Egy helikopterpilóta visszaemlékezése

Bár a helikopterháborús cikkekben többször is előkerültek a pilóták rövidebb megszólalásai, egy teljesebb visszaemlékezést is szerettem volna szerepeltetni a sorozatban, ehhez pedig Larry Brown zászlósét választottam, aki először 1967–68-ban az 1. légimozgékonyságú hadosztály 9/1. zászlóaljánál szolgált az Oregon-harccsoport kötelékében Chu Lai körzetében, majd hadnagyként tért vissza 1970-ben. Túlnyomórészt felderítő pilótaként működött, és a vietnami viszonyok között nagy szó, hogy ilyen minőségben két turnust is túlélt.

1967 novemberében a B századnál voltam pilóta egy felderítő helikopteren. Chu Laitól északra, a tengerpart mentén, a homokpados vidéken működtünk már egy ideje. Ide-oda repkedtünk, elég sokszor akadtunk ellenséges egységekre. Ezen a bizonyos napon a századpéká két csatahelikopterünkkel egy gyalogos alakulatnak asszisztált, akik tűzharcban álltak. Egy srác odalentről segítséget kért: "Mind meghalt! A szakaszvezetőm, mindenki halott!"

A területet egy gyalogszázad fésülte át. A rosszfiúk szétszórt, álcázott lövészgödrökben és kisebb bunkerekben bújtak meg. Megvárták, míg az elöl haladó szakasz átsétál köztük. Így a teljes elővédet sikerült elszakítaniuk a többiektől. De a század többi része is ugyanígy járt, ezért nem tudtak segíteni nekik. A VNH-sok ott voltak köztük és körülöttük, mindenfelé. Megmondtam a kölyöknek, hogy ne mozduljon és ne csináljon semmit.

A sárgák számára most az álcázás okozta a gondot. Felfelé ugyanis nemigen tudtak tüzelni. Mi ott lebegtünk felettük, géppuskákkal lőhettünk, és gránátokat dobhattunk rájuk, de alig-alig viszonozták a tüzet. Két vagy három óránkba telt, míg annyit elintéztünk közülük, hogy a gyalogszázad maradéka összegyűljön és védőállást vegyen fel. Sosem tudtam meg, mi történt a kérdéses sráccal, aki a rádiót kezelte. Nem tudom, hány rosszfiút intéztünk el aznap. Az első turnusom alatt 170 vagy 180 halottig jutottam, onnantól nem számoltam tovább. A számok akkor már nem sokat jelentettek.

Máskor meg megleptünk egy észak-vietnami műszaki századot Chu Lai környékén, a Baldy leszállóhelytől északra. Hívtak minket "Snoopyék" (a 3. dandár felderítői), hogy találtak egy ellenséges egységet, szétlőtték őket, és kéne egy kis segítség. Egyikük megmutatta, azt a hetet, akiket elintézett, és halottnak hitt. Elrepültem felettük, és rájöttem, hogy még élnek. Csak feküdtek ott. Megpördültünk, visszatértünk és lelőttük őket. Az egyik felugrott egy AK-val, és mielőtt eltaláltuk volna, tüzet nyitott. Egyenesen felé repültünk, és élesen elfordultam, hogy elkerüljem a golyókat. Egy helyen eltalálta a helikopter oldalát, szétvitte az egyik kábelköteget. Az összes műszerünket és rádiónkat kiiktatta ezzel, így vissza kellett térnünk a bázisra. Közben George Burrow őrnagy, a századparancsnok is odaért, és bekapcsolódott. A műszakiak odalent felugráltak, és menekülve rohantak végig az úton. Az őrnagy úgy hetven embert nyírt ki közülük. Mint egy céllövölde, olyan volt. A gépünk csak akkor ért vissza, mikor már majdnem vége is volt, így mi csak kettőt vagy hármat kaptunk el. Akkor zsákmányoltam az első AK-47-esemet, és onnantól mindig a gépemen tartottam.

Sosem felejtem el a napot, amikor a megfigyelőm, Buchanan (beceneve Blade, vagyis Penge volt), megsebesült a homokpadoknál. Egy gyalogszázad észak felé haladt a tengerpart mentén, és egy vadász-gyilkos párost kért, hogy derítsék fel azt a körzetet, ahova nemsokára beértek volna. Északkelet felé tartottunk, és Bobby Zahn kísért, egy Huey "Hog" fedélzetén, ami 48 rakétával volt felfegyverezve. Zahn kiválóan bánt a rakétákkal, nagyon ritkán vétette el a célt.

Hátulról közelítettük meg a gyalogszázadot. A zászlóaljparancsnokuk egy parancsnoki helikopterben körözött felettük, és utasítást adott, hogy induljanak tovább. A századparancsnok viszont légi felderítést akart. Nem tudhatta, mi van előttük, de azt mondta, hogy nem tetszik neki. Elszáguldottunk előttük, aztán visszafordultunk feléjük. A nyílt, homokos területen elszórva kisebb bokrokat láttunk. Ezek viszont valahogy nem illettek a környékhez. Blade tüzet nyitott némelyikre, és két fickót el is intézett ezzel. A vietek tehát növényi álcát kötöztek a hátukra, és úgy félméteres gödröket ástak, abban gubbasztottak, így távolról bokornak tűntek.

Visszarepültem a gyalogságunk fölé, és közöltem, hogy a földhányás mögötti terület tele van ellenséggel. A zászlóaljparancsnokuk nagyon bepöccent, még mindig azt követelte, hogy nyomuljanak előre. A katonák neki is készültek, de azt mondtam nekik, várjanak. Hívtam a parancsnokukat, és elmondtam, hogy az embereivel szemben ellenség tanyázik. Meg akartuk jelölni a környéket füsttel, mielőtt elindulnának. 

Újra észak felé repültünk, és ötven méterre lehettünk a gyalogosok előtt, mielőtt az első bokrok fölé értünk. Elfordítottam a gépet, hogy Blade kidobhassa a füstgránátot. Erre egy rosszfiú ugrott fel odalent, és lövöldözni kezdett. Először csak pár lövés jött, aztán már mindenfelől érkezett a sorozattűz. Ordítottam Blade-nek, hogy viszonozza, meg Bobbynak, hogy lőnek ránk. Átnéztem Blade-re, aki összegörnyedt az ülésében. Az egyik első lövedék áttört a sisakja vizorján, és az orrától jobbra, a szeme felett találta el. A gép belseje vérvörös volt már. Csak pár másodpercig tarthatott, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Zahn később elmesélte, hogy alattunk, mintha a talaj is lángra lobbant volna. Jött, és mind a negyvennyolc rakétáját egyetlen rárepüléssel kilőtte körénk.

Aztán éreztem, hogy valami eltalálja oldalról a lábamat. Egy lövedék átfúrta a lőszeres dobozt a két ülés között, aztán az oldalzsebemben tartott két AK-tárat, és a bőröm alá ment. Lenéztem, és láttam, ahogy egy golyó átfúródik a nadrágszáramon a bakancsom felett, és a térdemnél jön ki. Egy másik lövedék el is találta ezt a lábamat, és csúnya, vérző sebet ejtett. Az egész pilótafülke felforrósodott a rajta átzúgó golyóktól. Durván megszegecseltek minket. Aztán az egész műszerfal szétrobbant. Olyan érzés volt, mintha valaki lendületből képen törölt volna egy vizes törölközővel. Nem láttam rendesen.

Megpróbáltunk visszarepülni a támaszpontra, de rossz irányba tartottunk. Épp csak ki tudtam venni a környezetemet, ezért nem teljesen vakon repültünk. Bobby Zahn beállt mellénk, és a rádión át irányított minket. A szemem égett, és minden elmosódott előttem. Az alsó üzemanyagtartály át volt lyuggatva, így mindenhonnan folyt a nafta. A csatahelikopterekről ezt látták, így tudták, hogy ramaty állapotban vagyunk.

Blade ekkor megpróbált felülni. Próbált a mikrofonján át beszélni hozzám, de nem hallottam. Ő viszont hallott engem. Azt mondtam neki, hajtsa hátra a fejét, és ne mozogjon, hamarosan biztonságban lesz. Elértük végül a leszállóhelyet. Letettem a gépet, közben rendesen kompenzálnom kellett a szétlőtt irányítómechanizmust.  A két csatahelikopter géppuskásai kiszálltak, és felénk indultak. Odanyúltam, hogy lekapcsoljam a hajtóművet, de az egyszerűen leállt. Elfogyott az üzemanyag.

Aztán valaki rángatni kezdte a biztonsági övemet, hogy segítsen kiszállni. Azt hittem, az egyik géppuskás az, de valójában Blade volt ott. Már kiszállt, és átjött, hogy segítsen nekem. A többiek is befutottak. Feltettek minket egy mentőautóra, és a segélyhelyre vittek.

Csupa vér voltam, bár a nagyobb része Blade-é volt. Először őt látták el, csak aztán engem. Sebek voltak a lábamon és fémszilánkok a szemem körül, de egész jó állapotban voltam. A doktor azt mondogatta, hogy valahonnét ismerős vagyok neki. Felismert a sárga lovassági kendőmről. Korábban, októberben megsebesültem, és megpattantam a kórházból, hogy visszamehessek a századomhoz. Annyira nem örült most nekem. Az éjszakát a mentőhelikopterek legénységének bunkerében töltöttem olyan osztálytársaimmal, akik most mentőpilótaként szolgáltak.

Egy másik doktor kicserélte a kötésemet másnap reggel. Mr. Flannigan elrepült értem, és megmutatta az OH-13-asomat. Három lövésnyom ásítozott a farokrész tövében, és több mint húsz a rotorlapáton. A farokrotor kábelét szétlőtték. Blade védőmellényének fémlapjában kilenc golyó volt. Az enyémben hét. A hajtómű, a rádiók, és a műszerfal odalett. Az egyik antennát is ellőtték, az üzemanyag-tartályokban meg öt-hat lyuk volt. A szerelők szerint ilyen sérülések mellett ennek a gépnek ott helyben le kellett volna zuhannia.

Egy nap Chu Laiban történt, hogy új M-60-ast kapott a század. A megfigyelőm, Don Crosby őrmester már régóta használta a saját géppuskáját. Átment a felderítőhöz, aki az új fegyvert átvette, és magasabb rendfokozatára való hivatkozással cserélt vele. Úgy gondolta, ő a rangidős megfigyelő, mi vagyunk a rangidős megfigyelő legénység, ezért az új géppuska őt illeti. Én a régivel is meg voltam elégedve. Meg is mondtam neki, hogy ha mégse működne, kérje vissza a másikat.

Másnap reggel már napkeltekor repültünk a tengerpart mentén, egy gépesített lövészalakulat előtt. Kiszúrtam négy embert egy árokban. Ráérősen tettem egy kört, megint elrepültem felettük, mintha csak folytatnám a rutinszerű felderítést, közben Crosby géppuskája is másfelé nézett. Crosby viszont közben lenézhetett, és megerősíthette, anélkül, hogy elriasztaná őket. Rézsútosan repültem rájuk, és megsoroztam őket, aztán megfordultam, hogy Crosby elintézhesse őket. A csúszótalpra erősített géppuska rendet vágott köztük.

Élesen jobbra fordultam tehát. Crosby úgy hat golyót lőhetett ki, mikor az új fegyver elakadt. Elhárította, tüzelt, aztán öt újabb lövés után megint elakadt. Minden alkalommal hárította, a géppuska pár golyót kiköpött, aztán újra beragadt. Szóval megsebesítettük őket, de nem tudunk végezni velük. Megpróbáltuk Crosby M-16-osával, meg lenyomtam a gép orrát, hogy a rögzített géppuskáinkkal megoldjuk, sőt még gránátokat is dobáltunk. Ő egy ponton még a géppuskát is hozzájuk vágta volna, de megmondtam neki, hogy ne csinálja, a végén még az ő kezükben rendesen működne. Végül három emberrel végeztünk, náluk fegyverek és rádió volt, a negyediknek viszont sikerült kereket oldania a bozótban. Mikor aztán visszaértünk a Porazzo leszállóhelyre, Crosby elindult felkutatni a régi géppuskáját. Valamiért hátravitték Chu Laiba, úgyhogy úgy kellett visszafuvaroztatni. Közöltem Donnal, mielőtt legközelebb cserélgetni kezd, ellenőrizze az új nagyvasat.

November végén a Rózsaszín párosunkat bevetésre küldték egy völgybe, nyolc-tíz kilométerrel a Ross leszállóhelytől délre. Aznap is Don Crosby volt a megfigyelőm. John Fegg ült a minket kísérő csatahelikopterben. A lehallgatóink háromszögeléssel beazonosítottak egy falut, ahonnan adást fogtak. Ez három kilométeren belül volt ahhoz a helyhez képest, ahol egy héttel korábban, november 13-án szarba léptünk, és huszonhét helikopterünk odaveszett.

Átrepültünk a falu felett, és nem találtunk semmit. Az nem volt szokatlan, hogy embereket nem látunk, de általában állatok azért akadtak. Egy csirkét vagy valami lábasjószágot ilyenkor mindig ki lehetett szúrni. Itt viszont hátborzongató módon semmi nem mozdult. Felállt a hátunkon a szőr, ahogy nézelődtünk. Mondtam is Johnnak, hogy valami nem stimmel. Aztán észrevettünk egy kis patakot, ami átfolydogált a falun, és bő egy méter széles lehetett.

Párszor átrepültünk felette, Crosby meg azt mondta, menjek vissza megint. Mintha látott volna valamit a patakban. A víz közepén néhány levél táncolt, beleakadtak valami rádiódrótba, amit a vízfelszín alatt feszítettek ki. A levelek nélkül sosem vettük volna észre. Megkerestük, hol vezet ki a patakból, és ennek nyomán egy csomó lövészgödröt találtunk a parton, de embert még mindig egyet sem. Valami nem klappolt, de nem tudtuk, mi.

Aztán Crosby meglátott valamit egy árokban, és azt mondta, tegyek egy kört. Szóltam a csatahelikopternek, hogy lesz egy kis lövöldözés. Lassítva lebegni kezdtem, míg Crosby az M-60-asával belelőtt az árok végén egy halom levélbe. Valami felrobbant. Elrántottam a gépet az ároktól, aztán tettem egy kört. A lövedékek egy aknagránát fenekét találták el. Végigrepült az árkon, és nem robbant fel, de mi frászt kaptunk tőle. Aztán rájöttem, hogy banánfaleveleket látunk mindenfelé, de a faluban nincs is banánfa.

Valahányszor odavágtunk egy repeszgránátot egy-egy ilyen levélhalomba, találtunk valamit: egy 60 millis aknavetőt, hátrasiklás nélküli lövegeket, egy 7,62-es és egy 12,7-es géppuskát meg még sok mást. Vagyis lepakoltak mindent a földre, és hibás növényi álcát használtak hozzá. Csak a banánleveleknek köszönhető, hogy megtaláltuk. Ott lebegtünk egy nagyobb nyílt rész felett, legalább 15 méter átmérőjű volt, és Crosby odavágott egy gránátot. Tele volt VNH-s hátizsákokkal. A csatahelikopter közben jelentette a dandárnak, hogy mit találtunk, azok viszont szkeptikusak voltak. Nem tudták, hogyan működünk, hogy alacsonyan lebegünk. Olyasmiket kérdeztek, hogy "Hogyan szúrhatták ki a drótot a levegőből?" Addigra alig maradt üzemanyagunk, és vissza kellett indulnunk. A minket felváltó gépen új pilóta és új megfigyelő ült. Elmondtuk nekik, mit keressenek.

Negyedórát sem töltöttünk a földön a Porazzo leszállóhelyen, mikor az őrnagy odajött Crosbyhoz, és megkérdezte, hogy nézett ki a hátrasiklás nélküli löveg meg az aknavető. Crosby válaszolt, aztán a tiszt odajött hozzám, és megkérdezte, mi a frász folyik itt. Nem tudhattuk, hogy míg mi újrafegyvereztünk és újratöltöttünk, a másik felderítő átvette a helyünket, de ők nem találtak semmit. Ez megerősítette a dandárparancsnokság gyanúját, hogy csak kitaláltuk az egészet.

Burrow őrnagy arra kért, mutassam meg neki, mit találtunk. Crosbyval kicsit bepöccentünk, miközben visszafelé repültünk a falu felé. Meséltünk az őrnagynak a banánlevelekről, meg hogy ilyen nyomok után kell kutatnunk. Nemsokára talált egy harminc centi mély árkot, benne levelekkel. Crosby odapottyantott egy gránátot, ami egy hátrasiklás nélküli löveg mellett robbant, még a csöve is belependült a robbanásba, és a légnyomás kiemelte az árokból. Ahogy beleszóltam a rádióba, próbáltam elhumorizálni a dolgot: "Hatos, nem vagyok biztos benne, de szerintem ezt hívják 57-es hátrasiklás nélküli lövegnek." 

Még több felszerelésre bukkantunk, miközben Hatos észak felé repült, és próbált kikönyörögni a dandártól némi gyalogságot, hogy ideküldhesse őket. A dandár viszont teljesen le volt kötve nyugatra, tartalékuk nem volt. Mi meg nem hozhattuk a saját légimozgékonyságú gyalogságunkat, a Kékeket, mert nem tudtuk, mekkora az ellenséges alakulat. Öt kilométerrel arrébb volt egy páncélos egységünk, de gyalogsági támogatás nélkül nem akarták őket ideküldeni. Közben találtunk néhány lejáratot, úgy másfél méteresek lehettek. Három-négy méter mélyre nyúltak, onnan hatalmas alagútak vezettek tovább. Akkor már nyugodtan jelenthettünk volna tizenhárom rózsaszín elefántot is, elhitték volna nekünk.

A dandár csak tüzérségi támogatást és légi csapásokat tudott biztosítani. Mire eltávolodtunk onnét, hogy ne legyünk útban a tüzérségi gránátoknak, tizenhárom nehézfegyvert is találtunk. A Vietnami Néphadsereg 3. hadosztályának egyik alakulatát füleltük le, és a nehézfegyverzetüket éppen felállították volna a faluban. Elkövették azt a hibát, hogy a hegyekben talált banánlevelekkel álcáztak mindent. A légierő vadászbombázói késleltetett gyújtású 225 kilogrammos bombákat dobtak. A talaj több helyen berogyott. Látunk egy bedőlt alagutat: nagyjából tizenkét méter széles volt és harminc méter hosszú. A falu alatt egy egész alagútrendszer húzódott.

Csak egy embert találtunk. Egy sövény mellett bukkant fel egy lövészgödörből, és Crosby elintézte. A bevetés után az őrnagy elnevezett "Szuperfürkésznek". Másnap hajnalban visszatértünk, és addigra persze semmi nem maradt, csak a levelek hevertek ott. A falu északnyugati szélén egy kitaposott, egy méter széles ösvény húzódott a Sárkány-völgy felé, a Ross leszállóhelytől nyugatra. Rengetegen menekültek arra.

December 5-én csak úgy ücsörögtünk a bázison. A műveleti területen akkortájt nemigen találtunk semmit. Volt egy új Vörös vezérünk (csatahelikopter-szakaszparancsnok), és Burrow őrnagy úgy vélte, jó alkalom lenne kivinni őt és megmutatni a környéket. Felszálltunk, repkedtünk egy sort, és a Hatos javasolta, hogy mutassam meg neki azt a bizonyos drótot, amit pár nappal korábban találtam. A felderítő kopterrel alacsonyan jöttem be, a Hatos és az új Vörös felettünk volt.

Nemsokára mindannyiunkra tüzet nyitottak a hegygerincről. A Hatos és a Vörös is begyűjtött pár találatot, mi meg lőttünk egy kis dombra. Mindenfelé nyüzsögtek. Már alkonyattájt történt ez, de a Hatos be akarta vetni a Kékeket. Gyorsan kellett odavinni őket, aztán kiemelni. Le is szálltak, és úgy gyűjtötték a szuveníreket, mint a hétszentség. Kilenc pisztolyt, tizenkét kilónyi dokumentumot, egy november 13-án zsákmányolt amerikai térképet, és sok más cuccot találtak.

A papírokból kiderült, mi a tervük a Que Son-völgybe tervezett műveletük során, illetve a Tet-offenzíva előzetes anyagai is ott voltak. Megöltük a 3. VNH-ezred parancsnokát és törzsét, a 2. VNH-hadosztály két törzstisztjét, köztük az alakulat politikai tisztjét, egy ezredest. Westmoreland tábornok és vezérkara másnap feltűnt, hogy átnézze a dokumentumokat. Nem mindennapi zsákmány volt.

Ugyanebben az időszakban a Ross leszállóhelytől nyugatra operáltunk, egy veszélyes körzetben, a Sárkány-völgyben (vagy Antenna-völgyben). Éppen túl voltunk egy harcérintkezésen, el is intéztünk néhány rosszfiút. Egy gyalogszázadunk tevékenykedett ott, és a kirendelt Rózsaszín párosunk szólt nekik, hogy legyenek óvatosak. A páros akkor már visszaindulni készült a bázisra, és nem tudott volna támogatást nyújtani.

Nem tudtuk, hányan vannak ott, és a pilóta meg is mondta a századparancsnoknak, hogy ne küldjön előre túl kicsi osztagot. Öt embert küldött, akik egy rizsföld felénél jártak, mikor a sárgák a fasor menti lövészgödrökből és bunkerekből tüzet nyitottak. Egy srác a rizsföldön feküdt, egy földhányás mellett. Egy másik a földhányás tetején. Két másik egy bombatölcsérben ragadt. A gyalogság légi fedezetért könyörgött, hogy el tudjanak szakadni, és kihozhassák onnét az embereiket.

Két Rózsaszín páros gondoskodott az elvágott katonák fedezetéről. Mikor az elsőnek vissza kellett térnie a bázisra üzemanyagért és lőszerért, mi ott maradtunk. Néhányan odalent megpróbáltak odakúszni a többiekhez, de eltalálták őket. Végül azt mondtam a megfigyelőmnek, csak úgy tudjuk megmenteni őket, ha beállunk közéjük és a rosszfiúk közé.

Néhány áthúzás és karjelzés után leereszkedtünk a fasor és a katonák közé, azzal tüzet nyitottunk. Az egyik gyalogos felugrott és visszarohant a többiekhez, pajzsként használta a helikoptert. Még egy forduló, még egy katona. Végül hármat mentettünk így ki, de a negyediket ott kellett hagyni a földhányáson. Kemény dolog így otthagyni valakit.

Pár hónap múlva Evansben voltunk, és odajött egy gyalogos, hogy bemutatkozzon. Megkérdezte, én vagyok-e Fehér Egy-Négyes, és mikor igennel feleltem, azt mondta, emlékszik rám a szarvasbőr kesztyűmről meg a sárga kendőmről. Aznap többek között őt mentettük meg. "Azért jöttem, hogy elmondjam, csak én mehetek közülük haza. A többiek mind elestek, vagy belehaltak a sebeikbe. El akartam mondani, hogy azért mehetek haza, mert ott voltak, és segítettek nekünk."

A kitüntetések meg a többi baromság, minden, amit azóta kaptam, nem ér annyit, mint ez a pár perc, és amit ez a katona mondott. Csak azt sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére. Valamikor jó lenne megint találkozni vele.

Az 1968-as Tet-offenzíva idején Camp Evansben voltunk, Huétól északnyugatra. Egyik nap őrhajókat kísértünk a parti vizeken, és egy falu közelében repültünk el, ahol egész délelőtt heves harcok folytak. A közepén egy vietkong zászló lobogott. A lövegeink megdolgozták, az őrhajók is tüzeltek rá, de ha fölérepültünk, még mindig gondot okozott az ellenséges tűz.

Már esteledett, és egy utolsó páros érkezett, hogy felváltson minket. Tudtam, hogy már nem jövünk ide vissza. Berepültem a falu központja fölé az óceán felől, közben hevesen tüzeltek. Mikor odaértem, lefékeztem az OH-13-assal, és lebegni kezdtem a zászlórúdnál. A megfigyelő kihajolt, levágta a zsinórt, és bevonta. Akkor elszabadult a pokol mögöttünk. A minket váltók később azt mondták, szemetek voltunk, mert addig is elég forró volt ott a helyzet, de miután levágtuk a zászlót, még jobban elmérgesedett. Az a zászló a mai napig megvan.

Volt nálunk egy bizonyos Ricktaun hadnagy. "Vörös bárónak" hívtuk, mert német akcentusa volta. Ő vette át a felderítő szakaszt, miután átköltöztünk Camp Evansbe. Elhatározta, hogy ő lesz a legjobb szuperfürkész, és elnyeri tőlem a címet, amit Burrow őrnagy adott. Egy nap, az eligazítás után azt mondta nekem, hogy megdönti a rekordomat. "Kihívom magát. Aki holnap estig többet öl meg, az nyer." Ő egy OH-6-oson repült, én meg OH-13-ason. Akkor még mind a két típust használtuk.

Másnap reggel az első bevetésén egyet vagy kettőt szedett le. Mi kicsit később egyet öltünk meg Hué mellett. A nap folyamán összesen hetet kapott el, én négyet. Az aznapi utolsó bevetést én kaptam, mert ő kezdte a hajnalival. Beküldtek egy durva körzetbe, a Ba Long-völgybe, amit Evanstől egy hegygerinc választott el. Utáltam ott repülni. Kísérteties hely volt. A Vörös báró hívott, azt mondta, nem találunk ott semmit, nemrég repült arra, és nem látott semmit. Leereszkedtünk, és úgy fésültük át a völgyet. Egy ösvényhálózatot láttunk a lombok között. Hirtelen Crosby felkiáltott: "Fordulj meg!"

Lebegni kezdtünk az ösvény felett, Crosby meg tüzet nyitott a géppuskájával. Négyet vagy ötöt intézett el a lombozaton át, aztán megint felkiáltott: "Előre nézz!" Azt hittem, hogy mindjárt fának ütközünk. Előttünk egy hatalmas, robbanás okozta tisztás feküdt, ahol negyven-ötven ember rohangált. Megpördítettem a gépet, hogy Crosby rájuk lásson. Kiszúrt egy nagydarabot, aki pilótadzsekit viselt, és leszedte. Kínainak tűnt. Én láttam egy fehér trópusi sisakosat, de szem elől vesztettem. Rengetegen voltak ott, de őt nem láttam többször. Crosby persze azzal cukkolt, hogy nem is láttam. A gépet ezért visszairányítottam a patakmeder felé, és annak mentén repültünk tovább. Hamarosan újra észrevettem. A tag egy motoron ült, és egy 122 millis rakéta volt a hátára szíjazva. Eltaláltuk, és a fényjelzők begyújtották a jármű üzemanyagát. Tűz csapott ki a motor oldalából, és a fickó ide-oda csapódva repült végig a patakmedren. Alig tudtam megállni röhögés nélkül, mert tényleg nagyon mókásan nézett ki.

Visszaértünk Evansbe, jelentettem a látottakat, a hadosztály hírszerzőtisztje meg úgy döntött, vissza kell mennünk oda. Fel kellett szednünk a kínai kinézetű pofát. Akkor már sötétedett. Mr. Flannigan egy szállítóhelikopteren gyalogságot hozott. Mondtuk neki, hogy veszélyes helyre megyünk, és fedezni nem igazán tudjuk. Ahogy láttam, mindenkit leszedtünk, de nehéz volt biztosra mondani. Ott lebegtünk, és nem láttunk élő embert lent. Flannigan letette a madarát, és szólt, hogy ott is marad, hátha sietve kell felvenni a gyalogságot.

A Kékek átfésülték a környéket, és rátértek arra az ösvényre, ahol rájuk találtunk. A lombozat miatt nemigen tudtam volna őket fedezni. Négy halott észak-vietnamit jelentettek, aztán hirtelen robbanás. Egy sebesült sárga gránátot vágott a tisztáson várakozó helikopterbe. A gránát végigpattogott a fémpadlón, átrepült a raktéren, és a túloldalon robbant. Nem lőhettem, mert a sárga a Huey rotorlapátjai alatt feküdt. Valaki aztán lepuffantotta.

A Kékek visszajöttek az ösvényen, átvágtak a tisztáson, és nekivágtak a domboldalnak nyugati irányban, amerre az észak-vietnamiak menekültek. Még több holttestet találtak. Szóltam nekik, hogy ne ezzel törődjenek, irány a Huey. Visszamentek a tisztásra, náluk volt egy 7,62-es géppuska. Flannigan izgatottan kiáltott a rádióba: "Ekkora kéziágyút még nem is láttam!" A Kékek még felnyalábolták a pilótadzsekis ürgét is.

A hírszerzőtiszt várt ránk, mikor leszálltunk Evansben. Nem volt gyártási jelzés a pilótadzsekin, vagyis nem tudhattuk, honnét van. A tisztünk azt mondta, csak egy nagydarab észak-vietnami, de nem hallgattam rá. Tizenkét embert szedtünk le az akció során, vagyis mi nyertük a fogadást. A Vörös báró aznap este azt mondta, ezzel eldőlt a dolog. Megtarthattam a címemet. De Crosby sasszemének volt az egész köszönhető. Ő már tíz hónapja géppuskás volt, mikor én megérkeztem, ott volt a turnusom alatt, aztán még hat hónapot, és 1970-ben visszajött még egy menetre mint felderítő géppuskás.

Öt pilóta érkezett a Bravo századhoz ugyanazon a napon, 1967 márciusában. John Flannigan és én végigcsináltuk a turnusunkat. Az egyik meghalt. A két másik súlyosan megsebesült. Johnnal vigyáztunk egymásra. Egyikünknek muszáj volt túlélnie. A felderítő bevetések izgalma, a harc adrenalinlökete éltetett. Néhány dolog, amit akkor tettem és mondtam, velem maradt.

Időnként tartottunk versenyt. A századpéká vett egy rekesz sört, és a legtöbb találatot elérő helikopter legénysége kapta. Többször megnyertem, mint ahányszor lecsúsztam róla. Egy nap aztán megkérdezte tőlem a rádión, hogyan csinálom. Tipikus felderítő választ adtam, mondván, tudom, hogyan kell vadászni. "Hogyan?" Azt válaszoltam: "Az itteni falvakban vannak ezek a kis épületek, élénk színű zászlókkal. Mikor ilyet találok, bedobok egy foszforgránátot, és lelövöm azokat, akik kirohannak."

Ez persze csak vicc volt, hiszen nem lőttem szét a környék buddhista templomait, de páran meghallották. Elküldtek a káplánhoz. Elmondtam neki, hogy ez csak amolyan felderítő humor, ő meg ráhagyta. Aztán egy pszichomókushoz kellett mennem interjúra. A jelentésében az állt, hogy szeretem a munkámat, és tudok vele viccelődni. Valószínűleg őrült voltam, de épeszű emberrel ilyen munkát nem is tudnál végeztetni.

1970-ben kerültem vissza a 17/3. lovassági zászlóalj C századába ("Charlie Horse"). Eredetileg kiképzőpilóta voltam a CH-54-esen, de végül a felderítő szakaszba kerültem, ahol OH-58-asokkal repültünk. A században szabály volt, hogy az új felderítők ötven órát csinálnak végig másodpilótaként, mielőtt önállóan repülhetnének. Senki nem kérdezte, mit csináltam az első turnusuom alatt, így olyanok mellett ültem, akik két-háromszáz órát nyomtak le. Én több mint ezret csináltam már, de mintha senkit nem érdekelt volna. A kambodzsai behatolás idején már elég órát repültem, és megkaptam a saját gépemet. 

Egyik nap Tay Ninh-ben a tapasztaltabb srácok úgy döntöttek, elvisznek, hogy kipróbáljanak. Olyan körzetbe repültünk, ahol nemigen vártak ellenséges aktivitást. Ide néha kijöttek, de nem találtak semmit. Egy háromméteres fűvel borított térség felett lebegtem, ahol ösvényhálózat húzódott, és kiszúrtam egy kék esőköpeny darabját. A többiek eleinte nem látták, én mutattam meg nekik. Aztán egyre több és több embert találtunk. Azon a bevetésen ötöt intéztünk el. A többi legénység később megkérdezte a figyelőimet, hogy csináltam, meg hogy megmutattak-e nekem mindent. A válasz az volt, hogy: "Dehogyis, ő mutatta meg nekünk!"

Ez a két megfigyelő elkezdett mindennap velem repülni. A szakaszvezetőnk először azt hitte, hogy én viszem el mindig a két legjobb emberét, de kiderült, hogy nem. Olyan dolgokat mutattam nekik, amiket még sosem láttak.

Pár nappal később egy kitaposott ösvényre bukkantunk. A lábnyomok túl frissek voltak, hogy ne találjunk ott valamit. Annyira biztos voltam benne, hogy mindjárt történik valami, hogy meg is kérdeztem rádión, hogy ugye biztosan nincsenek saját erők a körzetben. Percek múltán egyre-másra találtunk ellenséges katonákat. A megfigyelők nem hittek a szemüknek: "Még több! Itt is!"

Miután végeztünk velük, átszóltam a csatahelikopternek, és kérdeztem, hányat szedtünk le. Nem tudta. Közöltem vele, hogy azért mondjuk bele a rádióba, hogy ők felírhassák a szélvédőre vagy valahova. Vissza kellett mennünk és megszámolnunk. Huszonegy holttest lett a vége. A megfigyelőm azon gondolkodott, hogy talán többet kéne lejelenteni, de az én filozófiám szerint azt jelentesz, amit láttál, és nem adsz hozzá semmit. Ha valaki utánajárna, és kiderítené, hogy többet állítottunk, nem bíznának bennünk. Egy gyalogszázad átfésülte a környéket, és huszonkét tetemet találtak, illetve még több vérnyomot.

A többi század tagjai kérdezgették is, hogy ki ez a Charlie Horse Egy-Kilences (a hívójelem). Aznap este a szakaszparancsnok odajött hozzám, és végre megkérdezte, hogy min repültem az első turnusom alatt és melyik alakulatban. Szóval ötven órát repültem olyanokkal, akik semmit nem találtak, miközben ők beszéltek nekem a felderítésről. Néztek is nagyot, mikor meglátták az első turnusomon használt pilótasisakomat, a szarvasbőr kesztyűmet és a sárga kendőmet. Onnantól kezdve nem cikiztek, és nem voltam többé "új gyerek". 

Kambodzsa után Di Anba költöztünk, Saigon és Long Binh között, és Xuan Locból repültünk bevetéseket a 199. könnyű gyalogdandár és a 11. könnyűpáncélos ezred támogatására. Akkoriban Carollal jártam, aki a 24. frontkórház ápolónője volt. Panaszkodott, hogy semmit nem lát az országból, ezért átvittük Xuan Locba, hogy lássa, milyen unalmas is az élet. Mr. Gibson Cobrájának elülső ülésébe ültettem – a srác beceneve Teddy Bear volt, – a másodpilótája ugyanis aznap mással repült. Öt kilométerre Xuan Loctól néhány dél-vietnami század súlyos küzdelmet vívott. Teddy Bear és Hump beizzították a Cobrákat, azzal felszálltunk. Nevetgéltünk, viccelődtünk. Szép napnak ígérkezett, és mindenki számíthatott ezután valami kitüntetésre. Teljesen jó, mindaddig, míg nem egy vietkong mesterlövész-jelvény (vagyis egy Bíbor Szív) az.

Kapcsolatba léptünk a VKH-sok mellé beosztott amerikai tanácsadókkal. Azt mondták, erős géppuska- és aknatűz alatt állnak. Odarepültünk, hogy megnézzük. Egy ültetvény melletti őserdős terep felett voltunk, és rögtön tüzelni kezdtek ránk. Teddy Bear kérdezte, hogy visszalőjön-e, de azt mondtam, nem, mert sejtettem, honnan jön a tüzelés, és még egyszer ellenőrizni akartam, hogy utána füsttel megjelölhessem. Ahogy visszaértem ugyanoda, egy M-60-assal kezdtek lőni rám. El is találtak. A hátamon forró váltófolyadék csurgott végig, a mellettem ülő srác meg ordított, hogy eltalálták. Csökkent a sebességünk, és beleütköztünk a hatvanméter magas lombokba, aztán orral előre belefúródtunk a magas bambuszba. A hátul ülő srác mind a két lábán megsebesült, a mellettem ülő megfigyelő pedig a hátán és mindkét lábán. Kiszálltunk, és próbáltam valamiféle peremsávot kialakítani. Egy hasadék egyik oldalán voltunk, a rosszfiúk meg a másik oldalról közeledtek. Kijjebb húztam a sebesült megfigyelőt. A fedélzeti mérnök vette a két géppuskát, és tüzet nyitott a hasadékon át.

Carol éppen a Xuan Loc-i reptéren ücsörgött, mikor jött a riadó. A mellette álló rádiós azt mondta, ne aggódjon, egy felderítő lezuhant, de a csatahelikopterek megvannak. Ugyanis korábban látta őt a Cobra ülésében, és azt hitte, hogy egy Cobra-pilóta kedvese. Ő meg ült ott egy darabig, és hallgatta, ahogy a lelőtt felderítőről beszélnek. Nem láttak minket, és nem volt rádiókapcsolatuk velünk. Aztán végre összejött, és a Cobrák jelentették a veszteségeket. Carol egyre idegesebb lett, ahogy ezt hallotta. A rádiós végre megkérdezte: "Maga egy Cobra-pilótával jár, ugye?" Nem, mondta, ő azzal a felderítővel jár, akit most lőttek le. 

Az történt, hogy amikor lezuhantunk a fákra, akkor a lombok alatt még továbbcsúsztunk, és nem pottyantunk egyenesen le, így a Cobrákról nem láthatták, pontosan hol vagyunk. Ők annyit észleltek, hogy pörgünk, aztán becsapódunk a fák közé, és azt hitték, meghaltunk. A Cobrák még elhúztak arra egy párszor, de nem láttak minket. Elővettem a túlélőkészletem rádióját, és mikor az egyik elrepült felettem, beleszóltam, hogy a "Lázadó" – ez volt a hívójele az egyiknek – most ment el felettem. A század parancsnokhelyettese ekkor felszállt, hogy kimentsen minket.

Húsz perccel később a századpéká is felszállt, és magával vitte Carolt is a gépen. A helyettese madarán volt egy 12,7-es géppuska, így tudott minket fedezni. A ledobott kötéllétra nem volt elég hosszú, így fel kellett állnunk a lelőtt gépre, úgy értük csak el. Mindkét sebesültet feltuszkoltam oda, és készenlétben álltam a két géppuskával, amikor 60 millis aknagránátok kezdtek becsapódni a mentést végző helikopter mellett, a fák csúcsán. A rosszfiúk a gránátok repeszhatását próbálták kihasználni, és így földre kényszeríteni a gépet, de kaptunk belőlük mi is. A két sebesült már a létrán lógott, úgyhogy intettem nekik, hogy húzzanak el.

Nálam volt a két géppuska, és kurva sürgősen el kellett onnan tűnnöm. Az egyik gépről leszóltak, hogy 5-600 méterre onnét van egy tisztás, úgyhogy futva nekivágtam, nálam a két géppuska és a saját fegyvereim, egy AK és a 357-es Magnum. Még mindig rajtam volt a védőmellény és a sisak. De aznap senki és semmi nem tudott volna megállítani. Dolgom volt valahol, és el kellett jutnom oda. Lógó nyelvvel értem a tisztásra, kivoltam rendesen, és lerogytam a kellős közepén.

Teddy Bear berepült fölém. Azt hitte, eltaláltak. Hívta hát a Kékeket, a légimozgékonyságú gyalogságot. Közben a kötéllétrás helikopter leereszkedett fölém, és a géppuskás lemászott, hogy segítsen. Nagydarab, robosztus pasas volt. Felakasztottam a géppuskákat az egyik létrafokra a hordfogantyújuknál fogva, de odafent valaki azt hihette, már fogódzkodom, és a madár emelkedni kezdett. A srácnak még csak egy keze és egy lába volt a létrán, mikor ez történt, úgyhogy lenyúlt, megragadta az egyik hevederemet a nyakamnál. Ekkor egy géppuska tüzet nyitott. Azt hittem, az egyik szállítóhelikopterünk lövésze az, de később kiderült, hogy követtek engem, és ők lőnek ránk. Az ellenség előkészített egy lesállást, hogy rajtaüssenek a leszálló mentőcsapaton. Mi viszont megleptük őket azzal, hogy létrát használtunk.

Mire biztonságosan rögzítettem a géppuskákat a létrán, és rá is tudtam lépni az egyik fokra, már legalább 20-30 méter magasan voltunk. A gép leszállt egy biztonságos részen, és akkor végre beszállhattunk a fedélzetre. A két sebesültem is ott volt, pedig legalább félórával korábban emelték ki őket. Egy orvos ellátta őket, de én csak füstölögtem, hogy még mindig nincsenek a kórházban.

Carol megtudta, hogy eltűntem, aztán, hogy megmentettek. A századpéká először egy másik kórházban vitte, aztán abba, ahol a két sebesültemet kezelték. Én már visszaértem Di Anba, kerítettem egy másik OH-58-ast, és két Cobra-pilótával, akik jelentkeztek megfigyelésre, készültem visszatérni a csatatérre. A parancsnok leszállt, hozta Carolt, aki megkérdezte, hogy hogy vagyok és hova megyek. "Visszamegyek egy újabb körre!" Azt mondta, nem képes elviselni ezt a fajta nyomás. Azt válaszoltam erre, akkor is visszamegyek.

Egy hétre szakítottunk, de végül rendbe jött a dolog. Később összeházasodtunk, méghozzá a 24. frontkórházban. A lagziban csupa második és harmadik turnusát végző veterán volt a 9. lovassági ezredből. Az esküvő után átvittük Carolt Quang Triba, ahova az alakulatunk áttelepült.

Egyik nap a bázis közelében maradtunk, a partvonal és a Ba Long-völgy között. Találtunk egy gépesített alakulatot, és leszálltunk, hogy kikönyörögjünk néhány fejadagot. Adtak is, de mivel ez volt a harmadik éjszakájuk, amit ugyanazon a helyen kellett eltölteniük, kicsit aggódtak.

Megkérdezték, tudnánk-e tenni egy szívességet, és tennénk-e egy kört a dombok felett, ahova ők a lánctalpasaikkal nem hatolhattak be. Az egyik kisebb gerincen egy bunkerrendszert találtunk. De valami nem klappolt. Végül rájöttem, hogy egyik lövészgödrön vagy bunkerbejáraton sincs növényi álca, ami pedig arrafelé megszokott volt. Viszont nyomát láttuk annak, hogy az ellenség nemrég itt táborozott.

Nemsokára lábnyomokat találtunk egy kis patak mellett. A kulacsaikat töltötték éppen. Egy ösvényt követtünk a két és fél méteres, sűrű bozót felett, és hirtelen megláttuk őket. Pont alattunk voltak. A hátsó ülésről ordibáltak, ezért megpördítettem a gépet, hogy tüzet nyithassank onnan, és kidobhassanak füstgránátot a csatahelikopternek. A Cobra is áthúzott felettük, aztán visszatértem ugyanoda, és hatot elintéztünk.

Egy rádió és egy aknavető volt náluk, az egyik katonánál pedig egy pisztoly. Szóval egy aknavetős rajt likvidáltunk, akik éppen lőállásba igyekeztek, hogy sötétedés után rajtaüssenek a pihenő gépesített alakulaton. Aznap este beszámolót tartottam Hill tábornoknak, az 5/1-es gépesített lövészek parancsnokának. Megkérdezte, hogy a jelentésemben miért hat-nyolc lelőtt ellenséges katona szerepel, amikor hat halottat jelentettem. Honnan tudom, hogy mennyi volt összesen? Meghívott vacsorára, és megint feltette a kérdést.

"Uram, vesz egy két méter hosszú talajszakaszt, megszámolja a lábnyomokat, és elosztja ezt kettővel. Mindenki nagyjából kétszer lép rá erre a földdarabra. Vagy egyszerűen csak számolja a jobbos talpakat." Valószínűleg még most sem hisz nekem, de nem lenne okos az összes titkomat kifecsegni.

Visszatértem a 9/1-esekhez, ezúttal az E századhoz, és 1970 novemberétől 1971 márciusáig ott voltam. Én voltam a felderítő szakasz parancsnoka, a "Fehér Farkas" ("El Lobo White").

Red, a csatahelikopter-szakasz parancsnoka egyik bevetéséről átlyuggatott Stetson-kalappal tért vissza. Mikor én visszaértem, betértem a tisztiklubba egy italra. Rajtam volt a kalapom. Red azt mondta: "Neked nincs golyónyom a kalapodon." Mondom neki, így van. Előrántotta a 38-asát, és ellőtte a fejemről a kalapomat. A golyó pont a századosi rangjelzés közepén ment át. Dermedt csend lett. Ránéztem, és azt mondtam: "Red, ha nem rólad lenne szó, már halott lennél." Mondanom sem kell, sokan voltak ott, akik ezek után a világért sem mertek volna ujjat húzni velünk, ha egymás közt ilyeneket játszunk.

Az első turnusomon úgy ezer órát repültem a felderítőkkel, és nyolc-kilencszázat a másodikon. Nehéz szavakkal leírni azt az izgalmat, azokat az érzéseket. Néha olyan villámgyorsan történt minden, máskor meg mintha lassított filmet néztem volna. A H-13-ason könnyen elfogott az érzés, hogy teljesen egyedül vagyok, a rosszfiúk meg bárhol lehetnek. Bámultam ki az egyik oldalon, a megfigyelő meg a másikon.

Az OH-58-ason vagy az OH-6-oson ez már nem volt gond, mert a mögötted, de ugyanazon oldalon ülő géppuskást is láthattad. Néha sokat fecsegtünk. Máskor semmit sem mondtunk, hacsak nem vettünk észre valamit. A nap végén gyakran eluralkodott rajtunk az eufórikus érzés, amit az adrenalin okozott.

Mázlim volt. Kilencszer lőttek le, és egyszer motorhiba miatt zuhantam le. De egyetlen emberemet sem veszítettem el. Három Ezüst Csillagot, négy Bíbor Szívet, négy Kiváló Repülő Keresztet és sok más kitüntetést kaptam. Mindez másképpen alakult volna, ha nincsenek olyan srácok, mint Crosby és Leathers, akik fedeztek és megmentettek minket. Más volt a stílusuk, de a tudásuk és a sasszemük életet mentett.

A mellékelt képek közül csak az első portré kapcsolható közvetlenül
a cikkben leírtakhoz, amely Larry Brownt ábrázolja.