A Vietnami Néphadsereg 5.

Tábori élet

Már volt szó arról, hogy hogyan és mivel harcolt a Vietnami Néphadsereg, de most már vizsgáljuk meg közelebbről azt is, hogyan és hol pihenték ki a küzdelem fáradalmait. A cikksorozat utolsó részéhez érkezve tehát tekintsük át a tábori élet témáját.

officer_w_correspondents.jpg

Észak-vietnami tiszt magyarázza a hadi helyzetet két tudósítónak.
Ban Don, 1971.

Akárhol is táboroztak le, a zászlóaljak és ezredek parancsnokai mindig ügyeltek rá, hogy az alegységeket szétszórják, és nagyjából egy órányi járásra legyenek egymástól. Ez akkor is így történt, ha falvakban szállásolták el magukat, de akkor is, ha a dzsungelben pihentek meg. Ennek biztonsági okai voltak, hiszen egy légitámadás vagy más ellenséges tevékenység így nem tudott mindenkiben kárt tenni, ugyanakkor elég közel voltak egymáshoz ahhoz, hogy adott esetben segítségére legyenek egymásnak.

pavn_troops_rest_in_ruins.jpg

Pihenő egy romos épületben

A megálláshoz automatikusan társult a védművek kialakítása (vagyis lövészgödrök kiásása), vagy ha kiépített táborba érkeztek, azok elfoglalása. A táborhelyet körülvevő bunkerek elhelyezkedése meglehetősen esetleges volt, hogy annál nehezebben felderíthetők legyenek, ugyanakkor törekedtek arra, hogy összefüggő védvonalat alkossanak. A tábor belső részén épületeket, például parancsnoki kunyhót vagy latrinát is felhúztak. Fontos szempont volt, hogy a közelben legyen patak vagy forrás, vagyis vízvételi lehetőség.

A katonák átmeneti pihenőhelyen a földön, rögtönzött menedékben, lövészgödreikben, vagy barlangokban aludtak, de a nagyobb táborhelyeken leginkább sátorban, fedett faemelvényeken, bár sokszor egyszerűen felcsapták függőágyukat a fákra, és esőkabátjukat kifeszítették föléje. Őrséget természetesen állítottak, jelszavakat vagy jelszámokat kiadtak, a zaj- és (éjszaka) a fénytilalom pedig alapvető fontosságú volt.

pavn_camp.jpg

Kifeszített függőágyak; a föléjük felkötött ágra esővédő tető kerül majd

Egy átlagos tábori nap hajnali ötkor kezdődött. A reggelit és a mosakodást héttől gyakorlatozás követte, politikai előadás, illetve a tábori védművek építése, álcázása vagy kijavítása, konyhaszolgálat, latrinaásás, vízhordás, esetleg ellátmány szállítása. Fél tizenkettőtől fél kettőig, a nap legforróbb óráiban könnyű ebéd, tisztálkodás és pihenés volt soron, délután pedig megint gyakorlatozás. (A téli időszakban a korai alkonyat miatt a déli pihenő csak egy órát ölelt fel, viszont este korábban is fejezték be a munkát.) A vacsorára egy óra jutott fél hét után. Este is kerülhetett sor kiképzési alkalmakra vagy oktatásra. A többség tíz óra körül fekhetett le.

Az élelmiszer-ellátás kapcsán meg kell jegyezni, hogy bár az amerikai bombázások többször is okoztak átmeneti hiányt és nehézségeket, nagy általánosságban a katonák viszonylag ritkán maradtak éhen, és ennek több oka volt. Egyfelől saját hadtápjuk igyekezett gondoskodni róluk, másrészt a bázisterületeken, táborokban ők maguk is termesztettek növényeket, továbbá a lakatlan vidéken vadászhattak, harmadrészt lehetőség szerint egy-két ember piacra is járt, ahol vásárolhatott, illetve a déli lakosoktól beszedett adó fejében általában élelmet kaptak, de az is megesett hogy a dél-vietnamiaknak szánt amerikai segélyből származó rizs-, olaj-, liszt- vagy konzervkészletekből készítették a vacsorának valót. A később íróvá lett Bao Ninh mindezek ellenére az éhségre emlékszik leginkább:

"Az amerikaiak azért bombáztak, hogy ne legyen mit ennünk. Azt remélték, majd éhezni fogunk és megadjuk magunkat. De nem értették meg, hogy működik a vietnami katona. Mi magunk termeltük meg a rizst. A városban középiskolai diák voltam, itt paraszt lett belőlem. De így sem volt elég élelem. Állandóan éhesek voltunk. A seregtől csak sót kaptunk.
Biztosra veszem, hogy az amerikaiak helyzete sem volt irigylésre méltó. Az élet néha nagyon nyomorúságos volt. De ők sosem éheztek. Mikor megsebesültek, elsősegélyt kaptak. Ha megbetegedtek, gyógyszert kaptak. Ha valaki elesett, a holttestét helikopteren szállították el a dzsungelből. Mikor bevettünk egy amerikai állást, rögtön az élelmüket kezdtük keresgélni. A harci fejadagjukat. Egy egyszerű gyalogos hátizsákja csupa finomságot tartalmazott.”

Álcázott raktárakat is létrehoztak a táborok közelében, hogy vészhelyzetben legyen hova nyúlniuk. Ezekre nemcsak az ellenség felderítői jelentettek veszélyt, hanem a vadállatok, például a vadkanok és az elefántok, amelyek nemegyszer döntötték össze ezeket a kalyibákat. Egy-egy ezred egy hónapra elegendő tartalékkal kellett, hogy rendelkezzen, egy katonától pedig elvárták, hogy egy heti ellátmányt tartson magánál.

A leggyakoribb táplálék a rizs volt, ott azonban, ahol ezt nem lehetett könnyen megtermelni vagy beszerezni, gyakori volt a manióka, a kukorica és az édesburgonya. Húst vagy halat is fogyasztottak mellé: ez lehetett vadhús (például patkány, kígyó, leguán, tigris vagy majom), de leginkább sertés vagy tyúk. Az őserdőben talált gyümölcsök is jól jöttek a fejadag kiegészítéséhez.

pavn_troops_cooking.jpg

Főzés a táborhelyen

A főzésre általában reggel vagy este volt lehetőség, méghozzá raj- vagy szakaszszinten, ritkábban századszinten. Ha egész nap mozgásban voltak, akkor a reggeli főzőcske révén a napközben fogyasztandó adagot magukkal vihették. Ilyenkor alapvetően friss ételeket ehettek, ami a konzervhez képest valamelyest egészségesebb, ugyanakkor két jelentős probléma miatt ezt sokszor nem élvezhették. Először is nem mindig volt elég idő rendesen megfőzni a rizst, máskor meg odakozmált, márpedig a rizs mindkettőre nagyon érzékeny. Másodszor a só, a cukor, a fűszerek és a zöldségek, vagyis mindaz, amivel kicsit fel lehet dobni a megunt ízeket, gyakran hiányoztak. Így a katonák nagy általánosságban nem annyira az élelem mennyiségére, inkább gyenge színvonalára és egyhangúságára panaszkodtak. Magát a főzést rendkívül óvatosan kellett végezniük, hiszen a tábortűzzel járó lángot és füstöt könnyen észlelhette az ellenséges légierő. Többféle megoldást alkalmaztak ennek kezelésére, ilyen volt például a föld alá ásott “arany gitár” sütő, melynek hosszú, földalatti kürtőjéből a füst a talajba szívódott fel és minimális jutott ki belőle a levegőre.

A vízellátás általában nem okozott komoly gondot, hiszen Vietnamban könnyű folyókat és patakokat találni, nem is beszélve a falusi kutakról. Ahol ezek nem voltak elérhetők, például a hegyekben vagy a Mekong-delta mocsaraiban, ott a bambusz szárából, esetleg a banánfák törzséből nyertek nedvességet. A kinyert vizet lehetőség szerint persze felforralták fogyasztás előtt, és ilyenkor rendszerint rögtön gyenge zöld teát csináltak belőle. Az alkoholtartalmú italok közül a rizspálinka volt a legnépszerűbb, de helyi gyártású sört is fogyasztottak néha. Sokan dohányoztak, és a legnépszerűbb márkák ironikus módon amerikaiak, illetve franciák voltak (például a Kools vagy a Gauloises Caporal).

A fizetésnap a hónap végére esett. A zsold minimális volt, legfeljebb apróbb holmikat vehettek belőle, ezért tréfásan “zsebpénznek” nevezték. Az egyik forrás szerint a közkatonák 6, az őrmesterek 12 dongot kaptak, de ha családos emberek voltak, akkor ehhez még járt 12–18 dong családtámogatás. (Akkoriban nem volt hivatalos átváltás, így ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy néhány cent értékű összegekről beszélünk.) Délen, a háborús övezetben kiszámíthatatlanabb volt a fizetés, viszont itt a katonák költőpénzt is kaptak, méghozzá dél-vietnami piasztert. A szakaszok ezt sokszor összedobták, és odaadták azon bajtársaiknak, akik kimerészkedtek a településekre, hogy az ottani piacon bevásároljanak belőle. A növénytermelésnek ilyen szempontból is komoly szerep jutott, mert ha a termés bőséges volt, akkor a felesleget el lehetett adni, a bevételből pedig más cikkeket vásárolni. Így nem lehet csodálkozni azon az 1970-es jelentésen, melyben egy amerikai tengerészgyalogos a következőket írja:

“Hogy milyen fontosságot tulajdonít az ellenség a növénytermesztésnek, jól látható abból, hogy mikor egy tüzérségi csapás nyomán kigyulladt a termőföldjük, ellenséges katonákat észleltünk a nyílt terepen, próbálták elfojtani a lángokat, miközben a tűzcsapás és a légicsapás még folyt.”

Térjünk röviden ki az egészségügyi ellátásra is. Egy-egy északi hadosztályban 800 fő tartozott az orvosi személyzethez. Minden ezred rendelkezett egy 50–120 fős egészségügyi századdal, az egyes századokban pedig ugyancsak akadt néhány szanitéc. A személyzet képzettsége változó volt, ráadásul a nyomtatott orvosi tankönyvek olyan kis számban álltak rendelkezésre, hogy a legtöbb orvos saját jegyzeteit kellett, hogy használja, míg bele nem jött. Összességében az egészségügyi ellátás színvonala nem volt túl magas, s ennek oka leginkább a gyógyszerhiány volt. A gyógyszereket részben a keleti blokkban, részben a VDK-ban gyártották, de egyes nyugati országokból is érkezett segély, illetve a Dél-Vietnamba küldött amerikai készletekből is sikerült nagy mennyiséget elemelni.

A kórházakat ott alakították ki, ahol lehetett, néha barlangokban, néha erdős területeken, ahol az egyes részlegeket külön nádkunyhókba telepítették. A határ mögött, a ritkán lakott hegyek között húzódtak meg a legjobban kiépített kórházak, ahol akár röntgenkészülék is megtalálható volt. A katonák odajuttatása egyébként önmagában is komoly kihívást jelentett: a már említett alulmotorizáltság miatt a háború nagy részében a sebesült vagy saját lábán, vagy bajtársai hátán menekülhetett meg, esetleg jutott neki hordágy vagy egy kisebb bárka, amire feltették. A kórházba kerülők nagy része egyébként nem a harctéri sebek miatt került oda. Egy fogságba esett hanoi orvos szerint az ott tartózkodók 80 százaléka az alultápltáltság, a trópusi betegségek vagy az idegkimerültség áldozata volt. A munkaképes sebesülteket a lábadozás idejére általában kisegítő szolgálatra osztották be, például szerelői vagy raktáros pozíciókra. A súlyos, de járóképes sebesülteket igyekeztek visszajuttatni északra a Ho Si Minh-ösvényen, de az amúgy is hosszú utat sokszor csak gyalog, vagy stoppolva tehették meg. Pletykák szóltak még egy titkos, eldugott dzsungelszanatóriumról, ahol a legszörnyűbb sebesüléseket elszenvedett katonákat tartották, hogy az otthoniak harci szellemét megóvják.

pavn_training.jpg

Napiparancs

A káderek, vagyis a politikai funkciót is ellátó vezetők (tehát rajparancsoktól felfelé mindenki), továbbá a politikai tisztek állandó figyelemmel követték a katonák mindennapjait. A felügyelet célja az volt, hogy gátat szabjanak a defetista gondolatoknak, amikről ilyen módon nemigen beszéltek. Az eljárás működött, és valóban hozzájárult a morál fenntartásához.

Az önkritikai foglalkozások ugyanúgy rendszeresek voltak, mint a Vietkongnál: ilyenkor az egység tagjai összegyűltek, és egyenként értékelték egymást, megemlítve mind a pozitívumokat, mind a negatívumokat. A rendfokozat, illetve a párttagság természetesen itt is szerepet játszott, vagyis senki nem kritizálhatott magasabb rangú bajtársat, illetve párton kívüli egyén párttagot. Ugyanakkor mindenki megvédhette magát a bírálatokkal szemben, hiszen a cél nem a ledorongolás volt, hanem hogy saját gyengeségeit az adott személy elismerje, és később tehessen ellene. Ezek az alkalmak nemcsak a feszültség levezetését és a csoport belső konfliktusainak feloldását szolgálták, de a fegyelemnek és az összetartásnak is jót tettek. Aki azonban harmadjára is ugyanazokat a kritikákat szenvedte el, büntetést kapott, általában egynapi elzárást, de lefokozással is sújthatták. A komolyabb bűncselekmények (lopás, rablás, gyilkosság, stb.) már többéves börtönnel jártak, és ilyenkor átadták az elkövetőt a hadsereg biztonsági szolgálatának.

Az előléptetés általában olyan dolog volt, amire a katonák joggal számíthattak, ha kellően lelkesek és aktívak voltak, de raj- vagy szakaszparancsnoki szinttől a magasabb rendfokozathoz párttagság is kellett. Kitüntetéseket is kaptak, melyekből sokféle létezett (ilyen volt az Aranycsillag, a Ho Si Minh-érdemérem, az Ellenállási Érdemérem, vagy a nem harcoló beosztásban szolgálóknak is kiadható Kiváló Katona kitüntetés).

pavn_women.jpg

Lányok, asszonyok, katonák

A VNH-ban természetesen nők is szolgáltak, általában nem harci beosztásban: szakácsként, írnokként, illetve kórházi nővérként. A katonák szerették őket meglátogatni, amit a tisztek nagy része persze nem helyeselt, főleg mert ennek eredményeként nem kívánt terhesség is előfordult. Állítólag léteztek olyan női különítmények is, akik kimondottan a tisztek és káderek szexuális igényeit elégítették ki, illetve hasonló jelleggel olyanok, akik az egyszerű katonákkal foglalkoztak, de ez – ha valóban így is volt – ellentmondott a párt szabályainak, ezért természetesen titokban tartották.

pavn_rest.jpg

Zenés kikapcsolódás szájharmonikával

Minthogy eltávozást a nagy távolságok és a hadi helyzet miatt a katonák nem kaphattak, az otthoniakkal való kapcsolattartás egyetlen módja a levelezés volt. A néphadseregen belül természetesen megszervezték a tábori postát is, ám a délről északra küldött levél útja nem ritkán 3–4 hónapot (esetenkén egy évet) is igénybe vett, és ez még a jobbik eset volt, ugyanis számos küldemény sosem ért célba. Volt olyan katona, akinek visszaemlékezése szerint bajtársai gyakran írtak haza, de sosem kaptak választ. Hiába, a Ho Si Minh-ösvény állandó célpontja volt az amerikai bombázásoknak, így nem csoda, hogy számos postacsomag is odaveszett. A papírt szétáztató esőzések vagy a cenzúra miatt is aggódhattak a katonák, bár ez utóbbira nem mindig jutott ideje a kádereknek. Mindenesetre az éberebbje többször is visszatartott leveleket a defetista hangvétel miatt – esetleg továbbengedte, de darabokra tépve.

letter.jpg

Levél haza

A naplóírás is gyakori időtöltés volt. A zsákmányolt naplókból egyértelműen kiolvasható a katonák szorongató honvágya és hazaszeretete. A táborokban esetenként faliújságot is fenntartottak, ahova egyéni irományokat lehetett kitűzni. Az északról hozott sajtótermékeket is gyakran forgatták, sőt egyes alakulatoknál a tábori napirendhez tartozott az újságolvasás vagy a közös rádióhallgatás. A folyóiratok nevei is sokatmondók voltak: Nhan Dan (Népi Napilap), Tien Phong (Haladás), vagy épp a nőknek szánt Phu Nu (Nők). A rádióadók közül elsősorban a Hanoi Rádiót vagy a Felszabadítási Rádiót hallgatták. Ezek azonban kizárólag erősen cenzúrázott híreket közöltek (a ‘68-as csehszlovákiai eseményekről vagy a ‘69-es holdra szállásról például említést sem tettek), illetve a harci szellemet növelő hazafias műsorokat közvetítettek, így nem csoda, hogy a változatosság érdekében a katonák más adókba is belehallgattak (elfogulatlansága nyomán például kedvelt volt a brit BBC). A Saigoni Rádió zenés és kabaréműsorai is népszerűnek bizonyultak, bár a káderek jó része ezeket erkölcstelennek tartotta, és tiltotta. A szórakozás szervezett formái közé tartozott még a vándortársulatok fellépése, akik erősen propagandisztikus darabokat játszottak, bár a zenés és verses megnyilvánulások, illetve a hírfelolvasás is gyakoriak voltak. Arra mindenképp megfeleltek, hogy a katonák gondolatait rövid időre eltereljék, és a hangulatot javítsák. Egyes ünnepeket is megtartottak, ha tudtak, például a holdújévet, vagy Ho Si Minh május 19-i születésnapját, s ezen alkalmakkor kisebb lakomát csaptak.

1969_song_gianh_troupe_near_the_dmz.jpg

Vándortársulat ad elő a demilitarizált övezet közelében, 1969-ben

A táborokban a katonák általában rövid időt töltöttek el. Persze ha éppen nem volt kilátásban újabb bevetés vagy hadmozdulat, csak akkor hagyták el ezeket, ha az ellenség veszélyesen közel járt, vagy ha légitámadást kaptak. A nagy gonddal készített épületeket és védműveket ilyenkor egy csapásra elveszítették, a katonák pedig – ha túlélték – ismét útra keltek...

A sorozathoz felhasznált források:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
Another Vietnam (írta: Tim Page; National Geographic 2002)
Armies of The Vietnam War 1962-75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
North Vietnamese Army Soldier 1958–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2009)
The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conbyo és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam Years: From The Jungle To The Australian Suburbs (írta: Michael Caulfield; Hachette Australia 2009)
Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey)