Egy vietnámi veterán útja az erőszak őrületéből a békéig

A legtöbb vietnámi vonatkozású memoárkötet hagyományos életrajzi jelleget hordoz, és jóval kevesebb olyan íródott, amely majdhogynem életvezetési olvasmányként szolgálhat mindazoknak, akik megrázó élményeiket szeretnék valahogy feldolgozni. Claude Anshin Thomas könyve az utóbbi kategóriához tartozik.

A szerző édesapja a második világháború katonája volt, és fia csak jóval később jött rá, hogy a látszólag dicsőséges, valójában viszont megrázó háborús élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy kapcsolatuk ne lehessen igazán kiegyensúlyozott. Emiatt is volt félénk és bizalmatlan gyerek, és igazán csak a sportban teljesedett ki. Tizenhét évesen, részben apja bátorítására jelentkezett a hadseregbe. Az erőszakos fegyelmezést, a drillt nehezen viselte, de amikor Vietnámba érkezése után egy helikopterszázadba osztották be, és fedélzeti beosztottként egy csapat tagjaként működött, akkor bizonyos értelemben magára talált, és élvezte is. Közben azonban sok rettenetes benyomás is érte: az álcázott pokolgépek, az éjszakai rajtaütés veszélyei vagy a közelharc borzalmai mély nyomot hagytak benne.

Élményei hazatérése után sem hagyták nyugodni. Bár voltak kapcsolatai, sőt meg is nősült, és főiskolára is járt, a veteránokkal szembeni közöny és ellenségesség, illetve az emlékeiből táplálkozó félelmei miatt menekülnie kellett. Egy ideig droggal és alkohollal próbálta magát vigasztalni, később azonban részt vett egy elvonókúrán, továbbá megismerkedett a buddhizmussal, ráadásul éppen vietnámi szerzetesek jóvoltából. Eleinte közelségüket is nehezen viselte, de a feltétel nélküli elfogadás, a közösségi tevékenységek, utazások és zarándoklatok olyan megnyugtatóan hatottak rá, hogy fokozatosan meg tudott békülni saját múltjával, elfogadni tettei következményeit és végre nyugalmat találni. 

“Láttam, hogy a nem veteránok többnyire nem értik meg a veteránokat. Tudtam, hogy a nem veteránok szerte a világon nem fogják fel, mekkora felelősségük van nekik is a háborúkban, és hogy mennyire hatnak rájuk is a háborúk. Szükségesnek láttam azt is, hogy felhívjam a figyelmet a háború generációkon átívelő hatásaira, és arra, hogy a szenvedés öröklődik. Fontos, hogy felismerjük: nem a veteránok felelősek a háború atrocitásaiért. Nem veteránok támogatják a háborúkat, fizetik a háborút, támogatták, hogy csapatokat küldjünk Vietnamba. S azok is ők, akik gyakran hátat fordítottak a hazatérő katonáknak, hogy ezzel is leplezzék saját cinkosságukat. 
Amikor hazatértem Vietnamból, egy olyan társadalom és olyan kultúra fogadott, amely mosta a kezeit, és nem vállalta a felelősséget, sőt, azokra hárította, akik szolgáltak a háborúban. Egyértelműen azt mutatta a viselkedésük, hogy azok felelősek mindenért, akik szolgáltak, és akik nem, azok valahogy eleve fel voltak mentve. De ha a dolog mélyére nézünk, tisztán látjuk, hogy a nem harcolók nem választhatók el azoktól, akik harcoltak; valamennyien felelősek vagyunk. A háború nem olyasmi, ami tőlünk függetlenül történik. A mi meghosszabbításunk, gyökerei a saját természetünkben vannak. Bennünk történik.
[...]
Árulkodik a kultúránkról, hogy szinte lubickolunk az erőszakban, a valóságos és a színpadi erőszakban egyaránt, mert az erőszak a média egyik alappillére lett. Amikor az erőszak a közelünkben csap le, valamelyik középiskolában lövöldözik egy diák, mentségeket keressük. A serdülők pszichopatológiájáról beszélünk, a nem jól működő családokról, ahelyett, hogy felismernénk: ezeknek a fiatalembereknek a cselekedetei a társadalmi erkölcs tükörképei.”

Könyve viszonylag tömör olvasmány, és azt hiszem, egyes olvasók nem érzik majd elég mélynek, vagy elég konkrétnak, tekintve, hogy a leírások csak a legszükségesebb részletekre szorítkoznak, gyakorlati tanácsokat pedig a szöveg nemigen ad (kivéve néhány meditációs módszert a kötet legvégén). Más szóval a szerző inkább csak elindítani akarja az olvasót a lelki béke felé vezető úton saját példája nyomán, és nem törekszik egy teljes módszertan átadására. Jellegéből adódóan a vietnámi emlékek is kisebb részt foglalnak el benne.

A magyar változat a Trivium Kiadó gondozásában jelent meg 2005-ben. Sajnos a fordítás itt-ott kissé hanyag és pontatlan. A kötet antikváriumokból még beszerezhető. 

A pokol kapujában
(At Hell’s Gate – A Soldier’s Journey from War to Peace)
Írta: Claude Anshin Thomas
Fordította: Tótisz András
Trivium 2005
192 oldal