Személyi állomány és kiképzés

A Vietnami Néphadsereg katonáiról szólva érdemes rögtön a történelmi előzményekkel kezdeni. Vietnam népének a történelem során számos alkalommal kellett fegyvert ragadnia és idegen hatalmak ellen küzdenie. A kínaiak, a mongolok, a japánok, a franciák mind figyelemreméltó erővel rendelkeztek, mégis sikerült őket kiűzni, még akkor is, ha hosszas megszállás előzte meg a felszabadulást. A kitartás, az önfeláldozás, az összefogás és az elszántság végül mindig meghozta gyümölcsét, s az 1954-es francia vereség immár azt is bebizonyította, hogy egy nyugati hatalommal szemben is van esélyük.

Önkéntesek vonulnak be Thanh Liem körzet egyik falujából

A Vietnami Néphadseregben az átmeneti békeévekben (1954 és 1964 között) is szükség volt emberre, de az amerikai háború kezdete után csak nőtt a létszámigény. Minden év első napjaiban regisztrálták a 18. életévüket abban az esztendőben betöltő fiatalembereket, és bár általában a 18 és 30 közöttieket hívták be, a háború legsúlyosabb éveiben a sorozást kiterjesztették a fizikailag alkalmas, 16 és 45 év közé eső fiúkra, férfiakra. A domináns politikai felhangok, a katonai szolgálat általános tisztelete, a hazafias érzelmek, illetve az amerikai bombázások okozta szenvedés révén sok volt az önkéntes. Többen már 18. születésnapjuk előtt jelentkeztek.

"A falunkban tartott búcsúünnepségek szívmelengető események voltak, a kommunisták szervezték ezeket. A katonák annyira izgatottak voltak, amiért délre mehettek harcolni. Legidősebb bátyám örömében felkiáltott, mikor átvette az orvosi vizsgálat eredményét, mely szerint beállhat a seregbe. Akadtak a falunkban fiatalemberek, akiknek elégtelen volt a testsúlya, ezért köveket tettek a zsebükbe, hogy kijátsszák a rendszert. Senki sem szomorkodott, senki nem gondolt arra, hogy talán sosem térnek vissza, a tragédiára, ami esetleg rájuk vár."
– Huy Duc

Bevonulás előtti orvosi vizsgálat Haiphongban, 1967-ben

Mentességet kaptak általában az egyedüli gyerekek, a családban egyedül munkaképes férfiak, a speciális területek szakértői és tanulói, illetve a külföldön egyetemre járók (akiknek száma a háború idején 25 ezer körül volt). A magasabb rangú tisztségviselők fiai sok esetben így szereztek felmentést, míg a tehetősebbek némelyike egyszerűen lefizette a helyi sorozóbizottságot, esetleg a vizsgálatokat végző orvosokat. A politikailag megbízhatatlan személyeket (például az egykori földbirtokos családok leszármazottait, illetve a franciák kiszolgálóit) 1967 előtt nem sorozták, ám az emberhiány miatt végül rákényszerültek. 

Ők most kapták kézhez behívójukat. Hanoi, 1971.

Azok a fiatalok, akik nem vonultak be, általában a kommunista ifjúsági mozgalomban (melyet nyugodtan nevezhetünk magyar mintára KISZ-nek) szolgáltak. A szervezet 16–30 évesekből álló paramilitáris munkabrigádokat állított ki, fiúkból-lányokból, illetve férfiakból-nőkből vegyesen. Ők rendszerint fizikailag nem feleltek meg a katonai szolgálat elvárásainak, de egyesek például azért csatlakoztak, hogy biztosítsák későbbi előmenetelüket, vagy hogy a katonai szolgálatot megkerüljék. Építési és újjáépítési munkákat (például a Ho Si Minh-ösvény kijavításánál és bővítésénél), továbbá földművelést végeztek.

Búcsú a családtól

A katonai szolgálat békeidőben két évet jelentett a szárazföldieknél, hármat a légierőnél és négyet a flottánál. A háború miatt azonban ezt megváltoztatták, és a bevonultaknak a konfliktus végéig (vagy halálukig, esetleg súlyos sebesülésükig) a hadseregben kellett maradniuk. A katonák szinte mindegyike írástudó volt, és nem volt ritka köztük a középiskolai végzettségű. Bár sokan tévesen úgy vélik, hogy született dzsungelharcosok voltak, ez ugyanúgy nem igaz, mint a Nemzeti Felszabadítási Front, vagyis a Vietkong esetében. Mivel viszont legalább 85 százalékuk vidékről származott, illetve mert az életszínvonal akkoriban jóval alacsonyabb volt, a mindennapokat érintő nehézségek miatt a nélkülözéshez jobban hozzá voltak szokva, mint például amerikai ellenfeleik többsége. Társadalmi hátterük, buddhista és konfuciánus hagyományaik révén a családfői autoritás teljesen természetes volt, és tisztában voltak a közösségi érdek fontosságával is, így a fegyelem és a vezetők iránti tisztelet életük részét képezte. Mindent egybevéve elég motiváltak ahhoz, hogy életüket kockáztassák az újraegyesítés érdekében. Aki ellenkezett, azt vagy a politikai tisztek győzték meg, vagy szembeállították bajtársaival az önkritikai alkalmakon – így vagy úgy, de végül mindenki “hajlandó lett” vállalni a frontszolgálatot.

Korabeli angol nyelvű dokumentumfilm részlete

Az alapkiképzés 8–12 hétig tartott és a szokásos témákat foglalta magába (fegyelem, menetelés, tisztaság, álcázás, alapvető harcászati ismeretek stb.), illetve a politikai oktatást. Azok tehát, akik nem voltak a Vietnami Munkáspárt tagjai, itt megkapták a maguk adagját. A kommunista retorikának megfelelően a politikai tisztek hangsúlyozták az egyén jelentéktelenségét a társadaloméval szemben, felemlegették a felszabadítás és a függetlenség kivívásának fontosságát, az ellenség valós vagy vélt kegyetlenkedéseit, illetve a bátor hősök tetteit. A végcél a két országrész egyesítése és az idegen megszállók kiűzése volt, mely mindenfajta kommunista szólam nélkül is mindenki számára érthető volt, illetve a többség amúgy is szkeptikus volt a propagandával szemben, és kézzelfoghatóbbnak érezte a szülőföldért vívott önvédelmi háború fontosságát, mint a marxista tanokat. Ugyanakkor azt is beléjük sulykolták, hogy a konfliktus hosszú lesz, és ha ők nem is érik meg a győzelmet, a fiaik vagy az ő fiaik majd igen.

"Az amerikaiak szerint a marxizmus követői voltunk. Tévedtek. A hazánkért harcoltunk, hogy ne legyen több bombázás, több háború, hogy a szüleink ne legyenek földönfutók, hogy több ember ne haljon meg, hogy a háború tüze és füstje végre eloszoljék."
– Bao Ninh

A harcászati képzés a hagyományos taktikai eljárásokat vonultatta fel; a túlélés és a dzsungelharc fura módon nem került szóba, ezt a katonák később élesben sajátították el. Heti hat napon át dolgoztak, és a hetediken is volt teendő (mosás, takarítás, előadások, stb.). A kiképzők ritkán kiabáltak az újoncokkal, a többi hadseregtől eltérően itt ez nem volt jellemző. Általánosságban kevés oktatási segédlet állt rendelkezésre, éles lőszerrel pedig takarékossági okokra hivatkozva csak néha lőttek. Arról, hogy az újoncok ezután milyen beosztásba kerülnek és milyen szakterületet tanulnak ki, feletteseik döntöttek. A kiválasztottakat szakképzésre küldték, mely 2–9 hónapig tartott. A tisztképző tanfolyam kilenchónapos volt. Mindezek után derült ki, hogy helyileg hol kell szolgálniuk: a kis létszámú flotta és a légierő alapvetően északon működött, a légvédelem jó része ugyanitt, vagy a Ho Si Minh-ösvény mentén, de szükség volt emberre Laoszban is. A bevonultak nagy hányadát persze délen vetették be.

Kiképzés a terepasztalnál

Mikor egy alakulat megkapta a menetparancsnot, a fizikai kiképzés üteme fokozódott, ezzel párhuzamosan pedig több élelmet kaptak, hogy jobb erőben legyenek. A gyakorlatok legtöbbje a nehéz felszereléssel végzett hegymenetről szólt, de a lőtéren is megfordultak, illetve a politikai oktatás is nagyobb hangsúlyt kapott. Ez utóbbi során azt ismételgették, hogy a dél-vietnamiak elmaradott, egyszerű népség, akik rabszolgaságban élnek, ugyanakkor mindenképp támogatni fogják a felszabadításukra érkező északi katonákat, illetve, hogy a déli országrész jelentős része már a Nemzeti Felszabadítási Front ellenőrzése alatt áll. Szövetségeseik, Kína, a Szovjetunió és a keleti blokk szerepével is tisztában voltak, de a majdani ellenfélről is sok szó esett: a dél-vietnami erők harci teljesítményét lekicsinyelték, az amerikaiak kapcsán viszont óvatosságra intettek, és felhívták a figyelmet haditechnikai fölényükre, de egyben úgy állították be őket mint gonosz zsoldoshadsereget, akik a fogságba esőket megkínozzák, megölik, sőt meg is eszik. Ugyanakkor az amerikai hátország háborúellenes hangulatáról is beszéltek, így mindenki tudta, hogy ellenfelük odahaza megosztott a konfliktust illetően. Mindez azt jelenti, hogy a néphadsereg katonái összességében – a propaganda ellenére is – jobban ismerték a másik oldalt, mint azok őket.

Az amerikai ellenfél ábrázolása egy propagandafestményen

Indulás előtt lehetőség szerint kaptak még eltávozást, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől, de ez a hadi helyzet függvényében el is maradhatott. Mivel a dél felé vezető út és az ottani harcok minimális túlélési esélyekkel kecsegtették a katonákat, megtörtént, hogy az utolsó eltávozás során némelyikük dezertálni próbált, de az otthoniak szinte sosem asszisztáltak a bújkálásban, sőt a dezertőr köznevetség tárgyává válhatott ilyenkor, a végén pedig a rendőrök úgyis visszavitték az állomáshelyére, ahol büntetést kapott. Mivel a politikai tisztek mindenkit megfigyeltek, a legtöbben nem is mertek aggályaikról beszélni, inkább leszámoltak azzal a lehetőséggel, hogy sosem térhetnek haza. Az "Északon született, hogy délen haljon meg" feliratú tetoválás emiatt nem egy katona karján feltűnt.

Irány a háború

A Ho Si Minh-ösvényen jelentős részben gyalog kellett végigmenniük, kisebb-nagyobb csoportokban, személyes felszerelésükön túl pedig sokszor rájuk bíztak közös holmikat. Az útvonal minősége, állapota változó volt időjárástól, útszakasztól és az ellenséges tevékenységtől függően, az amerikai légi támadások pedig állandó fenyegetést jelentettek, így az út akár hónapokig is eltarthatott. A dzsungelben a malária, a hőguta, a kiszáradás és még számos egyéb veszély lesett rájuk, nem is beszélve a honvágyról, de a visszafelé bandukoló súlyos sebesültek, az ösvények mellett létrehozott temetők és az ideiglenes tábori kórházak sem adtak okot az optimizmusra. Ez utóbbiakban pihentek meg az útközben megbetegedő vagy megsérülő katonák, akiknek gyógyulás után a soron következő menetoszlophoz kellett csatlakozniuk, és régi bajtársaikat jó eséllyel nem is látták többet. Érkezés után beosztották őket új alakulatukba, s ezt követően általában további kiképzés következett, egyéni és rajszinten, mozgásról, álcázásról, esetleg a helikopterek elleni küzdelem sajátosságairól. A tulajdonképpeni harc csak ezután kezdődött…

Északi testvérek találkozása délen

Az észak-vietnami katona fegyelmével, hűségével és harci szellemével ellenfelei is tisztában voltak. A déli gerillákhoz képest veszélyesebb ellenfélnek számított, és beszédes tény, hogy a VNH soraiból számottevően kevesebben dezertáltak, mint a Vietkongtól (egy amerikai adat szerint 1963 és 1969 között 150 ezer gerilla állt át, míg észak-vietnamiból mindössze 1700), bár ebben az is közrejátszott, hogy otthonuktól távol nemigen volt hova menniük. Michael Lee Lanning és Dan Cragg vonatkozó könyvükben így foglalják össze a lényeget:

“Amerika és szövetségesei úgy hitték, a létszám, a tűzerő, a logisztika és a technológia önmagában elegendő a vietnami győzelemhez. A háború során és később, mind a mai napig a vietnami kommunisták fenntartják azt a véleményüket, hogy győzelmükhöz az egyik legfontosabb tényező az elhúzódó háború megvívásához szükséges amerikai akarat hiánya volt. A vietnami oldal azért győzedelmeskedett, mert bizalmukat a hadviselés legmegbízhatóbb és legősibb eszközébe helyezték: az egyszerű katonába. A bambusz, mely a vietnami emberek szemében a nehézségekkel szembeni kitartás és a túlélés jelképe, tökéletes szimbóluma ezeknek a szívós harcosoknak.”

A sorozat következő részében a taktikáról lesz szó.

A sorozathoz felhasznált források:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Another Vietnam (írta: Tim Page; National Geographic 2002)
• Armies of The Vietnam War 1962-75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• North Vietnamese Army Soldier 1958–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2009)
• The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conbyo és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam Years: From The Jungle To The Australian Suburbs (írta: Michael Caulfield; Hachette Australia 2009)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey)