A szállítók háborúja

A vietnámi háború jellegzetes amerikai járművei közül a többség nyilván a helikoptereket nevezné meg először, a tipikus csatahelyszínek közül pedig az őserdőt és a Mekong-deltát. A valóságban azonban számos különböző vidéken, számos eltérő harceszközzel küzdött számos eltérő alakulat, köztük olyanok is, amelyek más háborúban távolabb maradtak volna a küzdelemtől. Vietnám azonban e téren is más volt.

Dzsipek és teherautók konvojban

Az 1965-től bővülő amerikai kontingens, amely több tízezer, később több százezer embert számlált, jelentős logisztikai hátteret igényelt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy például a Vietnámban szolgálók jelentős részének támogató és kiszolgáló feladatokat kellett ellátnia, így egy frontkatonára legalább négy-öt olyan ember jutott, aki közvetlenül azzal foglalatoskodott, hogy az előbbi rendesen el legyen látva. Ilyen feladat volt például a szükséges felszerelés eljuttatása a csapatokhoz, amelyek ráadásul szétszórtan, számtalan kisebb-nagyobb támaszponton szolgáltak, illetve onnan indultak bevetésre. A hadianyag szállításában részt vettek a légierő repülőgépei, a helikopterek, a Mekong-deltában a folyami flottilla hajói, de a könnyebben megközelíthető helyeken természetesen teherautókat használtak. A könnyű megközelíthetőség persze relatív: az, hogy utak vezettek egyes bázisokig, még nem jelentette, hogy könnyű dolga lesz a konvojok sofőrjeinek, hiszen a változatos útminőség, a por, a gyakori esők, az ebből is következő sár, a motorokra is ható hőség, és persze a potenciálisan lesben álló ellenség miatt számos kellemetlenséggel és veszéllyel kellett számolniuk.

Az amerikai hadsereg logisztikai részlegének jelvénye

Az amerikai szárazföldi haderőn belül külön logisztikai részleg (Transportation Corps) felelt a szárazföldi, vízi és kis részben a légi szállítmányozásért, illetve ezek koordinálásáért. Vietnámban a 8., a 48. és az 500. szállítócsoport (egyenként 2-3 zászlóaljjal), illetve az önálló 57. szállítózászlóalj kapta a teherautós fuvarozás feladatát. Ezek az alakulatok tevékenyen ki is vették a részüket a háborúból, hiszen minden egyes nap indítottak konvojokat. Csak a nyolcasok naponta 3000 tonna hadianyagot juttattak célba, járműveik pedig havonta több mint 1,6 millió kilométert tettek meg.

Egy szállítózászlóalj egy 43 fős törzs mellett állt 3–5 könnyű, közepes vagy vegyes szállítószázadból, ezek egyenként nagyjából 170–220 főt számláltak. A könnyűben M-35 vagy M-54 teherautókat használtak, míg a közepes században M-54 teherautók, nyergesvontatók, vagy tartálykocsik, esetleg hűtőkocsik álltak szolgálatban. Egyes századok kimondottan üzemanyag, olaj és kenőanyag vagy hűtött anyagok szállítását végezték, és ezt megjelölésük is tanúsította.

Úton

A három szakaszból álló századok állománya tükrözte funkciójukat, vagyis a törzs, a szakácsok és a többiek mellett alkatrész-felelősök és szerelők is szolgáltak itt, no meg sofőrök, akik között voltak rangidős és “sima” vezetők is. Egy szakasz két, nagyjából húszfős szállítórajra oszlott. Mellettük támogató alegységek is működtek. A közepes szállítószázadokban például kisegítő különítmény (hivatalos nevén „trailer transfer point”, röviden TTP) gondoskodott a járművek fogadásáról, összeállításáról, koordinálásáról, feltöltéséről, vészhelyzeti javításáról vagy a menetlevelek ellenőrzéséről. És persze idővel feltűntek közöttük a felfegyverzett konvojkísérők, akikről később még bővebben írok.

Karbantartás

A Vietkong, illetve a délre beszivárgó Vietnámi Néphadsereg parancsnokai is tisztában voltak azzal, hogy milyen erőfeszítésekre van szükség amerikai oldalon ahhoz, hogy egységeiket ellássák, ennek megfelelően pedig többször is kezdeményeztek akciót a konvojok ellen. Támadásaik sokfélék voltak: eleinte csak orvlövészek vagy aknavetők tüzeltek a menetoszlopokra, azt is csak zavaró jelleggel, máskor aknákat telepítettek az útra. 1967 őszétől viszont megszaporodtak a nagy létszámú lesállások, főleg olyan helyeken, ahol a járművek a legkiszolgáltatottabbak voltak…

Konvoj indul Long Binh-ből Phuoc Vinh felé

1967. szeptember 2-án, késő délután egy 39 járműből álló amerikai konvoj hagyta el Pleikut, hogy visszatérjen Qui Nhonba. Az üres teherautóknak nagyjából 160 kilométert kellett megtenniük a Közép-vietnámi-felföldön, a 19. főúton. Az oszlop közepén haladó tartálykocsi rendre lemaradt az emelkedőkön, minek folytán két részre szakadt a csoport, és majdnem fél kilométeres távköz választotta el őket. A fegyveres kíséretet mindössze két M-151-es terepjáró biztosította, amelyeket egy-egy 7,62 mm-es géppuskával láttak el. Az ellenség – az utólagos becslések szerint 60–80 fő – 700 méteres hosszúságban húzódó lesállása ekkor már készen állt: nem sokkal 19 óra előtt 57 mm-es hátrasiklás nélküli páncéltörőkkel és kézifegyverekkel nyitottak tüzet a konvojra, de aknákkal is készültek. Az elöl haladók, az oszlop nagyjából háromnegyede került először tűz alá. Az első dzsipet hamar eltalálták, de a teherautók többségére is ugyanez a sors várt. A lemaradt másik csoport sem járt jobban, és egy jól célzott gránát lángba borította az említett tartálykocsit. A meglehetősen szervezetlenül reagáló és ilyen helyzetre kiképzést nem kapott legénység az út mellett próbált fedezéket találni, és kézifegyvereikkel viszonozhatták csak a tüzet, míg szűkös lőszerükből futotta. Az ellenség lerohant és robbanótöltettel tett tönkre több teherautót. Az amerikaiak szerencséjére alig másfél kilométerre onnan állomásozott az 1. lovassági hadosztály egyik százada, akik rögtön helikopterre szálltak. Negyedóra alatt értek a helyszínre, de addigra az ellenség már továbbállt. A csatahelikopterek és a tüzérség mindenesetre megdolgozták a közeli erdőséget, de hiába, mert a környéken aztán egyetlen holttestet sem találtak. Amit viszont lehetett tudni: a konvoj 17 halottat veszített, hetvenen pedig megsebesültek (más források szerint hét halottjuk és 17 sebesültjük volt), és harminc jármű megsemmisült vagy megrongálódott a néphadsereg példaszerűen kivitelezett lesállásában.

Tűzerőnek ez kevés...
Egy terepjáró legénysége tüzel a támadókra.

A történtek után Stanley Larsen altábornagy, az I. tábori hadtest parancsnoka megbeszélést hívott össze, hogy megvitassák a konvojok védelmével kapcsolatos teendőket. Ennek meg is lett az eredménye. A Közép-vietnami-felföld útjainak biztosítására több ellenőrzőpont hoztak létre, mégpedig a 4. gyaloghadosztály legénységével és harcjárműveivel (ideértve harckocsikat és PSZH-kat), főleg hidak és más fontosabb helyszínek mellett. Az ide beosztottak gyorsreagálású alakulatként szolgáltak saját útszakaszukon. Ahol volt rá mód, a katonai rendészek dzsipes kíséretét is igénybe vették, illetve felderítő repülőgépeket is, ha támadás volt várható. Az utakat szegélyező sűrű növényzetet buldózerekkel irtották ki 50 vagy akár 1000 méteres szélességben, hogy megfosszák az ellenséget az álcázás és a közeli lesállás lehetőségétől. A fontosabb utak megóvását az amerikaiak egyébként mindig igyekeztek biztosítani. Az adott körzetben állomásozó műszaki alakulatok ezért minden reggel megtisztították a rájuk eső útszakaszt, és eltávolították a gerillák által telepített aknákat. A konvojoknak innentől fogva kora reggel kellett indulniuk, és az éjszakai közlekedést megtiltották; délután öt óra után már tilos volt útra kelni. A járművek közötti távközt megnövelték. A legénységet eligazították a lesálláskor esedékes teendők kapcsán, amikkel addig sokan nem is voltak tisztában.

A régebbi szabályzat szerint lesállás esetén a járműveket az út közepén kellett leállítani (mivel az út széle alá lehetett aknázva), fedezékbe húzódni, majd kézifegyverekkel viszonozni a tüzet, aztán megrohamozni az ellenséges állásokat és kitörni. Az új koncepció szerint viszont a leggyorsabban ki kellett jutni a halálzónából, akik pedig még nem tartottak ott, vissza kellett fordulniuk. A cél mindkét esetben a legközelebbi amerikai ellenőrzőpont elérése volt. Amennyiben mégis meg kellett állniuk, le kellett húzódniuk a padkára, leszállni, és onnan védekezni, de a távközt, amelyet ekkor már 100 méterben állapítottak meg, akkor is tartani kellett.

Katonai rendészek egy Ford Mutt terepjáróban

Mindezek azonban inkább csak passzív védekezési formát jelentettek, a szállítóalakulatok dzsipjei viszont elégtelenek voltak a konvojvédelmi feladatra. A katonai rendész alakulatokra sem lehetett mindig számítani, mivel Vietnámban nem volt belőlük elég, ráadásul nem voltak összeszokott tagjai a szállítóegységeknek Az ellenőrzőpontokról érkező támogató alakulatokkal más volt a helyzet, viszont az a pár perc, ami a helyszínre érkezéshez kellett nekik, gyakran túl soknak bizonyult. Egyszóval a szállítóknak saját maguknak kellett gondoskodniuk a védelemről, méghozzá olyan járművekkel, amelyek együtt tudnak haladni a teherautókkal, illetve megfelelő páncélzattal és fegyverzettel bírnak. Ezek összeállítása viszont nem volt egyszerű, hiszen először is meg kellett kerülni azokat a vaskalapos parancsnokokat, akik hallani se akartak a teherautók szabályellenes átalakításáról. A katonák persze, akiknek élete forgott kockán, illetve a gyakorlatiasabb tisztek most sem törődtek ezzel, hanem nekikezdtek a munkának.

A pótlólag felszerelt páncélzat hasznosságát egy 1967. november 13-i eset bizonyította, amikor a 27. szállítózászlóalj egyik századán ellenséges raj ütött rajta. Egy korai páncélozott teherautó is haladt az oszloppal, amely egyelőre nem volt ellátva géppuskákkal, ezért a legénység csak kézifegyvereivel válaszolhatott, viszont a támadók figyelmét így is magára irányította, ugyanis összpontosított tüzükkel sem tudtak jelentős kárt tenni benne. A tanulság tehát az volt, hogy a hatásos védelemhez a viszonylag könnyen beszerezhető páncéllemezek jelentősen hozzájárulnak, de emellett géppuskákra is szükség van, ami már keményebb diónak bizonyult, hiszen egy szállítószázad hivatalosan 14–16 géppuskával rendelkezett, amelyek többségét bázisvédelemre volt kénytelen használni. Azonban erre is találtak megoldást. Egyfelől a teherautóknak néha leselejtezett roncsokat vagy sérült fegyvereket kellett szállítaniuk, s ilyenkor a legénység szépen kiemelhette (vagy inkább elemelhette) a rakományból a még használható alkatrészeket, és ezekből állítottak össze használható géppuskákat, másfelől a katonák a támaszpontokon is „újítottak be” ilyesmit, ha alkalom kínálkozott. Így lassan, de biztosan tudták bővíteni az arzenáljukat.

Korai páncélozott teherautó, egyelőre géppuskák nélkül

1967. november 24-én az 54. szállítózászlóalj 65 járműve indult Pleiku felé, köztük immár konvojkísérők is. A néphadsereg nagyjából 70 katonája ezúttal kora délelőtt kezdeményezett: 10 óra körül egy 300 méter hosszú sávban indított lesállást. Ezt az útra telepített aknák vezették be, amelyeket az első teherautóról még észrevettek, de az utánuk jövők annyira siettek kifelé a halálzónából, hogy rájuk hajtottak. A megbénított járművek körül észak-vietnámi katonák tűntek fel, akik tölteteikkel igyekeztek befejezni a munkát, így több helyen közelharc alakult ki. A konvojkísérők koncentrált választüze mindenesetre meglepte a támadókat, ráadásul a közeli ellenőrzőpontról érkező felmentés, amely páncélozott járművekkel érkezett, is siettette a támadók visszavonulását, emellett nemsokára helikopterek és vadászbombázók is a körzetbe értek. A harcot felülről egy parancsnoki helikopter utasai is figyelemmel kísérték. Amikor a tűzharc után a gép leszállt, kiderült, hogy Abrams tábornok (akkoriban az amerikai kontingens főparancsnok-helyettese) is köztük van, aki elismeréssel figyelte odafentről, hogy a teherautók legénysége milyen elszántsággal küzd.

A támadók végül negyvenkét halottat és négy foglyot veszítettek az összecsapás alatt (a vérnyomok alapján pedig még több elesettjük is lehetett), míg az amerikaiak két halottat és tizenhét sebesültet. Kilenc jármű, köztük négy felfegyverzett teherautó semmisült meg, illetve további hét megrongálódott, de a fegyveres konvojkísérők így is fontos szerepet játszottak a védelemben, még ha további finomításokra is volt szükség. Az ellenfél természetesen felfigyelt az amerikaiak új módszerére, és a következő hetekben igyekeztek kipuhatolni az eddig ismeretlen járművek gyengeségeit.

Kilőtt konvojkísérő az 1967. november 24-i lesállás után

1967. december 4-én következett a következő jelentős összecsapás. Az 54. szállítózászlóalj oszlopa Pleiku felé haladt 69 teherautóval, hat konvojkísérővel, négy dzsippel és egy karbantartó járművel. Reggel negyed kilenckor belefutottak egy lesállásba a 19. főúton, a Mang Giang-hágó bevezető szakaszánál. A környező dombok magas füvében és távolabb, a dzsungel fái közt megbújó vietkong század egy három kilométeres szakaszon állt fel. Az elöl haladó konvojkísérőt egy, az úton keresztbe áthúzott, aknákkal felszerelt deszkával lassították le, amelyet a sofőr kiszúrt, és fékezett, emiatt azonban a következő pillanatban egy RPG találta el a vezetőfülkét. Miután az élen haladó két járművet kilőtték, egyre több teherautó került tűz alá, ugyanakkor a konvojkísérők is munkához láttak, akárcsak az út mellett fedezékbe húzódó sofőrök, akik kézifegyvereikre hagyatkoztak. A gerillák öt perc után igyekeztek lerohanni a két részre szakadt oszlopot. Kétszer is próbálkoztak, és megint csak nagyon közel jutottak: az egyik halott partizánban a tűzharc után egy fel nem robbant 40 mm-es gránátot találtak (tudvalevő, hogy az M-79-es gránátja a használó biztonsága érdekében 20 méter repülés után élesedik csak).

A segítségül érkező csatahelikoptereknek tizenkét percre volt szükségük a megérkezéshez, a közeli támaszpontról érkező gyalogságnak pedig tizenöt percre. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy a helyszínen talált ellenséges halottakkal az oszlop fegyverei végeztek, vagyis a felmentő erők érdemben nem tudtak beavatkozni a harcba; egyszerűen túl sok időbe telt nekik odajutni. A konvojkísérő teherautók hatékonysága tehát bizonyítást nyert. A veszteséglistára ezúttal amerikai részről egy halott és nyolc sebesült, míg a gerillák részéről tizenhárom halott és egy fogoly került. Így is megsemmisült egy konvojkísérő, és megrongálódott négy teherautó, illetve egy terepjáró. A hadizsákmányban talált robbanótöltetek alapján az is kiderült, hogy a lesállás célja ezúttal is a konvoj teljes megsemmisítése volt.

Talán egy RPG találta el ezt a teherautót

Az ekkortájt indított lesállások már az 1968 januárjára tervezett Tet-offenzíva előkészítését szolgálták. Az észak-vietnámi Giap tábornok a Közép-vietnámi-felföldön állomásozó amerikai erők ellátásának zavarására és a 19. főút elvágásra adott utasítást. Innentől fogva hetente történtek nagyobb rajtaütések, a kisebb, zavaró jellegű támadások pedig mindennapossá váltak. Mindkét félnek lehetősége nyílt eközben az eljárások tanulmányozására és a tapasztalatok feldolgozására. Ilyen volt amerikai részről például az a gyakorlat, hogy ha aknát észlelnek elöl, akkor géppuskával tüzet kell rá nyitni és felrobbantani, hogy ne kelljen emiatt megállniuk a halálzónában.

A sorozat második részében közelebbről is megvizsgáljuk a kísérőjárműveket és legénységüket.

Forrásjegyzék:
• Convoy Ambush Case Studies, Vol I. Korea and Vietnam (írta: Richard E. Killblane; US Army Transportation School, Fort Lee, Virginia, 2013)
• Gun Trucks (írta: Timothy J. Kutta; Squadron/Signal 1996)
• Vietnam Gun Trucks (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2011)
• coffeeordie.com/gun-trucks-vietnam/