Járművek, fegyverek és legénység

Ahogy az előző részben említettem, 1967 végére a konvojkísérők bizonyították hasznosságukat a vietnámi viszonyok közepette. Most nézzük meg közelebbről, hogy a szállítóalakulatok milyen járműveket használtak, és kikből állt a legénység. Először is tekintsük át gyorsan a leggyakrabban alkalmazott járműtípusokat. 

M-151 terepjáró
A vietnámi amerikai kontingens legjellegzetesebb dzsipje a 4x4-es M-151 volt. Az ötvenes évek elejétől több cég is gyártotta, így a Ford is, és az utolsó példányok még az ezredforduló idején is szolgáltak az amerikai haderőnél. Csúcssebessége 100 km/óra felett volt. A szállítóoszlopokban ilyet a konvojparancsnok, illetve a csoportparancsnokok használtak, időnként a kísérők, továbbá az alkalmanként melléjük beosztott katonai rendészek. Bár készült hozzá kiegészítő páncélzat és golyóálló üvegezés, a pluszsúly nagyon megterhelte, ráadásul a 2-3 fő mellett szinte mindig hordozott rádiót, néha nem is egyet. És bár két M-60 géppuskát is fel lehetett rá szerelni, a szűkös belső tér miatt rendszerint egynél maradtak.

M-37 teherautó
A Dodge háromnegyed tonnása a második világháborús Weapons Carrier utódja volt (külsőre is nagyon hasonló), amelyet 1951-től használtak az amerikai haderőnél. 4x4-es meghajtással és 89 km/órás végsebességgel rendelkezett. Könnyű teherautóként több változatban, például tűzoltó- és mentőkocsiként is szolgált. 1968-ig gyártották, de elterjedtsége folytán a mai napig lehet jó állapotú darabokkal találkozni az Egyesült Államokban. A szállítóknál néhány példányt páncéloztak és felfegyvereztek, de a nagyobb konvojkísérők mellett nem rúghatott labdába, ugyanakkor parancsnoki járműként jó szolgálatot tett. Általában 2-3 M-60 vagy egy M-2 géppuska került rá.  

M-35 teherautó
Az M-35 teherautót, vagyis a “két-és-felest” még az 1940-es években tervezték, és különböző változatait 1950-től 1999-ig gyártották. A 6x6-os jármű terepen 2,3 tonna, úton 4,5 tonna terhet szállíthatott. Maximális sebessége 90 km/óra volt. Több cég is gyártotta, és nemcsak az amerikai haderőknél állt szolgálatban. Számos változatban (például tartálykocsiként vagy műszaki mentőként) alkalmazták, és még az iraki háborúban is szerepet kapott a 2000-es években.

M-54 teherautó
Az „öttonnásnak” is nevezett 6x6-os teherautó a vietnámi időszakban valamennyi amerikai haderőnemnél szolgálatban állt. Az alapváltozat csúcssebessége 84 km/óra volt, és hivatalosan 4,5 tonnás terhet bírt el. Számos, különböző feladatú alváltozatát gyártották, például az M-51-es billenőplatós teherautót, az M-52-es nyergesvontató vagy az M-62-es és M-543-as műszaki mentőt. Teherbírása folytán az M-54-es volt a teherautók közt a  legalkalmasabb kísérőjárműnek.

M-123 és M-125 vontatók
Az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek végéig gyártott két 6x6-os vontató 10, illetve 15 tonnás jármű volt. Előbbi harckocsiszállító tréler, utóbbi nagyobb tüzéreszközök (például 155 mm-es tarackok) vontatására volt alkalmas, de az önjáró tüzérség fejlődésével egyre kevésbé volt rá szükség. 68 km/órás csúcssebességével a lomhább típusok közé tartozott. Többféle felépítménnyel használták, így létezett például hagyományos platóval ellátott is.

Most lássuk közelebbről a konvojkísérő járműveket, amelyek legtöbbjét teherautókból alakították át. A korai példányok némelyike csak homokzsák-megerősítést, falapokból eszkábált védőlemezeket és két 7,62-es géppuskát kapott. Ez a fegyverzet és „páncélzat” azonban elégtelennek bizonyult a gyakorlatban. Épp ezért áttértek a fémlemezek felerősítésére (többek között az ajtókon, illetve a raktér és a vezetőfülke alatt), továbbá megnövelték a fegyverek számát. Az eleinte használt M-35 teherautók teherbírása azonban mindehhez már nem volt elég, ezért áttértek az M-54-esre.   

A The Gamblers (Szerencsejátékosok) becenevű példány egy korai, M-35-ös teherautóból kialakított konvojkísérő volt. A fülke jobb oldalán kialakított géppuskatartó gyűrű még gyári darab, a hátul rögzített két M-60-as állványa viszont már helyi készítésű.

A járművek fejlesztése állandó jelleggel folyt. Bár 1967 végétől gyári átalakító készletek is készültek e célra, a legtöbb módosítást alegységszinten végezték, saját tapasztalataikra hagyatkozva, a szükséges fémlemezeket pedig ott szerezték be, ahol tudták, általában a bázisok szeméttelepén. A szögletes géppuskaállásokhoz használt, eltérő vastagságú acéllapokat (köztük perforált darabokat, amelyeket rögtönzött repterek kialakításánál használtak) általában két rétegben szerelték fel, a köztük levő, akár 30 centiméteres teret pedig vagy homokzsákokkal töltötték fel, vagy lőszeres ládákkal, közelharcra alkalmas kézifegyverekkel, szerelőeszközökkel, tartalék fegyvercsövekkel, elsősegély-dobozokkal, személyes holmikkal, tábori és függőágyakkal, sátorlapokkal, fejadaggal és vízzel vagy üdítőitallal. Mindezek jelentősen tompították a becsapódó lövedékek, akár az RPG-k hatását. Természetesen pótkerekekre is szükség volt, ezek általában hátulra kerültek. A páncéllemezeket egyébként néhány kivételtől eltekintve mindig függőlegesen szerelték fel. A kivételes járműveken fent enyhén kifelé dőltek, és ezzel nemcsak az ellenséges lövedékek lepattanását segítették elő, de valamivel nagyobb belső teret is hagytak a kezelőknek. Ugyanakkor ez érezhetően megnövelte a jármű szélességét, vagyis a sofőrnek ennek tudatában kellett szűk helyeken manővereznie.

Egy példa a ferdén felhelyezett páncéllemezekre

A kocsik üzemanyagtartályát extra páncélzattal nem védték, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben kézifegyverekkel nem is volt olyan könnyű kilyukasztani, ellenben a plusz fémréteg elősegítette volna a túlmelegedést. A szélvédőt és a vászon tetőborítást a vezetői oldalon viszont sokszor meghagyták, hogy a portól, a kirepülő lőszerhüvelyektől és persze az időjárás viszontagságaitól valamennyire óvják a sofőrt. 

Homokzsákokat a plusz páncélzat mellett is használtak: elsősorban a fülke és a raktér padlóját borították velük, de időnként került az ütközőkre vagy a lehajtott szélvédőre, esetleg annak helyére. Ezek fő problémája az volt, hogy az eleve jelentős többletsúly nagyjából egyharmaddal növekedett, ha az esőtől átáztak. Márpedig egy nagyobb teherautó teljes „kibéleléséhez” körülbelül 140 homokzsák kellett, ami bő 2,5 tonna extra tömeget jelentett. Mindez nemcsak a felpakolható rakomány tömegét csökkentette, de a futóművet és a gépezet többi részét is jobban megterhelte. Plusz a homokzsákok gyorsan amortizálódtak, ezért gyakran kellett őket cserélni (márpedig a töltésük is fáradságos munka volt), illetve a rázkódás miatt a levegőbe és a felszerelt fegyverekbe is bőven került a tartalmukból. Számos teherautón ezért a plató padlójára nem is homokzsákokat helyeztek, hanem faltól-falig teli lőszeresládákat. Ez a mennyiség nem is volt túlzás, hiszen elhúzódó lesállás esetén ezekkel a fegyverekkel lényegében megállás nélkül tüzeltek. 

Egy konvojkísérő platója. Jól látható a dupla páncélzat; a két réteg között homokzsákok, sisak és egy tartalék M-60 géppuska. Balra hátul egy rádiókészülék, rajta a páncélos legénységek által használt fülhallgatós sisak. A padlót faltól falig lőszeresládák borítják. Hátul, középen egy fém ételhordó.

A rögzített fegyverek száma általában 2-6 volt, a leggyakoribb 3-4. A fegyverek elhelyezésével és konfigurációjával az elérhető vasak függvényében kísérleteztek a katonák. A géppuskák tartóállványait természetesen úgy kellett felszerelni, hogy a körbeforgatást lehetőleg semmi ne zavarja, és legyen a kezelőnek is elég helye a mozgáshoz. Ezért sem nagyon rögzítettek a géppuskákra védőpajzsot. A felülről nyitott kialakítás egyébként a legtöbb járművön végig megmaradt, mert javította a kilátást, ugyanakkor könnyen sebezhetővé tette a legénységét kézigránátokkal szemben, illetve, ha magaslati pontról lefelé tüzeltek rájuk. Ezt leselejtezett PSZH-k páncélzatának felszerelésével tudták csak kiküszöbölni (ezeket PSZH-teherautóknak nevezték); az ilyen példányok 1968-ban tűntek fel. A platóra leselejtezett M-113-asok páncélzatát rögzítették, miután minden szükségtelen alkatrészt kiszereltek belőlük, és csak a kommunikációs és elektromos rendszer, illetve a fegyverzet (1-3 géppuska) maradt meg. Mindennek a súlya még így is jelentősen megterhelte a teherautó felfüggesztését, váltóművét és motorját. A magasra áthelyezett súlypont miatt fordulni is csak óvatosan lehetett velük. A zárt páncélzat ráadásul megakadályozta, hogy az adott esetben megsebesülő sofőr segítségére siethessenek a többiek, és átvegyék a kormányt, továbbá egy RPG-becsapódás veszélyesebb volt a bent tartózkodók számára, mint egy felülről nyitott plató esetében, ahol a robbanás nyomása gyorsan elillant. 

Az M-113 páncélzata méretét tekintve remekül passzolt az M-54 platójára.
A súlykérdés már más lapra tartozott...

Röviden tekintsük át az alkalmazott fegyvertípusokat. Ezeket a helikopterek kapcsán már részletesen bemutattam, így most csak arra térek ki, hogy a teherautók esetében hogyan váltak be. 

A 7,62 mm-es M-60 volt az első széles körben használt géppuska a teherautókon, de a sűrű növényzet átütése gondokat okozott a lőszernek. Hosszú távon, illetve lehetőség szerint lecserélték az M-2-re, ugyanakkor járművenként egyet általában megtartottak tartalék közelharc-fegyvernek, arra az esetre, ha az ellenséges gyalogság olyan közel jut, hogy a rögzített géppuskákkal már nem lehet rájuk tüzelni.

A 12,7 mm-es M-2 Browningot tekintették a legideálisabbnak erre a célra. Lőszere elég erős volt ahhoz, hogy gyengébb fedezékeket és fákat is átlyukasszanak vele. A százas hevedereket vegyesen töltötték: a hagyományosabb típusban négy acélmagvas lőszert egy fényjelző követett, a másikban két gyújtólövedék után két páncéltörő-gyújtó, majd egy páncéltörő-gyújtó-fényjelző következett. A cső egy-két perc alatt cserélhető volt, ami jól is jött, mert kitartó tüzelésnél gyorsan felforrósodott. Szimpla vagy ikerváltozatban is használták, lásd az alábbi fotót.

Az M-2 az M-55 négycsövű légvédelmi géppuska formájában is szerepet kapott, amikor teherautó platójára ilyet rögzítettek, ez volt a ”négy-ötvenes” konvojkísérő. Főleg a korai időszakban használtak ilyeneket, mivel a konfigurációnak több hátránya is volt. Először is a vezetőfülke miatt előrefelé nem lehetett vele tüzelni; másodszor a négy csövet nem lehetett eltérő irányokban egyszerre használni (ezen egy külön felszerelt M-60-nal próbáltak változtatni); harmadszor, összesen öt főt igényelt a kezelés és töltés, márpedig egyetlen fegyverre ennyi embert nem áldozhattak; negyedszer, páncéllemezei csak az elölről érkező tűz ellen jelentettek védelmet, de ezeket is gyakran leszerelték, hogy a töltők jobban hozzáférjenek a fegyverhez (a vezető- és kezelőfülke viszont néha kapott kisebb méretű pótpáncélt). 

A 7,62-es, forgócsöves M-134 Minigun rendszerint kiberhelt helikopterekről került a szállítókhoz, de csak pár darabot használtak a teherautókon, azokat is rendszerint egyesével. Alacsonyabb tűzgyorsaságát, a 2000 lövés/perceset használták. Bár lőszere ugyanaz volt, mint az M-60-nak, félelmetes tűzsűrűsége és riasztó, láncfűrészére emlékeztető hangja ezt kompenzálta, mivel mindkettő komoly lélektani hatást tett az ellenségre is. Elektromos meghibásodások miatt sokszor nem működött megfelelően, illetve hatalmas étvágya volt. 

Egy-két automata 40 mm-es gránátvetőt is felszereltek még, amelyeket a folyami flottillától szereztek, de ez nem volt gyakori, a fotókon is alig látható. Az egyik teherautóra pedig egy M-1 Bofors gépágyú került, míg egy másikra egy 106 mm-es hátrasiklás nélküli páncéltörő, valószínűleg kísérleti jelleggel.

Persze a legénység kézifegyvereket is vitt magával arra az esetre, ha el kell hagyni a járművet, vagy az ellenség közvetlen közelbe kerül. Így tehát a megszokott vasakat – a gépkarabélytól a sörétes puskáig – ugyanúgy a kezük ügyében tartották. Az M-79 gránátvető különösen jól jött, ezért minden konvojkísérő teherautóban legalább egy ilyet tartottak. Az élőerő ritkítása mellett célpont-megjelölésre is alkalmas volt, 150 méterig pedig kimondottan pontos.

A szállítók személyes védőfelszerelése nem sokban különbözött a gyalogságétól. Ugyanúgy viseltek sisakot és repeszvédőmellényt, emellett pedig a porvédő szemüveg is gyakori volt.

Pihenő útközben

A kommunikáció eleinte nehézkesen ment, ugyanis a konvojkísérők a korai időszakban nem kaptak rádiókészüléket, így az utasításokat a parancsnoki dzsipből szóban, kar-, fény- vagy füstjelek formájában, kapták, ez azonban lassú és nehézkes volt, ráadásul így egymással, a konvojparancsnokkal és a szakaszparancsnokokkal, továbbá a támogatást végző tüzérségi alakulatokkal, helikopterekkel és merevszárnyúakkal nem tudtak kommunikálni. Eleinte nem volt mit tenni, mivel a szállítószázadok hivatalosan csak hat rádiókészüléket kaptak, ebből kettő a parancsnokságra, három a szakaszparancsnoki járművekbe, egy pedig a karbantartókhoz került. Mivel viszont a kommunikáció létfontosságú volt harchelyzetben, a fegyverekhez hasonlóan ebből is próbáltak fű alatt minél többet “elrekvirálni” ahonnan csak lehetett. 1969-ben már minden kísérőjárművön volt rádió. Rendszerint AN/VRC-46, AN/VRC-47 vagy a gyalogsági AN/PRC-25 készülékeket használták, amelyeket a járműparancsnok üzemeltetett. A hagyományos kagyló mellett fülhallgatóval ellátott hangaktiválós mikrofon is létezett, de az is megesett, hogy egy kisebb hangszórót kötöttek rá, hogy a járművön többen is hallják az üzeneteket, és gyorsabban reagálhassanak. Aki pedig esetleg tudott a harcjármű-legénységek számára gyártott sisakot szerezni (amelyben helyet kapott fülhallgató és mikrofon), annak még jobb dolga volt. Egyes átalakított járművekben komplett egymás közti rádiókommunikáció folyt, amelyhez sokszor a civil piacról szerzett eszközöket használtak. 

Az évek során legalább 400 teherautót alakítottak át kísérői feladatra, viszont megjegyzendő, hogy nem minden szállítóalakulatnál használtak ilyeneket; a 8. csoport élen járt ebben, viszont például a 48-asok 6. és 7. zászlóalja soha nem alkalmazta őket, inkább a gyaloghadosztályoktól igényeltek védőkíséretet (erről később). Ugyanakkor más olyan egységeknél is jó hasznukat vették, ahol gyakran kellett igénybe venniük az utakat, és eközben megvédeniük magukat (például a műszakiak aknaszedésnél). 

 A javítás és kiegészítés állandó munkát adott a legénységnek

Egy szállítószakaszra általában egy vagy két felfegyverzett teherautó jutott, vagyis egy században rendszerint 3-6 ilyen jármű szolgált, plusz hét felfegyverzett dzsip. Ezek legénysége szorosan együtt dolgozott az alakulat többi tagjával, szerves részévé válva a csapatnak, amelyet meg kellett védeniük. Köztük általában a legtapasztaltabb sofőrök szolgáltak, de előfordultak unatkozó szerelők, esetenként gyalogosok is, akik mind önként jelentkeztek a veszélyes feladatra. Átlagéletkoruk 17-19 év volt. Kezdeményezőkész, sokoldalú, lelkes és szorgalmas, ugyanakkor alkalmazkodó katonákat kerestek ide, akik egy ilyen jármű összes fegyverét képesek kezelni, át tudják venni a kormányt, de még a szerelésbe is be tudnak segíteni. Képzést kaptak rádiókezelésből, tűzvezetésből, illetve elsősegélyből.

Egy-egy ilyen teherautó legénysége – típustól függően 3-6 fő – természetesen gyorsan összerázódott (átvitt és szó szerinti értelemben is), és nem meglepő módon ugyanazon a szálláson laktak. Bizonyos alakulatok, ahol a létszámhiány miatt nem lehetett megoldani a fix beosztást, azonban kivételt képeztek: náluk a kísérőjárműveken csak a sofőr és a parancsnok volt állandó, a géppuskásokat a kisegítő legénység közül válogatták és képezték ki időszakos szolgálatra. Azokat, akik a gyakorlatban nem ütötték meg a mércét, például nem reagáltak harchelyzetben elég agresszíven, azt gyorsan áthelyezték.

Sofőr felszállás előtt. Bal kezében M-79 gránátvető,
oldalán 45-ös Colt, repeszvédőmellényén kézigránát.

Egy járművön mindig egy sofőr volt, a többiek (a parancsnok is) géppuskásként működtek, bár adódhatott helyzet, ahol másféle minőségben volt rájuk szükség, az ugyanis íratlan szabály volt, hogy ha az ellenség csak egy oldalról támad, és így valamelyik fegyver kezelője nem tud rájuk tüzelni, akkor ő automatikusan segédkezik a töltésnél a másik oldalon. 

Néhány példa a nevekre és a látványos festésekre

A kísérők legénysége egyébként nem kapott semmiféle extra fizetést, például veszélyességi pótlékot, presztízsük viszont nyilvánvalóan jelentős volt a szállítók között. Egyes legénységek a helyi varrónőkkel saját jelvényt is hímeztettek (csakúgy, mint más alakulatoknál, például a helikopter-zászlóaljaknál), s ezek ugyancsak hozzájárultak a csapatszellem fenntartásához, akárcsak a járművek festése és a rajta szereplő dekorációk. E téren eleinte a standard olajzöld volt a megszokott, viszont idővel egyes alakulatoknál fekete festés került rájuk, bár egyes részeken élénk vörös vagy sárga csíkok is előfordultak. Az álcázásnak ilyen szerepkörben amúgy sem volt jelentősége, viszont ködben vagy felvert porban a konvojok sofőrei könnyebben szemmel tarthatták a teljesen fekete kísérőket, emellett talán az ellenség szemében is félelmetesebbnek látszottak, már csak azért is, mert ezen járművek nagy részére méretes és élénk színű nevek, illetve más jelzések kerültek felfestésre. Akárcsak a gyalogosok sisakjain vagy a helikopterek oldalán, ezek között is előfordultak női nevek, a populáris kultúra hősei, dalcímek, ahogy sértő és fenyegető jelmondatok is. A teljesség igénye nélkül néhány: Poison Ivy (Méregcsók), Vendetta (Vérbosszú), Bounty Hunter (Fejvadász), Vengeance Is Mine (Enyém a bosszúállás), Easy Rider (Szelíd motoros), Born Loser (Született vesztes), Warlord (Hadúr), Wild Thing (Vadóc), The Misfits (Balhésok). A legénység tagjainak neve is felkerült egyes példányok páncélzatára. Érdekes gyakorlat volt, hogy ha a legénység teljesen lecserélődött, vagy egy járművet teljesen újjá kellett építeni, akkor tudatosan más nevet választottak neki, méghozzá babonából. Egyes egységek parancsnoksága elfogadta, hogy az ilyen alakulatok harci szellemét mindezek komolyan megdobják, de azért közbeszóltak a nagyon vad elnevezések kapcsán – így lett a Nixon’s Hired Assasins-ből (Nixon bérgyilkosai) simán Assassins. A meztelen nőket ábrázoló festményeket is kategorikusan megtiltották, méghozzá kulturális megfontolásból, a vietnámi lakosság kedvéért. Az ő tájékoztatásukra egyébként többször felkerült egy-két figyelmeztető felirat is a páncélra (például a “Kérjük a gyalogosokat és járműveket, hagyjanak két oldalt helyet.”) 

A következő részben a kísérőkkel megerősített menetoszlopok működéséről és taktikájáról lesz szó. 

Forrásjegyzék:
• Convoy Ambush Case Studies, Vol I. Korea and Vietnam (írta: Richard E. Killblane; US Army Transportation School, Fort Lee, Virginia, 2013)
• Gun Trucks (írta: Timothy J. Kutta; Squadron/Signal 1996)
• Vietnam Gun Trucks (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2011)
• coffeeordie.com/gun-trucks-vietnam/