Stratégia és hadrend

A vietnami kommunista oldal hadereje kapcsán sokan kizárólag a Vietkongot, hivatalos elnevezésével a Nemzeti Felszabadítási Frontot ismerik, ezért úgy gondolják, a győzelmet ez a gerillahadsereg vívta ki. Noha fontos szerep jutott nekik, kiváltképp a délen zajló háború korai szakaszában, még ennél is nagyobb súllyal esett latba a Vietnami Néphadsereg, melyet a szokásos ötrészes sorozatban fogok bemutatni.  

Harcra készen

A Vietnami Néphadsereg a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK), vagyis Észak-Vietnam hadereje volt, de megjegyzendő, hogy a név megmaradt az egyesült Vietnamban is, sőt, már a negyvenes években használták, amikor is Ho Si Minh létrehozta a Vietnami Függetlenségi Ligát, a Viet Minh-t. Bár a szervezet eleinte nem volt jelentős számú, kisebb fegyveres alakulattal már ekkor rendelkezett, s ennek vezetője az a Vo Nguyen Giap volt, aki nem sokkal később a csatatéren is komoly hírnevet szerzett magának, de nevével még később is találkozni fogunk.

Régi és jövendő harcostársak: Vo Nguyen Giap és Ho Si Minh 1945-ben. Még kerek harminc év választotta el őket a független, egyesült Vietnam létrejöttétől, de a háború végét csak egyikük érte meg.

A második világháború végére már több tízezer főt számláló Viet Minh – részben amerikai támogatással – sikeresen szállt szembe a japán megszállókkal, és ez lehetővé tette, hogy a franciák visszatérése, azaz az indokínai háború (más néven első indokínai háború, a helyiek szóhasználatával pedig francia háború) 1946-os kezdete előtt Ho Si Minh kikiáltsa a független Vietnami Demokratikus Köztársaságot. A franciák azonban egyelőre nem szándékoztak feladni Indokínát, és 1947-re ki is verték a városokból a néphadsereg egyelőre gyengén felszerelt alakulatait, akik a következő két évben felkészültek a további küzdelemre: 1951-re hat hadosztályt állítottak fel. Kína – mely Mao Ce-Tung vezetésével 1949-ben kommunista irányítás alá kerül – 1950-től egyébként nemcsak kiképzési oldalról nyújtott segítséget nekik (saját területükön több kiképzőtábort is létesítettek a vietnami erőknek), hanem tanácsadókat is küldött, továbbá helyi gyártású harceszközöket, illetve amerikai zsákmányfegyverzetet adott át.  

Viet Minh-katonák 1951-ben

Giap tábornok 1950 végén a kínai határ mentén hajtott végre sikeres támadásokat, amelyek során többek között jelentős készleteket tudtak zsákmányolni a franciáktól. Az 1951 elején kezdeményezett összecsapások, amelyek a Vörös-folyó deltavidékén található ellenséges támaszpontokat célozták, viszont tragikus eredményeket hoztak: a kínai jellegű (a koreai háborúban is alkalmazott) tömeges rohamok iszonyatos veszteségekkel jártak. A következő időszakban, '51 végétől ennek megfelelően inkább olyan helyszíneken léptek akcióba, ahol a franciák kevésbé tudták kihasználni védműveiket, tüzérségüket, légierejüket és páncélosaikat, vagyis a Fekete-folyó deltájában, később pedig Laoszban. Noha ez az offenzíva fél év alatt kifulladt, a franciák katonai helyzete is megingott, és a mozgékonyság helyett a kiépített erődítmények védelmére helyezték át a hangsúlyt. Az “erőd-mentalitás” viszont a Viet Minh kezében hagyta a kezdeményezést, míg a francia erők jelentős része a támaszpontokon belül maradt.

1954. május 7. Vietnami zászló leng Dien Bien Phu felett

Az elhagyott völgyben fekvő Dien Bien Phu is ilyen volt, amelyet a franciák 1953 végén foglaltak el. Megtámadására hónapokon át készülődött a néphadsereg négy hadosztálya, akik az ellenség légi fölénye és a nehéz hegyi terep ellenére is körbe tudták zárni a völgyet, sőt 200 tüzérségi eszközt is fel tudtak sorakoztatni. A Giap tábornok által vezetett, jelentős veszteségeket hozó, hosszú ostrom 1954. május 7-én ért véget és bár még három hónapig folytak a csaták az ország egyéb részein, lényegében ez a vereség pecsételte meg a francia gyarmati uralom sorsát. A genfi békekonferencia értelmében kettéosztott Vietnam északi részén ezután ténylegesen is létrejött a Vietnami Demokratikus Köztársaság, melynek haderejét ugyanúgy Vietnami Néphadseregnek nevezték. 

A néphadsereg 1954-ben, a francia háború végén nagyjából 291 ezer főt számlált. Ebből 185 ezer tartozott a reguláris és a regionális erőkhöz, 106 ezer pedig a helyi milíciákhoz. Az átmeneti békeévekben újabb hadosztályok felállításával durván 380 ezer főre duzzasztották a létszámot. A hadrend alapvetően nem változott, továbbra is támaszkodtak főerőkre és területvédelmi alakulatokra, mely utóbbiak a kínai mintára kijelölt katonai körzetek parancsnoksága alá tartoztak. 

Az ötvenes évek második felében a gazdasági fejlesztést megcélzó hároméves terv értelmében egyrészt a haderőfejlesztés volt napirenden: a néphadsereg keretein belül létrehozták a légierőt, illetve a flottát. Másrészt egyes északi tartományokban be is vetették a katonaságot a politikai reformok (például a kollektivizálás) kikényszerítésére, helyi fegyveres bandák megfékezésére, vagy épp újjáépítési munkálatoknál, esetleg a termelőmunkában. Az ekkori kínai és szovjet támogatás nemcsak tanácsadók küldését jelentette, hanem vietnamiak is jártak ezen országok, illetve a keleti blokk más államainak katonai akadémiáira. Az egyik legfontosabb cél a gerillahadseregként született haderő modernizálása volt, hogy minden szempontból megfeleljen a korszerű reguláris hadseregek elvárásainak, például képesek legyenek a fegyvernemek harctéri viszonyok között is együttműködni.  

“A fegyveres erők mostani feladata, hogy reguláris haderővé alakulhassanak. Ez egy újszerű küldetés. Nem szabad elhanyagolnotok a tanulást, csak mert éppen béke van [...] Foglalkoznotok kell a politikával is, hogy megértsétek a párt és a kormány irányelveit. A technikai oldalt is ismernetek kell, mivel a technológia folyamatosan fejlődik, így nekünk is tanulnunk kell, hogy magasabb szintre léphessünk.”
– Ho Si Minh

Miután az 1956-ban esedékes egyesítési népszavazás nem valósult meg, Észak- és Dél-Vietnam továbbra is külön országrész maradt. A hanoi vezetés azonban nem nyugodott bele az ország megosztottságába, és előkészületeket tett: délen forradalmi sejteket állítottak fel  (ez egyébként sértette az '54-es genfi egyezményt), amelyeket részben a szándékosan ott maradt Viet Minh-káderek szerveztek; északon bevezették az általános hadkötelezettséget, a már leszereltek egy részét pedig visszahívták. A rákövetkező években aztán felgyorsultak az események, ami részben annak volt köszönhető, hogy a korábban békülékeny szovjet vezetés kiállt a népi felszabadító háborúk támogatása mellett, és jelentős katonai támogatást nyújtott a VDK-nak. 

Felvonul a néphadsereg

Az előkészületek részeként, 1960 végén az északi vezetés utasítására hivatalosan is létrejött délen a Nemzeti Felszabadítás Front, mely a népszerűtlen saigoni rezsim megdöntésének céljával fogta össze az ottani felkelő csoportokat. A Hanoiból érkező utasítások a Dél-vietnami Központi Irodán (Trung Uong Cuc Mien Nam – a nyugati szakirodalomban COSVN névvel illetik) át érkeztek. Bár a keleti blokkban hangosan tagadták, hogy Dél-Vietnamban északi befolyás alatt folyik a felszabadító háború, a hanoi politbüro kezdettől fogva egyként kezelte a déli forradalmi/felforgató tevékenységet és a későbbiekben fokozatosan intenzívebbé váló, hagyományosabb fegyveres harcokat, illetve a néphadsereget és a déli gerillaerőket (lásd bővebben a vonatkozó cikket). A VDK hadvezetése ennek megfelelően, illetve a régi országrészek mintájára három részre osztotta a két állam területét, melyeken belül három-három zónát jelöltek ki: észak, az egykori Tonkin (1–3. zóna), a középső rész, vagyis az egykori Annam (4–6. zóna), illetve dél, a korábbi Kokinkína (7–9. zóna). 1965-ben a zónákat katonai körzeteknek nevezték át, s eszerint az 5–9. körzetek estek Dél-Vietnam területére.

Egy másik fontos lépés volt az 559. csoportnak nevezett logisztikai parancsnokság létrehozása, mely a délre irányuló szárazföldi utánpótlást volt hivatott megszervezni a fokozatosan kiépülő és a határvidéken húzódó útvonalon, a Ho Si Minh-ösvényen. A tengeren folyó szállításokat az 579. csoport végezte (lásd a vonatkozó cikket). Nagy létszámú erőket egyelőre nem küldtek Dél-Vietnamba, csak felszerelést, propagandaanyagokat és – túlnyomórészt déli származású, ekkor visszatelepülő – kádereket.   

A hatvanas évek elején a VDK fegyveres erői két nagy részre voltak oszthatók. Az egyikhez az országon, vagyis Észak-Vietnamon belül működő reguláris hadsereg, a hivatalosan az ennek alárendeltségébe tartozó légierő és flotta, illetve a paramilitáris alakulatok tartozak. Az 1,4 millió főt számláló paramilitáris erők regionális, körzeti és helyi szinten szerveződtek, így települések, gyárak vagy más létesítmények körül működtek. Mivel a hanoi vezetés az ország teljes lakosságát az önvédelmi harc és a felszabadító háború szolgálatába állította, illetve mert az amerikai légierő több éven át bombázta a VDK-t, a küzdelem mindenki életét érintette. Azáltal pedig, hogy Kína támogatásul 230–300 ezer főt küldött – akik légvédelmi, logisztikai, útépítő, vasúti és egyéb kisegítő tevékenységeket láttak el északon –, még több észak-vietnami katonát lehetett délen bevetni. A másik rész a Dél-Vietnamba küldött "felszabadító hadsereg" volt, mely túlnyomórészt reguláris alakulatokból állt.

A paramilitáris erők tagjai

Térjünk ki most a reguláris haderő szervezeti felépítésére. 1964-ben 215 ezer fő tartozott a reguláris hadrendbe: hat gyaloghadosztály, egy tüzérhadosztály, öt gyalogdandár és tíz önálló ezred. A megjelölés terén érdekes adalék, hogy mivel elhúzódó háborúra számítottak, négy hadosztályukat kiképzőalakulattá formálták: ezeknek az ezredeit délre küldék, minimális kiképzőkeretüket viszont északon hagyták. Az újonnan felállított ezredeket ugyanazon számmal, de hozzátoldott betűjellel (B, C, D) küldték később utánuk. Az ellenfél oldaláról az azonosítást persze nagyban nehezítette, hogy ezen „klónozott” alakulatok kapcsán a jelentésekben és hírszerzési anyagokban a betűket sokszor lehagyták, így teljes volt a káosz, nem is szólva arról, hogy néha (általában félévente) bizonyos egységeket átszámoztak, hogy a másik oldal dolgát tovább nehezítsék.

Észak-vietnami katonák ezredzászlójukkal

Egy teljesen feltöltött északi hadosztály papírforma szerint 9600 embert számlált. Állt három gyalogezredből, egy tüzérségi zászlóaljból vagy ezredből, illetve csapatlégvédelmi, műszaki, híradó és egészségügyi zászlóaljakból, továbbá egy szállítószázadból és időnként egy felderítő/rohamutász századból. A gyalogezredek létszáma 2500 fő volt, benne három 600 fős zászlóalj. A hármas rendszer minden szinten érvényesült, hiszen három fő alkotott egy sejtet, három sejt egy rajt, három raj egy szakaszt, három szakasz egy századot, és így tovább, egészen hadtest-szintig. A gyakorlatban persze előfordult, hogy adott formáción belül a három helyett csak kettő, de az is lehet, hogy 4–5 került. 

Bár kis létszámú légierővel és flottával is rendelkeztek, a néphadsereg alapvetően szárazföldi alakulatokból állt, s eleinte minimális tüzérségi és járműtámogatással bírt. Csak 1959-ben hozhatták létre első páncélos alakulataikat a Szovjetunióban képzett  katonáik részvételével. Míg kezdetben régi szovjet és amerikai technika állt csak rendelkezésre, a hatvanas években már PT-76-osok és T-54-esek is. Bevetésre azonban eleinte csak Laoszban kerültek. Aztán 1968-ban és 1969-ben egy-egy alkalommal már Dél-Vietnam területén is alkalmazták őket, bár igazán nagy számban, csak a '71-es Lam Son 719-művelet elhárítására, aztán a '72-es Nguyen Hué offenzívánál. A légierő szovjet és kínai gépállományt kapott, amely a korai időszakban a VDK felett került bevetésre a váltakozó intenzitású amerikai bombázó hadjárat akadályozására, és csak a háború késői éveiben jutottak szerephez Laosz vagy Dél-Vietnam felett. 

Az észak-vietnami páncéloserők jelentős szerephez csak a háború utolsó éveiben jutottak

A néphadsereg nagyobb erőkkel 1964-ben tűnt fel délen. Ugyanebben az évben avatkozott be immár egyértelmű katonai akciókkal az Egyesült Államok is. A szélesedő amerikai fellépést többek között éppen az motiválta, hogy a VNH immár déli területeken kezdeményezett, és Washingtonban tudták, hogy a gyenge dél-vietnami erők önmagukban képtelenek lennének megvédeni országukat velük szemben. Hanoi akkoriban abban reménykedett, hogy le tud számolni a saigoni rezsimmel, mielőtt az Egyesült Államok erői nagyobb számban beavatkoznának. Ennek érdekében a reguláris és gerillaerők egyidejűleg kellett, hogy fellépjenek: céljaik között szerepelt a stratégiai falvak felszámolása, a déli kormánycsapatok megtizedelése, a rajtaütésszerű katonai akciók végrehajtása, a saigoni kormányzat gyengítése, a népfelkelés elősegítése és a “felszabadított területek” növelése. A rákövetkező évben került sor az első jelentős összecsapásokra az amerikaiakkal szemben. A Közép-vietnámi-felföldön folyó őszi harcok kapcsán a Plei Me melletti tábor ostromát, illetve az Ia Drang-i csatát szokták kiemelni. Az itt indított északi hadművelet célja Dél-Vietnam kettévágása lett volna, ám a frissen érkezett amerikai erők egyelőre visszakergették a VNH egységeit a kambodzsai határ mögé, noha közben ők is érzékeny veszteségeket szenvedtek. Az első összecsapások számos fontos tapasztalattal gazdagították az északiakat az amerikai taktikát illetően, de az is egyértelművé vált, hogy a gyors győzelem kivívása egyelőre nem reális. A Vietnami Néphadsereg és a regionális erők létszámát eközben tovább növelték, 400 ezer, illetve 2 millió főre.  

„Az amerikaiak 1965-ben azért vetettek be harcoló alakulatokat, hogy megakadályozzák Saigon vereségét. Valószínűleg ez volt a legnehezebb időszakunk. Még nagyon keveset tudtunk az amerikai haderőről. Sok minden új volt még nekünk. Néha négyszáz helikopter támogatta légideszant-alakulatokkal kellett összecsapnunk. A helikoptereikkel szinte legyőzhetetlennek tűntek. Hogyan szállhatnánk szembe velük? Elkeseredett viták folytak arról, milyen módon kellene küzdenünk. Támadjunk vagy inkább védekezzünk? Nehéz kérdés volt.”
– Dang Vu Hiep

1966–67-ben egyre jelentősebb csaták követték egymást. A néphadsereg alapvetően a határsávból indult támadásra: északon a demilitarizált övezetben léptek akcióba, de a laoszi és kambodzsai határ hegyvidékéről is kezdeményeztek. Az emberanyag-szükségletek folytán a hadsereg létszámát felduzzasztották 447 ezer főre (ezen belül pedig egyre jobban bővítették a szakcsapatokat is, melyek számaránya csaknem 50 százalékos volt a haderőn belül), ugyanakkor az amerikai és egyéb szövetségesek is egyre nagyobb erőkkel vettek részt a háborúban. Mivel az északi vezetés, részben a koreai tapasztalatok nyomán nem vállalhatta a hagyományos háborút, inkább a hosszabb, kifárasztásra és kivéreztetésre alapozó stratégiát választotta, mind hadászati, mind harcászati, mind politikai vonalon. Ez utóbbi is igen fontosnak tekinthető, ugyanis a politbüro figyelemmel kísérte az Egyesült Államok belpolitikai életét, és tudatosan használták ki például az elnökválasztási időszakokat, amikor a vietnami beavatkozás kérdése a szokásosnál is hangsúlyosabban volt jelen a közbeszédben.  

Ho Si Minh és Le Duan

Idővel azonban akadtak olyanok, akiknek a türelme fogytán volt... Le Duan, a párt főtitkára Ho Si Minh és Giap tábornok határozott véleménye ellenére is minél előbb kenyértörésre akarta vinni a dolgot, és kellő többséget szerzett ahhoz, hogy meg is valósítsa tervét. Így került sor az 1968 januárjában megindított Tet-offenzívára. Ennek értelmében a néphadsereg elsősorban a határok mentén, illetve Dél-Vietnam északi régióiban indul majd támadásra, míg a gerillaerők a településeken és az ellenséges támaszpontok ellenében. A végső cél a népi felkelés kikényszerítése és ezáltal a saigoni rezsim megdöntése lett volna.  

Az offenzíva átfogó jellegével kellemetlen meglepetést jelentett a saigoni és a washingtoni vezetés számára. S bár katonailag csak átmeneti sikereket tudott felmutatni, lélektani és politikai hatásának eredményeként összességében mégis megágyazott az amerikai kivonulásnak. Ugyanakkor az elszenvedett veszteségek (nagyjából 45 ezer fő)  révén a Vietkong katonai ereje lényegében megszűnt, a néphadsereg pedig a következő egy-két évben nem tudott jelentős hadműveleteket indítani: az 1968. májusi és az augusztusi "Mini-Tet" inkább jelképes akciók sorozatát jelentette. Mivel azonban az új amerikai elnök, Richard Nixon bejelentette, majd meg is kezdte a vietnamizálást (a fokozatos amerikai csapatkivonást és a dél-vietnami erők felelősségi körének megnövelését), egyre inkább úgy tűnt, már csak idő kérdése a győzelem. A VNH létszámát ismét megnövelték (475 ezer főre), ami azért is volt fontos, hogy a déli gerillaerők veszteségeit ilyen módon pótolhassák. A hozzájuk beosztott VNH-katonák számaránya egy-egy alakulatban ekkor már a 90 százalékot is elérhette; a korábban is domináns északi vezetés így lett még hangsúlyosabb. 

"Semmi sem drágább, mint a függetlenség és a szabadság."
Ho Si Minh sokszor idézett mondata itt egy plakáton olvasható.

A néphadsereg a szomszédos országokban is jelen volt. Laoszban az 1962-es genfi megállapodásnak ellentmondva több ezer észak-vietnami katona állomásozott (de a történethez hozzátartozik, hogy az amerikaiak is jelen voltak, részben a fentiek miatt). Egyfelől az itt is áthaladó Ho Si Minh-ösvény kiépítését és védelmét végezték, másrészt támogatást nyújtottak a helyi kommunista gerilláknak (a Pathet Laónak), illetve a semleges frakcióknak is. A hatvanas évek végén nyíltan harcoltak a nyugatbarát laoszi kormány hadserege ellen. A dél-vietnami erők 1971-ben viszont benyomultak Laoszba, hogy a Ho Si Minh-ösvény ottani szakaszát elvágják. A VNH azonban felkészült erre az eshetőségre, és kitartott, utánpótlási úthálózatát pedig megvédte. Mindeközben egyre többször került itt sor komoly, hadosztály-, sőt hadtestszintű műveletekre, amelyek tapasztalatai igencsak jól jöttek később, a déli országrész elfoglalásánál. 

Kambodzsában 1970-ben nyugatbarát kormány került hatalomra, illetve a dél-vietnami és amerikai erők is behatoltak az ország területére, hogy a határsávban található VNH-támaszpontokat felszámolják (az amerikai közvéleményben, mely az akciót mint a háborút kiszélesítő hadműveletet értelmezte, ez olyan felháborodást keltett, amely megint csak az észak-vietnamiak malmára hajtotta a vizet). Mindemiatt a VNH-erők egy részét Hanoi kénytelen volt itt, részben a kambodzsai kormányerők ellenében bevetni, hogy támogassák a helyi kommunista felkelőket, a Vörös Khmert, akikkel később viszont összeütközésbe kerültek.  

Szovjet gyártmányú SA-2 (S-75) légvédelmi rakéta Észak-Vietnamban

Ho Si Minh '69 szeptemberében elhunyt, bár a nemzet eltökéltségén, illetve a kormány céljain ez mit sem változtatott. Ugyanakkor Hanoi szempontjából a helyzet ebben a pár évben távolról sem volt rózsás:  a Phoenix-program és a fokozódó pacifikálás a Vietkong vezetését, infrastruktúráját, illetve befolyását jelentősen gyengítette, Észak-Vietnamban pedig ismét fokozódott az amerikai bombázó hadjárat, ami a termelést, a szállítást és az utánpótlást nehezítette. A VNH létszámát azonban így is tovább növelték, 530 ezer főre. Az 1972 márciusában megindított Nguyen Hué offenzíva (nyugati szóhasználattal húsvéti offenzíva) pedig már számos hadosztályt felvonultató hagyományos hadművelet volt: a tüzérséggel és páncélosokkal támogatott VNH-alakulatok a dél-vietnami nagyvárosok ellen indultak, és a Tet-offenzívával ellentétben ezúttal nem a lakosság szimpátiájára és csatasorba állítására számítottak. Célpontjaik között szerepelt az északi régióban Quang Tri, Dong Ha és Hué, ám néhány hét múlva a Közép-vietnámi-felföldön en és a legdélebbi területeken is kezdeményeztek, Kontum, illetve Loc Ninh irányában. Bár az offenzíva eleinte jelentős eredményeket hozott, gond volt az alakulatok tevékenységének koordinálásával, illetve a dél-vietnami erők is egyre inkább megszilárdították védelmüket, ráadásul ők egyelőre még élvezték az amerikai légi támogatást. Ennek köszönhetően a VNH akciói június végére elakadtak, a déli erők pedig a következő három hónapban vissza tudták foglalni az elfoglalt területek jó részét. Mindez az ő harci szellemüket javította, emellett az északiak nagyon komoly veszteségeket szenvedtek, ami 100 ezer fő és majdnem 300 harcjármű elvesztését jelentette. Giap tábornokot ekkor le is váltották a haderő főparancsnoki posztjáról, helyét Van Tien Dung tábornok vette át.

1973 januárjában megkötötték Párizsban a tűzszüneti megállapodást; az Egyesült Államok hivatalosan lezárta a vietnami beavatkozást és kivonult. Ezidőtájt tizenkét észak-vietnami hadosztály és két vietkong hadosztály, továbbá számos önálló ezred állomásozott délen, igaz, az említett offenzíva után igencsak legyengült állapotban. Mivel jelentősebb katonai akcióra egyelőre nem volt kilátás, viszont egyre komolyabb esély volt a déli országrész teljes elfoglalására, Hanoi egyelőre ezen alakulatok megerősítésére törekedett, és további 180 ezer főt, illetve jelentős haditechnikát rendelt oda. Az év végétől újabb, tapogatózó támadásokat kezdeményeztek. 1975 elején aztán egy hadtestükkel elfoglalták Phuoc Long tartományi fővárost, és mivel amerikaiak immár nem álltak a déli erők mögött, megszületett a döntés arról, hogy eljött a végső offenzíva ideje. Márciusban az északi erők ott vágták ketté Dél-Vietnamot, ahol tíz évvel korábban már megpróbálták: a Közép-vietnámi-felföldön. Ban Me Thuot, majd Da Nang elfoglalásánál a VNH immár teljes mértékben hagyományos módszerekkel, páncélozott járművekkel indult csatába: 18 hadosztályuk bő 300 ezer embert számlált, a déli ellenállás pedig egyre gyengült. A Ho Si Minh-hadjárat legfőbb célja természetesen Saigon volt, melyet április 30-án foglaltak el. Ezzel ért véget a második indokínai (vagy amerikai) háború. 

A néphadsereg egyik páncélosa a saigoni elnöki palota kapujában

A Nemzeti Felszabadítási Front erőit ekkor immár hivatalosan is beolvasztották a néphadseregbe, az egyesülő ország pedig a Vietnami Szocialista Köztársaság nevet vette fel. A béke azonban nem jött el. Egyfelől a bukott rendszer tisztviselőit, kiszolgálóit és katonáit táborokba zárták, hivatalosan “átnevelési” célzattal, másrészt a VNH szerephez jutott Laoszban, ahol nemcsak a helyi felszabadító hadsereg fejlesztésében vettek részt, hanem 1977-től három éven át harcoltak az antikommunista felkelők ellen. Ezen a területen még a nyolcvanas évek végén is állomásoztak vietnami hadosztályok.  

Vietnami katonák kambodzsai foglyaikkal

Kambodzsával már 1975-ben jelentősen megromlott a viszony. A fokozódó határincidensek hatására 1977 tavaszától a VNH több hadosztályt is felvonultatott, majd benyomult kambodzsai területre és megütközött a Vörös Khmer erőivel. Ezt a konfliktust nevezik harmadik indokínai háborúnak. A harcok változó sikereket hoztak. A vietnamiak 1979 elején elfoglalták a fővárost, Phnom Penh-t, és hatalomra segítették a Vörös Khmer vezetőjének, Pol Potnak belső ellenzékét, ezzel létrejött a Kambodzsai Népköztársaság. A kommunista és nem kommunista gerillaerők azonban továbbra sem adták fel a küzdelmet. Ennél is nagyobb baj volt, hogy Kína nem nézte jó szemmel déli szomszédja kambodzsai kalandját, és februárban benyomult Vietnam északi régióiba. A heves harcokban a védők reguláris és paramilitáris alakulatai megint csak kitartottak. Peking azonban eleve nem invázióra készült, hanem jelezni akarta a vietnami és a szovjet vezetésnek, hogy velük is számolni kell: néhány hét múltán úgy látták, szomszédjuk “értett a leckéből”, és kivonultak. 35 ezer vietnami és 15 ezer kínai esett el az összecsapások során. 

Kimerült kínai katonák a harcok szünetében

A kambodzsai konfliktusnak azonban ezzel még nem volt vége. A vietnami hadvezetés a száraz évszakokban hadműveleteket kezdeményezett a helyi gerillaerők felszámolására, amelyeket távolról sem volt könnyű megtalálni és legyőzni. (Kicsit ironikus, hogy a harminc évvel korábban gerillahadseregként megszülető néphadsereg immár hagyományos haderőként, páncélos és légi támogatás mellett partizánokkal hadakozott, lényegében ugyanolyan tisztogató akciók során, mint annak idején amerikai ellenfeleik.) Ráadásul, mivel a harcok folyamán a vietnami erők thaiföldi területen is többször megfordultak, a thai hadsereg tüzérséggel verte vissza őket. Az évek folyamán aztán a hanoi vezetés folyamatosan csökkentette a kambodzsai kontingens létszámát és igyekeztek jobban támaszkodni a haditechnikára, mint az élőerőre, illetve áthelyezni a harc terhét a Kambodzsai Népköztársaság katonáira. Ők azonban nem tudtak felnőni a feladathoz, a Vörös Khmer pedig újra bevette a fővárost. 1989 végén a VNH hivatalosan kivonult Kambodzsából, bár tanácsadókkal és támogató alakulatokkal továbbra is jelen voltak.

A győzelem ára: vietnami katonatemető

Visszatérve az amerikai háborúra, pontosan nem lehet tudni, hogy hány észak-vietnami katona veszett oda ebben a bő egy évtizedes periódusban. Bár elhangzottak becslések és kijelentések az elmúlt évtizedekben, Giap tábornok egy 1990-es interjúban elárulta, hogy pontosan ők sem tudják. A legenyhébb érték is 500 ezer fő körül van, de egyesek szerint közelebb áll az egymillióhoz, sőt 1,3 milliós becslés is létezik, igaz, ebben a déli gerillák embervesztesége is beleszámítandó. (A két országrész összesített emberveszteségét 1 és 2,5 millió közé teszik.) Ha elfogadjuk a nagyjából 1 millió főt, akkor évente átlagosan 100 ezer embert veszítettek el a háború folyamán, vagyis nagyjából annyit, amennyit évente besoroztak északon. Ez utóbbi nagyon lényeges részlet, hiszen amerikai részről a konfliktus első éveiben ki akarták véreztetni ellenfeleiket, akik azonban mindig ügyeltek rá, hogy veszteségeik ne haladják meg a rendelkezésre álló pótlás létszámát. Így is nagy árat fizettek a győzelemért. Westmoreland tábornok emlékirataiban úgy fogalmaz, hogy "azt az amerikai parancsnokot, aki ugyanolyan rettenetes veszteségeket szenvedett volna el, mint Giap tábornok, már másnap kirúgták volna", de ez is csak arra mutat rá, hogy vietnami oldalon mennyire másképp álltak a hadviselés és az áldozatvállalás kérdéséhez. Ugyanakkor mindez összhangban állt azzal, amit Ho Si Minh még a háború elején jelentett ki, nevezetesen, hogy harcolni fognak, ha kell, tíz, ha kell, tizenöt évig, vagy akár még tovább: 

“Minden az amerikaiaktól függ. Ha még húsz évig akarnak háborúzni, akkor még húsz évig fogunk háborúzni. Ha békét akarnak kötni, békét kötünk, és utána még egy teára is meghívjuk őket.”

Vietnami katonák napjainkban

A hetvenes évek végén a Vietnami Néphadsereg a világ legjelentősebb haderői között szerepelt: többek között 25 hadosztályt, 45 tüzérezredet, 60 légvédelmi ezredet és 30  páncélos zászlóaljat számlált. A több évtizedes háborúskodás következtében pedig jelentős tapasztalatot halmoztak fel, és soraikban számos harcedzett katona szolgált. A mai napig az ázsiai országok egyik legerősebb hadseregét tartják fenn 480 ezer aktív és félmillió tartalékos katonával. Általános hadkötelezettség van érvényben, a bevonult férfiak két évet töltenek a fegyveres erőknél (de a katonaság nyitva áll a nők előtt is).

A következő részben a személyi állomány és a kiképzés lesz a téma.

A sorozathoz felhasznált források:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Another Vietnam (írta: Tim Page; National Geographic 2002)
• Armies of The Vietnam War 1962-75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• North Vietnamese Army Soldier 1958–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2009)
• The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conbyo és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam Years: From The Jungle To The Australian Suburbs (írta: Michael Caulfield; Hachette Australia 2009)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey)