Larry Burrows élete

Nem először írok a vietnámi konfliktust megörökítő fényképészek népes gárdájának egyik tagjáról, Larry Burrows esetében pedig az apropót az adja, hogy éppen ötven évvel ezelőtt, a laoszi behatolás során vesztette életét. Sok más kollégájához hasonlóan az ő életútja sem volt szokványosnak nevezhető.

1968 májusában Saigonban

Henry Frank Leslie Burrows 1926. május 29-én született Londonban. A második világháborúban katonaként nem vehetett részt, mivel gyenge látása miatt kiszuperálták. Tizenhat évesen dolgozni kezdett egy szénbányában, ráérős idejében pedig a Daily Express napilapnál is besegített, eleinte egyszerű mindenesként. Vékony, dadogó, szemüveges srác volt, aki fotózni is tanult, és később laboráns lett belőle. (Keringett egy pletyka, amely szerint Robert Capa D-napi negatívjait ő tette tönkre, és emiatt kapták azt a jellegzetes elmosódott hatást, de kollégája, John G. Morris szerint egy másik munkatársuk volt ebben a ludas.) 1945-ben munkát kapott a Keystone fotóügynökségnél, később a Life magazinnál. A munkahelyén kapta a Larry becenevet, lévén egy másik Henry is dolgozott ott akkor. Első megbízatása a japán kapitulációt ünneplő londoni tömegekről szólt. 

A fiatal Larry 1946 körül

A következő években fotózta többek között Sir Winston Churchillt, T.S. Eliotot, Ernest Hemingwayt, Brigitte Bardot-t és más hírességeket. 1947-ben tudósított a helgolandi német tengeralattjáró-bunkerek lebontásáról, és szép sikert aratott az anyaggal. Ehhez némi bátorság is kellett, ugyanis az utasítás szerint több kilométeres távolságból és a levegőből kellett volna fotózni, a fényképész viszont rábeszélte a pilótát arra, hogy kis magasságban repüljön át a sziget felett, sőt, az egyik oldalablakot is kiütötte a helyéről, hogy a lehető legtisztább képet kapja. A képsorozat végül két teljes oldalt kapott a Life magazinban.  

Hírességeket és egyszerű embereket is fotózott

Burrows másféle helyeken is járt. Ott volt Szuezben, a libanoni polgárháborúban, Cipruson és Kongóban, de az indiai-kínai határháborúról is tudósított a Himalájából, illetve fotózta a ‘64-es tokiói olimpiát, a kambodzsai Angkor legendás építményeit, vagy a kelet-pakisztáni ciklon áldozatait. 

Képek az indiai-kínai határháborúról

Vietnámban először 1962-ben járt, és a következő kilenc évben még számos alkalommal visszatért ide, ezáltal képes volt rögzíteni a változó háború különböző szakaszainak jellegzetes képeit. Korai felvételein a köztársasági erők kapták a főszerepet, majd az Egyesült Államok részvételének kiszélesedésével egyre többször fotózott amerikai katonákat. 

“Vietnámi viszonylatban kezdettől fogva az ő fotói voltak a legjobbak. Ráérzett a háborúra, az ott küzdő emberekre, a konfliktus sajátos szövetére, és azt is megértette, hogy ha egy jelentős képes újságnak dolgozik, akkor ez a legfontosabb és a legkockázatosabb megbízatás, mert ezt a két dolgot, a lehetőséget és a kockázatot nem lehet kettéválasztani.”
– David Halberstam

1963 elején leközölt vietnámi képriportja

1963 januárjában a Life egy tizennégy oldalas dél-vietnámi képriportját közölte le, méghozzá színesben, illetve egyes fotókat teljes vagy duplaoldalon (még a borító is kihajtható volt), ami akkoriban ritkaságnak számított. A beszámoló nemcsak új mércét állított a háborús fotózás elé, hanem az amerikai olvasóközönség számára is egyértelműsítette, hogy súlyosbodó küzdelem folyik Délkelet-Ázsiában, s ebben az Egyesült Államok is tevőlegesen részt vesz, ahogy a cím is utalt rá: “Egyre mélyebbre gázolunk a dzsungelháborúban”. Ennek a képsornak az egyik legmaradandóbb felvétele az összegyűjtött vietkong holttesteket ábrázoló fotó, amelynek hátterében nyugodtan álldogáló amerikai helikopterpilóták, déli katonák és leültetett foglyok láthatók, de a napalmot ledobó (vietnámi felségjelű, de amerikai gyártmányú) csatarepülőgép vagy a foglyát bajonettel fenyegető ejtőernyős fényképe is klasszikussá érett. Burrows ezen fotóin jól érzékelhető a történetmesélői törekvés, amellyel az események hátterét is meg tudta valamennyire világítani: a fokozódó amerikai támogatás szerepét és a vietnámiak testvérháborúját. 

1964-es képsorozat az amerikai vezetésű dél-vietnámi különleges alakulatok tevékenységéről. A fotókon többször felbukkanó zöldsapkás tiszt, Gillespie százados a National Geographic egy híres tudósításában is feltűnt 1965 januárjában.

A kiszélesedő háborút ugyanilyen jól megragadták 1965 elején készült fotói. Nemcsak a Da Nang-i partraszállásról tudósított, hanem egy felejthetetlen képsorozatot is prezentált. Ez utóbbin egy dél-vietnámi csapatokat szállító amerikai helikopter, a Yankee Papa 13 legénységét örökítette meg, egészen pontosan az egyik fiatal fedélzeti géppuskásra fókuszálva mutatta meg nagyjából 24 óra krónikáját, amelyben a kellemes délutáni kimenő és a reggeli eligazítás után következik a bevetés, amely bajtársak halálával és megsebesülésével, illetve súlyos életveszéllyel jár. A helikopterszázad parancsnoka az akció után Burrows kezébe nyomta a repülőszemélyzet ezüstszárnyas fémjelvényét azzal, hogy kiérdemelte. Ebben a tudósításában a főszerep már az amerikai fiatalembereké volt, és a fotók előrevetítették a következő esztendők eseményeit. 

1965–66-os vietnámi felvételeiből

Nem kevésbé híres képei az 1966. októberi Prairie-hadműveletet dokumentálják az őrjáratozástól a tábori miséig. Ezek közül az egyik legmaradandóbb a demilitarizált övezet közelében, egy ellenséges lesállás után, a sáros dombtetőn kialakított ideiglenes bázison készült. A fotón egy sebesült néger tengerészgyalogost vezetnek oda a földön ülő másik sérülthöz. Az egyszerű katonák világát kiválóan megragadja ez a kép: a kimerültség, a fájdalom, az egymásra utaltság, a kényelmetlenség mind bele van sűrítve egyetlen kockába. Ezt a fotót egyébként csak halála után hozták le a Life-ban, de azóta szinte minden vonatkozó kiadványban viszontláthatjuk. 

Fotók és képriport a Prairie-hadműveletről

Fotóin feltűnnek vietnámi civilek is, például Diem elnök népszerűtlen és keménykezű sógornője, Madame Nhu, miközben milicisták körében pisztollyal célba lő, de a buddhisták vezette kormányellenes tüntetéseken, felvonulásokon megjelent tömegeket és politikusokat, vagy éppen családokat és árvaházakat is megörökített. E témában kifejezetten megrázó sorozatokat is készített. Egyikben például egy észak-vietnámi gránát szilánkjaitól gerincén sebesült, és így részlegesen megbénult kisfiút, Lau Nguyent mutatta be, aki két évig az Egyesült Államokban kapott gyógykezelést, majd 1970-ben hazaszállították: a gyermek testét fémkeret tartotta, két mankóval tudott csak járni, és hosszú távollétéből következően már anyanyelvét sem beszélte. Burrows így fogalmazott: “Lau esete nem a legnagyobb vietnámi tragédia. De ahogy ránézünk ennek a bátor kis fickónak a képeire, kénytelenek vagyunk belegondolni, vajon nem a háború abszolút szenvedése köszön-e vissza ebből a szempárból.” Egy másik fotóesszé egy Nguyen Thi Tron nevű kislányról szólt, aki amerikai csatahelikopterek tüzében elveszítette egyik lábát. Burrows a Vöröskereszt egyik kórházában találkozott vele, megörökítette első, műlábbal tett bizonytalan lépéseit, majd hazatérését szülőfalujába, ahol később még többször felkereste. Ezek a fotók is nagy hatást tettek a Life olvasóira, akik gyűjtésbe fogtak, és mivel Tron szeretett varni, többek között egy varrógépet küldtek neki az Egyesült Államokból.

Megörökítette a háborút elsősorban elszenvedő vietnámiak életét is

Egyéb fotóin is megelevenedik a kereszttűzbe került civilek sorsa: ilyen a hordágyon fekvő, súlyosan vérző saigoni asszony, vagy a kommunisták által kivégzett hozzátartozóját sirató fiatal huéi nő. Ezek a képek ugyanolyan érzékenységgel ragadják meg a háború viharát túlélni próbáló kisemberek világát, mint a frontkatonák mindennapjait bemutató darabok.

A háború hátországa

A vietnámi konfliktussal kapcsolatos hozzáállása eközben lassan megváltozott. Míg eleinte ő is kiállt az amerikai beavatkozás mellett, később egyre inkább elvesztette ezzel kapcsolatos illúzióit, és semleges álláspontra helyezkedett. Még olyat is mondott, hogy “Hála Istennek, amiért ez nem az én háborúm.” Ugyanakkor sosem keményedett meg az átélt borzalmak hatására – szinte csak ráncosodó arca árulkodott élményeiről –, sőt empátiája folytán esetenként meg is kérdőjelezte egy-egy tragikus hangvételű kép elkészítésének fontosságát. Ezért is jelentett neki nagy megkönnyebülést, amikor a Yankee Papa 13 fedélzetén meghalt egyik tengerészgyalogos édesanyja levelet írt, hogy köszönetet mondjon neki. Burrows szerette volna megérni a háború végét, hogy a békét és a gyönyörű vietnámi tájat is megörökíthesse. 

Hitvallása így hangzott: “Megmutatni az érdeklődőknek a háború szörnyűségeit, a közönyösöket pedig felrázni.” Ennek érdekében nem hezitált akkor sem, ha veszélyes helyzetről volt szó. “Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy belegondoljak, mi minden történhet velem” – mondta. Egy kollégája pedig azt fűzte hozzá, hogy “Larry vagy a legbátrabb ember, akit ismerek, vagy a legrövidlátóbb.” Utólag mindenesetre a leghajmeresztőbb helyzeteket is a hamisítatlan brit “understatement” jegyében jellemezte olyan szavakkal, mint “élénk” és “kissé rázós”. Feleségét általában azzal nyugtatta, hogy a fényképezőgép láthatatlanná teszi őt, így nincs közvetlen veszélyben – máskor viszont nagyon is őszintén beszélt neki munkája kockázatairól. Az tény, hogy nagyon hosszú ideig ép bőrrel úszott meg mindenféle vészhelyzetet. Richard Pyle egyszer azt írta róla, hogy ha kollégája helikopterre száll, mintha az ellenséges légvédelem is rögtön parancsot kapna arra, hogy ne tüzeljenek, mert Larry Burrows utazik azon a gépen... Német munkatársa, Horst Faas más tulajdonságait emelte ki:

“Larry Burrows volt a legsokoldalúbb sajtófotós, akit ismertem. Minden témát és sztorit ugyanazzal a kíváncsisággal és lelkesedéssel közelített meg. Vágyott arra, hogy minél többet tudjon és értsen meg abból, amit képein megmutatott.” 

Egyedül és kollégákkal

Szinte mindig egyedül dolgozott. Néha váratlanul eltűnt, és olyan diszkrét volt e téren, hogy sokszor még közeli kollégái sem tudták, merre járt, mindaddig, míg kezükbe nem került valamelyik magazinban leközölt vadonatúj képriportja. Állandóan figyelt, próbálta leszűrni, hogy mi készül a csatatéren, hova érdemes menni. A terepen akár hosszabb időt is eltöltött, összebarátkozott a katonákkal, és sokszor türelmesen kivárta, amíg az aktuális téma megmutatja magát.

Ehhez a képhez külön engedély kellett...

Munkásságát számos díjjal ismerték el élete folyamán, és a Királyi Fényképészeti Társaság is tagjai közé fogadta. Mesterien bánt a színes nyersanyaggal, megértette, hogy a megfelelő színek hogyan adják át a hangulatot. Általában nem szerette ugyanazt a témát színesben is és fekete-fehérben is fotózni, ahogy legtöbb kollégája (bár erre is volt példa), inkább az adott témához és körülményekhez választott egy bizonyos filmet. Technikai felkészültségét irigyelték, a minőség érdekében pedig mindent elkövetett. Egy ízben engedélyt kapott egy AC-47-es repülőgép egyik oldalablakának eltávolítására, hogy kihajolva fotózhasson, egyszerre mutatva meg a gép belsejét és külsejét, miközben a hatcsövű gépágyúk a földi célpontokra tüzelnek. A többi fényképész is megpróbálkozott később ezzel, de az ő kérésüket már elutasították azzal, hogy “Mr. Burrows azért kapta meg a lehetőséget, mert ő művész.” 

Két megbízatás között

Hatalmas mennyiségű felszerelést vitt magával megbízatásaira: ha lehetett, kétágyas szobában szállt meg, az egyik ágyra így kényelmesen kipakolhatta gépeinek és tartozékainak arzenálját. A munka végeztével pedig az első dolga volt, hogy minden eszközét pedánsan megtisztítsa. Csak ezután csatlakozott kollégáihoz a bárban. Mivel azonban kifinomult úriember volt, előtte lehetőség szerint megfürdött, majd igényesen felöltözött, mondván ez így civilizált. Ugyanakkor szerény embernek ismerték, fiatalabb kollégáival szemben pedig segítőkészen viselkedett. Mindenkit meghallgatott, és saját véleményét senkire nem erőszakolta rá. Megint Faast idézve: “Ha szavazást tartottunk volna arról, ki a legnagyobb tiszteletben álló és legkedveltebb tudósító Vietnámban, Larry szinte biztosan az élen végezte volna.” David Halberstam, a vietnámi témát is gyakran érintő író, egyetért ezzel:  

“Nekünk, fiatalabbaknak, akik még nem szereztünk nevet, igazi szent volt. Jóvágású, szerény, méltóságteljes ember, egy sztár, aki sosem viselkedett úgy, mint egy sztár. Mindenkivel bőkezű volt, és kollégáit nemcsak arra tanítgatta, hogyan kell fotózni, de ami még fontosabb, hogy hogyan viselkedjenek emberként, kollégaként és oktatóként. Larry nagy hatással volt ránk. Hogy lehetett valaki ennyire tehetséges és ennyire méltóságteljes?”

Utolsó portréja pár órával a Lang Vei-i incidens után készült

1971 elején indiai megbízatását szakította meg, hogy ismét Vietnámba repüljön és tudósíthasson a laoszi behatolásról. Február 6-án este, Lang Vei mellett tartózkodott egy dél-vietnámi alakulattal, amikor egy amerikai vadászgép tévedésből bombákat dobott rájuk. Majdnem százan haltak és sebesültek meg; Burrows beállt segíteni, és közben is készített pár képet. Négy nappal később, vagyis a Lam Son 719-hadművelet harmadik napján felszállt egy helikopterre három kollégája, Henri Huet, Kent Potter és Keisaburo Shimamoto oldalán. Napokat kellett várniuk az engedélyre ehhez, ugyanis a légi szállítás során abszolút prioritást kapott az élőerő és a hadianyag – a tudósítóknak egyszerűen nem jutott hely. Végül két magas rangú vietnámi tiszt, illetve egy helyi hadifotós, Tu Vu társaságában vágtak neki az útnak. Abban reménykedtek, hogy az inspekciót végző tisztek társaságában a támadóékről is készíthetnek majd fotókat. A repülés második szakasza során a vietnámi pilóta azonban eltévedt, és a helikopterre tüzet nyitott a Ho Si Minh-ösvény megóvására felállított, rendkívül erős légvédelmi tüzérség egyik gépágyúja. Az UH-1-est lelőtték, és az őserdőbe zuhant. A körzetbe később bemerészkedő pilóták annyit tudtak csak megállapítani a levegőből, hogy túlélőknek semmi nyoma. A hely túlságosan messze esett a határtól és a támadási sávtól, ráadásul erősen védett területnek számított. Az áldozatul esett dél-vietnámi tisztek bizalmas dokumentumainak visszaszerzése érdekében a saigoni vezetés megfontolta, hogy egy csapat dzsungelharcost odaküld, de nincsenek információk arról, hogy ez megtörtént-e. Azt sem tudni biztosan, az észak-vietnámi erők megtalálták-e a lezuhant gépet.  

Az utolsó felvétel: Khe Sanh-ban, felszállásra várva

Kondor László, aki interjújában nagy szeretettel és tisztelettel beszélt róla, ott volt, amikor kollégái felszálltak a helikopterre. Így emlékszik erre:

“Larry Burrows-zal általában Saigonban találkoztam. Sosem volt közös munkánk, kivéve, amikor Khe Sanh-ban összefutottunk. Felült egy helikopterre több másik fényképésszel. Ott álltam annál a gépnél, én is fel akartam szállni, de meglátták a zubbonyomon a U.S. Army feliratot, és azt mondták, nem lehet, mert hivatalosan egyetlen amerikai katona sem léphetett laoszi földre. Szóval Larryék felszálltak, de csak később tudtam meg, mi történt velük. Én ugyanis aznap egy japán és egy amerikai fotóssal átsétáltam Laoszba, egy egyszerű ösvényen. Elég buta dolog volt, nem is tudom, mit képzeltünk, de egy kilométer mélyen bementünk. Nem láttunk semmi érdekeset, és estefelé visszajöttünk. Állt egy sajtósátor a Khe Sanh-i bázison, és ott tudtam meg, hogy ez az öt kollégánk meghalt. Hála Istennek, hogy engem nem engedtek fel a gépre. Csak napokkal később repülhettem be Laosz fölé egy amerikai helikopteren.”

A szétroncsolódott Leica sorozatszáma alapján egyértelmű,
hogy ez a gép Larry Burrows tulajdona volt

Két és fél évtized telt el, míg 1996-ban végre megtalálták a lezuhanás helyét a Délkelet-Ázsiában eltűnt amerikaiakat kereső csapatok, és két évre rá kezdődött az exhumálás. Az utasok földi maradványait aztán Washingtonba szállítottak, de csak 2008 áprilisában temették őket újra az itteni Newseumban. A szertartáson megjelent Larry Burrows fia és lánya is. 

Híradás az újratemetésről 

“Elkötelezettsége és koncentrációja félelmetes volt. Lehetett volna belőle sebész vagy katona vagy szinte bármi más, de ő a fényképészetet választotta, és annyira elköteleződött, hogy az egész világot 35 mm-es kockákon látta. A munka volt az élete, és végül a halála, de szerintem Burrows emiatt nem panaszkodott volna.”
– John Saar, a Life magazin távol-keleti irodájának vezetője

Larry Burrows fontos szerepet játszott a fotozsurnalizmus 1945 utáni történetében. Bár nem szerette, ha háborús fényképészként utalnak rá, túlnyomórészt ilyen témájú fotóira emlékszik a többség. Munkái számos vonatkozó kiadványban feltűnnek. Kimondottan vietnámi anyagai két könyvben kapnak nagy szerepet: az első 1997-ben jelent meg, ez a Délkelet-Ázsiában meghalt fényképészek munkásságából válogató Requiem, a második pedig a 2002-es Vietnam, amely kizárólag Burrows ottani fotóinak legjobbjait sorakoztatja fel.