A háború még nem ért véget

Az afroamerikai katonák vietnámi élményei már számos kötet témájául szolgáltak, de a téma valamiért nemigen kapott önálló játékfilmet, bár tény, hogy több olyan alkotás is akad (például a Hamburger Hill), ahol a készítőknek sikerült mellékesen belesimítaniuk a forgatókönyvbe ezt a vonalat is. Spike Lee rendező, író és színész, aki már számos filmjében foglalkozott a fekete közösségekkel, a rasszizmussal és a kapcsolódó politikai kérdésekkel, legújabb darabjában azonban kimondottan erre fókuszál.

Négy egykori bajtárs érkezik a jelenkori Vietnámba, akiknek feltett szándéka, hogy megtalálják egykori őrmesterük földi maradványait, nem mellékesen pedig az általuk annak idején talált és elásott láda aranyrudat. A múltban gyökerező összetartozásuk azonban nem óvja meg őket a belső viszályoktól, ráadásul az, amire készülnek, kétesélyes, sőt veszélyes...

Komoly várakozással és kíváncsisággal ültem le megnézni ezt a filmet, de az egymást érő benyomások sajnos egyre jobban elvették a kedvemet. Az egyik dolog a forgatókönyv. Míg az alaptörténet szépen megadja a kezdőlökést a cselekménynek, és a visszalátogatás nagyon szép metaforája lehetne a múltbeli sebek feldolgozásának, a történet fokozatosan átmegy egyfajta tanmesébe. Az egykori bajtársak összetartozását sikerült kellően aláhúzni, bár a hiányérzet is kerülgetett, ugyanis az elesett barát és szellemi vezető, Norman jelentőségét egyszerűen aláássa a másik szál, vagyis az arany utáni kutatás súlya, illetve ennek következményei. Értem ugyan, hogy dramaturgiai szempontból miért volt az előbbire szükség, de összességében kiegyensúlyozatlanra sikeredett emiatt a történet. Emellett véleményem szerint kevés benne az igazán feszültségteljes vagy érzelemdús rész, bár tény, hogy ami ilyen, az működik. Összességében így sem nevezhetném drámainak vagy izgalmasnak, sőt itt-ott kiszámítható. (Például amikor az egyik vita során az egyik bajtárs teátrálisan hátrálni kezdett, borítékolni tudtam volna, hogy mi fog történni – és sajnos bejött.) Mindezek miatt a bő két és fél órás játékidőt soknak tartom.

A karakterek kidolgozottsági foka sajnos gyökeresen eltér, még a főszereplők vonatkozásában is. A karaktervezetéssel sem voltam elégedett, ráadásul a történet egy pontján egyszerűen elhidegültem az összes(!) szereplőtől, és onnantól fogva egyszerűen nem is izgatott a sorsuk. A főszereplők színészi képességeivel nincs baj, inkább a szkript említett hiányosságai vágnak alájuk. Az is furcsa, hogy az ötven évvel korábban játszódó jelenetekhez arcukat nem fiatalították meg eléggé, és nem is helyettesítették őket fiatalabb színészekkel, márpedig a háborús jelenetek csekély hossza folytán ez talán nem okozott volna gondot, és hát nehéz elsiklani afelett, hogy ezen színészek átlagéletkora durván 65 év. (A Vissza a csatatérre esetében ezt még meg tudták oldani, de itt kilóg a lóláb.) A leghangsúlyosabb szerep egyébként Delroy Lindóé, akit olyan filmekből ismerhetünk, mint a Domino vagy a Holtpont, de vietnámi vonatkozású szerepe is volt az Amerikai graffiti 2-ben (mi több, erre a vége főcím előtt egy onnan kivett képpel is utalnak). A mellékszereplők között Jean Reno lehet ismerős, aki azonban tehetségéhez méltatlan sablonkaraktert kapott, és emiatt nem igazán tud hozzátenni ehhez a filmhez. 

A történetben tapasztalható társadalomkritika érezhetően kétélű, ami viszont a pozitívumok sorát erősíti. Értem ezalatt azt, hogy bár a máshonnan is ismerős polgárjogi szlogenek most is előfordulnak, a főszereplők, a fekete bajtársak belső konfliktusai, egymással szembeni agresszív beszédstílusa egyfajta önkritikaként is felfogható. Ugyanakkor az utólagos történelmi belemagyarázást nem sikerült megúsznunk. Ez inkább utalások szintjén, de sajnos benne van a szkriptben. Például egy emlékképben Hanoi Hannah, az egykori észak-vietnámi rádiós bemondó szájába adták, hogy bár az amerikai lakosság 11 százaléka fekete, a vietnámi kontingensnek aránytalanul nagy hányada, 32 százaléka. (Erről egy másik cikkben leírtam, hogy bár a háború első éveire valóban ez volt jellemző, a konfliktus végeztével összesített adatok már nem ezt mutatják, és ebben komoly szerepe volt a polgárjogi mozgalmaknak; a Vietnámban szolgálóknak 10 százalékát, a végső veszteséglistának 12,5 százalékát tették ki az afroamerikaiak.) Vagy amikor az egyik bajtárs büszkén kijelenti, hogy az ő apja Normandiában szállt partra, és egy rakás nácit kinyírt... Nos, Normandiában nem szálltak partra harcoló fekete alakulatok, legalábbis a D-napon biztosan nem, mert csak 1944 végén adtak először puskát a Nyugat-Európában szolgáló afroamerikai legénység kezébe, és ez történelmi tény. Ezeknél sokkal őszintébbnek találtam a csónakos halárus kirohanását, aki a túravezető vagy a jómódú üzletasszony mellett a vietnámi oldalt és a civil áldozatokat képviseli.

Bár a vietnámi forgatási helyszínek és a viszonylag nagy létszámú helyi statisztéria sokat dob a képi világon, a film vizualitása összességében még így is sok kívánnivalót hagy maga után. A fényképezés színvonaláról ugyan nem tudnék rosszat mondani, a fizikai értelemben vett effektek pedig szintén hitelesek, ám ott, ahol CGI-jal oldották volna meg ezeket, sajnos olyan nívótlan megvalósítást láthatunk, ami ma már egy komolyabb számítógépes játéknál is égő lenne. Ilyen a bántóan mesterséges UH-1-es, vagy némelyik napkelte és egyes csatajelenetekben a torkolattüzek. Értem, hogy nem szuperprodukcióról van szó, hanem egy szűk 40 millió dollárból összehozott produktumról, de 2020-ban ennél már akkor is többet várhat el a néző.

Bizonyos részeknél a vágás is kimondottan amatőr. Kezdhetném a főcímmel, amelybe számos történelmi eseményt és arcot belesűrítettek. Egy ilyen montázs tud nagyon jól is működni, lásd például Oliver Stone JFK-jét, ahol az előzmények pergő ismertetése kiválóan megágyaz a történetnek. Nos, jelen esetben nagyon megszaladt a készítők keze, mert szükségtelenül sok és a kevésbé beavatottak számára túlságosan gyorsan váltakozó képet kapunk, amelyeknek még a feliratát is el kellene tudniuk olvasni és értelmezni. Az sem igazán profi megoldás, hogy a narratívát a film során időről időre megszakítják híradásokból kivágott részek vagy korabeli fotók, rajtuk a kötelező szöveges magyarázat. Ezek egy része technikai értelemben valóban segíthet az elhangzottak értelmezésében (például Milton Olive közlegényről, aki élete árán megmentette bajtársait egy gránát robbanásától, és akinek neve önmagában nem sokat mond a mai nézők többségének), de ebben a játékfilmben nagyon sután hatnak, ráadásul némelyik tagadhatatlanul és erőltetetten politikai tartalmú (amikor a Donald Trumpot és a mögött csápoló demonstrálót mutatják, a feliratban az elnök neve helyett a gúnyneve szerepel, amely arra utal, hogy a vietnámi háború idején állítólagos talpi sarkantyú, vagyis egy rendellenes csontkinövés miatt kapott felmentést a katonai szolgálat alól). 

A filmzene sem változtatott sokat az összhatáson. A klasszikus slágerek persze most is működnek, de Terence Blanchard instrumentális zenéje többször is túlheroizált, ráadásul egy helyen magával a zenevágással és -hangerővel is gond van. Ezek után tényleg nem értem, hogy az amúgy nagyon profi kivitelezésű alkotásokat listázó Netflixnél mindezt miért hagyták? Nem volt ott egy felügyelő kolléga, aki megnézte volna, és szóvá tette ezeket a technikai bakikat? 

A filmet eredetileg a 2020-as Cannes-i filmfesztiválon kívánták bemutatni, hogy aztán korlátozott mozis terjesztés után menjen a Netflixre, de a koronavírus-járvány közbeszólt, így június 12-én végül is a csatornán került sor a premierre. Úgy érzem, Lee-éknek se a mondanivaló, se a forgatókönyv, se a technikai megvalósítás terén nem sikerült hiánypótló darabot készíteni a témában, de kíváncsi vagyok az olvasók véleményére, ezért, ha láttátok már a filmet, kérlek, osszátok meg gondolataitokat a kommentszekcióban.  

Az 5 bajtárs
(Da 5 Bloods)
Netflix 2020 (154 perc)
Rendező: Spike Lee
Főszereplők: Delroy Lindo, Jonathan Majors, Clarke Peters
Zene: Terence Blanchard