Egy amerikai politikus visszaemlékezése

Morton Halperin amerikai külügyi szakértő, aki a Johnson-kabinet utolsó időszakában hadügyminiszteri másodtitkár volt. Ekkor történt az éles szemléletváltás, mikor is McNamara utódja, Clark Clifford immár amellett állt ki, hogy a háború megnyerhetetlen. Nixon megválasztása után Henry Kissinger beválogatta Halperint, akit már ismert a Harvardról, a Nemzetbiztonsági Tanácsba. Új főnöke, illetve elnöke politikai húzásai azonban gyorsan megingatták a bizalmát, és ’69 szeptemberében lemondott. Politikai pályája azonban nem ért véget, hiszen a Clinton- és Obama-kabinetben is dolgozott, ezenfelül több neves egyetemen tanított.

Aláírtam egy háborúpárti reklámot, ami a New York Timesban jelent meg ’65-ben, a Harvardon pedig még utoljára részt vettem egy vitában, amely a vietnami háborúról szólt. Vitapartnerem Norman Thomas [háborúellenes aktivista és szocialista elnökjelölt] volt. Ki lehet találni, melyik oldalt képviselte Thomas, és abból kikövetkeztethető, hogy melyiket én. Más szóval eleinte támogattam a háborút. De mire bekerültem az apparátusba ’67 tavaszán, már rájöttem, hogy nem győzhetünk, és hogy ki kellene vonulnunk.

Sok minden aggasztott. Mikor Észak-Vietnamot bombáztuk, nem értünk el vele semmit, és valószínűleg a háború befejezését sem hoztuk közelebb. És nem fogtuk fel, milyen szinten korrupt a dél-vietnami kormány, és hogy saját társadalmán belül nincs hitele, meg hogy olyan emberekből áll, akik a franciák oldalán harcoltak, és a japánoknak dolgoztak azelőtt. Azt sem tudtuk, mennyire beépült a Vietkong a kormányzatukba. Az is aggasztott, hogy a háborút teljesen eszetlenül vívtuk. Az amerikai áldozatok jóval magasabbak voltak, mint kellett volna, részben az egyéves szolgálati turnus miatt, ami a tisztek esetében hathónapos harctéri szolgálatot jelentett. A számok egyértelműen megmutatták, hogy drasztikusan lehet csökkenteni az emberveszteséget a kétéves turnussal, mert döntő tényező e téren, hogy egy alakulatnak milyen hosszú ideig a parancsnoka ugyanaz az ember. De senkit nem érdekelte, hogy ezen változtatni kellene.

Egyébként egészen a Tet-offenzíváig nem tartottam Vietnam-térképet az irodámban. Csak az a nagy világtérkép lógott a falon, amit rengeteg Pentagon-irodában látni. Ha valaki bejött hozzám, és a Mekong-deltáról vagy a Ho Si Minh-ösvényről beszélt, megkérdezte, hogy hol a Vietnam-térképem. Azt válaszoltam, használja a másikat. Az egyik felük meg sem találta Vietnamot a világtérképen, a másik felük meg azt mondta, hogy „Vietnam túl kicsi ezen, hogy meg tudjam mutatni, amit akarok.” Rájuk néztem, és csak annyit mondtam: „Hát ez az!”

Volt még egy légből kapott táblázat az irodámban. Meg is mutattam azoknak, akik a kivonulás pártján álltak. „Az első hasábban láthatók azok az okok, melyek alátámasztják vietnami kivonulásunk jogosságát. Nagyon hosszú lista, és nem jár fizetés annak, aki ehhez hozzátesz. A második hasáb tartalmazza a kivonulási módozatokat. Egy-két ötletünk van, ezek közül a vietnamizálás vagy deamerikanizálás tűnik a legígéretesebbnek. A harmadikban sorakoznak a módszerek, amelyekkel Johnson elnököt meg lehetne győzni arról, hogy ki kellene vonulnunk. Ez az oszlop üres.” Mindig is úgy gondoltam, hogy az elnököt leginkább az foglalkoztatja, hogy ha sorsára hagyja Vietnamot, akkor Bobby Kennedy nekitámad, és megvádolja azzal, hogy cserben hagyta őket, és hogy ilyet a bátyja, John sohasem tett volna. Szerintem Johnson tényleg ezt hitte. Ha meghallgatja a nemrég nyilvánosságra hozott hangfelvételeket, amelyeken LBJ Bobbyról beszél, egyértelmű, hogy erősen paranoiás volt.

Komoly szerepet vállaltam a ’68 márciusában tartott megbeszéléseken, ahol vietnami politikánk felülvizsgálata folyt. A fő kérdés az volt, hogy a vezérkar szerint mennyi katona és még hány év szükséges a győzelemhez. Clifford hadügyminiszter úr szerint ez teljesen ésszerű kérdés volt. A felelet így hangzott: „Nem számít, milyen választ adunk, a győzelmet nem tudjuk garantálni.” A vezérkar tehát egyenes választ adott, ami nagy hatással volt Cliffordra. Eleinte azt gondoltuk róla, hogy háborúpárti. Johnson legjobb barátja volt, aki azért választotta, mert nem akart megint olyan hadügyminisztert, aki állandóan arról beszél a háta mögött, hogy nem ért egyet az elnöke háborús törekvéseivel. Kiderült, hogy Clifford jóval szkeptikusabban állt a háborúhoz, mint gondoltuk. Korábban beutazta Délkelet-Ázsiát, és csodálkozva látta, hogy a régióban egyetlen ország, vagyis egyetlen dominó sem ért egyet a dominó-elmélettel.

Eddig a vizsgálatig, – kivéve McNamara néhány elnöknek szánt memóját, amik tudtommal eljutottak Johnsonig, aztán eltűntek – igazából senki nem tette fel ezeket az alapvető kérdéseket. A '68 márciusi megbeszélések kapcsán pont az volt a rendkívüli, hogy ki lehetett mondani az összes lehetőséget és megvitatni a valós problémákat. Azelőtt beültem mindenféle tanácskozásra, ahol teljesen más nézeteket képviselő emberek ültek, de sosem beszéltünk ezekről. Mindenki nagyon udvariasan viselkedett, és a vita az aktuális műveleti problémákról szólt, nem pedig az alapvető kérdésekről.

Arra a következtésre jutottam, hogy a Nixon-kormány nem a háború lezárásán, hanem a kiszélesítésén dolgozik, és úgy véltem, ez abszolút hibás hozzáállás. Mikor Nixon kijelentette, hogy van egy titkos terve a háború befejezésére, valójában Eisenhower módszere járt a fejében, aki kínai közvetítéssel atomfegyverek bevetésével fenyegette meg Észak-Koreát, és így ütötték végül nyélbe a koreai tűzszünetet.

Miután megállapodtak a stratégiában, Kissinger teljes titoktartás mellett látott neki, még saját stábját sem avatta be. De egyértelmű volt, hogy csökkenteni óhajtja a veszteségeket, később pedig a háború kiszélesítésével, illetve az eszkalációs fenyegetésekkel kifárasztani Észak-Vietnamot, vagy legalábbis olyan állapotot kivívni, amely vég nélkül fenntartható.

Nehéz volt ott dolgozni, mert Kissinger senkiben sem bízott meg teljesen, és egyik stábot kihasználta a másik ellen. Egyik reggel kézbe vettem az újságot, és azt olvastam, hogy Nixon levelet írt Ho Si Minh-nek. Bementem Kissingerhez, és közöltem, hogy "Henry, ha nem tudok minden fontosat, nem akarok Vietnamon dolgozni. Ha nem akarsz beavatni, inkább foglalkozom mással." Azt válaszolta: "Hát, ez csak kivétel. Az elnök kérte, hogy tartsam titokban. De minden mást tudsz." Kisétáltam tőle, és azt tettem, amit mindenki más, megálltam Al Haig íróasztalánál, és beleolvastam a kirakott papírokba. És ott volt egy Nixonnak szánt, vietnami vonatkozású emlékeztető, amit Kissinger egy órával korábban küldött, és nem tudtam róla. Felkaptam, visszasiettem Kissinger irodájába, és megkérdeztem, mi ez. "Egy újabb kivétel," felelte.

Szerintem Kissinger tudott hatni az elnökre, mert gyorsan rájött, hogy Nixont nem úgy kell befolyásolni, hogy a nyakára jársz. Ha így csináltad volna, akkor Nixon látszólag beleegyezett volna, aztán felhívta volna Haldemant azzal, hogy "most ígértem meg ennek a miniszternek ezt vagy azt, de valójában nem így lesz, és nem akarom többé látni se." Nixon előtt addig kellett beszélni az ötletről, míg rá nem harapott. És akkor, ha neki is tetszett, akkor elfogadta. Akkor egyet lehetett vele érteni. És ha picit rossz volt a megközelítése, akkor addig beszéltél, míg rá nem talált a helyes irányra.

Az egyik dolog, amire rábeszéltem Kissingert és aztán Nixont, hogy váltsunk át egy lakosságkezelő stratégiára. A vidéki területeken nem volt értelme a gerillákat kergetni, mert kordában tudták tartani a veszteségeiket. Ha összecsapás történt, azért történt, mert ők kezdeményeztek, nem mi. Ezért volt teljes nonszesz az az elgondolás, hogy majd eljutunk addig a pontig, amikor több emberükkel végzünk, mint amennyit pótolni tudnának. Ezért kellett átállnunk a falvak védelmére. A térképeink szerint a lakosság nyolcvanöt százaléka az ország területének durván tizenöt százalékán élt, vagyis könnyen védhetők voltak.

Nixon és Kissinger hitt abban, hogy az összes katonánkat kivonhatjuk, amíg fenntartjuk a Dél-Vietnamnak nyújtott katonai segítségnyújtást, és amíg hihető fenyegetést jelent, hogy újrakezdjük a bombázó hadjáratot, amennyiben Észak-Vietnam átfogó támadásba kezd. Kissinger még mindig hiszi, hogy csak a kongresszus döntése – mely szerint a katonai segélyt beszüntetik, és a bombázások folytatását megtiltják – tette lehetővé, hogy Hanoi megindíthassa a végső offenzívát és megnyerje a háborút. A Watergate-botrány nélkül szerintem Nixon elég erős lett volna, hogy a törvényhozás döntését megvétózza a bombázás kérdésében, és meg is tette volna. Ezenfelül szerintem meg tudta volna oldani, hogy valamennyi katonai támogatást továbbra is nyújtsunk Dél-Vietnamnak. Lehetséges, hogy ha 1975-ben újrakezdtük volna a bombázást, akkor újabb háborúellenes tüntetési hullám kezdődött volna az Egyesült Államokban, aminek hatására kénytelenek lettek volna visszakozni, de Kissinger és Nixon úgy látta, hogy a háború ellenzőit a sorozási rendszerrel szembeni gyűlölet hajtja, s mivel a sorozást megszüntették [1973-ban], illetve a veszteségek nem növekedtek tovább, a bombázást lehetett volna folytatni. A megválaszolatlan kérdés, hogy Dél-Vietnam akkor nem omlott volna-e össze, ha az amerikai bombázás és katonai segítségnyújtás folytatódik, viszont az amerikai kontingens távozik.

Mindig úgy gondoltam, hogy a háborúellenes mozgalom abszolút felelőtlen, mert közülük sokan hittek abban, hogy tárgyalással kikényszeríthető a csoda, egy semleges, demokratikus, önálló Dél-Vietnam. Én ebben nem hittem. Észak-Vietnamban abban hittek, hogy Vietnam egyetlen ország, és addig harcolnak majd érte, amíg meg nem valósul. És ők totalitárius rendszerben éltek, nem érdekelte őket a demokrácia. Szóval csak ki kellett volna jelentenünk, hogy az Egyesült Államok elég erős ahhoz, hogy létezését biztosítsa egy olyan világban, ahol nemcsak Kína és Észak-Vietnam kommunista, de az ázsiai szárazföld még egy apró darabkája.

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.