Teherautók géppuskával és anélkül 3.

A "megerősített konvoj" a gyakorlatban

Most, hogy az előzményekkel és a típusokkal tisztában vagyunk, vizsgáljuk meg, hogyan működtek a menetoszlopok a korai időszak tapasztalatainak feldolgozása után, nagyjából 1968 elejétől. Az ekkor indított Tet-offenzíva, amely a Nemzeti Felszabadítási Front és a Vietnámi Néphadsereg általános támadását hozta egész Dél-Vietnámban, a szállítóalakulatokat is érintette, vagyis nekik is jó pár lesállást el kellett hárítaniuk. Szerencséjükre ekkorra már "megerősített konvojokban" mozogtak, lényegesen jobban felszerelt kísérőjárművekkel. Az offenzíva ráadásul viszonylag hamar kifulladt, és ezzel párhuzamosan az oszlopok elleni támadások is ritkultak, a májusi, illetve augusztusi “mini-Tet” pedig e tekintetben sem hozott változást. A lesállások száma tehát csökkent, erejük azonban megnőtt, és céljuk a teljes megsemmisítés helyett inkább az amerikai harci szellem aláásása volt. 

drivers_view.jpg

A sofőr szemszöge

Először is fontos kitérni arra, hogy míg eleinte a nagyobb konvojok nagysága sokszor elérte a 200 járművet is, 1967 végétől már ritkán haladta meg a százat, és ebbe már a kísérők is beletartoztak. Az oszlopokat kisebb csoportokra osztották, amelyek adott időbeli eltéréssel indultak, hogy probléma esetén ne tömörüljenek rögtön össze az úton. Egy ilyen csoport eleinte tíz teherautóból és egy konvojkísérőből állt, az időköz pedig öt perc volt, 1968-ban azonban bevezették a harminc teherautós csoportot, amihez három konvojkísérő tartozott, és az indítási időköz 20 percre nőtt. Természetesen ezektől eltérő összeállítások is akadtak. A szállító és kísérő járművekkel haladt rendszerint még egy tartálykocsi, egy M-43 mentőautó, egy M-543 vontató, esetleg egy szerelőjármű, akik sebesülés, defekt vagy más műszaki probléma esetén segítettek. 

tanker.jpg

A tartálykocsik a lőszerszállítók mellett
a lesállások elsődleges célpontjai voltak

A veszélyek miatt minden oszlop útját alaposan megtervezték. Kijelölték a szükséges járműveket, egyeztettek a hírszerzéssel a várható ellenséges tevékenység kapcsán, emellett rögzítették a koordinátákat tüzérségi vagy légi támogatás esetére. A résztvevő kocsikat általában már előző este megtöltötték és felszerelték. Indulás előtt az összpontosítási körzetben sorakoztak fel, ahol elfoglalták helyüket az adott csoportban. Ellenőrizték a motorokat, a fékeket, a menetleveleket, a rádiókat, majd a konvojparancsnok minden sofőrt eligazított az útvonalról, a beiktatott megállókról, a sebességről és így tovább. 

briefing_before_departure.jpg

Eligazítás indulás előtt

A konvoj parancsnoka egy felfegyverzett és rádióval ellátott M-151 dzsipben utazott, ő általában egy százados vagy hadnagy volt. Egy-egy csoportot egy hadnagy vagy altiszt vezetetett. A konvojparancsnok rendszerint az oszlop közepén utazott, míg a csoportok parancsnokai az adott formáció végén; így jobban látták, mi történik, de persze kisebb járművükkel előre is sorolhattak, néha pedig besegítettek a forgalomirányításba. A konvojparancsnok rádiókapcsolatban állt az adott körzet biztonsági alakulataival is, és azok tettek jelentést a bázisnak a konvoj haladásáról, mivel a teherautók rádiójának hatótávolságra erre alkalmatlan volt. Egymás közt használtak még adott esetben kézjeleket, színes füstgránátokat és fényrakétákat.  

on_the_road.jpg

Ez a konvoj már visszafelé tart

Minden csoportot tapasztalt sofőrök vezettek, akik az útviszonyoknak megfelelően diktálták a tempót. Az átlagsebesség 40-50 km/óra volt, de lakott területen lelassítottak olyan 25-re, veszélyesebb körzetekben pedig felgyorsítottak. Erre azért volt szükség, hogy megnehezítsék a célzást az ellenség számára. Mindez azonban veszélyt jelentett a civilek számára; előfordult, hogy elütöttek valakit, akit egyszerűen nem vettek észre a felvert porban. Ugyanakkor résen is kellett lenniük, hiszen az ellenség sokszor civil öltözékben, máskor dél-vietnámi uniformisban várakozott vagy haladt az út szélén, ruhája alatt robbanószerkezetet rejtegetve, és amint megkezdődött a lesállás, ők is akcióba léptek. Mindezek miatt a sofőröknek állandóan figyelniük kellett az olyan jelekre, mint a szokásosnál kisebb forgalom, az út szélén parkoló járművek, illetve fura öltözékű vagy viselkedésű emberek. 

Konvojban haladva 100 méteres távköz volt az előírás két jármű között, máskor ezt öt teherautóhosszban szabták meg. Gyenge látási viszonyok mellett vagy kacskaringós utakon persze jobban felzárkóztak. A nehezebb és lassabb járművek általában az oszlop elején haladtak, míg az igen sebezhető tartálykocsikat és a lőszerszállítókat a végére pozícionálták, akárcsak a kísérőjárműveket. Előzni tilos volt, kivéve ha egy jármű lerobbant. Ilyenkor a javításban a beosztott műszakiak segédkeztek, a többieknek folytatniuk kellett az utat. Legalábbis ez volt az előírás, de a gyakorlatban és heves tűzharcban a különböző teherautók legénysége gyakran sietett egymás segítségére.  

Néhány általános szabály:

  • Indulásnál töltsd csőre a fegyveredet
  • Viselj sisakot és védőmellényt
  • Tartsd a sebességet, és ne maradj le
  • Tartsd a megszabott távközt
  • Tartsd a kapcsolatot, és figyelj a többiek jelzéseire
  • Figyeld a környezetedet és a közeli civil tevékenységet
  • Kerüld a civil járműveket, de ha megpróbálják lelassítani a konvojt egy támadáshoz, lökd félre őket
  • Ha lerobbantok, maradjatok a járműnél, és várjátok meg a biztosítókat
  • Ne előzz meg más járművet, hacsak nem vált menetképtelenné
  • Ha egy elakadt jármű elzárja az utat, lehetőleg told félre
  • Ha tűz alá kerültök, hajts ki a halálzónából
  • Semmiképp ne állj meg, kivéve ha olyan súlyos sebet kapsz
  • A felfegyverzett kísérőknek engedélye van arra, hogy bármilyen gyanús dologra tüzet nyissanak. A szállítókocsik legénysége csak önvédelemből használhatja fegyvereit.  

Ellenséges lesállás esetén, ahogy már említettem, a szabályszerű eljárás az volt, hogy a tűz alá került teherautók minél gyorsabban igyekeznek áthaladni a kérdéses útszakaszon, miközben a kísérők tűz alá veszik a támadókat. Sok esetben amúgy is csak zavarótűz érkezett, és nem tényleges lesállás következett be; a támadók számára néha az is elég volt, ha kárt tettek néhány járműben. A legtöbb akció tehát nem okozott súlyos veszteségeket, de a támadások állandó lehetősége ugyanúgy nyomasztotta a legénységet, mint bármelyik más amerikai katonát Vietnámban.

jeep_crew_firing_2.jpg

Terepjáróra erősített M-2-es géppuska munkában

Egy nagy erejű lesállás sem tartott általában 15–20 percnél tovább. Leggyakrabban késő délután vagy kora este indították az akciót, amikor a közeledő alkonyat a segítségükre lehetett a visszavonulás során, mivel azonban ők is gyakran variálták a támadás mikéntjét, néha már kora délelőtt sort kerítettek rá. A legalkalmasabb helyszínek a ritkán lakott, növényzettel borított területek voltak, ahol emelkedők vagy kanyarok lassították a haladást, illetve nehezítették az útszakasz belátását. Az akciót pedig előre kiásott és álcázott lőállásokból kezdték meg, amelyek vonalban, L- vagy Z-alakban húzódtak, lehetőleg az úthoz képest magasabban. A halálzóna szélessége változó volt, a 200 méterestől a kilométeresig (idővel egyre csökkent, így növelve a tűz intenzitását), de az is előfordult, hogy két lesállást készítettek elő, remélve, hogy az első majd leköti a konvojkísérőket, és a továbbhaladó teherautók így fedezet nélkül maradnak. 

Az első pár évben először mindig a konvoj vagy a konvoj egy csoportjának legelöl és leghátul haladó járművét igyekezték megbénítani (általában a rendelkezésükre álló legerősebb fegyverrel, ami rendszerint távvezérelt aknát, RPG-t vagy aknavetőt jelentett), hogy a közéjük szoruló, illetve mögöttük érkező egyéb teherautók mozgását korlátozzák, ezután következtek az üzemanyag- és lőszerszállító, illetve a kísérő járművek. Később gyakoribb lett az, hogy a konvoj nagyját átengedték, és az utolsó nagyobb csoportra nyitottak tüzet.

brutus_gun_trucks.jpg

Két kísérőjármű, a Brutus és a Lil' Brutus

Lényegében minden elérhető fegyvert bevetettek ilyenkor. A kézifegyverek sokszor elégtelennek bizonyultak egy-egy teherautó megállítására, viszont közelharcnál nagy szükség volt rájuk. Az RPG-k, aknavetők és hátrasiklás nélküli páncéltörők már nagyobb pusztító erőt képviseltek, de ezekkel igazi kihívás volt a gyorsan mozgó járművek eltalálása, pláne, ha az úttól messzebb vettek fel tüzelőállást; persze ha már megállásra kényszerítették őket, akkor jóval könnyebb volt őket kilőni. A géppuska is hatásos harceszköznek bizonyult ilyen helyzetben, ez a potenciálisan feltűnő légi támogatás ellen is bevethető volt. A távirányítású vagy nyomásra aktiválódó aknák és egyéb robbanószerkezetek is hatásosnak bizonyultak, ezek telepítése azonban néha elég hosszadalmas volt.

Ezeket a lesállásokat nem volt nehéz kivitelezni, és szinte mindig borítékolható volt legalább a mérsékelt siker. És bár egy-két teherautó kilövése elsőre nem tűnik komoly veszteségnek, amilyen igény volt amerikai oldalon a szállítási kapacitásra, és amennyi felszerelés elfért egy ilyen járművön, már ennyi is komolyan befolyásolhatta egy-egy alakulat vagy támaszpont ellátottságát. A már említett éghajlati tényezők és a kihasználtság miatt egyébként is eleve nehéz volt az előírt számban teherautókat biztosítani minden feladatra. A hadra fogható példányok egy-egy egységnél általában 60–80 százalékát képezték a teljes gépállománynak. A sofőrök pedig nem ritkán 16–20 órát is eltöltöttek naponta az úton. 

convoy_waiting.jpg

Konvoj várakozik az úton. A kényszerpihenők oka néha a légi fedezet kivárása volt, ugyanis egyes szakaszokon, például bizonyos hágóknál az ellenség gyakran indított lesállást.

Az igazán veszélyes körzetekben az oszlopokat repülőgép is kísérte, például a légierő előretolt légi irányítója (rendszerint egy egymotoros megfigyelő), hogy adott esetben foszfortöltetű rakétáival jelölhesse meg a támadók pozícióját a légi támogatáshoz. Néha ugyanezt a feladatot a hadsereg felderítő helikoptere végezte, amelynek pilótája csatahelikoptereket hívhatott, ha további tűzerőre volt szükség. Természetesen a legközelebbi tűztámogató bázisok lövegei is besegíthettek, de minden ilyen jellegű támogatást csak akkor kértek, ha olyan heves támadást kaptak, amit az oszlop magában nem tudott elhárítani. Ilyenkor a konvojkísérők feladata volt a támogatás koordinálása. 

convoy_arrives_at_phuoc_vinh.jpg

Érkezés Phuoc Vinh-be

A konvojkísérők jelenléte mindig komolyan befolyásolta egy-egy oszlop legénységének harci szellemét. Erre rádobott még egy lapáttal az a szokás, hogy rögtön indulás után, egy néptelen útszakaszhoz érve a kísérők csőre töltötték és ellenőrizték (vagyis elsütötték) fegyvereiket, ami minden sofőrre jó hatással volt.  Útközben pedig nagyobb mozgásszabadságot élvezhettek a menetoszlopon belül: előzhettek, hogy a sofőröket figyelmeztessék a lemaradásra, de akár meg is állhattak, például hogy kereszteződéseknél megállítsák a keresztbe jövő forgalmat, hogy gyorsan felvegyék a kilőtt teherautók legénységét és így tovább. 

gun_truck_at_checkpoint.jpg

Oszlop halad el egy híd melletti ellenőrzőpontnál

Rendszerint egy konvojcsoportra két kísérő jutott, pozíciójukat az adott helyzethez mérten jelölték ki. Ők útközben minden gyanús és potenciálisan veszélyes dologra figyeltek: sűrű növényzetre, gyanús civil járművekre vagy leágazásokra. Az oszlop előtt 300-500 méterre gyakran egy dzsip és egy felfegyverzett teherautó haladt, akik az ellenséges tevékenység nyomai után kutattak. Ha aknára vagy kisebb akadályra bukkantak, azt géppuskatűzzel semlegesítették – megállni és leszállni tilos volt. Bármilyen ellenséges tevékenységet észleltek, rádión közölték az oszloppal a harcérintkezés tényét. Gyenge ellenséges tűz esetén a géppuskások viszonozták azt, de a konvoj ekkor sem állt meg, legfeljebb egy-két konvojkísérő kiállt és tűz alá vette a támadók vélhető pozícióját. 

gun_truck_bad_dream.jpg

Menetben

Ha erős tűzbe került az oszlop, akkor a konvojkísérők elhagyták a helyüket, és a lehető leggyorsabban odaszáguldottak, ahol az akció folyt, hogy kellő térközt tartva minden fegyverükből és minél több szögből viszonozzák a tüzet az ellenségre, akkor is, ha nem látták, hol van, és ezt addig folytatták, míg az ellenfél vissza nem vonult. Változatos taktikáról nem is igen lehet beszélni velük kapcsolatban, mivel egyértelműen a tűzfölényre alapoztak. Mikor a konvoj továbbhaladt, a kísérők is utánuk eredtek, bár előfordult, hogy egy-kettő ilyenkor hátramaradt, és egy ideig még folytatta a tüzelést. 

A lesállásban megsérült járműveket vagy helyben megjavították a szerelők, vagy a műszaki mentő járművek vontatták őket haza. Ha valaki súlyosabban megsebesült, akkor a támadás körzetétől távolabb átszállították a konvoj mentőautójába, esetleg helikopteres kimentést kértek. 

Szabályok a konvojkísérők számára lesállás esetén:

  • Lépj kapcsolatba a biztosító egységgel.
  • Ne állj meg, és továbbra is tartsd a távközt.
  • A lesálláson túlfutott járművek folytassák az utat.
  • Az aknaveszély miatt kövesd az előtted haladó jármű nyomvonalát.
  • Ha menetképtelenné vált a járműved, húzódj le, engedd előre a többieket.
  • Ha el tudod kerülni a halálzónát, biztosíts oldalazó támogató tüzet a lesállás ellenében.
  • A konvojkísérők teljes tűzerejüket vessék be, csapatként harcoljanak. Kövesd a konvojparancsnok utasításait 
  • Az elsődleges célpontok az ellenség géppuskaállásai, aknavetői, rakétavetői és a rohamozó gyalogság. 

Ha egy konvoj nem tudta egy napon belül teljesíteni feladatát, akkor az éjszakát valamelyik támaszponton töltötték. Az ottaniak ennek csak örültek, ugyanis a kísérőjárművek fegyverzete plusz támogatást jelentett egy esetleges éjszakai támadás visszaverésénél. 

Ahogy már említettem, az éjszakai manővereket igyekeztek kerülni, de voltak kivételek is… Az ellenség tőrbe csalására pedig időnként kizárólag kísérőjárművekből álló “halálkonvojokat” is indítottak. Ilyenkor nem lehetett látni, hogy egyszerű teherautók helyett állig felfegyverzett oszlopról van szó. Az ellenséges lesállásokra – amelyek torkolattüzükkel mindenképp elárulták magukat – ilyen esetben a szokottnál is komolyabb tűz zúdult. 

vietnam_road_w_apcs.jpg

 PSZH-k oszlopa

Említettem, hogy nem minden szállítóalakulat épített kísérőjárműveket. Ilyen volt pédául az I. hadtest területén szolgáló 57. szállítózászlóalj, ahol a tengerészgyalogosok módszerét követve kísérőgyalogságot és páncélozott harcjárműveket (például V-100 páncélautókat) vetettek be a célra. A gyalogságot ilyenkor teherautókra ültették, és beosztották őket az oszlop elejére, közepére és végére. Lesállás esetén ők leszálltak és megrohamozták az ellenséget, míg a konvoj többi járműve folytatta útját. Ha támadás volt várható akkor harckocsikat is kértek erre a feladatra, ezek azonban az úton kellett, hogy maradjanak a teherautók mellett. 

A konvojkísérők összességében remekül beváltak a vietnámi körülmények között. Egyszerű, de hatékony módszer volt ez a szállítóalakulatok önvédelmi kapacitásának megnövelésére, bár sok máshoz hasonlóan ez sem jelentett száz százalékos védelmet. Hasznosságukat a parancsnokok is elismerték, hírnevük pedig még az ellenséges körökben is jelentős volt, de olyannyira, hogy egyes járművek legénységének fejére vérdíjat is kitűztek. A konvojkísérő teherautókat Vietnámban az amerikai jelenlét utolsó heteiig használták, haza azonban csak egy példányt vittek, a többi leharcolt darab vagy az ócskavastelepre került, vagy visszaalakították szállítóvá, és átadták őket a dél-vietnámi erőknek. (Egyébként a köztársasági alakulatok, sőt a dél-koreaiak is építettek néhány ilyen szörnyet.) 

gun_truck_iraq.jpg

Modern konvojkísérő teherautó Irakban; a lényeg nem változott

A konvojkísérők később sem kerültek formálisan az amerikai szállítóalakulatok kötelékébe. Gordon Rottman szerint a hadseregnél nem hitték, hogy még egy vietnámihoz hasonló gerillaháborúban részt fognak venni. 2003 után Irakban azonban megint feltámadt az igény. Állítólag nem a Délkelet-Ázsiában bevált elvek szerint kezelték a helyzetet, hanem újra végigjárták a költséges tanulási folyamatot. Mindenesetre a “gun truck” elnevezés megint beette magát a szárazföldiek tudatába, és ahogy számos fotó is bizonyítja, a géppuskákkal teletűzdelt teherautók a Közel-Keleten is nagy számban fordultak elő, bár az ellenük irányuló akciók ritkán voltak olyan komplex lesállások, mint Vietnámban, sokkal inkább pokolgépes robbantásokról szóltak. (Egyébként az iraki magyar kontingens szállítói is alkalmaztak ilyen jellegű járműveket, amelyeket katonáink "csillagrombolónak" neveztek.) 

Az eredeti vietnámi példányok közül már csak egy létezik. Az 1972-ben hazahozott darab, a “The Eve of Destruction” (A pusztulás küszöbén, Barry McGuire híres háborúellenes dalának címe után) a 39. szállítózászlóalj 523. szállítószázadáé volt. Teljesen helyreállították, majd a logisztikai részleg múzeumában, a virginiai Fort Eustisban állították ki. Emellett a nagyobb hagyományőrző csoportok rendelkeznek néhány reprópéldánnyal. Ezek közül egyet a 2014-es detlingi találkozón fotóztam le, lásd a fenti galéria végén. 

Forrásjegyzék:
• Convoy Ambush Case Studies, Vol I. Korea and Vietnam (írta: Richard E. Killblane; US Army Transportation School, Fort Lee, Virginia, 2013)
 Gun Trucks (írta: Timothy J. Kutta; Squadron/Signal 1996)
• Vietnam Gun Trucks (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2011)
• coffeeordie.com/gun-trucks-vietnam