Koporsók a Fehér Ház előtt

Békét, de milyet?

Míg Richard Nixon eleinte kimondott népszerűségnek örvendett választási ígéreteinek köszönhetően, hivatali idejének első féléve elégedetlenséggel töltötte el ellenzékét, illetve a ‘68-as demonstrációk után újra erőre kapó háborúellenes mozgalmat. Az elnök kétféle módszert látott ekkoriban megvalósíthatónak a vietnami helyzet rendezésére: az egyik a tárgyalásos, a másik az erőszakos megoldás volt. 

nixon_w_kissinger.jpg

Tárgyalás vagy bombázás? A kérdés újra aktuális volt,
ezúttal Nixon és Kissinger számára.

Ami az előbbit illeti, ahogy már utaltam rá, Nixon a nyár folyamán francia közvetítőkön keresztül levelet küldött Ho Si Minh-nek, melyben figyelmeztette, hogy ha november 1-ig nem történik előrelépés a tárgyalásokon, akkor erővel fogja azt kikényszeríteni. A válasz azonban csak a már ismert észak-vietnami feltételeket tartalmazta. Így fel kellett készülni a másik eshetőségre. Ennek érdekében Henry Kissinger össze is állított egy stábot a Nemzetbiztonsági Tanács közreműködésével, melynek feladata egy Észak-Vietnam elleni négynapos masszív bombázó hadjárat részleteinek kidolgozása volt, beleértve a kikötők blokád alá vételét, illetve taktikai atomfegyverek potenciális bevetését is, szükség esetén pedig további két-három napos támadássorozatokkal is számoltak. (A nemzetbiztonsági tanácsadó egyébként is kritikus volta csapatkivonások kapcsán. Szerinte mindez olyan volt, mint a “sós mogyoró”, vagyis minél több katonát hoznak majd haza, a közvélemény annál többet fog elvárni, míg végül elfogy az amerikai kontingens, a diplomáciailag passzív észak-vietnami vezetés pedig ekkor fog újabb offenzívát indítani a déli országrészben.) Nixon még a sajtónak is szivárogtatott ki információkat a készülő tervekkel kapcsolatban; azt akarta elérni, hogy a hanoi vezetés vegye őt komolyan. Ők azonban továbbra is ragaszkodtak a teljes amerikai csapatkivonáshoz, illetve egy déli koalíciós kormány felállításához. Emellett azonban kivárásra is játszottak, hiszen már egyértelműen látszott, hogy az amerikai kivonulás elkerülhetetlen. Az elnök így kényszerhelyzetbe került, hiszen a diplomáciai megoldás ezzel kútba esett, ráadásul az említett stáb is arra a következtetésre jutott, hogy a bombázó hadjárat nem befolyásolná Hanoit, illetve haderejük harckészségét sem korlátozná, ilyen módon tehát a tervet talonba tették. Mindezek következtében Nixonnak 1969 késő őszén lényegében nem volt semmiféle stratégiája.  

Észak-Vietnam lakosságát ekkor nem a béketárgyalások lehetősége kötötte le, hanem a gyász: szeptember 2-án ugyanis elhunyt Ho Si Minh. A hírt a politbüro csak másnap hozta nyilvánosságra, hogy ne essen egybe a VDK 1945-ös kikiáltásának 24. évfordulójával. Halála nem váltott ki hatalmi harcokat, nem változtatott Hanoi stratégiáján, harci szellemüket pedig kicsit sem kezdte ki, sőt "Ho apó" személyi kultusza ugyanolyan erős maradt, mint életében. Temetésén több mint százezer ember jelent meg. 

ho_chi_minh_funeral.jpg

Ho Si Minh holtteste mellett legfontosabb kollégái állnak: Le Duan, a párt főtitkára, Ton Duc Thang alelnök, Truong Chin, a nemzetgyűlés állandó bizottságának elnöke és Pham Van Dong miniszterelnök.

Ho Si Minh-ről dióhéjban

ho_chi_minh.jpg1890-ben született szegény családban, Nguyen Sinh Cung néven. Élete során számos más nevet is használt, a legismertebb a Ho Si Minh, melynek jelentése "fényhozó" vagy "felvilágosult". (Eredeti kiejtése pedig kissé eltér a magyar átirattól, ugyanis a középső tagot "csinek" ejtik.) Fiatalkorát külföldön töltötte, többek között Londonban, Moszkvában és Párizsban, s végzett mindenféle munkát. Franciaországban került kapcsolatba a kommunista eszmékkel. A Vietnami Kommunista Pártot 1930-ban hozta létre Kínában. A második világháború idején harcolt a japán megszállókkal, később a franciákkal. 1954-től haláláig a VDK elnöke és miniszterelnöke volt, illetve pártjának főtitkára. A déli és az északi országrész egyesítésének gondolatát kezdettől fogva támogatta, ugyanakkor nem adatott meg neki, hogy saját szemével is láthassa… Utolsó éveiben egészsége egyre gyengült, többek között cukorbetegség kínozta. Halálát szívelégtelenség okozta 1969. szeptember 2-án. Bár hamvasztást kért, a politbüro úgy döntött, hogy holttestét inkább bebalzsamoztatják, s moszkvai mintára Hanoiban építettek fel neki egy mauzóleumot, amely a mai napig látogatható.
Azon ritka modern államférfiak közé tartozott, akik egész életüket tanulással és küzdelemmel töltötték. Ennek megfelelően nemcsak sokoldalú volt (írt politikai műveket, újságcikkeket és verseket is), hanem adott esetben ravasz és könyörtelen. Beszélte többek között az angolt, a franciát, az oroszt és a mandarint, így tolmács nélkül is elboldogult számos diplomáciai megbeszélésen. Szerénységére jellemző, hogy a VDK miniszterelnökeként sem volt hajlandó fényűző módon az elnöki palotában lakni, hanem házikót építtetett az említett épület mögé (ez is megtekinthető a mai napig). Számos alkalommal tett látogatást az egyszerű emberek, civilek és katonák közé, akik szemében ez, illetve hazafias múltja és harcias imázsa is népszerűvé tette. Emlékét szobrok és egyéb emlékművek őrzik Vietnamban.

Az Egyesült Államokban ezidőtájt már szerveződtek az őszi tüntetések, ám nem mindenki pártolta a békés felvonulások ötletét: a Diákok a Demokratikus Társadalomért szervezet egy radikális frakciója, akik a “Weathermen”, vagyis “időjárás-jelentők” nevet viselték (egy Bob Dylan-dal után, melyben az szerepel, hogy “Nem kell időjárás-jelentést hallgatnod ahhoz, hogy tudd, merről fúj a szél”), négynapos forradalmi gyűlést szerveztek Chicagóba, A harag napjai címmel. Erőszakos szlogenjeik között szerepeltek a gazdagok és a szülők kiirtására tett felszólítások is, így nem csoda, hogy a helyi szervek több ezer rendőrt mozgósítottak. A szervezők több ezer emberre számítottak, de csak pár százan gyűltek össze. Még október 6-án felrobbantottak egy rendőrségi emlékművet, de a tulajdonképpeni gyűlés 8-án kezdődött, mikor összegyűltek a Lincoln-parkban, majd néhány beszéd utána Drake-szálló felé indultak, ahol megütköztek a rendőrökkel. Bár a következő napokban békés megmozdulásokra is sor került, mindez nem tudta feledtetni a 11-i eseményeket, mikor is a tüntetők egy része a banki negyedben randalírozott, ahol kirakatokat és autókat törtek össze, járókelőket támadtak meg, és így tovább. A többnapos utcai harcok során hatot lelőttek és 287-et letartóztattak közülük, illetve 75 rendőr is megsérült.  

A harag napjai

A robbantásos merényletek egyébként rendkivüli mód megsokasodtak 1969-70-ben: ezen idő alatt nagyjából 250 ilyen akció történt, elsősorban kormányzati, vállalati és katonai épületek (például az IBM manhattani központja, egyes egyetemek tisztképző intézményei vagy könyvtárai, esetleg bíróságok) ellen. Maga az eljárás azonban időnként megbosszulta magát: 1970 márciusában az akkor már Weathermen Underground nevet viselő csoport három tagja csőbombák gyártása során véletlenül a saját lakóépületüket robbantotta fel, a detonációban pedig odavesztek ők is. 

caricature_bombing.jpg

"Állítsuk meg a vietnami bombázásokat!" – hirdeti a rendőrkapitányság ajtajához bombát vágó tüntető táblája. A karikatúra szövege pedig: "De idehaza ez talán rendben van?" (Angol nyelven a "bombázás" és a "robbantás" szót ugyanúgy a "bombing" fejezi ki.) 

Október 15-én háborúellenes demonstrációkra került sor szerte az Egyesült Államokban. Hivatalos nevén ez volt a Moratórium a vietnami háború befejezéséért, melyben megnyilvánult a nemzet jelentős részének csalódottsága Nixon ígéreteivel szemben és az általános békevágy. A szervezőbizottság fontosnak tartotta, hogy a megmozdulásba ne csak a fiatalokat vonják be, hanem a társadalom minden rétegét, azokat is, akiknek egyébként derogált volna odaállni a konzervatívabbak szerint csak a zavarkeltéshez értő hippik és szélsőbalosok mellé. Így tehát igyekeztek megnyerni egyházak, politikusok, egyetemi tanárok, szakszervezetek és polgárjogi mozgalmak támogatását is. A megmozdulás egyértelműen sikeres volt, durván 15 millió amerikait mozgósított. Bostonban, New Yorkban, Miamiban és Washingtonban is rengetegen vonultak az utcára. Felszólalt többek között George McGovern szenátor, dr. Benjamin Spock gyermekorvos, Coretta Scott King (Martin Luther King özvegye) vagy Averell Harriman, a már visszavonult diplomata. (Sőt, még Pham Van Dong, észak-vietnami kormányfő is küldött egy nyílt levelet a tüntetőknek.) Eltérően több más korábbi demonstrációtól, erőszakos megnyilvánulásra nem volt példa, az eseményeket inkább a csendes gyász uralta. Mindez valóban nagyobb szimpátiát keltett a résztvevők iránt a társadalom egészében, utóbb pedig többen (például a Time magazin, lásd alább) állították, hogy a háborúellenes mozgalom ekkor nyert magának igazi tiszteletet és új népszerűséget. 

“Valójában mi is volt az M-nap üzenete Richard Nixon számára? Sok résztvevő az összes amerikai erő azonnal és teljes kivonását követelte. Ennek ellenére a Moratórium semmiképpen sem jelentett felhívást az elnöknek erre a megoldásra - bár nyilvánvalóan új tiszteletreméltóságot és népszerűséget szerzett az ügynek. Amit azonban az M-nap valóban felvetett, az félreérthetetlen jelzés volt Richard Nixon felé, hogy többet kell tennie a háború befejezéséért, méghozzá gyorsabban. Ha a békefolyamat nem gyorsul fel, nagy nehézségbe fog ütközni számára a hazai támogatás fenntartása arra a két vagy három évre, amelyre hite szerint szüksége van az Egyesült Államok kihozatalára Vietnamból méltósággal, és oly módon, amely megőrzi az amerikai érdekeket és befolyást a világon.”

Képek az október 15-i moratóriumról

Nixon – aki egyébként egy hónappal korábban jelentette be újabb 40500 katona kivonását december 15-i határidővel, illetve novemberben és decemberben szüneteltette a sorozást – úgy nyilatkozott, hogy a megmozdulás nem lesz kihatással a politikájára, a valóságban viszont felzaklatták a történtek. Mindenképp reagálnia kellett valahogy, ezért november 3-án élő adásban mondott beszédet. Összefoglalta az amerikai beavatkozás okait, eseményeit, illetve szembeállította a Johnson-kormányzat Vietnam-politikájának eredményeit az elmúlt hónapok fejleményeivel. Kifejtette, hogy a demonstrálókhoz hasonlóan az ő végcélja is a béke, ám ehhez egyelőre folytatni kell a harcot, méghozzá szövetségeseik, továbbá az amerikai hitelesség kedvéért, a vereség elkerülése, illetve az észak-vietnami vezetés meggyőzése és a dél-vietnami kormány megerősítése érdekében. A csapatkivonás ütemét is az ellenséges tevékenységtől, illetve együttműködési kedvtől tette függővé. Beszélt a kormány titkos és publikus békejavaslatairól, melyektől Hanoi elzárkózott, és elítélte a tüntetőket, amiért tevékenységükkel kikezdik az amerikai diplomáciai törekvéseket és önbizalmat. Végül a “csendes többség” támogatását és türelmét kérte a “lármás kisebbség” ellenében.

“Ma este önökhöz, amerikai honfitársaim csendes többségéhez fordulok, az önök támogatását kérem. Elnöki kampányomat a háború befejezésének szenteltem, méghozzá oly módon, hogy megnyerhessük a békét. Már hozzáláttam ahhoz az akciótervhez, mely lehetővé teszi, hogy be is válthassam az ígéretemet. Minél több támogatást kapok az amerikai néptől, annál hamarabb válthatom be. Minél megosztottabbak vagyunk idehaza, annál valószínűtlenebb, hogy az ellenség a párizsi tárgyalóasztalhoz ül. Álljunk ki együtt a békéért. Álljunk ki együtt a vereség ellenében. Mert meg kell értenünk: Észak-Vietnam nem győzheti le, és nem alázhatja meg az Egyesült Államokat. Ezt csak az amerikaiak tehetik meg.”

Nixon elnök 1969. november 3-i beszéde

A beszéd meglepően pozitív fogadtatásra talált, részben mert a háború oly módon való lezárásáról beszélt, mely nem jár vereséggel. Özönlöttek a telefonhívások és az elismerő levelek a Fehér Házba. Még az elnök is megnyugodott egy kissé, az alelnök, Spiro Agnew pedig felbátorodva támadta a médiát annak elfogultsága miatt. Azonban még ugyanebben a hónapban két olyan hír is napvilágot látott, amelyek megint csak a háborúellenes mozgalom malmára hajtották a vizet. Az egyik az úgynevezett zöldsapkás-ügy volt; Robert Rheault ezredes, a Különleges Erők tisztje 1969. június 20-án utasítást adott egy kettős ügynök, Thai Khac Chuyen kivégzésére, aki a Gamma-projekt során összedolgozott az észak-vietnamiakkal. Elfogása után agyonlőtték, holttestét pedig a tengerbe dobták. A gyilkosságban részt vett nyolc tiszt ellen azonban Abrams tábornok utasítására szeptemberben vádat emeltek. A sajtóban is nagy port kavart ügyet végül el kellett ejteni, ugyanis a műveletben fontos szerepet játszó CIA nemzetbiztonsági okokra hivatkozva egyetlen emberét sem engedte tanúskodni. (Érdekes adalék, hogy az Apokalipszis most Kurtz ezredesének filmbéli hátterét a fenti incidens inspirálta.)

col_rheault.jpg

 Robert Rheault ezredes a Life címoldalán

A másik eset jóval megrázóbb volt: ekkor került címoldalra ugyanis az 1968 márciusában történt My Lai-i mészárlás, a hírt pedig a nemzetközi sajtó is átvette. (William Calley hadnagyot, az incidensért végül is elítélt tisztet egyébként már szeptember elején vád alá helyezték, de a média közel két hónapig nem foglalkozott a témával.) My Lai lett a háborúellenes mozgalom egyik legerősebb ütőkártyája, mely sokak szemében az amerikai részvétel erkölcstelenségét bizonyította – míg mások elintézték azzal, hogy ilyen esetek minden háborúban előfordulnak. 

death_march_poster.jpg

Harcias plakát propagálja a novemberi washingtoni megmozdulást

November 15-én, szombaton Washingtonban került sor a moratóriumi menetre, melyen legalább félmillióan (a szervezők becslése szerint 800 ezren) vettek részt. Ez volt az addigi legnagyobb tömegrendezvény a fővárosban, melyet megelőzte a csütörtök este kezdődő másik megmozdulás, az úgynevezett Halálellenes menet. Ennek során 40 ezer ember vonult végig egyes oszlopban, csendben az arlingtoni temetőtől a Fehér Ház felé, mindegyikük nyakában egy táblával, mely vagy egy elesett amerikai katona vagy egy elpusztult vietnami település nevét viselte. Útjukat csak dobszó és jeges szél kísérte. A résztvevők a Capitolium elé érve hangosan felolvasták az általuk hozott nevet, majd a táblát a kihelyezett koporsókba helyezték. A harmincnyolc órás program során tizenkét koporsó telt meg. 

Képek a Halálellenes menetről

Az ilyen módon háromnaposra nyúlt demonstráción csak elszigetelt összetűzések történtek (például egyesek megpróbáltak bejutni a dél-vietnami nagykövetségre, de visszaverték őket), a város több intézménye (például iskolák, vagy a Smithsonian Intézet) pedig szállást biztosított a résztvevők számára. Több híresség is felszólalt a megmozduláson, illetve énekesek és zenekarok is felléptek (többek között elhangzott Pete Seeger előadásában John Lennon dala, a Give Peace A Chance). Nixon viszont továbbra is azon az állásponton volt, hogy őt mindez nem befolyásolja, s korábbi beszédével nyert népszerűsége nyomán támogatottsága valóban megnőtt (a közvéleménykutatások szerint 68%-os támogatottságot élvezett), sőt még kormánypárti felvonulásokra is került sor ekkortájt. Ennek is köszönhető, hogy bár a háborúellenes mozgalom eredetileg minden hónapra tervezett moratóriumi tüntetést, decemberre már nem szerveztek ilyen felvonulást, de az is valószínű, hogy még egyszer nehéz lett volna ilyen sok embert mozgósítani. Az elnök egyelőre lépéselőnyhöz jutott, és csak a következő év tavasza hozott olyan jelentőségű eseményeket, melyek ismét nagy tömegben szólították utcára a demonstrálókat. 

198th_bde_grunts_w_moratorium_armbands_chu_lai.jpg

Az amerikai 198. gyalogdandár katonái őrjáraton Chu Lai környékén. Fekete karszalagjukkal fejezik ki szolidaritásukat a moratórium törekvései mellett.

A moratórium híre eljutott a Vietnamban harcoló csapatokhoz is. Egyes katonák fekete karszalag viselésével fejezték ki szolidaritásukat, míg egy Long Binh-ben állomásozó fogorvos, Alan Goldstein százados petíciót köröztetett a demonstráció támogatására. Hálaadás napján pedig a pleikui amerikai hadikórház személyzetének néhány háborútól megcsömörlött tagja böjtöt hirdetett, és nem voltak hajlandók enni az ünnepi pulykából. 

draft_lottery.jpg

Sorozási sorshúzás

November 19-én az amerikai kongresszus jóváhagyta a sorozási sorshúzást, amelyet egy héttel később törvényerőre emeltek. A sorozóbizottságoknak egészen addig havi kvótát kellett teljesíteniük, és a behívható személyek sorsáról egyéni elbírálás szerint döntöttek, így a származás vagy a vagyoni helyzet nagy mértékben esett latba. Innentől fogva viszont a kihúzott hónap és nap szerint kiválasztott fiatalembereket hívták be, amely révén a fenti tényezőket nem lehetett figyelembe venni, vagyis egyenlő esélyekkel indult mindenki. December 1-jén került sor az első ilyen húzásra, mely szerint az 1944 és 1950 között, szeptember 14-én születtek vonulnak majd be elsőként.  Két hét múlva, december 15-én pedig Nixon bejelentette újabb 50 ezer fő kivonását, illetve hogy a csapatkivonások harmadik szakaszát 1970. ápr. 15-re fejezik be.

xmas_1969_marines_rest_creekbed.jpg

Boldog karácsonyt! A 26/3. tengerészgyalogosok járőre rövid pihenőt tart egy patakmederben, Da Nangtól északnyugatra 1969. december 25-én.

Eközben természetesen a hadszíntéren is folytatódtak a harcok. December 7-én megkezdődött a Randolph Glen-hadművelet Thua Thien tartományban. Az amerikai 101. légideszant-hadosztály és a dél-vietnami 1. hadosztály március végéig 670 ellenséges halottat jelentett, könnyű saját veszteségek mellett. A II. és a III. hadtest műveleti területén is zajlottak összecsapások, melyekben a dél-vietnami alakulatok is nagy számban vettek részt. A köztársasági haderők korszerűsítése is nagyban folyt, ekkor már a harmadik fázisnál tartottak.

Forrásjegyzék:
• 
A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Fehér házi éveim I. kötet (írta: Henry Kissinger; Antall József Tudásközpont 2019)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)