Csak ül, és mesél

Tavaly volt huszonöt éve annak, hogy a mozikba került a kilencvenes évek egyik legnagyobb sikerének bizonyuló Forrest Gump. A film nemcsak egy lassú felfogású, de következetes és kitartó fiatalember élettörténete, de egy egész korszak lenyomata.

Egyfelől tehát egy olyan embert ismerhetünk meg, aki a vietnami generációhoz tartozott, és közelről látta a háborút is. Az ő beéréséről és boldogulásáról szól a film az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig. Másfelől Forrest Gump élete során számos jelentős személyiséggel találkozott, illetve több fontos eseménynek is részese lett, így a történet az Egyesült Államok huszadik századi történelmének egy-egy jelentős momentumát is felvillantja. Utóbbiaknál persze mindig fontosabbak az előbbiek, és ez nemcsak a főhős vonatkozásában mondható el: a mellékszereplők esetében is adott az örök kérdés, mi vezet el valójában a boldogsághoz és a teljességhez. Forrest is szinte minden szempontból sikeres felnőtté érik, mégsem az anyagi nyereség, esetleg a legmagasabb katonai kitüntetés számára – vagy a néző számára – az igazi elismerés. Emiatt is tartom a filmet örök érvényű, szívhez szóló emberi történetnek, amely helyenként kimondottan drámai, míg másutt finom nyelvi és képi humorral dolgozik, és bár tagadhatatlanul épít a nosztalgiára is, illetve közhelyes megoldásokat is alkalmaz, a szememben nem válik kínosan csöpögőssé.

A film készítői minden korszakot és eseményt igyekeztek hitelesen felidézni, és ehhez az időutazáshoz részben az ILM cég biztosította a szükséges hátteret, méghozzá szerencsénkre egy olyan évtizedben, amikor a trükkfelvételek már jóval magasabb minőségi mércét is meg tudtak ütni. Ez tette lehetővé, hogy aprólékos munkával létrehozott, máig valóságosnak ható snitteken láthassuk, amint a főhős az aktuális amerikai elnökkel beszélget, hatalmas tömeg előtt áll, vagy ahogy éppen egy napalmcsapás lángjai elől menekül, esetleg egyszerre több labdával pingpongozik. Az operatőri munka is kiemelkedő, és ehhez számos szemet gyönyörködtető helyszínt választottak ki. A hangulathoz komolyan hozzájárulnak még a korabeli slágerek (a teljesség igénye nélkül a Fortunate Son a Creedence-től, az All Along The Watchtower Jimi Hendrixtől vagy a Rebel Rouser Duane Eddytől), bár időnként Alan Silvestri instrumentális filmzenéje is felhangzik.

A többi mellett a háborús részeken is érezhető az igényesség. Egyrészt jellegzetes vietnami életképekkel dolgoztak; ilyen a tábori élet, az örökös járőrözés, a monszunidőszak viszonyai, a láthatatlan ellenség és így tovább. Másrészt az a bizonyos csatajelenet nagyon is erőteljes, kiváló rendezői, színészi és persze effektes munka. Kiemelném a fényképezést és a hangvágást is, melyek a realizmushoz szintén elengedhetetlenek. Randy Thom hangvágó és csapatának munkája kedvéért érdemes ezt a pár percet egyszer kimondottan a hangokra figyelve végignézni. A végeredmény véleményem szerint azonos szintet képvisel a Ryan közlegény vagy a Született július negyedikén hasonló jeleneteivel. Aki még nem látta, alább megtekintheti.

A vietnami rész olyan lényegre törő kis szeletet alkot a filmen belül, amely az amerikai kiskatonák szemszögét remekül összefoglalja, és nyugodtan állíthatom, hogy aki oktatói jelleggel szeretné ezt a pár percet felhasználni, nem fog mellényúlni. A háború azonban nemcsak a csatatér mindennapjain keresztül van jelen, hiszen a hadikórház, majd egy otthoni háborúellenes demonstráció, illetve az egyik hadirokkant karakter utóélete is fontos szerepet kap később, ugyanúgy, ahogy a konfliktus utóhatása a valóságban is elkísérte a kortársakat még éveken át.

És ha már kortársak, elárulhatom, hogy a forgatókönyv alapjául szolgáló 1986-os regény írója, Winston Groom maga is járt Vietnamban gyalogsági tisztként, és nemcsak regények fűződnek a nevéhez, hanem például hadtörténeti könyvek (egyikről egy másik blogomon írtam). Az 1995-ben nálunk is kiadott eredeti több ponton eltér a szkripttől. Ez a kötet nem annyira egységes alapanyag, de Eric Roth szerencsére kiválóan ráérzett arra, hogy mit lehet és mit kell módosítani, kihagyni vagy hozzáadni ahhoz, hogy a főszereplő boldogulása a vásznon valóban kiadjon egy ívet, és hogy a szerelmi szál is végig illeszkedjen ebbe. Később egyébként elkészült a regény folytatása, magyar címén a Gump és Tsa, amely Forrest és fia további kalandjairól szól, ezt azonban még a legfanatikusabb rajongóknak sem merném ajánlani. Ebből is terveztek filmet csinálni, ám a 2001. szeptember 11-i terrortámadások hatására a készítők lemondtak róla, részben azért, mert a történetben szerepelt volna egy nő, akinek Forrest udvarol, és mindennap vár rá, míg a hölgy munkahelye, egy oklahomai kormányépület fel nem robban.

Ne feledkezzünk el a többi alkotóról sem. Először is ott van Tom Hanks. Számomra ez a szerep az ő nonpluszultrája, és ez azért is érdekes dolog, mert itt láttam őt először, de már akkor úgy éreztem, ezt nem fogja felülmúlni. Több filmben is láttam azóta, de semelyikben nem tudott számomra ennél jobbat mutatni. Érdekességként megjegyzendő, hogy John Travolta, Sean Penn, Bill Murray és Chevy Chase is szóba került a szereplőválogatás idején – őszintén szólva egyiket sem tudnám elképzelni fehér öltönyben ücsörögni azon a bizonyos padon. Jenny kapcsán Nicole Kidman, Jodie Foster és Demi Moore neve vetődött fel, de egyiket sem érdekelte a dolog. A rendező személye se volt eleinte egyértelmű: Terry Gilliamnek és Barry Sonnenfeldnek is felajánlották a munkát, de végül Robert Zemeckis lett a befutó. A mellékszereplők között említhetnénk az édesanyát játszó Sally Field csodás játékát, vagy Robin Wright Jennyjét, esetleg Mykelti Williamson Bubbáját, de úgy vélem, a pálmát Gary Sinise viszi el, aki a sokarcú Dan hadnagyként örökké emlékezetes alakítást nyújt. Kicsit fura is számomra, hogy “csak” két díjat vihetett haza ezért a szerepért az amúgy nagyon is tehetséges színész, aki olyan filmekben látható még, mint az Apollo 13, a Váltságdíj vagy a Háború a háborúról és a George Wallace (mely utóbbi kettőben az az érdekes, hogy ugyanazt a történelmi személyiséget, Alabama egykori kormányzóját alakítja). Ő egyébként producerként és rendezőként is alkot azóta, sőt 2004-ben zenekart alapított Dan hadnagy névvel, s ezzel katonáknak, illetve veteránoknak szokott jótékonysági fellépéseket tartani.

Bár a magyarországi közönség jelentős része nemcsak ismeri, hanem szereti is ezt a művet, az amerikai publikum közel sem volt ennyire egységes. A fanyalgó kritikusok és nézők több ponton is támadták a filmet. Volt, aki egyszerűen sekélyesnek és unalmasnak találta, esetleg a szellemileg visszamaradottak számára sértőnek tartotta, de persze politikai töltetű vélemények is röpködtek bőséggel. Sokak szerint ugyanis ez egy konzervatív, republikánus szellemiségű nosztalgia- és propagandafilm, mely nemcsak megszépít egy nagyon is viharos időszakot, de Forrest és Jenny személyiségét szembeállítva a konzervatív, istenfélő, hagyományos értékrendet emeli piedesztálra, míg a szabados, kísérletező hippiszellemiséget elítéli. A történelmi megközelítést is érték kritikák, mondván a forgatókönyv nagyon leegyszerűsíti és összemossa az eseményeket. Nos, még egyes, bevallottan történelmi filmekről is elmondható mindez, úgyhogy egy ilyen fiktív történetnél megengedhető, ráadásul a Forrest Gump olyan mélyre amúgy sem hatol, hogy eltorzítsa valakinek a történelemszemléletét, ugyanakkor arra valóban alkalmas, hogy felkeltse és ráirányítsa a néző figyelmét egyes eseményekre. A bevételek oldaláról egyébként is egyértelmű sikerről beszélhetünk: a csaknem 678 millió dolláros profit alapján az év második legnyereségesebb filmje lett, 42 héten át vetítették, és a duplalemezes soundtrack-albumból is elfogyott 12 millió példány. A díjeső magában foglalt hat Oscar-díjat, több Golden Globe-ot, de máshonnan is érkeztek az elismerések.

A filmet hazánkban előbb VHS-en, majd DVD-n és BD-n adták ki. A lemezeken audiókommentárokat és számos érdekes kisfilmet találhatnak az érdeklődők.

Forrest Gump (Forrest Gump)
Paramount 1994 (144 perc)
Rendezte: Robert Zemeckis
Főszereplők: Tom Hanks, Gary Sinise
Zene: Alan Silvestri