Személyi állomány és kiképzés

Azt, hogy milyen okokból volt a köztársasági erők teljesítménye olyan hullámzó, az előző részben már érintettük. Az viszont tény, hogy emberanyag tekintetében nem voltak rosszabb helyzetben, mint északi testvéreik. Ahogy azonban a haderőknél bántak velük, már önmagában sokat rontott harci szellemükön, ez pedig további problémákhoz vezetett. Vizsgáljuk tehát meg közelebbről, kik és milyen körülmények között szolgáltak a déli katonaság soraiban. 

Kadétok a Da Lat-i akadémián

Először is érdemes megemlíteni, hogy a Dél-Vietnám lakosságszám tekintetében eleinte jóval elmaradt a VDK-tól. Még az északról 1954–55 környékén érkező, nagyjából egymillió menekülttel együtt is csak nagyjából 11 millió ember élt délen, míg északon 15 millióan. (Később, a hatvanas évek végére valamelyest csökkent a különbség; ekkor 17, illetve durván 19 millió volt a két ország lakossága.) Ez a tény, illetve a súlyosbodó katonai helyzet is közrejátszhatott abban, hogy a köztársaságban a katonai kiképzés már kamaszkorban megkezdődött: a fizikailag alkalmas fiúk a középiskolákban kötelező, kétéves honvédelmi képzésen vettek részt. Akik itt kitűntek, nem kaptak automatikusan magasabb rendfokozatot bevonuláskor, de többüket is elküldték tiszti iskolára.  

A déli erők soraiba álló katonák között eleinte lehetett találni mindenfélét az egyszerű paraszttól a jómódú polgárgyerekig, sőt egy amerikai tanulmány azt is megállapította, hogy a népesség eloszlásának megfelelően egyenletesen merítettek a különböző tartományokból. A társadalmi különbségek mellett ott voltak még a vallási és etnikai eltérések is, hiszen Vietnámban számos kisebbség él; ennek ellenére durván 90 százalékuk vietnámi nemzetiségű volt, és nem meglepő módon 70 százalékuk buddhistának vallotta magát. A korai időszakban egyébként a katonaságon belül az átlagéletkor meglehetősen magas, 29 év volt.

Egyenruhaosztás

Hozzáállásuk is sokszínű volt: többen inkább próbálták volna megúszni a katonai szolgálatot, míg mások lelkesen vonultak be (de összességében a katonák csaknem kétharmada sorozottként került be). A saigoni rezsim támogatásához nem mindenkinek volt kedve, azonban olyanok is akadtak, akik családjuk vagy saját maguk keserű tapasztalatai nyomán (a Vietkong által elkövetett atrocitások vagy a Tet-offenzíva hatására) igenis harcolni akartak a kommunistákkal szemben, de olyanok is, akik a munkanélküliség helyett kényszerből, esetleg a börtöntől való félelemből választották a sereget. Sokan közülük a behívást követően hagyták el először szülőföldjüket.

A dél-vietnámi légideszant-hadosztály toborzóplakátja

1955 és 1959 között a katonaköteles kor 20–22 év volt, a szolgálati idő egy év, a bevonulók jelentős része pedig önkéntes. Azonban a súlyosbodó helyzet következtében 1960-tól drasztikusan megváltozott a helyzet: a szolgálati idő 18, majd 24 hónap lett. 1964-ben újabb változtatások történtek: a katonaköteles kor 20–25 év lett, a szolgálati idő pedig három év. Előbbit 1968-ban módosították 18–33-ra, de a 34 és 45 év közötti veteránokat is visszahívták, a szolgálatot pedig a háború teljes időtartamára meghosszabbították. Ekkortájt minden hatodik dél-vietnámi férfi katonáskodott, és egy amerikai külügyi hivatalnok azt írta jelentésében, hogy ha az Egyesült Államok ugyanilyen arányban mozgósítaná férfilakosságát, akkor több mint nyolcmillió embert küldhetne Vietnámba – évente. Az idősebb, negyven felé közelítő katonákat általában leszerelték, bár sokan közülük a területvédelmi alakulatoknál folytatták a szolgálatot. (Ez utóbbiakhoz egyébként már 17 éves korban lehetett csatlakozni, és az idősebb korosztályokból, illetve az enyhén rokkant veteránokból is fogadtak be jelentkezőket.) 

Ezen intézkedések hatására komolyan megrendült elsősorban a falusiak bizalma a kormánnyal szemben: számukra fiaik bevonulása nemcsak egy szeretett családtag elveszítésének kockázatát hordozta, de komoly érvágás is volt, hiszen a mezőgazdasági munkák elvégzéséhez nagy szükség lett volna otthon mindenkire – valójában egy-egy család, tágabb értelemben a falu fennmaradása sokszor tőlük függött. S míg a korábbi évszázadokban a hadsereg igenis szem előtt tartotta a gazdasági szempontból sem mellékes, de szigorúan időhöz kötött termelési tevékenységeket, illetve a falusi életszínvonal fenntartását, a dél-vietnámi vezetés kezdettől fogva érzéketlennek bizonyult: nemcsak a hagyományoknak, hanem a józan észnek is hátat fordítottak, és erre csúnyán ráfizettek. Ráadásul hiába bővítették a hadsereg létszámát, az általános biztonsági helyzet egy-két átmeneti időszaktól eltekintve 1968-ig inkább romlott, vagyis a vidékiek sokszor nem is látták hasznát az egyre terebélyesedő katonaságnak. Emellett a családok még csak garanciát vagy támogatást sem kaptak a hadseregben szolgáló fiúgyermekek után. A kormányzat tehát sok más mellett ezzel is saját politikai bázisát gyengítette. 

Újoncok az akadálypályán

A katonáskodás alól mentességet kaptak a felsőoktatásban tanulók (tanulmányaik végeztéig), a kiemelt foglalkozásokat űzők, az egyházi szolgálatban állók, a gyenge egészségi állapotúak, illetve azok, akik kapcsolataiknak hála, esetleg némi kenőpénz fejében ezt meg tudták oldani. Ugyanakkor maguk a falusi elöljárók sem voltak restek ravaszkodni, ha meg akarták menteni fiataljaikat a katonaságtól, hogy ezzel saját településük túlélését biztosítsák: ennek érdekében nem létező neveket vagy halottakat írtak be a katonakötelesek listájára, esetleg olyanokat, akik addigra a gerillák oldalára álltak, de az is előfordult, hogy halotti bizonyítványokat vagy mentességet igazoló dokumentumokat hamisítottak. Az ilyen ügyeskedések következtében 1964-től évente majdnem 150 ezer kézbesíthetetlen behívót kapott vissza a hadsereg. Emiatt, illetve a dezertálások folytán a dél-vietnámi haderőknél sosem érték el a névleges létszámot.  

Terepgyakorlat Quang Trungban

A bevonulás napján a tartományi központokban a kormányzati megbízottak néha próbáltak ünnepségeket szervezni a bevonulók tiszteletére, de a családokat ezzel nem tudták megtéveszteni, így a rendezvények nem érték el céljukat. Ezután már az első benyomások is elborzasztották az újoncokat, ugyanis a gyűjtőtáborok túlzsúfoltak és hiányosak voltak, szervezettségnek pedig nem sok jele. Ráadásul a hivatalnokok még arra sem ügyeltek, hogy a behívottak nagyjából egyenlő eloszlásban érkezzenek, így néha a létesítmények kongtak az ürességtől, míg máskor túl sok embert kellett egyszerre elszállásolni. Ez azért is kellemetlen volt, mert nemegyszer heteket kellett itt tölteniük, míg minden vizsgálatra és felmérésre sor került. Az egészségügyi ellenőrzésen aztán nem mindenki ment át – persze többen is lefizették az orvosokat, később pedig a felülvizsgálati bizottság tagjait, így úszták meg a sereget. Ez is csak erősítette a többiekben azt az érzést, hogy valójában egy süllyedő hajóra kerültek, és ők a balszerencsések, akik nem tudtak róla lejutni. 

“El sem tudtam hinni, hogy órákat kell várnom arra, hogy egyáltalán beléphessek a hadseregbe. Nem is akartam én felcsapni, de akik lelkesen jöttek Quang Trungba, azoknak is gyorsan odalett a kedve, mikor látták, milyen szervezetlen a hadseregünk. Nagyon rossz szájízt hagyott bennem. Az első pár nap csalódottsága sosem múlt el teljesen.”
– Nguyen Dinh

Ez még mindig csak kiképzés

Az alapkiképzés a regionális kiképzőközpontokban zajlott, és általában 12 hétig tartott, de súlyosabb harcok idején ezt 6–9 hétre csökkentették. Többek között a szokásos fizikai gyakorlatokat, fegyverhasználatot és alapvető harcászati képzést foglalta magába. Ezután teljesítményük és a pszichológiai vizsgálatok nyomán továbbképzésre küldték őket. (A gyalogsági továbbképzés például 4–6 hetet ölelt fel.) Az iskolázott újoncok jelentős része szakiskolákba került, ahol amerikai tanácsadók is oktattak, és ahol a színvonal rendszerint kimondottan jó volt. Ez azt eredményezte, hogy a jómódú városlakók inkább a támogató alakulatoknál kötöttek ki, míg a gyalogságnál több volt a paraszti sorból érkezett (ami olyan értelemben szerencsés volt, hogy jobban hozzá voltak szokva az erdei és hegyi körülményekhez). 

CIDG-katonák oktatáson

A kiképzés színvonala az adott időszaktól is függött, de nagy általánosságban sohasem volt kielégítő. A kiképzők ráadásul rendszerint nem tapasztalt katonák voltak (sőt, sokszor az adott szakterületnek sem voltak ismerői), hanem általában olyanok, akik más posztokra alkalmatlanok voltak, politikailag nem kívánatosnak minősültek, vagy akiknek a nyugdíj előtti utolsó pár évet még le kellett szolgálniuk valahol; emellett hosszú távon sem váltották őket. Szinte mindig az amerikai oktatóanyagokra hagyatkoztak (ezek egy része már rég elavult, továbbá a fordítás minősége is megkérdőjelezhető volt), amelyeket nem ritkán egyszerűen felolvastak az újoncoknak, míg a bemutatók és a gyakorlati képzés sokszor elmaradtak.  

Fegyverfogások oktatása a dél-vietnámi tengerészgyalogságnál.
A kiképző amerikai mintájú búrkalapot visel.

Az összehangoltság kapcsán is adódtak alapvető problémák: megesett például, hogy a lőtéren egyszerre több század sorakozott fel lőgyakorlathoz, mert a felelősök nem egyeztettek a többiekkel. Az éjszakai harcászati képzésre sem mindig került sor, egyszerűen azért, mert kiesett a nappali időkeretből, és a katonák egy részének amúgy is részt kellett vennie a támaszpont éjszakai őrszolgálatában. Az egységszintű kiképzés pedig még az egyéni kiképzésnél is hiányosabb volt. Ezt amúgy nem közvetlenül az alapkiképzés után, hanem már a harcoló alakulatoknál kellett volna végezni a harcok szünetében, ám a parancsnokok többsége ezt az időszakot inkább pihenésre szánta. A továbbképzésekre hasonló okból nemigen volt lehetőség.  

Újonc ismerkedik a lőtéren az M-16-ossal

Mindez a katonák harci szellemét lényegében az első naptól kezdve aláásta, mivel úgy érezték, felkészületlenül kergetik őket a csatába, s legtöbben attól féltek, úgy fognak meghalni, hogy még a puskájukat sem süthetik előtte el. Ngo Van Son is közéjük tartozott: családjának írt levelében ecsetelte ezzel kapcsolatos aggodalmát, és sokatmondó tény, hogy 1968 áprilisában úgy esett el egy őrjárat során, ahogy megjósolta. A jelentés szerint fegyverét halála előtt nem is használta…  

Az amerikai tanácsadók tisztában voltak azzal, hogy a színvonal ilyen alacsony, és ezt többször is jelezték a saigoni kormányzat felé, de a dél-vietnámi hadseregkultúrán képtelenek voltak változtatni. A helyi katonatisztek nagy része egyébként is a harci tapasztalatok, és nem a kiképzés fontosságában hitt; úgy vélték, menet közben a katona mindent megtanulhat. Ilyenformán szerencsések voltak azok, akiket amerikai kiképzők felügyeltek, ők lényegesen jobb munkát végeztek velük, s ugyancsak pozitív eredményekkel jártak az 1968-tól egyre gyakoribb kombinált amerikai–dél-vietnami műveletek. Egy veterán, Nghiem Tam Ngoc elmesélte, hogy három fivére volt: a háromból egyik sem kapott kiképzést amerikaiaktól, és nem is élték túl az első pár hónapjukat. Ezzel szemben Ngoc végig amerikai tanácsadók felügyelete alatt tanult, és állítása szerint ezért tudta, hogy mire kell számítania a harcban; nekik tulajdonítja, hogy életben maradt.  

A 60 mm-es aknavető kezelésének oktatása

Az ötvenes évek második felében a kiképzés még alapvetően a hagyományos harceljárásokra fókuszált, ugyanis a gerillatevékenység egyelőre elhanyagolható volt, viszont mindenki tartott a Vietnámi Néphadsereg offenzívájától, és mivel az amerikai tanácsadók többsége ott volt Koreában, ugyanazt a hagyományos háborút vizionálta. Ahogy 1960-ra a helyzet megváltozott, és a Vietkong tevékenysége fokozódott, egyértelművé vált, hogy egyelőre felkeléselfojtó taktikára van szükség, és a fokozódó haditechnikai támogatással párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott a légimozgékonyságú és gépesített harcászat is. 

Kiképzés egy gépesített alakulatnál.
Minden harceszközük amerikai...

A dél-vietnami kiképzési rendszerben a politikai oktatás és felügyelet messze nem kapott olyan jelentőséget, mint a Vietnámi Néphadsereg esetében. Diem elnök a spirituális perszonalizmusra (amely elviekben az ember lelki méltóságát és az emberi értékeket hangsúlyozta a modern társadalomban, ellentétben a kommunizmussal, amely a munkásság jelentőségét emelte ki, valójában azonban egy diktatúra eszközeivé tette őket) és a hagyományokat félrelökő modernizációra helyezte a hangsúlyt. Ez sokak szemében visszatetsző volt, nemcsak a régi mandarinokat idéző gőgös elzárkózottsága és népszerűtlen intézkedései miatt, hanem mert soha nem próbálta meg politikai vízióját a kisember számára érthetően megfogalmazni. Az olyan elvont fogalmak, mint nacionalizmus vagy nemzetépítés nem sokat mondott a többségnek, így üzenetei közül egyedül az antikommunizmus volt érthető, amely viszont mindössze ellenségképet generált, de nyitva hagyta azt az alapvető kérdést, hogy tulajdonképpen miért, milyen jövőért kellene küzdenie a dél-vietnami katonának. Arról a katonáról van szó, aki eközben tisztában volt azzal, hogy a másik oldalon igenis figyelnek arra, hogy mindenki tisztában legyen a küzdelem céljával, illetve a család és a nemzet összefüggéseivel, továbbá a nemzet és a hazaszeretet jelentőségével, így politikai elkötelezettségük máris jelentős előnyhöz juttatja ellenfeleiket. Ha mégis sor került a déli erőknél politikai jellegű előadásokra, akkor ezek rendszerint a kommunista atrocitásokról és propagandájuk veszélyeiről szóltak. Később, amerikai hatásra az alapkiképzés állandó részévé tették az ideológiai képzést, de jelentős változást ez sem hozott. Bár az idegen hatalmak elleni küzdelemről, az amerikai támogatás fontosságáról és a kommunizmus veszélyeiről sokat beszéltek, még mindig nem kaptak hangsúlyt a dél-vietnami nemzet saját céljai és érdekei. (Némely veterán szerint a politikusok éppen azért nem merték erőltetni a nacionalista szellemiségű oktatást és a hazafiságot, mert tartottak a katonaságtól, ugyanakkor az államcsíny állandó lehetősége miatt nagyon is fontos szerepet szántak nekik.)  

“A legtöbb ismerős katona nem igazán tudta, miért harcolunk. Az antikommunizmus számunkra még elvontabb dolog volt, mint a kimondott politikai elméletek. Oktatóink egyszer sem említettek egyetlen előremutató politikai agendát sem.”
– Nguyen Van Chau

Ezzel párhuzamosan viszont azt is érdemes leszögezni, hogy a déli katona még mindig nagyobb politikai szabadságot élvezett, mint északi ellenfele (ahogy a politikai élet is szabadabb volt délen, még ha nem is sokkal). Erről Lam Quang Thi, egykori tábornok így emlékezik:

“A vietkong és az észak-vietnámi katona viselkedését valójában egy kifinomult politikai agymosó rendszer kondicionálta. A következő történet viszont megmutatja, hogy ez a rendszer sem volt tökéletes. Mikor a 9. hadosztályt vezettem a Mekong-deltában, egy Vinh Long-körzeti akció során fültanúja voltam egy érdekes rádiós vitának a műveleti frekvencián. 
“Ti zsoldosok,” ordította a vietkong, “szégyelhetnétek magatokat, amiért az amerikai imperialisták szekértolói lettetek!”
“Na, te mocsok, figyelj csak!” válaszolta a népi erők egyik katonája. “Én bármikor mondhatom, hogy le Thieu elnökkel! Te elmondhatod ugyanezt Ho Si Minh-nel?”
A vietkong rádiós biztosan nagyon összezavarodott, mert megszakította a beszélgetést. Talán az alakulata politikai tisztje előzőleg nem vitatta meg vele »a szólásszabadság a szocialista rezsimben« témát.”

Ami talán még ennél is komolyabb gondot okozott, hogy a létfontosságú csapatszellem nagy általánosságban nem alakult ki a dél-vietnami haderőn belül, akárhogy is próbálkoztak tenni valamit az amerikai tanácsadók. A család szerepét nem sikerült továbbörökíteni a seregre, és a kiképzésből is hiányzott a bajtársiasság kihangsúlyozása, amit a szegényes életkörülmények is tetéztek. Egyes veteránok ennek kapcsán megemlítik, hogy az ellátási gondok közepette inkább riválisként tekintettek egymásra, és nem honfitársként, hogy nem kötődtek senkihez, és hogy katonatársaik nevét sem mindig ismerték. Márpedig a hadtörténészek szerint a bajtársak összetartása létfontosságú alkotóeleme a harci szellemnek. 

Bevetés előtt

Ez utóbbit, illetve a VKH jelentőségét irónikus módon az amerikai katonai jelenlét is aláásta. Ahogy az első részben már említettem, 1965-től néhány évig nem kaptak lehetőséget a bizonyításra, és csak 1967-től kezdve vettek részt nagyobb volumenű műveletekben. Mindez a késlekedés később megbosszulta magát az amerikai kivonulás után. Ennek kapcsán az egyik veterán így nyilatkozott:

“Lehangoló volt. Mikor a Vietnámi Néphadsereg [1965-ben] felbukkant a Közép-vietnámi-felföldön, úgy dobtak félre minket, mint elrohadt gyümölcsöt. Hogyan is építhetne valaki nemzetet jól képzett hadsereg nélkül, amelynek tagjai tudják, miért harcolnak, de esélyt is kapnak a harcra?”

Az egyes alakulatok teljesítménye és harci szelleme nemcsak az adott időszaktól, hanem a parancsnoktól is függött, illetve az egység státuszától. Nem meglepő, hogy a légideszantnál, a rangereknél, a tengerészgyalogságnál vagy a Különleges Erőknél jóval komolyabb volt, ahogy zsoldjuk is.  

"Mikor mehetek már haza?"

A dezertálás mértéke példátlan nagyságú volt, s ebben a fentieken túl más tényezők is közrejátszottak. Ezek közé tartozott egyes parancsnokok engedékenysége, a támaszpontok életkörülményei, a háborúval kapcsolatos közöny, az olykor súlyos veszteségek vagy bizonyos elit egységek politikai célú alkalmazása, esetleg a túlzottan szigorú szabadságolási szabályok (eleinte minden katona tizenöt nap szabadságot kapott évente, amit két 7–8 napos szakaszban vehetett igénybe, márpedig ez aligha lehetett elegendő, hogy egy férfi eleget tegyen a családja iránti kötelezettségeinek). 1968-ban durván 1,8%-os volt a seregből lelépők aránya. Robert Brigham szerint a modern hadviselés történetében ez volt a legmagasabb dezertálási ráta. Az viszont hozzátartozik a történethez, hogy nem annyira az ellenségtől és a harctól való félelem, hanem inkább a családdal kapcsolatos aggályok és a katonaélettel kapcsolatos elégedetlenség vezette erre az embereket. Számos dezertőr egyébként idővel visszatért alakulatához – ők voltak azok, akik azért dobbantottak, hogy segítsenek odahaza az aratásban, vagy hogy hosszú idő után végre viszontlássák szeretteiket –, esetleg jelentkezett egy olyan egységhez, amely az otthonához közelebb szolgált, például a miliciákhoz. Az amerikai tanácsadók szerint a hivatalosan dezertőrként számontartottaknak valójában csak 20–30 százaléka hagyta ott ténylegesen a sereget. Ettől függetlenül a teljes dél-vietnami veszteség 77 százalékát a dezertőrök képezték. 1966-ban egyébként változtatások történtek a rendszerben, aminek meg is lett a pozitív hatása. A katonáknak innentől több jutalmat és bőkezűbb szabadságolási rendszert, illetve utaztatási lehetőségeket biztosítottak, ugyanakkor a büntetéseket is szigorították. A dezertálásért ezután öt év kényszermunka járt.

“Nézd meg, hogy él az amerikai katona: rendesen megfizetik, rendesen táplálják, támogatják, rendes szállása van, nem kell a családja biztonsága miatt aggódnia, míg harcol, eltávozást kap, néha még haza is utazhat, egy év múlva pedig hazamehet. Az átlagos dél-vietnami katona nem kap rendes támogatást, alig keres, még ha eltávon is van, nyomorog, és tudja, hogy még évek múltán is a hadseregben fog szolgálni.”
– Tram Buu százados

A dezertálás témaköréhez kapcsolódik, hogy számos (amerikai források szerint 1969-ig százezernél is több) vietkong és észak-vietnámi dezertőr is szolgált a déli erőknél a háború során, akik részben a “Chieu Hoi” (“tárt karok”) amnesztiaprogram keretében tértek át. A szükséges oktatás és kiképzés után többségüket a reguláris alakulatokhoz vagy a tartományi felderítőkhöz osztották be, de amerikai egységeknél is szolgáltak felderítőként, tolmácsként, illetve pacifikálási segéderőként. Mind a parancsnokkok, mind bajtársaik gyanakodtak rájuk, nemcsak megkérdőjelezhető lojalitásuk miatt, hanem mert rengetegen visszatértek később a másik oldalra, vagy éppen felszívódtak a déli alvilágban.

Több ezer nő is szolgált a hadseregben, ők leginkább kisegítő tevékenységet végeztek (irodistaként, ápolónőként, sofőrként stb.). Nagy részüket a pénzkereseti lehetőség motiválta, másokat a kalandvágy és a hazaszeretet. Alapkiképzést ugyanúgy kaptak, mint a többiek, utána pedig szakterületüknek megfelelő továbbképzésre mentek. Tanulmányi előmenetelüktől függően kapták meg első rendfokozatukat, és többen tisztképző iskolát is végeztek. 

 A VKH egyik női alakulatának felvonulása
a fegyveres erők napján

A tiszti állomány élesen elvált a legénységtől, mivel közülük többen is politikai összeköttetéseiknek vagy arisztokrata származásuknak köszönhették a posztjukat, ráadásul többségük francia iskolákba járt, és katolikus volt. Ezzel szemben a legénység és az altisztek többsége egyszerűbb származású és inkább buddhista. Parancsnokaik nagy része ugyanúgy nem tudott azonosulni velük, mint ahogy a legtöbb amerikai sem, nagyobb gondot jelentett, hogy nem is akartak. Rengetegen próbálták elkerülni az életveszélyes (vagy akár kényelmetlen) helyzeteket, és arra is sajnálták az időt, hogy jobb tisztekké váljanak. A korrupció sem volt idegen egyesektől: ők voltak azok, akik lefaragtak beosztottjaik zsoldjából, vagy magas kamatra adtak kölcsön nekik, kábítószerrel és prostituáltakkal kereskedtek, eltávozást csak fizetség ellenében adtak ki, esetleg eltitkolták egyes katonáik halálát, hogy továbbra is megkaphassák a nekik járó juttatásokat. A legénység jó része nem is bízott feletteseiben. A parancsnoki kultúra hiányát Westmoreland tábornok a haderő francia eredetére vezette vissza: a francia tisztek vezetése alatt ez egyszerűen nem alakulhatott ki, mivel náluk minden vietnámi parancsnok másodlagos szerepet kapott csak, és hadnagyi beosztásnál feljebb nemigen juthattak.  

“Szánalmas a helyzet, mert minden szinten az történik, hogy a semmittevő parancsnokok megtarthatják beosztásukat, sőt, előléptetést is kaphatnak, míg azokat, akik agresszív harccselekményeket folytatnak, lehet, hogy felmentik, ha vereséget vagy komoly veszteséget szenvednek. A zászlóalj- és ezredparancsnokok közötti kicsinyes féltékenység nagyobb súlyt kap, és elvonja a figyelmet az elsődleges feladatról, az ellenség becserkészéséről és megsemmisítéséről. Az ezred- és zászlóaljparancsnokok a nekik tetszőt utasításokat hajtják végre, a többit figyelmen kívül hagyják, vagy megváltoztatják. Hacsak nem sikerült az egész VKH-t funkciója szerint átképezni felsőbb utasításra, és a parancsokat nem teljesítik, nem érhető el elfogadható szintű hatékonyság.”
– John Paul Vann alezredes, amerikai tanácsadó

John Paul Vann alezredes (bal oldalon) dél-vietnámi és amerikai tisztekkel egyeztet. Erős kritikát fogalmazott meg nemcsak a déli, hanem az amerikai módszerek kapcsán is.

Ugyanakkor igazságtalan lenne elfeledkezni azokról a tisztekről, akik igenis törődtek az embereikkel, és a rendszer visszásságai ellenére is megpróbáltak helyt állni. Ők azért is nehéz helyzetben voltak, mert ahogy a fenti idézetből is kiolvasható, az agresszívabb, kezdeményezőkész hozzáállást a magasabb beosztásban lévő parancsnokok nem mindig nézték jó szemmel, hiszen ez magasabb veszteségekhez, és így kényelmetlen kérdésekhez vezethetett a kormányzat felől. A ‘75-ös összeomlás idején is számos példát találhatunk a végsőkig való kitartásra, és míg egyesek vagyonukat mentve elmenekültek az utolsó hetekben, mások az utolsó napokig harcoltak, és nem volt ritka az sem, hogy a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották. Azok egyébként, akik nem származásuknak köszönhették a beosztásukat, rendszerint egyetemi vagy középiskolai végzettséggel rendelkeztek. A tartalékos tisztek kilenc hónapos, a regulárisok pedig időszaktól függően 2-4 éves kiképzést kaptak. Ez utóbbi miatt is történhetett, hogy tisztekből és altisztekből 1971-ig állandó hiány mutatkozott (ami részben a gyors haderőbővítésnek is köszönhető), ennek ellenére fizetésük végig meglepően alacsony maradt. 

A hadseregkultúrára sajnos jellemző volt az önkritika teljes hiánya. Vietnámban, ahol mind a civil, mind a katonai életben rendkívül fontos a tekintély, a tisztek és altisztek számára egyszerűen nem volt mód a tanulságok feldolgozására, a történtek kiértékelésére úgy, mint az amerikai vagy az észak-vietnámi rendszerben. Westmoreland tábornok e téren is próbált hatni helyi tisztkollégáira, de úgy találta, a négyszemközti megbeszéléseken túl ilyesmire nincs lehetőség. 

Dél-vietnámi tisztek

Ellenfeleik, a Vietkong gerillái, illetve a Vietnámi Néphadsereg katonái nem tartották sokra a déli hadsereget, és lényegesen jobban féltek az amerikai, dél-koreai vagy az ausztrál erőktől. Ideológiai indíttatásból még a déli országrész létjogosultságát sem ismerték el, a hivatalos szóhasználatban ezért erőltették a “bábkatona”, a “bábhadsereg” vagy a “saigoni csapatok” elnevezések használatát. (Ezt a korabeli magyar sajtó és szakirodalom is átvette.) 

Az amerikai katonák többsége is lenézően viszonyult a helyi erőkhöz – amit az az alapvető vélemény formált, hogy “ha tudnának harcolni, nem kellett volna amerikaiaknak idejönni” –, de ez inkább csoportos nézet volt, mint személyes élmények eredménye, hiszen a csatatéren viszonylag ritkán találkoztak, és ez is csak 1968-tól lett gyakoribb (a déliekkel szorosan együttműködő tanácsadók pedig a kontingens kis részét képezték). Amikor ez mégis megtörtént, akkor sokféle benyomást szerezhettek, egyes alakulatok ugyanis lesújtó, mások viszont kitűnő teljesítményt nyújtottak. Mivel az amerikai sajtó is kevéssé érdeklődött a helyi erők tevékenysége iránt, az otthoni híradásokban is nagyobb hangsúlyt kaptak az amerikai műveletek, ami megint csak erősítette bennük azt az érzést, hogy valójában az Egyesült Államok vívja ezt a háborút. A kulturális különbségek, illetve a déli hadseregben, a lakosság körében és a kormányzatban is szép számmal dolgozó ellenséges ügynökök és besúgók aknamunkája szintén csökkentette a velük kapcsolatos amerikai bizalmat. Mindezek miatt emlegették néha a dél-vietnámi sárga-vörös zászló kapcsán, hogy azért ilyen színű, mert “ha egy vietnámi nem vörös [vagyis kommunista], akkor sárga [azaz gyáva]”. A Bien Hoa-i katonai temető bejáratánál látható szobor is viccelődés tárgya lett, és az a mondás járta, hogy nem véletlenül ábrázolta a művész a dél-vietnámi katonát ülő (vagyis passzív) testhelyzetben. Ha szóba kerültek, akkor a rádiós nyelvezetet használva általában a “Victor November” vagy a “kis emberek” megnevezés volt gyakori, de a legrövidebb és legáltalánosabb név mégis csak az “ARVN” volt.  

A dél-vietnámi katona szobra a Bien Hoa-i katonatemető bejáratánál

A helyiek amerikaiakkal szembeni hozzáállása egyébként hasonlóképpen nem volt igazán hízelgő: a tőlük kapott segítséget értékelték, ám nem vettek jó néven egyes amerikai módszereket (köztük a tűzerő túlzott kihasználását) és a bizonyos katonákra jellemző fölényesség, türelmetlenség, illetve kulturális érzéketlenség is ellenszenves volt nekik, esetleg húzódoztak a nekik tanított harceljárások alkalmazásától. A vietnámi jóval sztoikusabb és fatalistább a nyugati embernél, ezt viszont a tengerentúliak inkább hálátlanságként és közönyként érzékelték. 

Zöldsapkások a fegyverkezelési oktatásnál segédkeznek

Valós cél, követendő kormányzat, bajtársi összetartozás és ideológiai motiváció híján sok katona egyedül saját családja jövőjében találta meg a küzdelem értelmét. Az amúgy is erősen családcentrikus vietnámi társadalmon belül ez jelentette számukra az egyedüli biztos pontot. Úgy gondolták, ha családjukat meg tudják óvni, már nem hiábavaló a harc – ez azonban megint csak harci szellemüket gyengítette, hiszen saját túlélésük volt elsődleges a família szempontjából. A fentiek fontosságát húzza alá az a tény is, hogy amikor a déli országrész összeomlott, a családos katonák mindent elkövettek annak érdekében, hogy családtagjaikkal együtt meneküljenek, és amikor elhagyták az országot, a legtöbben akkor is együtt szöktek. (A háborút követő első évben az Egyesült Államokba érkező vietnámi menekültek 85 százaléka családostul jött.) A déli kormányzat rövidlátását bizonyítja, hogy meg sem próbálták ezt a kötődést kihasználni, és átvetíteni a nemzetre...

Családtagjaikkal együtt menekülő katonák

Végül röviden a regionális és népi erőkre is kitérnék. Náluk is súlyos gondot okozott a tiszthiány (ráadásul a tisztek inkább a reguláris haderőben akartak szolgálni), illetve a vezetés minősége, hiszen a fentiek miatt ez utóbbi sokszor a bürokratákra maradt. Az a tény pedig, hogy lakóhelyükön vagy annak közelében szolgáltak, több esetben azzal a dilemmával járt, hogy harc esetén el kellett dönteniük, családjukat vagy posztjukat védik-e. Nekik ráadásul nem járt szabadságolás, és semmilyen értelemben nem volt hátországuk. Egyesek emiatt 15–20 éven át harcoltak megállás nélkül. A szövetséges oldalon egyébként ők szenvedték el a legnagyobb százalékos veszteséget… 

A következő részben a taktikáról lesz szó.

A sorozathoz felhasznált források:

• A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Armies of The Vietnam War 1962–75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
• ARVN – Life and Death in the South Vietnamese Army (írta: Robert K. Brigham; University Press of Kansas 2006) 
• In Pharaoh’s Army – Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• South Vietnamese Soldiers – Memories of the Vietnam War and After (írta: Nathalie Huynh Chau Nguyen; Praeger 2016)
• The ARVN (Viet-Nam Info Series 20, The Armed Forces of RVN 12-69)
• The Tragedy of the Vietnam War: A South Vietnamese Officer’s Analyis (írta: Van Nguyen Duong; Macfarland & Company 2008) 268 o.
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• Tiger Stripe (cikk a Combat & Survival 2005. szeptemberi számából)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam Airborne (írta Gordon L. Rottman; Osprey 1997)
• Vietnam Marines 1965–1973 (írta: Charles D. Melson; Osprey 1992)
• Vietnam Studies: The Development and Training of the South Vietnamese Army 1950–1972 (írta: James Lawton Collins, Jr.; Department of the Army, 1975)
• Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
• Voices from the Second Republic of South Vietnam (1961–1975) (szerkesztette: K. W. Taylor; Cornell Southeast Asia Program Publications 2014)