Béke vagy háború?

Bár 1970 elején az amerikaiak többsége már a vietnami háború lezárását várta, az esztendő első hónapjainak felkavaró eseményei nyomán sokan kétségbe vonták Nixon elnök valódi szándékait...

A békefolyamat egyelőre megakadt. Még 1969 novemberében a párizsi megbeszéléseken részt vevő Henry Cabot Lodge nagykövet lemondott tárgyalásvezetői tisztéről, új embert pedig egy ideig nem neveztek ki helyette. Henry Kissinger ezt kihasználva titkos tárgyalást kezdeményezett.  

Le Duc Tho és Henry Kissinger Párizsban

Február 20-án, Párizs egy külvárosi negyedében tehát összeült a két küldöttség Kissinger és Le Duc Tho vezetésével. Ezt az alkalmat április elejéig még két másik követte. A hivatalos béketárgyalásoktól eltérően a titkos megbeszélésekből mind a Déli Ideiglenes Felszabadító Kormányt, mind a saigoni kormányzatot ki lehetett hagyni. Eleinte még az amerikai külügyminiszter, hadügyminiszter, vezérkar, sőt a CIA sem tudott róluk, de Thieu dél-vietnami elnököt Kissinger utólag minden alkalommal tájékoztatta. Le Duc Tho állítólag nem értékelte a már korábban teljesített amerikai gesztusokat (a bombázó bevetések csökkentését, a nagyarányú csapatkivonások megkezdését, illetve a támadó hadműveletek korlátozását), és továbbra is a korábban említett feltételeket emlegette: az amerikai csapatok határidőre történő teljes kivonását és a saigoni kormány lemondását. Nem állt érdekében engedményeket tenni, amikor egyértelmű volt, hogy idővel csak előnyösebb katonai helyzetbe juthatnak azzal is, ha egyszerűen kivárnak, főleg, mert ő sem hitte el, hogy a dél-vietnami erők önmagukban képesek lesznek megvédeni a saigoni rezsimet, illetve mert rálátott az amerikai hátország folyamataira. Laosz és Kambodzsa kapcsán pedig elutasította a deeszkalációt és a két ország semlegességének tiszteletben tartását (lásd később), mondván Indokína mindhárom népe “hagyományos egységet mondhat magáénak a kolonializmus elleni harcban”, és “vállvetve fog harcolni a győzelemért”. Kissinger vonatkozó könyvében később így fogalmazott:  

“Le Duc Tho helyzetértékelése éppenséggel nem volt nagyon téves. Az amerikai közvéleményről kialakult megérzései – különösen azokról a vezető csoportokról, amelyeket be tudott azonosítani – meglehetősen pontosak voltak, a vietnámizálás dilemmái pedig valósak. A fegyelem hiánya a washingtoni kormányzatban oda vezetett, hogy a végrehajtó hatalmi ágban meglevő filozófiai nézetkülönbségek nyíltan megmutatkoztak. Ilyen körülmények között Le Duc Tho nem látott okot követelései módosítására a feltétel nélküli amerikai kivonulást és a saigoni kormány megdöntését illetően. Ez maradt a rendíthetetlen álláspontja további két és fél éven át egészen addig, amíg a katonai helyzet következtében már nem maradt választása.”

1970 első félévében nem Dél-Vietnamban zajlottak a legsúlyosabb harcok, hanem a két szomszédos ország területén. Januárban ugyanis a Vietnami Néphadsereg támadásba kezdett Laosz északi részén, a Kőedény-síkságon, a Pathet Lao (az ottani kommunista gerillák) támogatására. Amerikai részről szóba került a légi támadások lehetősége, de jelentős viták folytak a vezetésben arról, hogy ez megengedhető-e. Végül egyetlen B-52-es köteléket, három gépet vetettek be február 17-én. Az amerikai médiavisszhang így is aránytalanul jelentős volt, és a háború kiterjesztésével vádolták a kormányt, akik számára a válaszadás azért is problematikus volt, mert ahogy korábban utaltam rá, titkos bombázásokra már korábban is került sor laoszi területen, az ott áthaladó észak-vietnami utánpótlási vonalak ellen (sajnos számos áldozatot szedve az ott élő parasztok közül is). Március 6-án végül a Fehér Ház beismerte, hogy már Kennedy óta folytak titkos műveletek Laoszban, de emberveszteség nélkül. Ez utóbbiba természetesen játszva, de jogosan belekötött a sajtó, úgyhogy a kormány korrekcióra kényszerült, ami megint csak presztízsveszteséget jelentett számukra. Időközben, március végén a laoszi kormányerők thai önkéntesekkel együtt ellentámadást indítottak, amihez az amerikaiak utánpótlással asszisztáltak. A VNH alakulatait ezzel sikerült visszaszorítaniuk, és az újabb laoszi válság ezzel lassan megoldódott.  

B-52-es bevetésen

Eközben azonban Kambodzsában is drámai fordulatot vettek az események. Az ottani államfő, az 1941 óta uralkodó, és annak idején a franciák által támogatott Szihanuk herceg már évek óta próbált kimaradni a vietnami háborúból és megőrizni állama semlegességét. A gyakorlatban azonban éveken át szimpatizált Észak-Vietnammal, és eltűrte, hogy a Vietnami Néphadsereg és a Nemzeti Felszabadítási Front felvonulási és bázisterületnek használja a keleti határvidéket, azzal a feltétellel, hogy nem hatolnak be mélyen az országba. Ugyanakkor idővel aggódni is kezdett a fokozódó kommunista jelenlét miatt, illetve mert Észak-Vietnam egyébként is fokozta a herceg hatalmára fenyegetést jelentő vörös khmerek (a kambodzsai kommunista gerillák) kiképzését és beszivárogtatását. Így 1967-től felmelegítette kapcsolatait a Fehér Házzal, és nem hivatalosan engedélyezte, hogy az amerikaiak bombázzák a fent említett támaszpontokat, illetve szárazföldi alakulataik üldözhessék a VNH és a Vietkong egységeit a határon át. 

Nordon Szihanuk herceg

1970 márciusában Szihanuk éppen Európában tartózkodott, mikor helyettese, Lon Nol tábornok és kollégái átvették az irányítást. Az új államfő felszólította az észak-vietnami és vietkong erőket, hogy hagyják el az országot, lezárta előttük Szihanukvil kikötőjét (ahova addig Észak-Vietnamból érkezett utánpótlás, de onnantól kizárólag a Ho Si Minh-ösvényen tudtak hadianyagot szállítani délre), saját népét pedig a helyi vietnami kisebbség tagjai ellen hergelte. Az időközben trónjától is megfosztott Szihanuk egyelőre nem mert hazatérni, és hiába kilincselt Moszkvában, aztán Pekingben is diplomáciai segítségért, bár ekkortájt többek között a franciák és a lengyelek is szorgalmazták a kambodzsai helyzet nemzetközi rendezését. Washingtonban mind a külügyminisztérium, mind Melvin Laird hadügyminiszter úgy vélte, Kambodzsa semlegességét tiszteletben kell tartani, és nem szabad emiatt kiterjeszteni a délkelet-ázsiai háborút.

Lon Nol tábornok

Szihanuk végül nyíltan felszólalt az amerikaiakkal szemben, őket okolta a puccsért (jelen tudásunk szerint alaptalanul), védelmébe vette az országa területén harcoló észak-vietnami erőket, és ezzel lényegében elkötelezte magát Peking és Hanoi oldalán. Március végére ettől függetlenül is eldurvult a helyzet Kambodzsában. Rivális bandák és frakciók háborúztak egymással, a vietnami kisebbség tagjai közül számosat megöltek, miközben a Vietkong, a Vietnami Néphadsereg és az erősödő Vörös Khmer a vidéki területeken támadásokat intézett a gyenge kormányhadsereg alakulatai ellen. Lon Nol tábornok addigra felfogta, hogy darázsfészekbe nyúlt, ezért először hazája függetlenségét hangsúlyozta, április 14-én viszont már nyilvánosan is külföldi segítséget kért. Nixon úgy érezte, itt a pillanat, máskülönben egész Kambodzsa a kommunisták ölébe hull, ami Dél-Vietnam életben tartása szempontjából is végzetes lehet. Szihanuk trónfosztása után az elnök ezért készen állt az új Nyugat-barát kormány diszkrét támogatására: vietnami területről fegyverszállítmányokat és kambodzsai zsoldosokat küldetett. A saigoni kormány is csatlakozott: zsákmányolt fegyverzetet adott át, illetve tanácsadókat küldött.  

Nixon számára annyi év után most lehetőség adódott arra is, hogy az amerikai haderők – hivatalosan egy baráti állam megsegítése érdekében – átléphessenek kambodzsai területre, és csapást mérjenek az addig érinthetetlen ellenséges bázisokra, ezzel időt nyerve a dél-vietnami hadsereg megerősítéséhez és az egyre kisebb létszámmal harcoló amerikai kontingens biztosítására, továbbá jelezve Hanoinak, hogy továbbra is számolni kell katonai jelenlétükkel és erejükkel a térségben. Az elnök tehát tervet készíttetett a kambodzsai behatoláshoz, tanácsadói és beosztottjai viszont egymástól jelentősen eltérő véleményeket fogalmaztak meg a lehetőségekkel és a szükségszerűségekkel kapcsolatban. Melvin Laird például a “Papagájcsőrnek” nevezett, Saigontól északra eső határövezetre (ahol a kambodzsai terület benyúlik Vietnamba) korlátozta volna a hadműveletet, de dél-vietnami részvétellel. Abrams tábornok viszont belevette volna a valamivel északabbra eső “Halhorog” nevű kiszögellést is. Nixon április 26-án döntött úgy, hogy nem fogja elaprózni a dolgot, mivel így is, úgy is hatalmas felhördülésre kell számítania. A kül- és belpolitikai helyzet, az Apollo 13 majdnem-katasztrófája, és most már a közelgő kambodzsai próbatétel egyre jobban aggasztotta: feszült volt, rosszul aludt, esténként ivott, és többek között azzal bátorította magát, hogy újra és újra megnézte, nem egyszer beosztottjaival A tábornok című filmet. Lenyűgözte a második világháborús generális, Patton önfejű, de eredményes harciassága, illetve a bevezető monológ, amelyből számára az egyik legfontosabb mondat ez volt: “Az amerikaiak a győztest szeretik, és nem szeretik a vesztest.”

A tábornok egy méltán híres amerikai film 1970-ből. Rendezője Franklin J. Schaffner, forgatókönyvírója Francis Ford Coppola és Edmund H. North. A főszerepet George C. Scott játszotta, akit Oscar-díjjal is jutalmaztak alakításáért, bár a színész ezt az átadón visszautasította. 

Nixon még április 20-án tette közzé, hogy a következő tizenkét hónapban 150 ezer amerikai katona térhet haza Vietnamból. Ez abszolút összhangban állt vietnamizálási politikájával, ám az április 30-i bejelentése már egészen más hatást váltott ki. Nixon ekkor árulta el, hogy 50 ezer amerikai és 30 ezer dél-vietnami katona kel át Kambodzsába. Hangsúlyozta, hogy nem invázióról van szó, hanem behatolásról: a támadóerők nagyjából 30 kilométer mélységben nyomulhatnak előre, felszámolják az ellenség támaszpontjait, és ha ezt elvégezték, visszatérnek vietnami területre. Kiemelte a művelet hosszú távú vonatkozásait, a kambodzsai kormány támogatásának fontosságát, és hozzátette, hogy inkább elveszíti a következő választást, de nem fogadja el országa történetének első vereségét. 

A háborúellenes mozgalom egyik napról a másikra új erőre kapott, mivel a kambodzsai akciót nem tudták másképpen értelmezni, mint a háború kiszélesítéseként. Még a kormányzatban is akadtak olyanok, akik ennek hatására lemondtak, de legalábbis tiltakozó leveleket írtak. A sajtó nagy része is össztűz alá vette az elnököt. Igazán mégis a kenti incidens égett bele az emberek memóriájába.  

Az egyetemi háborúellenes tiltakozásoknak állandó célpontja volt az intézmények területén álló egyetlen katonai jelleget hordozó építmény, a tartalékos tisztképző épületének megtámadása vagy felgyújtása. Kentben ez utóbbi történt.

Az Ohióban található Kenti Állami Egyetemen május 1-jén indultak be az események. Déltájban legalább ötszáz fős tömeg tartott gyűlést az egyetemi parkban, ahol többek között szimbolikusan elégették az amerikai alkotmány egy példányát, ezzel kifejezve véleményüket Nixon módszereiről. A helyi fiatalok este feldühödve járták az utcákat, máglyát gyújtottak, kirakatokat törtek be, és a rendőrség végül könnygázzal oszlatta fel őket. A polgármester kérésére Jim Rhodes kormányzó kivezényelte a Nemzeti Gárdát, de mire május 2-án, késő este megérkeztek, az egyetem tartalékos tisztképző épületét már felgyújtották a harciasabb tüntetők, és ezrek nézték végig, amint leég. Közülük többen is szabotálták a kiérkező tűzoltók munkáját. A tömeget végül a gárdisták oszlatták fel. A kormányzó a szélsőséges agitátorokat okolta a történtekért, akik szerinte “rosszabbak, mint a barnaingesek és a kommunisták.” Éjszakai kijárási tilalmat vezettek be, és aznap még feloszlattak egy gyűlést az egyetem területén, de a tüntetők egy része kiáramlott a városba. 

A tüntetőket felszólították a távozásra

Május 4-én, hétfőn dél körül legalább kétezer fiatal lézengett az egyetemi parkban, a pénteken kihirdetett újabb demonstráció megtartása végett, míg mások egyszerűen csak nézelődtek. Egy tiszt aztán hangosbeszélővel szólította fel a tömeget a távozásra, ám az egybegyűltek a helyükön maradtak, és háborúellenes jelmondatokat, illetve sértéseket kiáltoztak. A feléjük hajigált könnygázt a szél gyorsan eloszlatta, így hatása nemigen volt. Ezután szám szerint hetvenhét gárdista gázálarcban, éles lőszerrel töltött, szuronyos puskával megindult a demonstrálók felé, akik erre hátrálni kezdtek. Voltak, akik elmenekültek, mások kisebb csoportokban kitértek a katonák elől, és másutt gyűltek össze. A gárdisták a parkoló környékén megálltak, és kissé tanácstalanul várakoztak, majd visszaindultak ugyanazon az útvonalon. Ekkor még mindig voltak olyan diákok, akik köveket hajigáltak rájuk, illetve visszahúzódásukkal párhuzamosan ismét közelítettek hozzájuk. 

A tragédia percei

Miközben a gárdisták felkaptattak az egyik füves dombra az ún. Taylor-csarnok mellett, szemmel tartották az ekkor mögéjük és jobbra eső tömeget. Ezekben a pillanatokban, 12:24 körül az egyik őrmester 45-ös pisztolyával tüzet nyitott a diákokra, mire több embere is követte a példáját, és puskájával tüzelt. A hetvenhétből huszonkilencen használták a fegyverüket, és tizenhárom másodperc alatt hatvanhét lövés dördült el. Két fiatal nő és két fiatalember holtan maradt a földön. Kettejük nem is tiltakozó volt, hanem csak bámészkodó, egyikük, William Knox Schroeder mellesleg tartalékos tisztjelölt. Kilenc másik is megsebesült, egyikük deréktól lefelé megbénult. 

John Filo Pulitzer-díjas felvétele: a tizennégy éves Mary Ann Vecchio sikítva térdel Jeffrey Miller holtteste felett. A fiút szemből szájba találta egy lövés.

A gárdisták parancsnoka újra felszólította a diákokat a távozásra, és sortűzzel fenyegetett. A helyzetet Glenn Frank geológiaprofesszor mentette meg, aki húsz percen át könyörgött a fiataloknak, hogy oszoljanak, mert különben vérfürdő lesz. A diákok végül hallgattak rá, és a tömeg feloszlott. Tanáruk fellépése valószínűleg emberéleteket óvott meg aznap. 

Glenn Frank professzor (bal oldalt), aki a diákok lelkére beszélt

A történtek és a helyszínen készült felkavaró fotók felrázták a közvéleményt. Amerikai katonák immár amerikai polgárokra, méghozzá fiatalokra lőttek. A tragédiát követő vizsgálat ráadásul nem tudta kideríteni, hogy milyen okból került egyáltalán sor a lövöldözésre. Az első hivatalos nyilatkozat szerint lövések érték a gárdistákat, azonban a helyszínelés ezt kizárta. Egyes katonák azt nyilatkozták, hogy a feléjük támadó tömeggel szemben így akarták megvédeni magukat, de a felvételek ismeretében kijelenthető, hogy a kérdéses pillanatokban nem voltak közvetlen veszélyben, a demonstrálók pedig túl messze voltak tőlük; a legközelebb álló diák is 22 méterrel arrébb állt, amikor halálos lövés érte. Lehetséges, hogy egy felettesük adott parancsot a tüzelésre, bár ezt mindegyik ott tartózkodott tiszt tagadta. Az is előfordulhatott, hogy a nem túl magas fokon képzett gárdisták közül önkényesen döntött úgy valaki, hogy eleget tűrtek már… Annyi bizonyos, hogy többen közülük már egy hete szolgálatban voltak, keveset aludtak, és komoly nyomás alatt álltak. 

Az egyik kenti sebesült a Life magazin címlapján

Egy állami vádemelő esküdtszék huszonöt embert helyezett vád alá a demonstrálók közül a tüntetés és a tűzeset kapcsán. Közülük hármat ítéltek el, de a többiek ellen 1971 szeptemberében ejtették a vádakat. Később egy szövetségi vádemelő esküdtszék a gárdisták közül vádolt meg nyolcat, de 1974 végén ezt is ejtették, mivel a vád állítólag gyenge lábakon állt. A lelőtt és megsebesült diákok szülei pert indítottak a gárdisták, az ohiói kormányzó és az egyetem rektora ellen. Végül peren kívüli megállapodás született 1979 elejére: 675 ezer dollárt fizettek ki a szülők és diákok részére. 

Több dal is feldolgozta az eseményeket. A legismertebb talán az Ohio, melyet a Crosby, Stills, Nash & Young együttes május végén vett fel. 

Visszatérve a május eleji eseményekre: a kenti tragédia utáni napokban bő négymillió egyetemi diák tüntetett az Egyesült Államokban, csaknem 450 felsőoktatási intézményben szüntették be a tanítást, és további összecsapások következtek. Ez történt például május 8-án az albuquerque-i Új-Mexikói Egyetemen, ahol a Nemzeti Gárda ottani alakulatainak szuronyrohamában 11 diák sebesült meg, vagy május 14-én, a Mississippi-béli Jacksoni Állami Egyetemen, ahol rendőrök nyitottak tüzet a kollégium épületére – saját állításuk szerint orvlövésekre válaszoltak így –, és két afroamerikai diák életét vesztette, tizenketten pedig megsebesültek. 

Képek a kenti események utáni demonstrációkról

Ugyanakkor nemcsak a rendőrség és a gárdisták szálltak szembe a tüntetőkkel. Május 6-án például orvostanhallgatók gyűltek össze a manhattani Battery-parkban; egyikük besétált a közeli építkezési területre, és letépte azt az amerikai zászlót, amelyet az építőmunkások a kormányzat iránti szimpátiájuk kifejezéseképpen húztak fel ott. A munkások erre kiözönlöttek, és összecsaptak az egyetemistákkal, többet csúnyán helyben hagytak. Hasonló eset történt ugyanaznap a Broadwayen, ahol a vonuló tüntetőket a közelben dolgozó építőmunkások dobálták meg. Két nappal később egy Alsó-Manhattanban tartott ezerfős felvonulást zavart meg a rájuk rontó kétszáz építőmunkás, akik szerszámokkal a kezükben rohanták meg a demonstrálókat. Akciójukat többek között az váltotta ki, hogy elegük volt a nagyhangú, erőszakos, szerintük hazafiatlan csoportok tevékenységéből, miközben ők maguk nemigen kaptak figyelmet a társadalomtól. A rendőrök egyik esetben sem avatkoztak be, az épületekből figyelő irodai dolgozók egy része pedig megtapsolta a munkások ellentámadását. 

Ezen felbuzdulva Peter Brennan, a New York-i Építkezési Ipartanács elnöke még szimpátiatüntetést is szervezett május 20-ára. Ezen a városban dolgozó szinte mindegyik építőmunkás részt vett, de dokkmunkásokat és irodai dolgozókat is lehetett látni soraik között. A zászlókat lengető 100 ezer fős tömeg a Broadwayen áramlott végig. Nixon elnök hálából pár nappal később meg is hívta a szervezőket a Fehér Házba, Brennan pedig később munkaügyi miniszter lett.

A május 26-i találkozó után. Az asztalon az építőmunkások által prezentált védősisakok, melyekből Nixon is kapott egyet ajándékba.

A társadalom tehát továbbra is mélyen megosztott volt Vietnamot illetően, talán még jobban, mint két évvel korábban. A legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a megkérdezetteknek 58%-a úgy nyilatkozott, hogy a kenti gárdisták jogosan használták a fegyverüket, az elnök megítélése pedig javult, és a nemzet fele helyeselte a kambodzsai behatolást. A kenti demonstrálókat sokan elmarasztalták, mondván maguknak keresték a bajt, és “semmirekellő, tudatlan bajkeverők” voltak. Egyesek még azt is hozzátették, hogy többet kellett volna lelőni közülük… Nem mellékes, hogy a márciusban végződő My Lai-i per kapcsán is bőven akadtak olyanok, akik a vádlottak mellett álltak ki, illetve még április 4-én ötvenezer ember vonult utcára Washingtonban, akik nem a háború ellen, hanem Nixon elnök csapatkivonási politikájával szemben tüntettek.

 Felvételek a május 9-i washingtoni tüntetésről

A háborúellenes csoportok május 9-ére, szombatra újabb tömeggyűlést szerveztek Washingtonba. A kormányzat felkészült: katonákat és gárdistákat vezényeltek oda, a Fehér Házat pedig buszokkal vetették körbe. Nixon péntek este sajtótájékoztatót tartott, amellyel igyekezett lenyugtatni a kedélyeket. Újra megpróbálta elmagyarázni, hogy a kambodzsai művelet nem kiszélesítése a háborúnak, hanem egy néhány hetes akció, amely Dél-Vietnam életben maradása érdekében fontos. A zaklatott elnök ezután több tucat telefonhívást intézett, ivott, és végül még elaludni se tudott. Később bevallotta, hogy ezek voltak elnöksége legsötétebb napjai. Együttérzett a diákok aggódó szüleivel, de kifelé keménynek kellett mutatkoznia, éppen ezért nem változtatott álláspontján. Hajnali öt óra körül aztán kért egy limuzint, és kihajtatott a Lincoln-emlékműhöz, ahol számos tiltakozó aludt hálózsákjában, akik inkább meglepve, mint dühösen fogadták a váratlan látogatót. Az elnök elbeszélgetett néhányukkal, viszont kínosan kerülte az aktuálpolitikát, így csak személyes dolgokról folyt a diskurzus. Később az egyik jelenlevő fiatal úgy fogalmazott, Nixonon látszott, hogy “más hullámhosszon van.” A washingtoni felvonuláson végül körülbelül 75–100 ezer ember vett rész. A demonstráció viszonylag békésen telt, és ugyanaznap más városokban is zajlott hasonló tüntetés. 

Nixon elnök tüntetőkkel beszélget a Lincoln-emlékműnél,
1970. május 9-én, kora reggel

Egyéni, de nagyon megrázó formáját választotta a tiltakozásnak a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem egy diákja, az ifjabb George Winne, aki május 11-én követett el öngyilkosságot, ugyanúgy, ahogy Thich Quang Duc, dél-vietnami szerzetes 1963-ban, illetve Norman Morrison 1965-ben: benzinnel öntötte le ruháját, majd meggyújtotta magát. Kezében akkor is tartotta az “Isten nevében vessetek véget a háborúnak” feliratú táblát, amikor emberi fáklyaként ordítva rohant végig az egyetemi parkon. Diákok siettek a segítségére, és kórházba szállították. Testének kilencvenöt százaléka súlyosan megégett, és másnap reggel belehalt sérüléseibe. 

George Winne nekrológja

Nixon meg volt győződve arról, hogy külföldi ügynökök állnak az ismét erősödő háborúellenes mozgalom mögött, de senki nem tudott ennek kapcsán bizonyítékkal szolgálni. Az egyre hevesebb belső támadások miatt is fájhatott a feje: a kongresszus júniusban több olyan kiegészítést is elfogadott, amelyek lényegében annullálták az 1964-es  Tonkin-öböl határozatot (amely annak idején lényegében korlátlan szabadságot adott az elnöknek Délkelet-Ázsiában): többek között kötelezték őt, hogy június 30-ig vonja ki az amerikai erőket Kambodzsából, illetve rögzítették, hogy ezen dátum után nem lehet katonai segítséget nyújtani a nevezett országnak, továbbá területén szárazföldi katonai akciókat végrehajtani. Nem csoda, hogy Nixon még bizalmatlanabb lett, és még jobban elszigetelődött. Június 5-én ezért összehívta a hírszerző és nyomozó szolgálatok vezetőit, és felvázolt egy tervet, amely a Fehér Ház alárendeltségébe helyezné a hírszerző tevékenységet, illetve jóváhagyná a törvénytelen megfigyelési módszereket (köztük a lehallgatást és a magánlevelek felbontását). J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója szerint ez megoldhatatlan lett volna, míg John Mitchel főügyész szerint szükségtelen. Az elnök végül visszakozott...

Dél-vietnami erők hatolnak be Kambodzsába

És hogy mi is történt mindezalatt Kambodzsában? A hadműveletek valójában már április közepén megindultak a határ túloldalán, ezzel előre figyelmeztetve ellenfeleiket (sőt, felderítő akciókat már február óta hajtottak végre a térségben). Április 29-én aztán 12 ezer dél-vietnami katona hatolt be a “Papagájcsőrbe” Do Cao Tri altábornagy vezetésével, később pedig az ezzel szomszédos körzetekbe is, összesen öt másik szektorban. Az ellenség kevés helyen bocsátkozott harcba, de Kompong Speu városánál például többnapos összecsapásokra került sor. A köztársasági erők harci szellemének jót tett ez a hadművelet, és remek alkalom kínálkozott nekik a viszonylag önálló, minimális amerikai támogatással végzett harctevékenység gyakorlására. Parancsnokuk ráadásul ügyelt arra, hogy nagyjából hetente rotálják a zászlóaljakat, így biztosítva, hogy a kifáradt alakulatok rendszeresen jussanak pihenőhöz. 

A műveleti terület térképe

A “Halhorogba” nagyobbrészt amerikai (az 1. lovassági hadosztály, a 11. páncélos felderítő ezred és a 34. páncélos ezred, továbbá gyalogos alakulatok), kisebbrészt dél-vietnami erők (az 1. páncélos felderítő ezred, a 3. légideszantdandár és egyéb gyalogos egységek) nyomultak be Robert Shoemaker dandártábornok parancsnoksága alatt. Nixon utasítására egyébként hamarosan kiterjesztették a behatolást több másik ellenséges báziskörzetre is. Az amerikai katonák eleinte nem voltak túlzottan lelkesek, de nagy részük egyáltalán nem bánta, hogy végre ott csaphatnak le az ellenségre, ahol eddig tilos volt. A Vietnami Néphadsereg alakulatai szinte sehol nem bocsátkoztak harcba, ha igen, inkább csak késleltetni próbálták az előrenyomulókat, bár Snoul városánál súlyos küzdelem alakult ki, amely a tüzérségi támogatás és a harckocsik közreműködése ellenére is elhúzódott. 

Amerikai páncélosok a snouli harcokban

Május 7-én és 8-án került sor a művelet legnagyobb sikerére. A felderítő helikopterek egy nagyobb létesítményt találtak, és mikor a gyalogság benyomult a kérdéses területre, egy öt négyzetkilométeres raktárkomplexumra leltek, melyet el is neveztek “a Városnak”. 400 kunyhó, 18 étkező, több mint 180 teli raktár és hatalmas mennyiségű felszerelés, többek között 27 tonna robbanóanyag és 1,5 millió kézifegyver-lőszer került a kezükre. Néhány nap múlva egy szintén jelentős raktárbázist derítettek fel, amelyet súlyos harc árán adtak csak fel a védők. A zsákmányban többek között amerikai teherautók, több ezer rakétagránát és 6,5 millió géppuskalőszer szerepelt. Az Illinois állambeli Rock Island Fegyvergyár után a “Rock Island East” nevet adták neki a katonák. Ugyanakkor a kommunista erők sokat emlegetett dél-vietnami parancsnokságát (hivatalos nevén a Dél-vietnami Központi Irodát) hiába is keresték: azt már két hónappal korábban nyugatabbra költöztették. A korlátozott mélységű behatolás ráadásul azt jelentette, hogy az ellenséges erőknek bőven maradt helye és lehetősége távolabb újraszerveződni.    

Elfoglalt fegyverraktár

A kambodzsai behatolás hetei alatt 354 amerikai esett el, 1689 sebesült meg. A dél-vietnamiak 866 halottat és 3274 sebesültet számoltak el. Az ellenséges veszteségek kapcsán bő 11 ezer főt jelentettek, illetve nagyjából 2300 foglyot. 

"Szóval átkeltünk Kambodzsába? Jó tudni."

Június 30-án Nixon bejelentette, hogy az utolsó amerikai egységek is távoztak Kambodzsából, és hogy a dél-vietnami erők még három hétig maradnak. Bár komoly sikernek nevezte a műveletet, az akció mindent egybevetve inkább vegyes eredményeket produkált. Hatalmas mennyiségű, hónapokra elegendő hadfelszerelés és élelem, például 6,3 millió tonna rizs, 15 millió lőszer, 143 ezer rakéta- és aknagránát, több mint 400 jármű, illetve jelentős mennyiségű dokumentum került a támadók kezére, és közben csaknem 12 ezer építményt romboltak le. Ezzel valóban időt nyertek Dél-Vietnam számára – mint utóbb kiderült, majdnem két évet –, az ott harcoló kommunista erők ugyanis mindig nagyban támaszkodtak ezekre a báziskörzetekre, és a legközelebbi jelentős offenzívájukat csak 1972 tavaszán indíthatták meg. Kissinger szerint az, hogy a rákövetkező két évben fokozatosan csökkent az amerikai alakulatok vesztesége (a még mindig jelentős létszám ellenére), az nagyrészt a kambodzsai behatolásnak volt köszönhető. Politikai oldalról viszont Nixon kudarcot vallott: a háborúellenes hangok megint felerősödtek, kezét pedig egyre jobban megkötötték az új kongresszusi határozatok. Ráadásul a hivatalos párizsi béketárgyalásokat a hanoi küldöttség egészen a kambodzsai beavatkozás végéig bojkottálta, de a titkos megbeszélések is késedelmet szenvedtek emiatt. Észak-Vietnam vezetése viszont ezek kapcsán nem aggódott: az idő nekik dolgozott, az amerikai belpolitikai fejlemények pedig ugyancsak nekik kedveztek, így hozzáállásukat a történtek nem befolyásolták. 

Zsákmányolt rizskészletek. A zsákmány jelentős részét átszállították vietnami területre, de idő hiányában a maradékot megsemmisítették.

A rövid dél-vietnami és amerikai beavatkozás az új kambodzsai kormányt sem segítette ki, de felerősítette az ottani baloldali hangokat. Hiába bővítették a haderő létszámát százezer, majd kétszázezer főre, hatékonyságuk elenyésző volt, a kisegítésükre küldött amerikai és kambodzsai zsoldosok pedig érdemben nem tudtak ezen változtatni. Ugyanakkor a hanoi vezetés nem használta igazán ki a lehetőséget. Elképzelhető, hogy tartottak attól, hogy Lon Nol rendszerének megdöntése hosszú távon lassítani fogja majd a dél-vietnami amerikai kontingens kivonását, illetve a hagyományos vietnami–kambodzsai szembenállás is magában hordozta egy újabb, és teljesen szükségtelen konfliktus lehetőségét. Így alapvetően maradtak a Vörös Khmer megerősítésénél, amely az amerikai bombázásokat követő kitelepítések és a szárazföldi háború átterjedése miatt amúgy is több tízezer fővel gyarapodott ekkortájt. Gerilláik a következő években egyre inkább visszaszorították a kormányerőket a városokba. Hiába érkezett továbbra is amerikai támogatás, a főváros, Phnom Penh 1975 áprilisában ugyanúgy elesett, mint Saigon. Pol Pot ezután következő rémuralma pedig cseppet sem javított az ország helyzetén, sőt a huszadik század egyik legsötétebb fejezetének kezdetét jelezte… 

A krónika következő részében:
Ezt hallgatták '70-ben...

Forrásjegyzék:
• A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Az Egyesült Államok külpolitikájának története (írta: Magyarics Tamás; Antall József Tudásközpont 2014)
• Fehér házi éveim (írta: Henry Kissinger; Antall József Tudásközpont 2019)
• Megoldatlan rejtélyek az amerikai történelemben (írta: Paul Aron; Palamart Kiadó 2001)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)
• www.washingtonian.com/2016/05/17/richard-nixon-kent-state-protests-white-house-lincoln-memorial/