Taktika

A dél-vietnámi haderő nemcsak felszerelés és hadrend kapcsán, hanem taktikai vonalon is nagyban hasonlított az amerikaira, harcászati megoldásaik többségét pedig az önvédelmi jelleg határozta meg. 

Bevetés helikopterről

A köztársasági erők kettős céllal küzdöttek. Egyrészt az országon belüli kommunista felkelést, vagyis a Vietkong gerillahadjáratát, emellett pedig 1965 előtt hadurak és szekták kormányellenes tevékenységét próbálták megfékezni, másrészt a köztársaság területét igyekeztek megvédeni a határon át érkező Vietnámi Néphadsereg reguláris alakulataival szemben. Más szóval mind felkeléselfojtó, mind polgári, mind hagyományos műveleteket folytattak, így többféle taktikát követtek az évek során, de tevékenységüket meghatározta, hogy a háború nagyobb részében alapvetően defenzívába szorultak. Így az idő nagy részében a kezdeményezést az ellenség kezében hagyták, és területvédelmi feladataik jelentős erőforrásokat kötöttek le. S bár időnként szóba került, hogy az északi területek ellen támadást kellene intézni, ez kimerült néhány légicsapásban és szabotőrök átdobásában, s ezek egyike sem járt komoly eredményekkel.  

Pillanatkép egy őrjáratról

A felkeléselfojtó, vagyis a pacifikálási műveletekben eleinte a területvédelmi erőkre támaszkodtak jobban, ám az amerikai kontingens 1965-ös érkezése és létszámának jelentős megnövelése után a déli reguláris alakulatok jó részét (nagyjából 60 százalékát) is ilyen feladatkörben vetették be 1968 elejéig. Ennek lényege a vidéken élő civil lakosság megnyerése és biztosítása, illetve az ottani gerillaerők felmorzsolása volt. Az ehhez kapcsolódó feladatok a tulajdonképpeni harcon túl sokrétűek voltak: védvonal kiépítése egy település körül, tisztviselők személyi védelme, a lakosság támogatása, építkezések és így tovább. Bár intenzitásában ez a tevékenység elsőre kevésbé jelentősnek tűnik, valójában a vietnámi konfliktus egyik legfontosabb vonulata volt, hiszen az számíthatott az állampolgárok támogatására, aki képes volt garantálni azt, hogy békében élhessenek és dolgozhassanak – vagy éppen az, aki valamilyen módon kikényszerítette az együttműködésüket. A Vietkong e tekintetben a háború első felében nyerésre állt (bár ezt több esetben fegyverrel érte el), és csak 1968-tól gyengült meg jelentősen befolyása a vidéki területeken.

 Egy tisztogató akció eredménye

A falvakért folyó küzdelem sem a reguláris, sem a területvédelmi erők számára nem volt könnyű. Előbbiek azért voltak hátrányban, mert egy-egy alakulat legénységi állománya földrajzi hovatartozás szerint nem volt egységes, így kicsi volt az esélye, hogy olyan körzetekben vetik be őket, ahol a katonák nagyobb része otthon érzi magát, és emiatt jobban szót ért a lakossággal, illetve motiváltabb azok megvédésre. A milíciák tagjai ehhez képest jól ismerték saját területüket és az ottani lakosságot, azonban az őket érintő felszerelési, vezetési és kiképzési hiányosságok, továbbá alacsonyabb fizetésük következtében komoly hátrányt szenvedtek. Ráadásul a Vietkong mindenütt jelenlevő informátorai és váratlan akciói miatt még saját otthonukban is veszélyben voltak, ha pedig harcok folytak a közelben, nem volt ritka, hogy egy-egy milicista saját családja megvédése érdekében otthagyta alakulatát vagy posztját.

Őrposzt az egyik stratégiai falu védvonalán

A vidéken, illetve a stratégiai falvakban felállított helyőrségek is a kormány befolyását biztosították volna ezeken a területeken. Az ilyen erődítmények a korai időszakban állandó célpontjai voltak a gerilláknak, akik könnyedén és hatékonyan kihasználták ezek elszigeteltségét, illetve azt a tényt, hogy a déli erők kerülték az éjszakai harcot, és estére szinte mindig visszatértek támaszpontjaik falai mögé (lesállást is ritkábban kezdeményeztek). A partizánok, akik viszont számtalan alkalommal indítottak akciót a sötétség leple alatt, nemegyszer csekély létszámmal is képesek voltak egy-egy őrposzt kiiktatására, esetenként egyetlen puskalövés nélkül, úgy, hogy a legénységet hatalmas zajt csapva megtévesztették, majd hangosbeszélővel meggyőzték őket az ellenállás értelmetlenségéről. A korai időszakra ez az azelőtt a franciákra is jellemző, alapvetően defenzív “erőd-mentalitás” volt általános, amely a vezetési hiányosságokkal és az alacsony harci szellemmel együtt igencsak megbosszulta magát. 

Vietkong-gyanúsított elvezetése

A gerillákkal szembeni gerillamódszert végül az 1968 végén megindított Phoenix-program jelentette, amely a Tet-offenzíva során meggyengült Vietkong infrastruktúrájának felszámolását célozta meg. (Ebben viszont nem a déli reguláris erők vettek részt, hanem elsősorban a Tartományi Felderítő Alakulatok, illetve esetenként amerikai elit egységek.) A CIA által kezdeményezett, de hivatalosan déli vezetésű művelet keretében a Nemzeti Felszabadítási Front kádereit és támogatóit próbáltak levadászni. Hatékonysága kapcsán nincs egyetértés – állítólag rengeteg ártatlan ember is odaveszett az akciók során –, viszont még a hanoi vezetés egykori tagjai is bevallották később, hogy valóban jelentős vérveszteséget okozott nekik. Az alkalmazott módszerek ez esetben jobban emlékeztettek az időnként a partizánok által is elkövetett emberrablásokra és orgyilkosságokra, de több esetben némi rábeszélés is elegendő volt a kérdéses személyek átállítására. Utóbbi eljárást alkalmazták a Fegyveres Propagandacsoportok is (amelyek kötelékében kommunista dezertőrök is szolgáltak): ők a Vietkong által ellenőrzött területekre szivárogtak be, hogy egykori bajtársaikat, illetve az ottani lakosságot meggyőzzék és átcsábítsák. 

Leszállás a helikopterről...

A hagyományos hadműveletek terén nem volt sok különbség az amerikai harceljárásokhoz képest. A korai időszakban megszokott volt a vidéki területeken végzett gyalogos járőrözés, eközben a falvak ellenőrzése, és persze állandó kutatás az ellenséges alakulatok és támaszpontok után, vagyis az, amit az amerikaiak “kutasd-és-pusztítsd” taktikának neveztek. Megfelelő hírszerzési adatok birtokában persze “kalapács-és-üllő” elven végzett akciókra is sor került, amikor szándékosan egy adott irányba próbálták terelni az adott körzetben bújkáló gerillákat, távolabb pedig nagy erőkkel vártak rájuk, például egy folyó partján. A “bekeríteni-és-átkutatni” taktika pedig egy terület körbezárását és átfésülését jelentette. A hadseregben is működő besúgók jóvoltából azonban az ellenség sokszor előre értesült a közelgő akcióról, és még időben kereket oldott, esetleg csapdákat és orvlövészeket is hagytak hátra, vagy éppen nagy létszámú lesállást készített elő.

...és kezdődik a járőrözés

A falvak nem voltak biztonságban az ilyen műveletek során, hiszen ezeket is átkutatták, és ha bizonyítékot találtak arra, hogy a lakosok bármilyen módon támogatták a kommunista erőket (ilyenek voltak a rejtett élelem- vagy fegyverraktárak), akkor fel kellett égetni a települést, és kitelepíteni onnan a lakosságot, hogy a továbbiakban ne segíthessék az ellenséget. Az ilyen bevetések végeztével viszont a katonák visszatértek bázisukra, a lakosok általában visszaszivárogtak, hogy újjáépítsék otthonukat, a partizánok pedig megint felbukkantak, hogy folytassák propagandatevékenységüket, és megbüntessék a kormányerőkkel együttműködőket. Más szóval ezen tisztogató akciók hatékonysága igencsak megkérdőjelezhető volt, már csak azért is, mert a falvakat érintő kollektív megtorlás módszere a kormány ellen fordította a parasztságot.

A pacifikálás kevésbé békés arca

1967-től, de leginkább 1968-tól egyre többször vettek részt hagyományosabb akciókban. A Dak To-i vagy az Ap Bia-i dombcsaták során, esetleg a Huéban folyó városi összecsapások során a Vietnámi Néphadsereg katonáival is szembekerültek. Az ellenséget ekkor már egyre kevésbé kellett keresni, a háború egyre tradicionálisabb formát öltött, és a déli erőket jóval komolyabb volumenű kombinált hadműveletek keretében dobták harcba, helikopteres és járműtámogatással. Ilyen volt az 1970-es kambodzsai és az 1971-es laoszi behatolás. 

Utcai harcok a Tet-offenzíva során

Kisebb kombinált akciókra persze korábban is került sor. Folyami bevetések már az ötvenes évek második felében zajlottak a Mekong-deltában, és hajóparkjuk ekkoriban is lehetővé tette a csapatok szállítását és támogatását. A vízi szállítás nyilván lassú volt, illetve több esetben kiszámítható útvonalon folyt, ami az ellenséges lesállásoknak kedvezett, viszont többé-kevésbé folyamatos támogatást és szállítást biztosíthattak az így bevetett támadóerőknek.

Csónakokon szállított gyalogság a Mekong-deltában

A helikopterekkel és páncélozott járművekkel végrehajtott kombinált bevetésekből a hatvanas évek elején kaptak ízelítőt, amelyekben ugyanolyan vegyes harcászati megoldásokkal dolgoztak, mint az amerikaiak. Azonban a helyiek sokáig nem rendelkeztek ugyanazzal az önállósággal és logisztikai háttérrel, illetve harceszközeik száma is korlátozottabb volt, esetleg felhasználási módjuk nem volt praktikus. Például a légimozgékonyságú taktikánál már tárgyalt “Sasraj-akciókat” a korai években amerikai pilótákkal és helikopterekkel végezték, s csak 1968 után kaptak nagyobb számban saját forgószárnyasokat. Vagy, bár hadrendben álltak nagy kaliberű tüzérségi eszközök, tüzéralakulataikat eleinte általában szétforgácsolták a helyi igényeknek megfelelően, márpedig így koordinálni is nehezebb volt az alkalmazásukat, és a gyalogság sokszor emiatt nem kapott elegendő tűztámogatást. (Később bővítették a tüzérerőket is, így 1965-re minden hadosztálynak három 105 mm-es tüzérüteg, illetve egy 155 mm-es üteg állt rendelkezésére, de hadtest-szinten is nőtt a tüzéralakulatok ellátottsága.) 

Aknavetős raj készültségben

A páncélozott járművek alkalmazása is akadályokba ütközött a korai időszakban, mert bár a gyalogság támogatására, konvojkíséretre, harcfelderítésre, illetve bázisvédelemre kiválók, a harctéri parancsnokok nagy részének nem volt kellő ismerete ezek bevetésének mikéntjéről, így rendszerint egyéni stílusban vagy túlságosan visszafogottan alkalmazták őket. Márpedig a fejlett technika kevés volt egy elszánt ellenféllel szemben, ha a vezetés nem volt elég képzett vagy elszánt (erre az egyik legjobb példa az Ap Bac-i csata volt). Mindenesetre megfigyelhető, hogy 1968 után egyre jobban integrálták a modern haditechnikát, amire azért is szükség volt, mert az amerikai kivonulással párhuzamosan egyre inkább magukra voltak utalva, ugyanakkor a Vietnámi Néphadsereg gépesítettsége is egyre jelentősebbé vált: emiatt 1972-től egyre többször került sor például páncéloscsatákra is. 

Amerikai gyártmányú M-113-as páncélozott szállító harcjármű. A típust élesben először a dél-vietnámi erők használták a hatvanas évek elején. 

A kombinált akciók, a tüzérség és a légierő koordinálása komoly gondokat okozhatott. 1962 előtt a kommunikációs problémák is gyakoriak voltak az egymással nem kompatibilis rádiók miatt, amelyet vezetési ponttá alakított repülőgép vagy helikopter alkalmazásával próbáltak áthidalni, ez azonban elég nehézkessé tette az egészet, nem is beszélve az amerikai tanácsadók miatt szükséges tolmácsolási procedúráról. A vietnámiak közül összességében elég kevesen beszéltek angolul, pláne az elvárható szinten. Márpedig a légi és tüzérségi támogatás gyakran volt pontatlan, és a helyesbítést minél gyorsabban kellett volna intézni. A pontatlanság, akár a becsapódások helyét, akár az időzítést tekintve komolyan befolyásolhatták egy-egy akció végkimenetelét, nemcsak a saját erők biztonsága, hanem a körzetben állomásozó ellenséges alakulatok szempontjából. 

Bevetés előtt

A fokozódó gépesítettségnek komoly hátulütője volt, hogy idővel túlságosan is függővé váltak a légi és tüzérségi támogatástól, és ódzkodtak a közelharctól, csak úgy, mint az amerikai erők többsége. Egyes harctéri parancsnokok nem is voltak hajlandók gyalogsági támadást vezényelni mindaddig, amíg a célpontot nem dolgozta meg a légierő vagy a tüzérség. Az a logisztikai háttér és tűzerő viszont, amit az amerikaiak éveken át automatikusan biztosítottak, az utolsó pár évben már nem állt rendelkezésre, és ez egyre jobban korlátozta a déli alakulatok bevethetőségét. A hírszerzési adatok esetleges hiányosságai, illetve a relatíve hosszú reakcióidő sem segített a helyzeten. A “tűzoltó” jellegű feladatok ellátásához is sokszor 2–3 órás késéssel tudtak csak reagálni, ami egy olyan megfoghatatlan ellenféllel szemben, mint a Vietkong, egyszerűen elégtelen volt. 

Tengerészgyalogos szakasz kel át egy folyóágon

A zászlóaljak általában századokra bontva működtek a terepen. Egy század három szakaszból állt, ezek egyenként és hivatalosan 33 főt számláltak, de a gyakorlatban 20–30 főből álltak, vagyis két-három tízfős rajból. Aknavetőt, nehézgéppuskát a járőröző gyalogság rendszerint nem vitt magával, ehelyett gránátvető és golyószórót, illetve könnyű fegyverzetet használtak.  

 Vietnámi katona bajtársai elszállításra váró holtteste mellett

Az alakulatok sokszor heteket, esetenként 2–3 hónapot is eltöltöttek a terepen (az utánpótlást vagy helikopteren hozták, vagy a közeli piacokról szerezték be), majd ugyanennyit a támaszpontjukon, pihenőn. A katonák nagy általánosságban szívósak voltak, jól bírták a fizikai nehézségeket és a felszerelést, hozzá voltak szokva az éghajlathoz, viszont a harci szellem gyakran hiányzott belőlük. A második részben már tárgyalt okok miatt (például mert családjuk nem számíthatott kárpótlásra a katonák halála esetén, vagy mert nem bíztak saját tisztjeikben) sokszor nem is keresték a harcérintkezés lehetőségét, ha pedig mégis ilyen történt, utána nem üldözték az ellenséget, vagy nem siettek szorongatott bajtársaik megsegítésére. John Paul Vann alezredes úgy fogalmazott, hogy a VKH “a harccal szembeni intézményesített vonakodásban szenved”, és széles körben ismert volt a “kutasd-és-kerüld” elnevezés, a túl óvatos járőrözés szinonímájaként; ilyenkor a katonák zajt csapva, nem ritkán zsebrádiójuk hangerejét feltekerve igyekeztek elriasztani az ellenséget, de ez utóbbit sokszor már az is biztosította, hogy egyes alakulatoknál eleve csapnivaló volt őrjáratozás közben a zajfegyelem. Mindemiatt feleannyiszor kerültek csak harcérintkezésbe, mint az amerikai erők. Joseph Callaway, a 9. gyaloghadosztály egykori tisztje könyvében felidéz egy esetet, amikor déli alakulattal dolgoztak együtt: 

“Egy sűrű, mocsaras területet fésültünk át Tan Tru mellett, és egy helyi VKH-alakulat fedezte a bal szárnyunkat. Késő délutánra járt, amikor végre áttörtünk a sűrűn egy nyílt, száraz részre, egy rizsföldre. Nagy meglepetésünkre, a dél-vietnámi katonák felszívódtak. Hamarosan kiderült hogy beleuntak a botorkálásba, és öt órakor szépen hazahúztak. Még csak oda sem szóltak nekünk rádión, hogy távoznak. Mivel az én szárnyamról volt szó, különösen bosszantott, és ezt meg is mondtam Monahan századosnak. És ezekért az emberekért kockáztattuk az életünket.
Nemsokára megtudtuk, hogy a dél-vietnámiak mindenáron el akarják kerülni a vietkong gerillákat, így már értettük, hogy miért az ellenség uralja a környéket. Ha a helyi alakulatok tudomást szereztek a partizánok tartózkodási helyéről, máshova mentek. Ha véletlenül beléjük botlottak, az első adandó alkalommal elhúzták a csíkot. A mi körzetünkben a VKH-sok nem vették komolyan a háborút. A Vietkong tudta ezt, nem is izgatták magukat miattuk, gyakran nem is törődtek velük, mert csekély fenyegetést jelentettek. Mikor nem voltunk a közelben, a gerillák azt csináltak, amit akartak. Próbáltuk kerülni a dél-vietnámiakkal közös műveletekben való részvételt, mert gyávának és alkalmatlannak találtuk őket. Ez nem mindegyikükre volt igaz: volt néhány hatékony, bátor alakulat, amelyek csatában ugyanolyan jól teljesítettek, mint az amerikaiak.” 

Ezúttal kacsa lesz vacsorára

A napirend a következőképpen nézett ki a terepen: korán reggeliztek, közben a szakasz kuktája kávét és teát főzött, ebből a kulacsokba is töltöttek. Fél tizenegyig járőrözés folyt, utána következett a főleg rizsből álló ebéd. Továbbfolytatták az őrjáratot késő délutánig, majd éjszakai táborhelyet kerestek, amelyet rendszerint kettős védőgyűrűvel fogtak körbe. Általában közös főzés következett ezután, ehhez levágtak például egy-két csirkét, de az is megesett, hogy bivalyt lőttek hozzá. Az éjszakai harctevékenységet kerülték. Tobias Wolff, amerikai tanácsadó tiszt visszaemlékezésében egy olyan táborhelyet ír le, amely jobban emlékeztetett egy turista kempingre:  

“....Éjszakára letáboroztunk. Bár a katonáknak tilos volt tüzet gyújtaniuk, megtették, ahogy rendesen. Fegyverüket ledobták, bakancsukat lehúzták, és előkészítették a fémedényeket a halhoz. A halat még napközben szerezték, úgy, hogy helyi tavakba gránátokat dobtak. Főzés közben átkiabáltak a többekhez, és orrhangon előadott, szomorú dalokat énekeltek. A peremsávra kiállított őrök nem maradtak a helyükön; vissza-visszatértek, hogy elbeszélgessenek a barátaikkal, és ellenőrizzék, hogy halad a vacsora készítése.”

Főzés és táborépítés

A civilekkel szembeni viselkedés sokszor volt kifogásolható. Ennek egyik oka az volt, hogy amint már említettem, a katonák jelentős része nem saját szűkebb szülőföldjén szolgált, vagyis nem volt meg az összetartozás érzése az adott régió lakosságával szemben. A helyi miliciáknál ez a probléma értelemszerűen nem állt fenn, de a reguláris erőknél többször volt példa durva bánásmódra, fosztogatásra, lopásra vagy egyszerűen közönyös hozzáállásra. Westmoreland tábornok hatására a katonáknak mindenesetre részt kellett venniük a pacifikálással járó polgári műveletekben (például építkezéseken), ami nemcsak a lakossággal szembeni kapcsolatépítéshez, hanem tágabb értelemben a nemzetépítés megéléséhez is hozzájárult volna. Eleinte nem szívesen tették, de kifejezett utasítást kaptak rá. Ami a foglyokat illeti, egyesek bántalmazták őket, és ebben nemegyszer a tisztek is részt vettek, ahogy azt számos feljegyzés és fotó bizonyítja. Westmoreland erről a következőket írta: 

“A korrupció mellett a dél-vietnámiak jobban tolerálták a kegyetlenkedéseket is, mint az amerikaiak. Mivel régi tapasztalatuk volt a Vietkong kiszámított kegyetlensége és terrorizmusa – egy hivatalnok levágott fejével végigparádézni a falun közhelynek számított –, egyes dél-vietnámiak nem látták hasznát a hadifoglyokkal való finomkodásnak. A felelősségteljes tisztségviselők viszont felismerték ennek jelentőségét – én pedig állandó jelleggel hangsúlyoztam, hogy a humanitárius okok mellett előnyei is vannak a foglyokkal való helyes bánásmódnak. Az élő foglyok még beszélhetnek, ami a hírszerzés számára alapvető forrás, és a hírek, amelyek szerint a foglyok és a Chieu Hoi-program keretében átállók megfelelő bánásmódban részesülnek, még több embert fog átállásra bírni. Ezenfelül ott volt még a remény – akármilyen hiú is –, hogy a Vietkong és az észak-vietnámiak követik a példát, és ők is jobban bánnak majd a foglyaikkal.”

Atrocitások a déli oldalon is történtek...

A következő részben a köztársasági  erők egyenruházatáról és felszereléséről lesz szó.

A sorozathoz felhasznált források:

• A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Armies of The Vietnam War 1962–75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
• ARVN – Life and Death in the South Vietnamese Army (írta: Robert K. Brigham; University Press of Kansas 2006) 
• In Pharaoh’s Army – Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• South Vietnamese Soldiers – Memories of the Vietnam War and After (írta: Nathalie Huynh Chau Nguyen; Praeger 2016)
• The ARVN (Viet-Nam Info Series 20, The Armed Forces of RVN 12-69)
• The Tragedy of the Vietnam War: A South Vietnamese Officer’s Analyis (írta: Van Nguyen Duong; Macfarland & Company 2008) 268 o.
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• Tiger Stripe (cikk a Combat & Survival 2005. szeptemberi számából)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam Airborne (írta Gordon L. Rottman; Osprey 1997)
• Vietnam Marines 1965–1973 (írta: Charles D. Melson; Osprey 1992)
• Vietnam Studies: The Development and Training of the South Vietnamese Army 1950–1972 (írta: James Lawton Collins, Jr.; Department of the Army, 1975)
• Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
• Voices from the Second Republic of South Vietnam (1961–1975) (szerkesztette: K. W. Taylor; Cornell Southeast Asia Program Publications 2014)