Tábori élet

Bár egy-egy ilyen sorozat utolsó részében általában kellemesebb témákat érintünk, a köztársasági haderők esetében ez másképp lesz, ugyanis a tábori élet kapcsán is csupa meghökkentő és elborzasztó részletről kell szólnunk. 

A Hau Nghia tartománybéli Trung Hoa-i ranger-kiképző tábor bejárata

Kezdjük a laktanyákkal. A katonák elszállásolása szinte mindenhol gondokba ütközött, ugyanis a körletekből általában nem volt elég, és ez zsúfoltságot eredményezett, ami a köztisztasági viszonyok miatt megágyazott a betegségek terjedésének is, ez pedig a harckészséget is erősen rontotta. A malária és a kolera állítólag több áldozatot szedett közülük, mint a kommunista erők fegyverei (gyógyszerből és szúnyoghálóból pedig nem meglepő módon ugyancsak nem jutott számukra elegendő). Ha mégis felhúztak nekik új épületeket, azok minősége általában nem volt kielégítő, állaguk gyorsan romlott, sokból pedig még a mosdórészleg is hiányzott. A korrupció e téren is virágzott, és ez nemcsak az építőanyagok ellopására, majd másutt értékesítésére vonatkozhatott, hanem az építési engedélyek kiadására vagy az ingatlanok árának megszabására.   

Műtét a Quang Ngai-i kórházban

Az orvosi ellátás is átlagon aluli volt a katonaságnál. Sem a csatatéren, sem a hadikórházakban nem tudták biztosítani a szükséges színvonalat. Dél-Vietnámban eleve kevés diplomás orvos dolgozott, és nyilván nemcsak a hadseregben volt rájuk szükség. A hadikórházakban emellett olyan szegényes volt a felszerelés, illetve olyan rosszul szervezett a logisztika, hogy a személyzet nem ritkán újrahasznosítani kényszerült a kötszert, az injekciós tűket vagy a kesztyűket. (Csak összehasonlításul: a vietkong gerillák ugyanezt tették, de az ő esetükben ez érthetőbb.) Nővérből sem volt elég, és a létszámhiány miatt a járóképes sebesülteknek kellett takarítaniuk, de ennél is komolyabb problémát okozott a vízhiány és az általános higiéniai helyzet. A betegágyak pedig szinte mindig túlcsordulóan tele voltak, így a frissen érkezettek esetenként napokat vártak, míg végre helyet kaptak és kezelték őket. A sebesültek egy része ezért a kórházi tartózkodás helyett inkább hazament, ha tehette, és ott lábadozott, ezzel még inkább nehezítve a családok helyzetét, illetve növelve a kormánnyal szembeni bizalmatlanságot. A leszerelt rokkantak sorsa sem volt irigylésre méltó; nem kaptak elegendő támogatást, ez a kilátástalanság pedig a harcoló katonák számára egy újabb fenyegető lehetőség volt. A hadsereg e téren egyébként idővel próbált tenni valamit. Az 1967-es Cat Lai-projektjük például szakképzést biztosított évente 1200 leszerelt sebesültnek A hadügy ezenfelül igyekezett vállalatokhoz kiközvetíteni munkaképes rokkantakat, akik gyári munkát végeztek, míg mások a vidéki miliciákhoz szegődhettek, ahol helyőrségi szolgálatot láttak el. Ezekkel a lehetőségekkel viszont nem mindenki élhetett.

Az 1965-ös Saigon környéki harcokban vesztette el jobb karját ez a katona

A zsold összege is elkeserítő volt, különösen a regionális erőknél. 1969 környékén egy közlegény feleannyit keresett, mint egy átlagos munkás. Hiába is emelték valamelyest a fizetést, az árak jóval gyorsabban emelkedtek. Egy amerikai szakértő szerint 1964 és 1972 között a fogyasztói cikkek ára átlagosan 900 százalékkal nőtt (a rizs ára konkrétan 1400 százalékkal), míg a legénységi állomány zsoldja mindössze 500 százalékkal. 

Hogy konkrétumot is írjak, 1967 környékén egy családos, legalább három éve szolgáló közlegény alapfizetése havi 1680 dong volt. (1 amerikai dollár 35 dongot ért ‘64-ben, míg nyolc évvel később már 420 dongot.) Ha emellett megkapta a családi, a lakhatási és az étkeztetési támogatást, akkor teljes fizetése a 6000 dongot is felülmúlhatta. Ez már egészen barátinak is nevezhető, viszont ne feledjük el, hogy a folyamatosan növekvő árak és az infláció miatt mindez nem ért annyit, mint elsőre hinnénk. Felettesei akár négyszeresét is kaphatták ennek, de még az sem volt igazán magas fizetés – ahogy akkoriban mondogatták, ennél még egy utcalány is komolyabb pénzt vitt haza –, viszont egyrészt közülük többen kaptak állami támogatást, másrészt eleve több lehetőségük volt minden téren. A legénységi állományúak szinte csak akkor számíthattak egy kis jutalomra, ha meghosszabbították szolgálatukat, azonban ezt az összeget sem egyben és azonnal fizették ki nekik, ráadásul 1968-tól ez a bónusz is megszűnt, hiszen a katonai szolgálatot a háború végéig meghosszabbították. A továbbképzések vagy a tiszti iskola elvégzése révén is emelkedhetett a zsold, de a háborús évek során viszonylag kevés katona kapott erre lehetőséget a gyakorlatban.  

 1960-as kiadású dél-vietnámi bankjegy

Mindennek eredményeként az egyszerű katona nemhogy nem tudott saját családjáról gondoskodni, hanem ő szorult rá a támogatásukra, ami alapvető ellentétet szült a vietnámi kultúra hagyományaival szemben, amelyben a felnövő fiú lesz egy nap a család fenntartója. A városokban vagy azok környékén szolgálók nagy része ezért részidős munkát vállalt (például taxisofőrként, tanárként vagy építőmunkásként), de olyanok is akadtak, akik hazajártak enni és aludni. A vidéken szolgálóknak kevesebb ilyen lehetőségük volt, ők inkább növényt termesztettek, vagy állatokat tartottak, és ebből teremtettek elő egy kis pénzt. Bár a kormányzat 1966-tól igyekezett ezeket a tevékenységeket támogatni, idővel ez a kezdeményezés is kifújt. 

Az étkeztetés minőségi és mennyiségi oldalról is állandó gondot okozott, márpedig ez a katonák hadra foghatóságát is nagyban befolyásolta. Az alultápláltság arányaiban komoly veszteségeket okozott, illetve néha a terepen tartózkodó egységektől is időt és energiát igényelt az élelemszerzés, ha pedig kénytelenek voltak településekre bemenni, hogy az ottani piacról pótolják a hiányt, akkor felbukkanásukkal az ellenséges hírszerzést segítették. 

Városi piackép

Alapvetően kétféle élelmiszer-kategória létezett: A-osztályú fejadag, ami friss, helyi beszerzésű élelmet jelentett, illetve harci, vagyis konzerv fejadag. Utóbbit általános utálat övezte: a déli emberek hagyományosan igényelték a friss és bőséges hazai étkeket, míg az amerikai gyártású konzerveket idegennek érezték, ami a gyökeresen eltérő helyi étkezési kultúra ismeretében nem csoda. Az érzéketlen kormányzati hozzáállás e téren is csak súlyosbította a helyzetet, de Washingtonban sem törődtek mindezzel. Az, hogy a háborús helyzet miatt importálni kellett a rizst is (csak emlékeztetőül: Vietnám amúgy a földgolyó egyik legjelentősebb rizsexportőre), illetve, hogy a hagyományos és igen népszerű halszószt (nuoc mam) amerikai szójaszósszal igyekeztek pótolni a hadseregben, újabb csapás volt a katonák számára. Egyikük így emlékezik: 

“Mindenfelé láttuk a hagyományos ételeket, de terepen nekünk import konzerveket kellett ennünk. Se én, se a barátaim nem láttuk értelmét. A fejadagok nélkül sokkal jobb dolgunk lett volna.”

Amerikai katonák élelemmel látnak el egy dél-vietnámi rajt
(vélhetően egy közös művelet közben)

Az étkeztetés talán legelképesztőbb vonása az volt, hogy a katonáknak fizetniük kellett érte, vagyis levonták a zsoldjukból, akár a támaszponton, akár terepen tartózkodtak. Tehát szerény bevétele egyharmadát mindenki arra fizette ki, hogy ehessen. Ez a növekvő infláció és az amúgy is alacsony fizetés mellett újabb pofon volt számukra. A problémát úgy igyekeztek megoldani, hogy az ellenséges halottak és foglyok élelmiszerét gyűjtötték be, esetleg civilektől loptak, vagy lehetőség szerint hazasurrantak élelemért. Thinh Pham szerint:

“Havonta legalább kétszer hazamentem engedély nélkül. Semmiképpen nem akartam azt az árat kifizetni a fejadagért, és nem akartam a honfitársainktól lopni. Tudom, hogy helytelen volt lelépni, de még a parancsnokom is tudta, hogy képtelenség ez az egész helyzet, ezért sosem jelentette az eltűnésemet.”

Mindezek következményeként egyes bázisok közvetlen közelében vagy épp belsejében kunyhó- és sátorsorok nőttek ki a földből, ahol számos katona családja lakott. (Talán szükségtelen hozzátenni, hogy ez saját kezdeményezés volt, és nem a hadsereg tette lehetővé; bár az amerikaiak e téren is igyekeztek fejlesztéseket eszközölni, a saigoni kormányzat nem tartotta fontosnak, így a családoknak szánt lakóépületek töredéke épült fel.) Nemcsak biztonsági okokból költöztek oda, hanem gazdasági, kulturális és társadalmi okokból – tulajdonképpen a hagyományos falusi közösségek költöztek át a támaszpontokra. Ez azt jelentette, hogy ott kellett hagyniuk őseik sírjait, illetve a gyerekek sem járhattak iskolába, sokak számára azonban így is pozitív fejlemény volt. Közelségük sokat jelentett a katonák számára, és a tisztek valójában még örültek is ennek, mert úgy vélték, beosztottjaik így nem fognak dezertálni, ráadásul az asszonyok és gyerekek besegítettek a mosásban, a főzésben vagy a sebesültápolásban. Egy dél-vietnámi katona felesége így nyilatkozott:

“Az életünk pontosan olyan, amilyen egy faluban lenne, leszámítva a rizsaratást. A férjem élvezheti a főztömet és a gondoskodásom melegét.”

Ejtőernyősök kimenőn Bien Hoában

Ahogy sok alakulatra jellemző volt, hogy nem tölti a terepen az éjszakát, ha nem muszáj, úgy a hétvégi leállás is normálisnak számított. A tisztek nagy része lehetőség szerint ilyenkor elutazott Saigonba vagy a legközelebbi nagyvárosba kikapcsolódni. A legénység számára szórakozási lehetőségként egyszerű tevékenységek álltak csak rendelkezésre: lottózás, mozi a legközelebbi városban, illetve ismerkedés a helyi lányokkal, esetleg a bordélyházak meglátogatása. Ha olyan szerencséjük volt, hogy otthonuk közelében szolgáltak, akkor persze családjukat is láthatták ilyenkor. 

A sorozathoz felhasznált források:

• A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Armies of The Vietnam War 1962–75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
• ARVN – Life and Death in the South Vietnamese Army (írta: Robert K. Brigham; University Press of Kansas 2006) 
• In Pharaoh’s Army – Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• South Vietnamese Soldiers – Memories of the Vietnam War and After (írta: Nathalie Huynh Chau Nguyen; Praeger 2016)
• The ARVN (Viet-Nam Info Series 20, The Armed Forces of RVN 12-69)
• The Tragedy of the Vietnam War: A South Vietnamese Officer’s Analyis (írta: Van Nguyen Duong; Macfarland & Company 2008) 268 o.
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• Tiger Stripe (cikk a Combat & Survival 2005. szeptemberi számából)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam Airborne (írta Gordon L. Rottman; Osprey 1997)
• Vietnam Marines 1965–1973 (írta: Charles D. Melson; Osprey 1992)
• Vietnam Studies: The Development and Training of the South Vietnamese Army 1950–1972 (írta: James Lawton Collins, Jr.; Department of the Army, 1975)
• Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
• Voices from the Second Republic of South Vietnam (1961–1975) (szerkesztette: K. W. Taylor; Cornell Southeast Asia Program Publications 2014)