került sor

21-én nagyjából ötven veterán tűnt fel a Pentagonnál, és háborús bűneikre való hivatkozással “feladták magukat”. Egy szóvivő hölgy felírta adataikat, aztán elbocsátotta őket. A Mallon továbbra is számos egykori katona sátrazott, és mivel a bíróság megújította korábban visszavont döntését arról, hogy az ott táborozás tilos, arra számítottak, hogy erőszakkal távolítják el őket. A kivezényelt rendőrök – köztük vietnámi veteránok – azonban nem voltak hajlandók fellépni ellenük.

John Kerry beszéde 

Április 22-én a legfelsőbb bíróság épületének bejáratánál demonstrált egy csapat veterán. Csendzavarásért száztizet letartóztattak közülük, de később elengedték őket. Eközben szólalt fel a külügyi bizottság már említett meghallgatásán a korábban Vietnámban szolgált tengerésztiszt, John Kerry, akiből később Massachusetts szenátora, majd pedig külügyminiszter lett. Beszéde nagy hatással volt az egybegyűltekre, akik tapsviharban törtek ki, amikor a végére ért. 

"A veteránok nevében szeretnék beszélni, és elmondani, hogy pár hónappal ezelőtt Detroitban vizsgálatot tartottunk, amelyen több mint 150 kitüntetéssel leszerelt, köztük számos magas elismerést kapott veterán tanúskodott a Délkelet-Ázsiában elkövetett háborús bűnök kapcsán, amelyek nem egyedi incidensek voltak, hanem napi rendszerességgel elkövetett bűnök, amelyekkel minden parancsnoki szinten tisztában voltak. 

Lehetetlen szavakba foglalni, mi történt Detroitban, leírni azokat az érzelmeket, az emberek érzéseit, akik újra átélték vietnámi élményeiket, de ez történt. Újra átéltek azokat a szörnyű rémségeket, amiket bizonyos értelemben ez az ország kényszerített ki belőlük.

Elmesélték, hogy milyen volt megerőszakolni valakit, fület levágni, fejet levágni, rádiókészülék drótjait nemi szerv köré csavarni és ráadni az áramot, végtagot levágni, testeket felrobbantani, civilekre lövöldözni, Dzsingisz Kán stílusában egész falvakat letarolni, teheneket és kutyákat poénből lelőni, élelmiszerkészleteket megmérgezni, és nagy általánosságban feldúlni Dél-Vietnám vidéki területeit a háború szokványos rombolása és az országunk által alkalmazott bombázások okozta károk mellett.

A vizsgálatnak »A tél katonája« nevet adtuk. »A tél katonája« elnevezéssel Thomas Paine 1776-os szavait forgattuk ki, amikor is a »napsütötte hazafit« és a »nyári katonákat« emlegette, akik a Valley Forge-i ütközet során, amikor keményre fordultak a dolgok, menekülőre fogták.

Mi, akik eljöttünk Washingtonba, azért jöttünk, mert úgy érezzük, nekünk kell lennünk a tél katonáinak. Visszatértünk ebbe az országba, és akár csendben is maradhatnák; nem kellene megszólalnunk; hallgathatnánk arról, mi történt Vietnámban, de úgy érezzük, hogy az országot fenyegető veszély miatt, és most a bűnökről beszélek, amelyeket nem a vörösök, és nem a vöröskabátosok, hanem mi magunk követünk el, ezek miatt kell most megszólalnunk.

Szeretnék egy kicsit beszélni arról, mivel jár mindaz a rengeteg érzés, amikkel ezek az emberek viaskodnak hazatérésük óta. Országunk még nem tudja, de egy szörnyet nevelt, abban a több millió férfiban, akiket az erőszak módjaira és űzésére tanított, és akik megkapták a lehetőséget, hogy a történelem legnagyobb semmijéért dobják oda az életüket; a férfiakról van szó, akik a düh és az elárultság olyan érzésével tértek haza, amit még senki nem foghatott fel.

Veteránként, aki ugyanúgy küszködik ezzel a haraggal, szeretnék erről beszélni. Azért vagyunk dühösek, mert érzésünk szerint az ország kormánya a lehető legaljasabb módon használt ki minket.

1970-ben, a West Point-i akadémián Agnew alelnök azt mondta: »Vannak, akik magasztalják a társadalom antiszociális, bűnöző elemeit, miközben legjobbjaink ázsiai rizsföldeken esnek el, hogy fenntarthassuk azt a szabadságot, amit ezek az elemek gyaláznak.« Ennek a mondatnak kellett volna igazolnia vietnámi részvételünket. 

De nekünk, akik ott voltunk Ázsiában, akiket az országnak támogatnia kellett volna, ez az állítás a tények elferdítése volt, ami heves ellenérzéseket váltott ki belőlünk. Ebből származik az a harag, amit sok barátunk itt, Washingtonban most érez. Elferdítésről van szó, mert mi ugyan nem soroljuk magunkat a legjobbak közé, mert akiket ő antiszociálisnak nevez, úgy álltak ki mellettünk, ahogy ebben az országban senki más nem merte, mivel sok olyan, aki elesett, visszatérése után csatlakozott volna ezekhez az elemekhez, hogy ezzel lépjen fel az azonnali dél-vietnámi kivonulás mellett, és mert a legjobbak közül sokan bénán vagy amputáltként tértek haza, és most magukra hagyottan fekszenek az ország valamelyik hadirokkant-kórházában, és arról az országról van szó, amelynek zászlaját oly sokan választották maguknak szimbólumként. És nem tarthatjuk magunkat Amerika legjobbjainak, mikor szégyelljük és gyűlöljük azt, amit Délkelet-Ázsiában meg kellett tennünk. 

Véleményünk szerint és saját tapasztalataink alapján semmi nincs Dél-Vietnámban, ami ténylegesen fenyegetheti az Amerikai Egyesült Államokat. És ha valaki megpróbálna egy Vietnámban, Kambodzsában vagy Laoszban elveszett amerikai életet összefüggésbe hozni a szabadság megvédésével, amely szabadságot azok a bizonyos antiszociális elemek állítólag gyalázzák, akkor az a bűnös képmutatás magasiskolája lenne, és ez a fajta képmutatás az, amely országunkat érzésünk szerint megosztotta. 

[...]

Nemcsak azt láttuk, hogy [Vietnámban] valójában polgárháború folyik, egy olyan nép által, amely évek óta a gyarmati befolyás alól történő felszabadulásért küzd, de azt is, hogy azokat a vietnámiakat, akiket nagy lelkesen a saját képünkre formáltunk, nehéz harcra fogni egy olyan veszéllyel szemben, amelytől mi állítólag meg akarjuk őket menteni. 

Azt láttuk, hogy a legtöbbjük nem is tudta, mi a különbség kommunizmus és demokrácia között. Egyszerűen dolgozni akartak a rizsföldjeiken anélkül, hogy helikopterekről tüzeltek volna rájuk, hogy napalmbombák zúdultak volna a falvaikra és szaggatták volna darabokra az országukat. Csak azt akarták, hogy minden, ami a háborúval kapcsolatos, főleg az Amerikai Egyesült Államok jelenléte, tűnjön el, és próbáltak életben maradni, miközben állást foglaltak az éppen ott tartózkodó hadsereg mellett, legyen az a Vietkong, az észak-vietnámi vagy az amerikai haderő.

Azt is láttuk, hogy sok esetben azért amerikai katonák estek el azokon a rizsföldeken, mert dél-vietnámi szövetségesünk nem állt ott mellettük. Közelről láttuk, hogyan használták az amerikai adófizetők pénzét egy romlott, diktatórikus rezsim támogatására. Láttuk, hogy idehaza rengeteg embernek egyoldalú elképzelése van arról, hogy zászlónk alatt ki lehet szabad, minthogy az áldozataink között a legnagyobb számaránnyal a feketék vannak jelen. Láttuk, hogy Vietnámot egyszerre pusztítják az amerikai bombák, a »kutasd-és-pusztítsd« akciók és a vietkong terrorizmus, mi pedig hallgathattuk, hogy országunk minden pusztítást a Vietkongnak tulajdonít. 

Ésszerűnek láttuk falvak lerombolását, csakhogy megmenthessük őket. Láttuk, ahogy Amerika erkölcsi érzékét veszti, amikor közömbösen fogadta a My Lai-i mészárlás hírét, és nem volt hajlandó szakítani a csokoládét és rágógumit osztogató, kedves amerikai katona imázsával. 

Megtanultuk, mit jelent a »szabad tűz-zóna«, tüzeltünk mindenre, ami mozog, és láttuk, hogy Amerika szemében milyen olcsó is a távol-keleti emberek élete. 

Láttuk, ahogy meghamisítják a hullaszámlálási adatokat, sőt magát a hullaszámlálást magasztalják. Hallottuk, hogy hónapról hónapra azzal áltatnak, hogy az ellenség nemsokára megtörik. Olyan fegyverekkel küzdöttünk a »távol-keleti emberi lények” ellen, így idézőjellel, amelyeket véleményem szerint egy európai vagy nem harmadik világbeli hadszíntéren eszünkbe sem jutott volna használni. És láttuk, hogy bajtársaink megrohamoznak egy dombot, mert egy tábornok erre adott parancsot, és egy vagy két szakasz elvesztése után elvonulunk, hogy a magaslatot ismét elfoglalják az észak-vietnámiak, és a büszkeség még a legjelentéktelenebb csatákat is győzelemmé emelte, mert nem veszíthettünk, nem vonulhattunk vissza, és nem számított, hogy mennyi amerikai veszett oda, hogy ezt bebizonyíthassák. Így estek az olyan csaták, mint a Hamburger Hill-i, a Khe Sanh-i, a 881. dombon és a 6. tűztámogató bázison vívott, illetve a többi. 

Most azt hallhatjuk, hogy akik ott harcoltak, csendben figyeljenek, míg újabb amerikaiak esnek el, csak mert hihetetlen önteltségünkben vietnamizálni akarjuk a vietnámiakat. Minden egyes nap, ami lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok kezét moshassa, hogy ezáltal megszabaduljon Vietnámtól, valakinek oda kell dobnia az életét azért, hogy az Egyesült Államoknak ne kelljen bevallania azt, amit az egész világ tud már, azért, hogy ne kelljen kimondanunk, hogy tévedtünk. Embereknek azért kell meghalniuk, hogy ne Nixon elnök legyen, és most idézem az ő szavait: »az első elnök, aki háborút veszít.«

És most azt kérjük az amerikaiaktól, gondolkozzanak el ezen, mert hogyan is kérhetsz meg valakit arra, hogy ő legyen az utolsó, aki Vietnámban hal meg? Hogyan kérhetsz meg valakit, hogy ő haljon meg utolsóként egy tévedés miatt? Mégis ezt próbálják megtenni, méghozzá ezernyi kifogással, és ha figyelmesen elolvassák az elnök legutóbbi beszédét, láthatják, azt mondja, méghozzá egyértelműen: »De a kérdés, uraim, a kérdés a kommunizmus, és hogy odadobjuk-e vagy nem azt az országot a kommunistáknak, és hogy megpróbálunk-e vagy sem reményt nyújtani nekik a szabadságra.« Ám az a lényeg, hogy ők alattunk sem szabadok. Nem szabad az a nép, és nem harcolhatunk a kommunizmussal az egész világon, és szerintem ezt mostanra megtanulhattuk volna. 

[...]

Azt is meg akarjuk kérdezni, méghozzá indulatosan, hogy hol vannak az ország vezetői? Hol a kormány? Azt kérdezzük, hol van Mcnamara, Rostow, Bundy, Gilpatric és a többiek. Hol vannak most, amikor azok, akiket háborúba küldtek, visszatértek? Olyan parancsnokok ezek, akik cserbenhagyták a katonáikat, és a hadijogban ennél súlyosabb bűn nincsen. A hadseregben azt mondogatják, nem hagyjuk hátra a sebesültjeinket. A tengerészgyalogságnál azt, hogy még a halottainkat sem. A fentiek hátrahagyták az áldozatokat és visszavonultak a becsületesség jámbor pajzsa mögé. 

Ez a kormányzat abszolút gyalázatosan viselkedett velünk. Megpróbáltak kitagadni minket és letagadni az országért hozott áldozatunkat. Vakságukban és rettegésükben megpróbálták letagadni, hogy veteránok vagyunk és szolgáltunk a Námban. Nincs szükségünk az ő vallomásukra. Saját sebeink és csonka végtagjaink elég harsányan beszélnek a többiek és magunk előtt. 

Azt kívánjuk, hogy a kegyelmes Isten olyan könnyedén törölje el katonai szolgálatunk emlékeit, ahogy ez a kormányzat is megtette. De mindaz, amit tettek és amit tehetnek ezáltal, meg kell, hogy világítsa saját elhatározásunkat, hogy még egy utolsó bevetést teljesíthessünk, hogy felkutassuk és elpusztítsuk ennek a barbár háborúnak az utolsó csökevényét, hogy békét hozhassunk saját szívünkbe, hogy legyőzzük a gyűlöletet és a félelmet, amik az elmúlt tíz évben vezették az országot, azért hogy ha harminc év múlva lábukat, karjukat vagy arcukat vesztett bajtársaink végigmennek az utcán, és a kisfiúk megkérdezik, mi történt, ki tudjuk mondani a »Vietnám« szót, és ne egy pusztaságra gondoljunk, ne egy ocsmány emlékre, hanem arra a pontra, ahol Amerika végre megváltozott, és mindezt mi, katonák is segítettünk elérni. Köszönöm a figyelmet." 

john_kerry_applause.jpg

John Kerry szavait tapsvihar fogadta

Sok katona és veterán haragudott meg Kerryre, amiért ennyire általánosított a Vietnámban harcolók vagy korábban ott szolgáltak kapcsán. A januári vizsgálatok kapcsán is szóvá tették, hogy a legtöbb ott megszólaló nem saját élményeiről beszélt, hanem olyasmikről, amiket másoktól hallottak, és ez a szemükben rontotta a hitelességet. Ahogy erre más cikkekben is rámutattam, ellentétes vélemények ütköznek e témában: egyes források kiállnak amellett, hogy jóval több atrocitás történt, mint amennyiről hivatalos jelentés vagy bármilyen más beszámoló készült, mások szerint valóban történtek kegyetlenkedések, de ez sosem volt norma, és a média, illetve egyes demonstrálók vagy éppen veteránok eltúlozták az ilyen esetek számát. 

JOHN KERRYRŐL DIÓHÉJBAN

john_kerry_politican.jpgJohn Forbes Kerry 1943-ban született. Édesapja a hadsereg légierejének tisztje, később diplomata volt. Viszonylag tehetős családja révén a fiú elit magániskolákba járt. 1966-ban diplomázott a Yale egyetem politikatudományi szakán, és már ekkor nem értett egyet az Egyesült Államok vietnámi külpolitikájával. Ugyanakkor jelentkezett az amerikai haditengerészet tartalékos programjába, ahol hadnagyi rendfokozatot szerzett. Ő maga kérelmezte Vietnámba helyezését, ahol egy járőrhajó parancsnoka lett. Azt gondolta, viszonylag biztonságos part menti őrjáratozás lesz a dolga, de a műveletek során többször is súlyos harcokba keveredett, amelyekben a jelentések szerint bátran helytállt, és közben háromszor is megsebesült, így mindössze négy hónap után hazavezényelték. Számos kitüntetést, köztük az Ezüst Csillagot és a Bronz Csillagot is kiérdemelte. 1970 elején függesztette fel az aktív szolgálatot, de 1978-ig tartalékos állományban maradt. Csatlakozott a háborúellenes táborhoz, és az 1971-es szenátusi meghallgatáson elmondott beszéde nyomán világhírű lett. 
1972-ben próbálta ki magát először a politikában, bár a képviselőházba való bejutása ekkor még kudarcot vallott. Elvégezte hát a jogi egyetemet, és néhány évig helyettes kerületi ügyészként dolgozott Middlesex megyében, majd magánban praktizált. 1982-től Massachusetts állam kormányzóhelyettese volt két éven át, majd bekerült a szenátusba. 2004-ben elnökjelöltként szállt harcba az ifjabb Bush heves kritikusaként, de veszített. 2013-tól négy éven át az Egyesült Államok külügyminisztere volt. Ezután visszavonult, de a közelmúltban újra feladatot kapott a nemrég megválasztott Joe Bidentől, így jelenleg klímaváltozási küldöttként dolgozik.
John Kerry meglehetősen ellentmondásos személyiség. 2004-ben, amikor elnökjelöltként a vietnámi bevetést a Nemzeti Gárdába való belépéssel kikerülő ifjabb Bush ellenében kampányolt, némi előnyhöz juttathatta volna az a tény, hogy ő nem bújt ki a délkelet-ázsiai szolgálat alól, sőt bátran helytállt. Egy veteránokból (köztük távolabbi bajtársaiból) álló csoport azonban hevesen támadta őt és szolgálati teljesítményét, megkérdőjelezték sebesüléseinek okát, szóvá tették visszatetsző viselkedését egyes veterántalálkozókon, s ezek alapján még egy könyvet is kiadtak Vezetésre alkalmatlan (Unfit for Command) címmel. Saját legénységének egykori tagjai ugyanakkor kiálltak mellette. 
Kerry kétszer nősült, első házasságából két lánya született. Öt könyvet is írt, elsősorban politikai témában. 

Este a veteránok gyertyás menetet tartottak a Fehér Ház körül. Rákövetkező nap pedig több mint nyolcszázan jelentek meg a Capitolium előtt, ahol civilek is szép számmal voltak jelen. Az volt a tervük, hogy egy hullazsákba gyömöszölik, majd átadják a kongresszusnak a kitüntetéseiket. Mivel azonban egy rögtönzött kerítés útjukat állta, és nem juthattak be az épületbe, egyenként kiálltak a tömeg elé, bemondták a mikrofonba nevüket, egykori rendfokozatukat, szolgálati helyüket, majd kitüntetéseiket, díszokleveleiket, leszerelési okmányaikat és egyéb háborús holmijaikat megvetően bedobták a kerítésen túlra. 

A veteránok halomba dobálták kitüntetéseiket. Az első képen Ron Ferrizzi látható, aki később bevallotta, hogy ez a cselekedet nehezebb volt számára, mint a bevonulás. “Azt gondoltam, ha ez a plecsni nem is annyira fontos, hát most az lesz! Nesztek, vissza is adom. Fejezzétek be a vietnámi háborút! Mi maradt hát? Semmi. De úgysem akartam kitenni őket a falra, hogy a fiam lássa. Még csak az hiányzott, hogy ilyesmire áhítozzon.”

A már idézett veterán, John Musgrave így foglalta össze a történteket: 

"Mikor elhajítottuk a kitüntetéseinket, arra az emberek felkapták a fejüket. Mert Amerikában becsülik az ilyen elismeréseket. És mi is. Ezért volt ennyire jelentős tett."

Rövid összefoglaló a veteránok washingtoni demonstrációjáról

A rákövetkező napokban más háborúellenes szervezetek is feltűntek Washingtonban. Számuk 250 és 500 ezer fő közé volt tehető. Ezen belül a Mayday Tribe nevű, több önálló békefrakcióból álló csoportosulás közel harmincezer tagja jött el, saját szándékuk szerint “a kormány megdöntésére” és a város lezárására. A demonstráció valóban erőszakos cselekményekbe (hídlezárásba, kődobálásba és gyújtogatásba) torkollt, és a fővárosban lezajlott egyik legsúlyosabb zavargás ez volt. Tizenkét ezer embert tartóztattak le három nap alatt.  

Rennie Davis békeaktivista azzal fenyegetőzött, hogy ez csak a kezdet. Ugyanakkor voltak a demonstrálók között olyanok, például Bill Zimmerman, akik rájöttek, hogy a háborúellenes csoportok harciassága csak árt az ügynek. Hiába erősödtek a kormányellenes hangok, a heves zavargásokat a közvélemény háromnegyede így is újra elítélte.

A képviselőházban és a szenátusban is egyre forrósodott a hangulat. A csapatkivonás ütemét lassúnak tartották, és siettetni akarták. Thomas O’Neill demokrata képviselő például azt indítványozta, hogy az év végéig minden amerikait vonjanak ki Vietnámból. Nixon elnök április 7-i bejelentésében azt ígérte, hogy a 284 ezer ott szolgálóból 100 ezret hoznak haza december 1-ig. Az amerikai nemzet ekkorra már valóban belefáradt a háborúba. A közvéleménykutatások szerint a megkérdezettek 71 százaléka tartotta tévedésnek a vietnámi beavatkozást, és 58 százalékuk erkölcstelennek; az elnök megítélése is mélyponton volt, mindössze 31 százalék rokonszenvezett vele. Néhány hét múlva pedig újabb kellemetlen meglepetés várt rá, de erről majd a krónika következő részében fogok írni. 

Forrásjegyzék:

America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
John Kerry beszédének teljes szövege
Veterans discard medals...
The throwing of the medals...
We cast these medals away...