A szimpatizáns (Viet Thanh Nguyen)

Két oldal közt őrlődve 

A most bemutatásra kerülő kötet több szempontból is unikum. Először is azért, mert vietnami ember tollából született, másodszor mert hazánkban is megjelent, méghozzá az első angol nyelvű kiadás után viszonylag gyorsan, harmadszor, mert szemszögét tekintve korántsem egyoldalú. 

a_szimpatizans.jpgA főhős, egy francia-vietnami félvér a Vietnami Köztársasági Hadsereg századosa, aki egyben a Vietkong ügynöke is. A fiatalember egy tábornok bizalmasaként 1975 tavaszán az utolsók között hagyja el Saigont, hogy végül az Egyesült Államokban telepedjen le, ahol feladata nem ér véget: a vietnami emigráció kulcsfiguráit és eseményeit ugyanúgy meg kell figyelnie, illetve jelentéseket írni róluk. A hosszúra nyúlt háború így folytatódik számára békeidőben is. 

Az országunk is átkozott volt, fattyúsorba taszították, északra és délre osztották fel, és ha azt mondták rólunk, hogy a megosztottságot és a halált választottuk a mi kicsit sem polgári háborúnkban, ez is csak részben volt igaz. Nem mi akartuk, hogy a franciák lealacsonyítsanak minket, felosszanak a cseppet sem szent háromságra, északra, középre és délre, majd átadják ezeket a kapitalizmus és a kommunizmus nagyhatalmainak további kettévágásra, majd nekik adja az összecsapó hadseregek szerepét a hidegháborús sakkjátszmában, amit légkondicionált termekben játszanak öltönyt és hazugságokat visel fehér emberek. Nem, ahogy az én megtiport nemzedékem már születése előtt ketté volt osztva, én születésemkor lettem megosztott, megérkeztem egy világba, ahol szinte senki nem fogadott el annak, ami vagyok, és mindig arra kényszerítettek, hogy válasszak a két oldalam között. Ez nem egyszerűen nehéz dolog – nem, igazából lehetetlen, mert ugyan kit választhatnék önmagam helyett? 

A szerzőnek volt hova nyúlnia, amikor ennek a férfinak a történetét papírra vetette. Az 1971-es születésű Viet Thanh Nguyen Észak-Vietnamból korábban elmenekült szülők gyermeke, aki családjával együtt 1975-ben távozott Dél-Vietnamból, hogy utána néhány évig egy pennsylvaniai menekülttáborban éljenek. Ezután Kaliforniába költöztek, ahol vegyesboltot nyitottak, a fiú számára pedig megnyílt a lehetőség a továbbtanulásra, és élt is vele. Jelenleg a Dél-kaliforniai Egyetem professzora, de cikkeket is ír, továbbá tudományos társaságok tagja. A Vietnami Diaszpóra Művészeinek Hálózatában (DVAN) igazgatóhelyettes, illetve blogjuk szerkesztője. 

viet_thanh_nguyen.jpgFiatalkorában nagy hatást tettek rá a kémtörténetek, illetve az amerikai gyártású vietnami háborús filmek, de végül azt is megértette, hogy ez utóbbiak csak az amerikai nézőpontot tudják igazán képviselni. Így jutott el első regénye megírásáig, melynek révén “bosszút állhatott Hollywoodon”, ahogy ő fogalmazott, egyben átadhatott valami a vietnami emberek szemszögéből. A szimpatizáns, mely először 2015-ben jelent meg, számtalan díjat elnyert, ideértve a Pulitzer-díjat is. Az író nagyon meglepődött azon, hogy nemcsak honfitársaitól, hanem amerikai, pakisztáni és más nemzetiségű olvasóktól is kapott egyértelműen pozitív visszajelzéseket a könyv kapcsán. Ugyanakkor hazafiatlansággal vádoló kritikák is érték új hazájában, melyek viszont nem okoztak neki meglepetést, mivel az amerikai társadalom megosztottságával nagyon is tisztában van.

Lana szinte felismerhetetlen volt ahhoz a diáklányhoz képest, akit a Tábornok villájában láttam gimnáziumi évei alatt és a nyári vakációk idején. Akkoriban még Lan volt a neve, és a létező legszerényebb öltözéket viselte, az iskolás lányok fehér ao daiját, amely sok nyugati írót indított már-már pederaszta képzelgésekre a fiatal testekről, amelyek minden hajlatukat megmutatták anélkül, hogy akár csak egy ujjnyi bőrük is kilátszott volna, kivéve nyak felett és csukló alatt. Az írók ezt láthatólag az egész országunk implicit metaforájának tekintették, amely ledér és tartózkodó, mindenféle utalásokat tesz, de semmit sem ad a szemérem szemkápráztató fitogtatása közben, paradox módon buzdít a csábításra, és lélegzetelállítóan buja módon tárja fel szerénységét. Szinte egyetlen férfi író, újságíró vagy felületes  megfigyelő nem volt képes megtartóztatni magát, hogy ne írjon a fiatal lányokról, akik biciklin közlekedtek az iskolába és haza azokban a rebbenő fehér ao daikban, pillangók voltak, minden nyugati férfi álma, hogy gombostűre tűzzön egy ilyet a gyűjteményében.

der_sympathisant.jpgNguyen narratíváját végigkíséri a két oldalhoz húzás vagy inkább a széttépettség érzése, mely több síkon áthatja a regényt. A főhős francia-vietnami származása, az apjával és az anyjával kapcsolatos eltérő érzései ugyanúgy nagy súllyal esnek latba, mint az, hogy lényegében két szolgája van egyszerre egy kettéosztott országban, és az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatai nyomán jobban ismeri a két oldal, a Kelet és a Nyugat valódi arcát, mint azok a sajátjukat. Viszont éppen ez a nézőpont teszi lehetővé, hogy viszonylag elfogulatlanul mindkét irányban lehessen kritikus vagy éppen megértő, miközben ügynök lévén még akkor sem mondhat búcsút a háborúnak, amikor hivatalosan már beköszönt a béke. Ezt a kettős állapotot, mely barátságaira és szerelmeire is kihat, a főhős kénytelen óvatossággal, keserűséggel és nagy adag iróniával elviselni vagy inkább túlélni. Saját élettörténete felett azonban ott lebeg az egész vietnami diaszpóra sorsa, vagyis a bevándorlók belső elszigeteltsége és amerikanizálódása is szerepet kap, miközben sokadik szerzőként Nguyen is azt sugallja, hogy a két világ között olyan különbségek feszülnek, amelyeket meg lehet érteni, de nem lehet feloldani, illetve azt, hogy egyik politikai rendszer sem tökéletes, mindegyik kihasználja a kisembert a hatalom érdekében.

Senki sem szólalt meg és senki sem mozdult, csak a cigarettát emelték fel vagy a poharat, tökéletes koncentrációval, amit a következő, vidámabb száma sem tört meg, a Bang Bang (My Baby Shot Me Down). Nancy Sinatra énekelte először, de ő csak egy elkényeztetett hercegnő volt, akinek csak másodkézből származó információi voltak az erőszakról és a fegyverekről az apja, Frank maffiózó barátaitól. Lana ellenben egy olyan városban nőtt fel, ahol a gengsztereknek egykor akkora hatalmuk volt, hogy a hadseregnek kellett harcba szállni velük az utcákon. Saigon egy metropolisz volt, ahol mindennaposak voltak a kézigránátos támadások, a terorristamerényleteken nem lepődött meg senki, a vietkongok teljes körű inváziója pedig közös tapasztalat volt. Ugyan mit tudott Nancy Sinatra, amikor azt énekelte, bang bang? Számára ez csupán rágógumi-popzene volt. Számunkra pedig az életünk kísérőzenéje. 
Ráadásul Nancy Sinatra az amerikaiak többségéhez hasonlóan egynyelvűségben szenvedett. Lana gazdagabb, texturált változatában ott voltak a francia és a vietnami rétegek is. Bang bang, je ne l’oublierai pas, így szólt a francia változat utolsó sora, és ezt visszhangozta Pham Duy vietnami verziója, Sosem felejtjük el. A klasszikus saigoni popszámok panteonjában ez a trikolór változat volt a legemlékezetesebb, mesterien ötvözte a szerelmet és az erőszakot a két szerelmes rejtelmes történetében, akik annak ellenére, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, vagy pont emiatt, lelövik egymást. A bang bang az emlékezet fejünkben elsülő pisztolyának hangja volt, mert nem tudtuk elfeledni a szerelmet, nem tudtuk elfeledni a háborút, nem tudtuk elfeledni a szeretőinket, nem tudtuk elfeledni az ellenségeinket, és nem tudtuk elfeledni Saigont. Nem tudtuk elfeledni a jegeskávé ízét durvára őrölt cukorral; a tésztalevest, amit a járdán ülve ettünk; a barátunk gitárjának hangját, miközben függőágyban ringatóztunk a kókuszpálmák alatt; a mezítláb, félmeztelenül, sikátorokban, tereken, parkokban és réteken lejátszott futballmeccseket; a hegyek hajnali ködökből fűzött nyakláncát; a piszkos tengerparton kiszippantott osztrigák nagyajakhoz hasonló nedvességét; ahogy egy harmatos szerető nyelvünk legcsábítóbb szavait suttogja, anh oi; a rizscséplés zörgő hangját; a sofőröket, akik a háromkerekű biciklitaxijukban alszanak az utcán, és akiket csak a családjuk emlékei tartottak melegen; a menekülteket, akik ott aludtak járdákon városszerte; a türelmes szúnyogriasztó spirálok lassú izzását; a frissen a fáról szedett mangó édességét és keménységét; a lányokat, akik nem voltak hajlandóak szóba állni velünk, de ettől csak még jobban vágyakoztunk utánuk; a férfiakat, akik meghaltak vagy eltűntek; a bombarepeszek által felrobbantott és megsemmisült otthonokat; a patakokat, ahol meztelenül és nevetve úsztunk; a titkos ligetet, ahonnét meglestem a madarak ártatlanságával fürdőző, fröcskölő nimfákat; a sárból tapsztott kunyhók falán a gyertyafény által vetett árnyékokat; a sáros utakon és ösvényeken felhangzó tehénkolompok atonális kongását; egy éhes kutya ugatását egy elhagyatott faluban; a friss durián étvágyerjesztő bűzét, amit az ember sírva vágyott megenni; az anyjuk és apjuk holtteste felett üvöltő árvák hangját és látványát; a délutánra átnedvesedett ingek, a szeretkezés után megizzadt szeretők, az önnön helyzetünk tapadósságát; a disznók vad visítását, amikor a falusiak üldözőbe veszik őket; az alkonyban lángoló hegyoldalakat; ahogy a hajnal felemeli koronás fejét a tengerből; anyánk kezének forró szorítását; és míg a lista végtelenségig folytatható lett volna, a lényeg egyszerűen ez volt: a legfontosabb dolgot, amit sosem tudtunk volna elfeledni, az volt, hogy sosem tudunk feledni. 

Nguyen prózája kiválóan meg tudja ragadni a hangulatokat és érzéseket, megfigyelései és ezekből kerekített, ráérősen elmesélt gondolatmenetei telibe találnak, illetve véleményem szerint végig átélhető és közvetlen a narratíva, részben mert ahol intim, esetleg gyomorforgató részletekre kerül a sor, ott sem habozik megszakítani az elbeszélést. A központozás szándékos hiányosságai miatt a párbeszédek nem válnak élesen el a szöveg többi the_sympathizer.jpgrészétől, és némi idő kell, míg az olvasó hozzászokik ehhez. Mindezek miatt nem könnyű olvasmány ez, néhol kimondottan sötét, de intelligens, egy-két vontatottabb szakasztól eltekintve végig érdekfeszítő, sok helyen egyenesen magával ragadó.

Kissé késve szereztem tudomást a kötetről, és kíváncsi voltam arra, milyen visszhangot keltett Magyarországon. A moly.hu-t olvasva örömmel láttam, hogy számos hozzászólás, villámkritika íródott róla, melyek nem egyszerűen pozitívak voltak, hanem némelyik kimondottan lelkes. A magyar kiadás erényeit egyébként is muszáj elismerni. Az első benyomásról már a borító gondoskodik, mely szerencsére odafigyeléssel és jó ízléssel készült, így nemcsak hangulatos, hanem szakmailag is korrekt. A fordítás nagy általánosságban kiváló, ami kifogásolható, az inkább a regény lévén kevésbé fontos szakszavak magyarítása (például “barett” helyett “svájcisapka”). S persze magát a kiadót is köszönet illeti, amiért a témát felvállalta idehaza. 

A szimpatizáns 
(The Sympathizer)
Írta: Viet Thanh Nguyen
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra 2018
416 oldal