Egy észak-vietnami katona visszaemlékezése

A Vietnami Néphadseregben nemcsak harcoló alakulatok szolgáltak, hanem az őket kiszolgáló egyéb egységek, köztük művészek is, akiknek feladata elsősorban a szórakoztatás és a propaganda volt. Most egy ilyen katona, név szerint Vu Hy Thieu visszaemlékezése következik, aki kilenc évet töltött Dél-Vietnamban.

"Miután lediplomáztam a Hanoi Művészeti Iskolán, megkaptam a lehetőséget, hogy a Szovjetunióban tanulhassak, de visszautasítottam, hogy délre mehessek. Azokban az időkben mindenki meg akarta tenni a magáét a hazáért. Többször is kellett jelentkeznem, mert minden tartományból csak egy művészt választottak ki. A két fő szempont a tehetség és a politikai hűség volt. Végül elfogadták a jelentkezésemet.

A csoportunkban tíz művész és száz orvos, illetve nővér volt. A kiképzésünk alapvetően nem különbözött az egyszerű katonáétól. Három hónapig gyakorlatoztunk a Luong Son-hegységben. Minden nap fel kellett cipelnem a hegyre egy harmincöt kilós, kővel és homokkal töltött hátizsákot. Akkoriban ötvenkét kilót nyomtam.

Teherautókon indultunk délnek. Személyes tárgyaim között csak néhány családi fotó, meg egy apró notesz, benne a családom és barátaim jókívánságai. Többé-kevésbé mindenki ugyanazt kívánta: vigyázzak magamra és jöjjek haza. A noteszt egy kis szütyőben tartottam, a nyakamban, afféle kabalaként.

Minden teherautó platóján tízen ültünk, a platót viszont ponyva fedte, úgyhogy szimpla utánpótlás-szállítónak tűntek. Jól emlékszem, ahogy este tizenegykor áthajtottunk Hanoion. 1966 novemberének végén jártunk. Nem tudtuk megállni, hogy még utoljára ne lássuk a várost, ezért a rohamkéseinkkel apró lyukakat vágtunk a ponyvába. Csak néhány utcai lámpa világított, mert takarékoskodtak az árammal. Gyengén esett. Olyan sok embert evakuáltak addigra, hogy a város kihaltnak tűnt. Egy lelket sem láttunk, Hanoit pedig a puha, sárga fény és a finom eső vonta be. Elmondhatatlanul szomorú látvány volt.

Nappal pihentünk, éjszaka kisebb konvojban, két-három teherautóval haladtunk, hogy ne nyújtsunk nagy célpontot. A kocsikat faágakkal álcáztuk, hogy az amerikai bombázók nehezebben vegyenek észre. Thanh Hoa tartományban az út olyan hepehupás volt, hogy menet közben állnunk kellett a platón és a ponyvakeretbe kapaszkodnunk. Még beszélnünk se volt szabad, nehogy leharapjuk a nyelvünket. Hát ennyire hepehupás volt az út! Egész éjszaka álltunk tehát.

Nghe An tartományon túl a főút annyira szét volt bombázva, hogy más útvonalat kellett keresnünk, és reménytelenül eltévedtünk a mellékutakon. Többórás eredménytelen keresgélés után gyalog mentünk tovább. Hogy a zsákunkon könnyítsünk, a ruhát és az extra élelmet letettük, a gyógyszereket pedig a dobozokból műanyag zsákokba pakoltuk át.

Megtanultuk, hogyan főzhetünk füst nélkül. Először kiástunk egy nagy gödröt a sütőnek, aztán ebből egy hosszú árkot. Ebbe fektettünk egy csövet, ami elvezette a füstöt a tűztől. Ha ennek a végét falevelekkel fedtük, akkor a füst nagyon lassan szűrődött csak ki. Ezt hívtuk Hoang Cam-sütőnek, és azoknak, akik a darabjait cipelték, ez volt a legfontosabb felszerelési tárgyuk.

A füsttel nagyon kellett vigyázni, mert a felderítő helikopterek és repülők éjjel-nappal felettünk köröztek. Elég volt egyetlen apró tévedés, például, hogy az átnedvesedett ruháidat jól látható helyre teszed ki száradni, vagy egy füstpamacs, ami elárulja a helyzetedet, és öt perccel később már bombáztak is. Sokan haltak meg ilyen tévedések miatt. Egyszer láttam egy négyszáz fős hadoszlopot így elpusztulni.

Egy másik tévedés, hogy szanaszét futtok, mikor a bombázók megérkeznek. Ha a pilóták futó alakokat láttak, csatahelikoptereket hívtak, hogy egyenként vadásszanak le minket. Ezért azt tanították, hogy hasaljunk le és maradjunk mozdulatlan. Így is meghalhatsz, de kisebb az esélye, hogy meglátnak és hívják a helikoptereket.

Gyakran csereberéltünk élelmet a hegyekben lakó kisebbségek tagjaival. Nagyon tetszett nekik a nadrágunk, amit mi becseréltünk tojásra, esetleg nyakláncot és karkötőt csináltunk fémedények fogantyúiból, és ezt cseréltük élelmiszerre. A laoszi nők imádták ezeket a holmikat. Nekünk a szandálunk volt a legfontosabb. Gumiabroncsból vágtuk ki. A Truong Son-hegységen mezítláb nem lehetett volna csak úgy átvágni. Nagy tragédia volt, ha odalett a szandálod. Annyira értékes volt, hogy egy egész malacot kaphattál érte. Pár katona szandálokat lopott, hogy ebből vegyen disznót, ezért éjszaka a hasunkra kötöztük a lábbelinket.

Mire megérkeztünk a déli Quang Tri tartományba, az utat már szinte teljesen eltüntették a folyamatos légicsapások, élelmet pedig nehezen találtunk, mert a rizsraktáraink nagy részét szétbombázták. Ami megmaradt, az nagyrészt poshadt vagy rohadt volt a nyirkos és párás őserdői viszonyok miatt. Az ottani kalauzok szenvedtek leginkább. A testüket felpuffasztotta a beriberi, szörnyen festettek. Mivel mi mozgásban voltunk, több esélyünk volt, mint nekik, hogy élelmet találjunk. Éppen ezért megosztottuk velük szerény ellátmányunkat.

Öt hónapig tartott, míg elértük Tay Ninh-t, de a próbatétel még nem ért vége. El kellett jutnom egy tengerparti támaszpontra Bin Thuan tartományban. Minden tartományba két-három előadóművészt osztottak be. Mikor megérkeztem, első feladatom az volt, hogy anatómiai ábrákat rajzoljak egy nővérképző tanfolyamra. Szerencsére tanultam anatómiát az iskolában.

A papírt a stratégiai falvak lakosságától vásároltuk. Minden éjjel beszivárogunk oda, és bevásároltunk. A stratégiai falu-program feladata az lett volna, hogy elkülönítse az embereket tőlünk és ellenünk fordítsa őket. El kellett magyaráznunk, miért ellenezzük ezt az egészet, illetve az ellenség bűntetteit. Pár emberünk politikai beszédeket tartott, míg a többiek beszerezték, amit kellett, én meg plakátokat rajzoltam, hogy az emberek értesüljenek a felszabadító hadsereg győzelmeiről, illetve, hogy harcba szólítsuk őket, felkelésre és a kormány megdöntésére. Rajzolásnál egy apró zseblámpát fogtam a számba, hogy mindkét kezem szabadon maradjon. Rengeteg fiatalember segített nekem. Miután megvolt a vázlat, ők színezték ki. De később ezeket a srácokat letartóztatták és megkínozták, ezért úgy határoztunk, többé nem engedjük nekik, hogy segítsenek. Általában hajnali háromkor távoztunk ezekből a falvakból.

Napnyugtakor néha kimerészkedtünk a dzsungeltáborunkból, és odatelepedtünk a rizsföldek szélére, néztük a dolgozó embereket. Azért tehettük ezt meg biztonságosan, mert a bábkormány csapatai [a dél-vietnami erők] nem mertek kint maradni sötétedés után.

Gyakran játszottunk a bivalyokon lovagló gyerekekkel, ők meg elmeséltek ezt-azt a déli katonákról, hogy a közeli helyőrségben hányan vannak, a fegyverzetükről, vagy hogy mikor költöztek át másik támaszpontra. Lényegében ezek a fiúk voltak a mi hírvivőink.

Arra is megtanítottuk a gyerekeket, hogyan kell csapdát állítani vagy aknát lerakni. Ők voltak a felelősek azért, hogy a helyiek tudják, hol vannak ezek a robbanószerkezetek. Este aztán a biztonság kedvéért hatástalanítottuk mindet. A csapdák szakértője voltam. Nagyon hatásos fegyvernek bizonyultak a kormánycsapatok ellenében, akik mindent megtettek a forradalmi erők felszámolására. Ilyen gonosztevőket ölni olyan volt, mint bűnözőket ölni. Egyszer lefejezték, megcsonkították és kibelezték az egyik tizenhárom éves futárfiúnkat. Én meg robbanócsapdát tettem az éjszaka kitűzött plakátjaim fölé. Mikor valami agresszív kormánykatona odajött, hogy letépje, a robbanás leszakította a fejét. Máskor dinamitot dugtunk egy zászlórúdba, felerősítettük egy fa tetejére, és felhúztuk rá a felszabadító hadsereg zászlaját. Nem sokkal később egy amerikai helikopterről kiszúrták. Leereszkedtek a fa mellé, valaki meg kihajolt, hogy leszedje a zászlót. A rúd felrobbant és azonnal megölte.

A '68-as Tet-offenzíva idején Phan Rit támadtuk meg. A kormányerőket teljesen megleptük. Jelentős ellenállással nem találkoztunk. Miután a várost biztosítottuk, összeszedtük az embereket, és beszédet tartottam. Azt mondtam, legfőbb ideje, hogy megbuktassuk a kormányt és magunkhoz ragadjuk a hatalmat. Azt mondtam, csatlakozzanak a forradalmi erőkhöz. »Ha fiaitok a bábkormányt szolgálják, kérjétek meg őket, jöjjenek vissza, és szolgálják a forradalmat.« De csak egyetlen éjszakáig tartottuk a várost. Az igazság az, hogy nem készültünk fel eléggé, és elégtelen mennyiségű lőszer jutott csak nekünk. Még puskából sem került mindenkinek. A reguláris alakulataink nehéz helyzetben voltak, de a gerilláink még inkább. Az ellenség hússzoros túlerőben volt, ráadásul légi és páncélos támogatással bírt. Mikor másnap reggel megindították az ellentámadást, a katonáink fele ott helyben elpusztult.

1965-ben és '66-ban úgy éreztem, közel a győzelem. Azokban az években könnyű szívvel harcoltam. De az amerikaiak kemény diónak bizonyultak – hihetetlen mennyiségű fegyverzetük volt. Egyszer amerikai páncélosok nyomultak felénk, miközben rajnyi helikopter lebegett felettünk. Mi mindössze húszan voltunk. Ha ott maradunk, a tankok letaposnak, ha futni kezdünk, a helikopterekről intéznek el. Azt mondtam az elvtársaimnak: »Még ha páran oda is veszünk, hasaljunk le a földre.« Fűvel álcáztuk magunkat, és megpróbáltunk átcsusszanni a harckocsik között. Majdnem a földbe tapostak, de megúsztuk.

Az amerikai 199. gyalogdandár kiváló dzsungelharcosokból állt. Helikopteren érkeztek, aztán kisebb csoportokra oszlottak, így nagyon mozgékonyak voltak. Jól tudtak mozogni az őserdőben. Még ha meg is hallottuk őket, nem tudtuk, hol vannak. Remek nyomolvasók voltak, könnyen kiszúrták a lábnyomainkat. Hogy ne találjanak meg, mikor átvágtunk a magas füvön, az oszlop utolsó tagja egy faággal mindig visszaállította a letaposott füvet. De a leghalálosabb ellenfeleink az ausztrál kommandósok voltak. Némelyik bennszülött volt, ők úgy elvoltak az őserdőben, mint hal a vízben. Még a sárban is tudtak aludni, és mesterien tudtak becserkészni minket.

Mikor az amerikai hadsereg megkezdte a kivonulást, tudtuk, hogy közel a győzelem. 1974-ben egy felszabadított Tay Ninh-i körzetbe küldtek. Nyolc év után először kaptam egy kis fizetést. Ebből elsőnek jégkrémet vettem. Mi, hanoi emberek, imádjuk a jégkrémet.

1975 márciusára mindenhonnan győzelmi hírek érkeztek. Április elején már tudtuk, hogy győzni fogunk. Utasítottak, hogy mindent készítsek elő egy Saigonba szánt újság megjelentetéséhez. Így hozzákezdtünk a Szabad Saigon (Sai Gon Giai Phong) összeállításához. Én voltam a szerkesztő, illetve a kiadványtervező is. A saigoniak, eltérően a hanoiaktól, közvetlenek és könnyedek, ezért egyszerű kinézetű újságot akartam, olyasmit, ami 1975 előtt is volt. A »Szabad« szót kis méretű betűkkel szedtem, míg a »Saigon« feliratot jóval nagyobbal, mert pár hónap múlva az első szót el akartam távolítani. De az emberek ragaszkodtak hozzá, és még mindig így szerepel.

Április 25-én megindítottak minket Saigon felé. 29-én egy gumiültetvényen pihentünk meg, alig 25 kilométerre a várostól, de senki nem tudott aludni. Egyre csak az óránkat néztük. Másnap korán reggel nekiindultunk. Útközben rengeteg holttestet láttunk az út mellett, meg égő teherautókat, bennük déli katonákkal. A város utcáin nyüzsögtek az emberek, minket akartak köszönteni. Odajöttek, hogy kezet fogjanak velünk. Eleinte nem is tudtuk, hova mehetnénk, ezért leparkoltunk egy mozinál, és pihentünk egyet. Az ottaniak élelmet hoztak nekünk, és csak nézték, ahogy eszünk. Még vizsgálgattak is, hogy lássák, nincsen-e farkunk, mint a majmoknak. A tömegben déli katonák is akadtak, akik korábban eldobálták az egyenruhájukat, és csak alsót meg pólót viseltek. Nagyon megható volt, ahogy megláttam egy fényfoltot valamelyik falon. Akkor már kilenc éve éltem a dzsungelben, és ekkor láthattam újra városi napfelkeltét."

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.