A helikopterhadviselés főszereplői

A vietnami helikopter-harcászatot bemutató cikksorozat nem lehetne teljes típusismertető nélkül, ezért most röviden végigvesszük a bevetett forgószárnyasokat. Közismert és ritkán említett gépek fognak most sorra kerülni, előtte azonban menjünk át a rajtuk leggyakrabban alkalmazott fegyverzeten és speciális eszközökön.

Bell UH-1 helikopterek

Bár a régebbi 7,62 mm-es M1919A4 géppuskát is használták – elsősorban a korai típusokon –, jellegzetesebb volt ebben az űrméretben a gyalogság által is alkalmazott M–60 géppuska. Hatásos lőtávolsága ezer méter felett volt, tűzgyorsasága 550–650 lövés/perc. A fedélzeti lövészek a fegyvert vagy állványra rögzítették, vagy egy elasztikus kábelre akasztották, de olyan is akadt, aki kézből használta. Többféle markolat előfordult, rögzített fegyver esetén a hagyományos pisztolymarkolat mellett a kétkezes változat is. Kényszerleszállás esetén a személyzet eltávolíthatta ezeket a gépről, és jó hasznukat vehette önvédelmi célra, míg a mentőhelikopterek megérkeztek. Létezett azonban olyan variáns is, amely a törzsön kívül rögzített fegyverzet részét képezte, ezt távirányítással lehetett elsütni a pilótafülkéből. Kihasználtsága és eredendő tervezési hibái miatt gyakran adódtak vele gondok. 

Fedélzeti géppuskás tüzel egy kábelre akasztott M–60-assal

A Browning cég 12,7 mm-es géppuskája elsősorban átütőerő tekintetében múlta felül az M–60-ast. Tűzgyorsasága az alváltozattól függött: a légi járművekre szánt M–2-nek 750–850, az M–3-nak 1150–1250 lövés/perc volt. lőtávolsága pedig 1800 méter körül. Ezt a típust általában külső rögzítési ponton helyezték el, de nagyobb helikoptereken a fedélzeti mérnök vagy a géppuskás működtethette őket a raktér ajtajában rögzített állványról.

M–2 Browning és keresőfényszóró egy Huey rakterében

A hatcsövű M–134-es "minigun" 7,62 mm-es volt, lőtávolsága nagyjából 1000 méter. Nemcsak az UH–1C csatahelikoptereken használták (az M–60-hoz hasonlóan manuálisan a raktér oldaláról vagy a törzsön kívül rögzítve,  távirányítással, külön irányzékkal), hanem az AH–1G Cobra orrtornyában vagy szárnycsonkjain is. Tűzgyorsasága állítható volt (2000 vagy 4000 lövés/perc), általában előbbit használták. Elsöprő tűzerőt biztosított, de a lőszeradagolási problémák miatt gyakran jelentkezett akadály, illetve a tűzgyorsaságból fakadó túlhevülés veszélye miatt csak rövid sorozatokkal lehetett használni.

Léteztek külső függesztésű, esetenként áramvonalas gondolában elhelyezett gépágyúk is, például az egycsövű, 20 mm-es XM–31 (600–700 lövés/perc), vagy a hatcsövű, szintén 20 mm-es XM–195 (6000 lövés/perc). Nagy általánosságban nehezek voltak, tűzgyorsaságuk jelentős, de ezek is hajlamosak voltak a meghibásodásra.

A 40 mm-es automata gránátvetők is gyakran feltűntek a helikoptereken. Az M–75 percenként 215–230, az M–129 már 400 lövést tudott leadni. Megbízhatónak számítottak, viszont nem voltak különösebben pontosak, és tüzeléshez a helikopternek általában lebegésbe kellett átmennie.

M-75 típusú 40 mm-es automata gránátvető egy Huey orrán. A lőszer hevederes adagolású volt, és a raktér hátuljából odavezető sínen át érkezett, a cső szöge pedig állítható volt.

A 70 mm-es nem irányított rakéták akár 1000 méteres távolságból is viszonylag pontosan indíthatók voltak. Létezett hozzá több különböző repesz- és foszfortöltet, illetve speciális, nyilacskákkal teli, élőerő elleni változat is. A rakétavetők típustól függően 7, 19 vagy 24 csövet számláltak.

Hétcsövű XM–158-as és 19 csövű XM–200 rakétavető
egy Cobra szárnycsonkján

Esetenként napalmmal töltött benzineshordókat is ledobtak nagyobb helikopterekről (ezeket biztonsági okból külső függesztményként szállították), melyeket egy utánuk küldött foszforgránáttal gyújtottak be. Ha ez utóbbi nem sikerült, akkor egy felderítő helikopter géppuskájával nyitott tüzet a hordóra, míg fel nem robbant. Ennyi napalm másfél focipályányi térséget perzselt fel. Máskor élőerő ellen használatos CS II könnygázt dobtak le, ugyancsak fémhordókban, ehhez viszont már a légierőtől szerzett időzített gyújtószerkezetet használták. 

Speciális kiegészítők is léteztek. Ilyen volt például az XM–8 füstgránát-szóró, melyet egy rakétavető aljára lehetett rögzíteni. A róla ledobott tizenkét füstgránát célpontok megjelölésére vagy álcázó füstfüggöny létrehozására szolgált. A lombtalanító vegyszerek szórására alkalmas permetező készülék, illetve a már említett „kiszimatoló műszer” („people sniffer”) is feltűnt néha egyes helikoptereken, ez utóbbi az emberi izzadságból, székletből és vizeletből a levegőbe kerülő részecskék, főleg az ammóniamolekulák segítségével kutatott az ellenség után. Időnként hangszórók is felszerelésre kerültek, méghozzá a lélektani hadműveletekhez. Az éjszakai harctevékenységhez pedig egyes csatahelikopterekre különleges állványt szereltek, amelyen sokszor egyszerre kapott helyet nagy fényerejű keresőfényszóró, illetve éjjellátó készülék. Az ilyen mellett természetesen egy géppuska vagy gépágyú is figyelt...

A füstgránát-szóró, a keresőfényszóró és a permetezőgép
is helyet kapott néha a helikoptereken

Az adott helikoptereken sokszor eltérő kialakítású szerelvényekre, állványokra, tornyokra volt szükség a fegyverek rögzítéséhez, ezeket külön kóddal jelölt “helikopterfegyverzeti alrendszerekben” szállították. Például az M–16-os fegyverrendszer segítségével a Huey B és C változatának külső rögzítési pontjára egy hétcsövű rakétavető és két M–60-as géppuska volt felszerelhető, míg az XM–1/XM–1E1 használatával az OH–13-as és OH–23-as megfigyelők csúszótalpára lehetett két 7,62 mm-es M–37C géppuskát rögzíteni.

M–16-os fegyverrendszer ellenőrzése

Mindegyik fegyverzettípusnak megvolt a maga előnye és hátránya, ezért a pilótáknak, illetve a lövészeknek mindig számításba kellett venniük, hogy milyen távolságból, milyen sebességnél, milyen környezetben (sűrű bozót vagy épp földhányás mögött), milyen jellegű célpont (élőerő, épület vagy jármű) ellenében, a baráti erőkhöz képest milyen közelségben mit érdemes alkalmazniuk. Ha több helikopter repült együtt, akkor e tekintetben is szükség volt a “munkamegosztásra”, ugyanis léteztek olyan típusok, amelyek csak géppuskával, vagy csak rakéta- és gránátvetővel voltak felszerelve.

És most lássuk a szárazföldi harcok során leggyakrabban alkalmazott helikoptertípusokat. (A tengerészeti típusok többségét egy másik cikkben fogom bemutatni, valószínűleg a légi háborút taglaló cikksorozatban.)

Bell H–13 Sioux 
A H–13-as volt az első nagy számban rendszeresített amerikai katonai helikopter, s mellesleg ennél a típusnál kezdődött az a hagyomány, hogy a szárazföldi haderő helikopterei indián vonatkozású neveket kapjanak. Jellegzetes formáját a remek kilátást biztosító, buborékszerű kabintető és a vázszerkezetű farokrész határozta meg. Utazósebessége 135 km/óra, hatótávolsága pedig csaknem 440 kilométer volt. Személyzete két-három fő. 

Először a hadsereg vett használatba 1947-ben, s már a koreai háborúban szerephez jutott, méghozzá igen változatos feladatkörben (a megfigyelésen túl például tűztámogatásra, hadianyag-szállításra, futárfeladatokra és sebesültszállításra). Felfegyverzett változatán elsősorban 7,62 mm-es géppuskákat helyeztek el, de előfordult, hogy levegő-föld rakétákkal is felszerelték. Az ötvenes-hatvanas években az amerikai helikopterpilóták képzésénél ez volt az egyik leggyakrabban használt modell, de még Vietnamban is repült, nagyjából 1968-ig, mikor az újabb OH–6 és az OH–58 fel nem váltotta. A 275 bevetett darabból 173 veszett oda. 

A Sioux a korai helikopter-korszak egyik legeredményesebb forgószárnyasa volt, melynek különböző változataiból 1946-tól 1974-ig több ezer példányt gyártottak, és mind katonai, mind civil használatban megtalálható volt szerte a világon, például Mexikóban, Görögországban, Németországban vagy Kanadában, sőt pár darab a mai napig repül. 

Hiller H–23 Raven
A Raven is a negyvenes évek végén született mint többfeladatú könnyűhelikopter. Alapváltozata, az UH–12 volt az első olyan forgószárnyas, amely transzkontinentális repülést hajtott végre Kaliforniától New Yorkig. Személyzete két fő volt, és alváltozattól függően még egy-két embert tudott felvenni. Utazósebessége 132 km/óra volt, hatótávolsága pedig majdnem 320 kilométer. Mind a hadsereg, mind a haditengerészet rendszeresítette, s a koreai háborúban be is vetették, ahol számos feladatra használták, akárcsak a Sioux-t. Felfegyverzett változata 7,62 mm-es géppuskákat hordozhatott. 

A pilótaképzésben is fontos szerepet töltött be, a legtöbb pilóta ezen tanulta meg az alapokat. Vietnamban is hasznát vették, és csak 1968 után váltották fel az OH–6-tal. Délkelet-Ázsiában 97 veszett el a bevetett 231 példányból. Számos más állam vásárolt belőle mind civil, mind katonai használatra, például Chile, Franciaország, Izrael és Dél-Korea.

Kaman HH–43
A Sikorsky repülőgépgyár egy korábbi dolgozója, Charles Kaman 26 évesen kezdett önálló vállalkozásba, és 1946-ban előállt egy olyan helikopter tervével, mely két egymásba forgó rotort használt, ilyen formán pedig nem volt szükség farokrotorra. A következő évben már fel is szállt a dugattyús motorral ellátott prototípus. 1950-ben a flotta rendelt belőle, de később a légierő és a tengerészgyalogság is rendszeresítette. Többféle típusjelzés után '62-től egységesen HH–43-nak nevezték. Az F verzió már gázturbinás hajtóművel renelkezett, utazósebessége 169 km/óra volt, hatótávolsága pedig csaknem 300 kilométer. A személyzet két fő volt, és az első változatok összesen csak három személyt tudtak befogadni, de később ezt tizenegyre növelték, ami a mentőfeladatoknál fontos szempont. Kiváló kilátás nyílt belőle előre és oldalra, de a jellegzetes törzsforma és a farokelrendezés révén még hátrafelé is. 

Vietnamban Pedro hívójellel elsősorban pilótamentésre, illetve támaszpontok védelmében tűzoltásra használták. Jól irányítható, könnyen karbantartható típus volt. 22 példányt szállítottak át, ebből 14 veszett oda. Csak a hetvenes évek elején váltották le, és pár civil kézben levő példány a mai napig repül. Más országokban is alkalmazták, például Iránban, Marokkóban, Kolumbiában vagy Pakisztánban.

Sikorsky CH–37B Mojave
Ez a nehéz szállítóhelikopter először 1953-ban emelkedett a levegőbe, és három évvel később került rendszerbe. A CH–47 megérkezéséig ez volt a legnagyobb forgószárnyas a nyugati féltekén. Amerikai részről hadsereg, illetve a tengerészgyalogság rendszeresítette, két példányt pedig a flotta vett át. 

Mivel a hajtóművek a törzsön kívül kerültek elhelyezésre, raktere tekintélyes méretű volt: három dzsipet vagy egy 105 mm-es löveget vagy 26 főt tudott szállítani, összesen 4,5 tonna tömegben, személyzete pedig három-négy embert számlált. 190 kilométer/órás sebességre volt képes, hatótávolsága pedig 233 kilométer volt. Érdekessége, hogy a rámpa nem hátul vagy oldalt helyezkedett el, hanem a szétnyitható orrban, de természetesen külső függesztőponttal is rendelkezett. Futóműve behúzható volt, és kialakítása lehetővé tette, hogy akkor is a levegőben maradhasson, ha két hajtóműve közül az egyik leáll, vagy ha egyik rotorlapátját elveszti. Vietnamba 1963-ban érkeztek meg az első példányok. Többször is használták lelőtt repülőeszközök kiemelésére. Az itt alkalmazott 19 darabból négyet vesztettek el. 

Az utolsó dugattyús típusok közé tartozott, és viszonylag rövid szolgálati idejét többek között ez, illetve nehézkes kezelése és karbantartása is indokolta. 1969-ig használták, akkor a CH–47-esek, a CH–54-esek és a CH–53-asok vették át a szerepét; az utolsó darabokat 1974-ben vonták ki.

Boeing Vertol H-21 Shawnee
A háború korai éveinek egyik jellegzetes forgószárnyasa volt a H–21 Shawnee (vagy “repülő banán”), amely a Piasecki Helicopter, későbbi nevén a Boeing Vertol terméke volt. Az eredetileg sarkvidéki mentőhelikopternek készült gép prototípus 1952-ben szállt fel, s nemsokára mind az amerikai légierő, mind a hadsereg rendelt belőle, de a tengerészgyalogság is tett vele egy próbát. A szállítóváltozat 22 katonát, a mentőváltozat 12 hordágyat és két egészségügyist tudott szállítani a kétfős személyzet mellett. 426 kilométeres hatótávolsággal bírt, utazósebessége 158 kilométer/óra volt.

Harci alkalmazására először francia színekben került sor az algériai háború során, ahol csapatszállítás mellett támogató szerepkörben is bizonyított: ehhez géppuskákkal, rakétavetőkkel, sőt néha még bombákkal is felszerelték. Korlátozott manőverezőképessége miatt azonban nem volt ideális erre, ennek ellenére az amerikaiak is kísérleteztek vele. Vietnami használhatóságát az a tény befolyásolta, hogy sarkvidéki körülményekre tervezték, ám Délkelet-Ázsia időjárási viszonyai között csak korlátozott teljesítményre volt képes: mindössze kilenc katonát tudott szállítani, hajtóművei pedig harmadannyi repülőidőt bírtak csak ezen az éghajlaton. Nagyjából 160 példányt használtak itt, ebből 18 került a veszteséglistára 1965-ig használták, mikor is az UH–1 és a CH–47 már nagyobb számban állt rendelkezésre. Alkalmazták még a svédek, a kanadaiak, a japánok és a nyugat-németek.

Sikorsky CH–34 Choctaw/Seabat/Seahorse
A CH–34-est eredetileg az amerikai flottának szánták tengeralattjáró-elhárító feladatokra, de végül a hadsereg, a tengerészgyalogság és a parti őrség is rendelt belőle. 1955-ben állt rendszerbe. Utazósebessége 196 km/óra volt, hatótávolsága pedig csaknem 400 kilométer. Személyzete 3-4 fő volt. Közepes szállítóhelikopterként 18 főt tudott befogadni, de külső függesztéssel is tudott rakományt felvenni. Szívós madár volt, ezért pilótái kedvelték. 

Vietnamban a helyi haderők, illetve az amerikai tengerészgyalogság használta. A raktérajtóban általában egy M–60-as géppuskával is felfegyverezték. 1964 végén néhány darabot  támogató feladatokra alakítottak át (ez volt a “Stinger”), vagyis géppuskákkal, gépágyúkkal és rakétavetőkkel láttak el őket, viszont a gyakorlatban nem váltak be. A harmincnégyeséből több mint 360 példányt vetettek be Délkelet-Ázsiában, ebből több mint 210-et kellett leírniuk. 1968-ig gyártásban maradt, s legalább 25 állam használta, köztük Brazília, Chile, Belgium, az Egyesült Királyság, vagy a franciák, akik az algériai háborúban is alkalmazták. Az amerikai erők a hetvenes évek elején vonták ki az utolsó példányokat.

Boeing Vertol CH–46 Sea Knight
Az eredetileg a hadseregnek szánt típus végül a tengerészgyalogság és a flotta közepes helikopterének lett az alapja, amelyet 1961-ben rendszeresítettek. Az A változat 17 főt vagy 1,8 tonna rakományt tudott szállítani, de a fejlesztéseknek hála a D már 25 főt, és csaknem 3,2 tonnát. Kétoldalt, a raktérajtónál egy-egy géppuskával fegyverezték fel. A személyzet általában három főt számlált, de a kutató-mentő változaton például ötöt. Az E változat utazósebessége 240 km/óra volt, hatótávolsága 357 km. 

Vietnamban jó szolgálatot tett (elsősorban mint csapat-, sebesült- és utánpótlás-szállító gép), ugyanakkor számos műszaki hiba okozta balesetet is el kellett könyvelnie. A trópusi viszonyok viszont nem befolyásolták a teherbírását úgy, mint például az UH–1-nek. Az itt használt 373 példányból 196 nem tért haza. Szerephez jutott később Grenadán, Kuvaitban, de még a 2003-as iraki invázió idején is. Bár gyártása csak a hetvenes évek elejéig tartott, a flottánál 2004-ben, a tengerészgyalogságnál csak 2014-ben vonták ki az utolsó darabokat. A típust többek között Japán, Svédország, Szaúd-Arábia és Kanada is alkalmazta. 

Boeing CH–47 Chinook
Az ötvenes évek végén az amerikai hadsereg a CH–37 leváltására egy gázturbinás típust képzelt el. Az utód 1961 végén szállt fel először, és a következő évben kapta meg a CH–47A típusjelzést. 315 km/órás csúcssebességével az egyik leggyorsabb katonai helikopter volt, a rakodást pedig számos ajtó, egy hátsó rámpa, illetve három rögzítési pont segítette. 44 főt vagy 24 sebesültet képes szállítani, a személyzet pedig három főt számlált. A D variáns utazósebessége 291 km/óra volt, hatótávolsága 185 km. 

Vietnamban a szállítóváltozatot szinte minden esetben géppuskákkal fegyverezték fel, amelyeket a raktérajtókból lehetett működtetni. Utánpótlás- és csapatszállításra alkalmazták, de tüzérségi ütegek telepítésénél, illetve lelőtt, megrongálódott légi járművek kiemelésénél is jó szolgálatot tett. A földrajzi viszonyok következtében általában nem használhatták ki teljes kapacitását, és rendszerint bő három tonna rakománynál többet nem is pakoltak fel. 155 darab került a veszteséglistára az itt bevetett 588 példányból. 

Érdekesség, hogy támogató változata is volt, igaz, ebből csak négy példány készült ACH–47A típusjelzéssel 1965 végén, amelyek az 1. lovassági hadosztálynál szolgáltak. Fegyverzetét 40 mm-es gránátvetők, 70 mm-es rakéták, 20 mm-es gépágyúk és 7,62 vagy 12,7 mm-es géppuskák alkották. Harcban alapvetően bevált, de olyan karbantartási költsége volt, illetve olyan komoly igény mutatkozott másutt a szállítókapacitásra, hogy a program nem volt életképes. 

A lassan hatvanéves Chinook a mai napig alkalmazásban áll. Neve egyébként egy indián törzsre utal, de ezt elferdítve gyakran használták a “Shithook” (“szarkampó”), illetve a “negyvenhetes” nevet is. Több állam hadereje használatba vette, többek között az Egyesült Királyság, Ausztrália, Irán, Dél-Korea vagy Törökország. Alkalmazták tűzoltó, katasztrófa-elhárító vagy építkezési szerepkörben is. 

Sikorsky CH–54 Tarhe / Skycrane
A CH–54-es “légidaru” 1962-ben repült először. Különlegesen kialakított törzsében csak a pilótafülkének volt hely, magát a rakományt vagy a függesztési pontok segítségével rögzítették, vagy a törzs alá illeszthető konténerekbe helyezték (ez utóbbiak között létezett harctéri műtő, illetve személyszállító változat). Megjelenése idején nagyobb terhet volt képes felemelni, mint bármely más típus: 12,7 tonna hadianyagot, élőerő szállítása esetén pedig 45 katonát. 370 kilométeres hatótávolságához 185 km/óra utazósebesség társult. 

Vietnamba 1965-ben érkezett az 1. lovassági hadosztállyal. Lelőtt repülőgépek kiemelésére, továbbá nehéz felszerelés szállítására és tüzérütegek telepítésére használták. Speciális bombák ledobására is bevetették, amelyekkel leszállóhelyeket tudtak a dzsungel közepén kialakítani, illetve egyes esetekben a Vietkong földalatti járatait ilyenekkel próbálták beomlasztani. Mivel védőfegyverzetnek nem volt rajta hely, illetve manőverezőképessége korlátozott volt, idővel háttérbe szorult a CH–47-esek mögött, és inkább másodvonalas feladatokat kapott. A 42 darabból kilenc veszett oda. 1972-ben vonták ki a frontszolgálatból, de a tartalékos haderőnél még a kilencvenes években is rendszerben volt, sőt civil használatban a mai napig megtalálható Észak-Amerikában.

Sikorsky CH–53 Sea Stallion / HH–53 Super Jolly Green Giant
A CH–53-as a tengerészgyalogság igényei alapján készült nehéz szállítóhelikopter, és a CH–54-es főbb elemeinek felhasználásával készült, elsősorban csapatszállításra; 37 főt vagy 24 sebesültet volt képes felvenni, de hatalmas belső terének hála hadianyag, sőt kisebb járművek vagy tüzérségi eszközök is elfértek rajta összesen 3,6 tonna tömegben. A személyzet háromfős, utazósebessége 278 km/óra, hatótávolsága 413 kilométer volt. Önvédelmi fegyverzetként különböző géppuskákat kaphatott, melyeket az oldalsó ajtóban helyeztek el. 

Vietnamban 1967 elején mutatkozott be, és Saigon elestéig folyamatosan részt vett a tengerészgyalogság szállító műveleteiben, de a légierő is hasznát vette, elsősorban kutató-mentő akciók során. A 121 itt használt példányból 36-ot kellett leírni. A gyártás a hetvenes évek végéig folyt, és az amerikaiak 2012-ig használták. A típust többek között Izrael, Németország, Ausztria és Mexikó hadereje is alkalmazta.

Bell UH–1 Huey
A Bell cég Model 204-es típusát eredetileg többfeladatú könnyűhelikopternek szánták az amerikai hadsereg igényei alapján. Először 1961-ben repült, s egy évvel később állították szolgálatba. Az eredeti típusjelzése HU–1 volt (“helicopter, utility”: általános célú helikopter), és csak később változtatták UH–1-re, de akkorra már ráragadt az előbbiből származó “Huey” elnevezés, amely mellett már nem volt helye a hivatalos “Iroquois” névnek. 

A típust Vietnamban elsősorban a hadsereg használta, elsősorban szállításra, másodsorban minden másra. A tengerészgyalogság csak 250 példányban alkalmazta, ők elsődlegesen általános célú helikopterként tekintettek rá, csapatszállításra ott voltak az egyéb típusaik. A légierőnél és a flottánál is üzemeltek példányok, utóbbiak részben a folyami műveletek légi támogatását végezték. A személyzet három-négy főből állt. A H változat utazósebessége 205 km/óra volt, 512 kilométer pedig a hatótávolsága. Névlegesen bő két tonna rakomány tudott felvenni, de Vietnamban ez mindig az aktuális meteorológiai viszonyoktól függött. Körülbelül 6000 példány fordult meg Délkelet-Ázsiában, ebből nagyjából 3300 került a veszteséglistára.

Ez a típus volt az első sorozatban gyártott gázturbinás helikopter, emellett a vietnami háború legjellegzetesebb típusa és a repüléstörténet egyik legsikeresebb helikoptere. A több mint 16 ezer példányban épült, és változatait rengeteg ország megvásárolta, például Argentina, Japán, Szaúd-Arábia, Törökország vagy a Fülöp-szigetek. Egyes államokban a mai napig használják őket.

Bell AH–1 Cobra 
Az utólagosan felfegyverzett szállítóhelikopterek helyett egy kimondottan harci feladatokra tervezett típus koncepciója már az ötvenes évek végén szóba került a Bell cégnél, ebből lett a Sioux Scout, amely több ponton is emlékeztetett a későbbi Cobrára. ‘64-ben azonban a hadsereg úgy döntött, hogy túl kicsi, hajtóműve pedig túl gyenge lenne. S mivel a Lockheed AH–56 Cheyenne fejlesztése elhúzódott (sőt 1972-ben törölték is a programot), ismét képbe került a Bell cég, ahol a vietnami igények ismeretében megalkották új gépüket, amelyet 1966 tavaszán be is mutattak. Ez eredetileg az UH–1H típusjelet viselte, később változtatták meg AH–1G-re, később pedig megkapta a Cobra vagy HueyCobra nevet. 227 km/órás utazósebességgel és 570 km hatótávolsággal rendelkezett, s 1967 nyarán adták át az első darabokat. Ezzel a típussal váltották le az UH–1-ből átalakított csatahelikoptereket, de a folyamat lassú volt, és 1971-ig eltartott. A szárazföldi haderő mellett a tengerészgyalogság is igényt tartott az új helikopterre, ők végül a J változatot rendszeresítették. 

Bár elsőre nem egyértelmű, a Cobra szerkezeti elemei jelentős részben egyeznek az UH–1-ével. A törzs szélessége az egy métert sem éri el, vagyis szemből kimondottan kicsi célpontot mutat. Ennek következtében a legénység két tagja egymás mögött ül: elöl a fegyverzetkezelő másodpilóta, hátul a pilóta, akinek emiatt előre jóval korlátozottabb a kilátása, mint más típusokon. Előbbi a forgatható orrtorony fegyverzetét kezeli, utóbbi a szárnycsonkokra szerelt fegyverzetet (illetve az orrtornyot is működtetheti, de csak annak alapállásában). Vészhelyzetben természetesen a másodpilóta is irányíthatja a gépet, de a nála elhelyezett kezelőszervek jóval nehézkesebben használhatók. A korai változat hátránya volt, hogy légkondicionálás nem kapott belül helyet, így a legénység sokat szenvedett a kabintető alatt a napfénytől és a hőségtől. 

A fegyverzet természetesen variálható volt. A széles tartományban mozgatható Emerson M–28 orrtorony eleinte csak egy fegyvert tudott befogadni, de a korszerűsített már kettőt: ide M–134-es hatcsövű géppuskát vagy M–129 gránátvetőt lehetett helyezni. (A leggyakrabban egyet-egyet szereltek be.) A szárnycsonkokra legtöbbször 7 vagy 19 csöves 70 mm-es rakétavető került, de a 7,62 mm-es M–18 vagy a 20 mm-es M–195 gépágyú is feltűnt itt. 1972-től a Q változat már páncéltörő rakéta indítására is alkalmas volt. 

Célirányos kialakítása és szívóssága ellenére körülbelül 300 Cobra került a vietnami veszteséglistára a durván 830 bevetett példányból. A típust bevetették még más konfliktusokban is, Grenadán, Panamában, Kuvaitban és Szomáliában. A szárazföldiek 2001-ben vonták ki az utolsó példányokat, helyüket az AH–64 Apache vette át, míg a tengerészgyalogság a mai napig használja a modernizált verziókat. Más államok is vásároltak belőle, így Izrael, Japán, Románia, Spanyolország vagy Jordánia. Az Egyesült Államokban tűzoltó feladatokra a mai napig alkalmaznak módosított példányokat.

Hughes OH–6 Cayuse
Az OH–13 és az OH–23 elöregedésével igény mutatkozott amerikai haderőknél egy új felderítőhelikopterre, amelynek teljes feladatköre azonban jóval szélesebb volt a névlegesnél: a megfigyelés, fényképezés és felderítés mellett légi mentésre és tűztámogatásra is alkalmasnak kellett lennie. 1965 májusában választották ki a befutók közül a Hughes modelljét, amelyből végül 1422 példány készült el. Ennek oka az volt, hogy bár kellően fordulékony és gyors volt, de igen drága is. Viszont már 1966-ban huszonhárom világrekordot állított fel, többek között sebességével és emelkedőképességével. Utazósebessége 250 km/óra volt, hatótávolsága 430 km.

1968 végén jelent meg a harcoló alakulatoknál, és általában két-három fős személyzettel repült. Fegyverzete variálható volt, Vietnamban általában M–60-as, M–134-es vagy M–2-es géppuskákkal szerelték fel, de 70 mm-es nem irányított rakétákkal, később pedig páncéltörő rakétákkal is felfegyverezhették. A bő 1400 példányból több mint 960-at veszítettek. Különböző változatait számos államban használták vagy használják, például Japánban, Olaszországban, Dániában és Magyarországon.

Bell OH–58 Kiowa
A Kiowa a Bell cég igen sikeres, civil használatú Model 206 Jetrangerén alapult. A hadsereg könnyű felderítő helikopternek szánta a katonai verziót, amelynek első példányai 1966-ban készültek el, de csak 1969 tavaszán vetették be először. Négyfős személyzetet tudott befogadni. Utazósebessége 188 km/óra volt, hatótávolsága pedig 480 kilométer. Fegyverzete általában egy M–134-es hatcsövű géppuska vagy egy M–129 gránátvető volt. 

Vietnamban nem alkalmazták olyan széles körben, mint az OH–6-ost. 312 darabot vetettek be, ebből 48-at veszítettek el. Később még több konfliktusban hasznát vették, például Szomáliában, Koszovóban vagy Irakban. Egyébként 1989-ig folyt a gyártás, de korszerűsített példányait a mai napig használják, s nem meglepő módon ez a típus is utat talált más országokba, például Szaúd-Arábia, Dominika, Kanada és Ausztria is rendszeresítette. 

A sorozathoz felhasznált források:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Assault from the Sky: Marine Corps Helicopter Operations in Vietnam (írta: Dick Camp; Casemate 2013)
• Chickenhawk (írta: Robert Mason; Corgi Books 1985)
• Gunslingers In Action (írta: Lou Drendel; Squadron/Signal 1974)
• Guts 'n Gunships – What It Was Really Like To Fly Combat Helicopters In Vietnam (írta: Mark Garrison; magánkiadás 2015)
• Helikopterek (írta: Andy Lightbody és Joe Poyer; Victoria 1993)
• Hunter-Killer Squadron: Aero-Weapons, Aero-Scouts, Aero-Rifles Vietnam 1965–1972 (szerkesztette: Matthew Brennan; Presidio 1990)
• Marines and Helicopters 1962–1973 (írta: William r. Fails alezredes; History and Museums Division Headquarters, USMC, 1978)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Snake Pilot – Flying the Cobra Attack Helicopter in Vietnam (írta: Randy R. Zahn; Potomac Books 2003)
• Strange Ground: Americans in Vietnam, 1945–1975, an Oral History (szerk: Harry Maurer; Ingram 1998)
• US Army Uniforms of the Vietnam War (írta: Shelby Stanton; Stackpole Books 1989)
• US Helicopter Pilot in Vietnam (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
• Vietnam Airmobile Warfare Tactics (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2007)
• Vietnam Studies: Airmobility 1961–1971 (írta: John J. Tolson altábornagy; Department of the Army, 1999)
• Vietnam: US Uniforms in Colour Photographs (írta: Kevin Lyles; Europa Militaria 1992)
• www.militaryfactory.com/aircraft