Laoszi parasztok visszaemlékezései

A múlt héten bemutatott kötetből mindenképpen le akartam közölni néhány részletet, hogy ezzel is emléket állítsak a laoszi bombázások áldozatainak. Az egyszerű nyelvezetű, de így is megrázó összefoglalók közül három rövidebbet és egy hosszabbat választottam. Előbbiekhez mellékelem a szerzők rajzait is.  

Egyszer, 1967-ben idős nagynéném elindult, hogy eladjon pár dolgot a piacon, ahogy az szokás volt vidéken. Aznap reggel hatkor kelt, gyümölcsöt pakolt a kosarába és elindult a faluból. Ahogy elért egy patakhoz, megállt, hogy megpihenjen. Egy repülőről meglátták és füstbombát dobtak le rá. Nagyon félt és ahogy ott ült, el is találták. Mindenütt vérzett. Futni kezdett és ahogy elérte a házunkat, meghalt, mielőtt még egy szót mondhatott volna. A gyermekei és a férje nagyon dühösek voltak, amiért így kellett elveszíteniük. Vigasztalhatatlanok voltak. Ezek után egyikük sem ment többé a piacra.

– Ismeretlen szerző

1968-ban sokféle repülőgép érkezett és ölte a népünket. Xieng Khouangban mérget szórtak, olyan csomagolásban, mintha cukorka lenne. Mi, falusiak és a gyerekek nem tudtuk, hogy össze lehet-e szedni. De miután megkóstolták, az emberek rosszul lettek, vért hánytak és meghaltak. Nem tudtuk, mi mikor kerülünk sorra. Mindenki csak várta a halált. Egész nap és egész éjjel bombáztak. És ahonnan a falusiak nem menekültek el, mérget és napalmot dobtak le falura-erdőre.

– Egy negyvenkét éves asszony

Ketten voltak, egy apa és fia. Nem volt kezük és lábuk, mert olyan bombát találtak, ami nem robbant fel. Azt hitték, nem is fog, hát odamentek megnézni. Az felrobbant és eltalálta őket, ahogy a rajzon is látható. Most már nem tudnak mihez kezdeni. De akkor sem jöttek velünk. Az apa azt mondta, sehova nem megy, még ha bele is hal, mert annyira sajnálja, hogy odalett a birtoka, a rizsföldje, a tehenei és a bivalya. Bár nem tudtak dolgozni, nem jöttek velünk, azt mondták, erről is a bomba tehet. Nem lett volna nekik jobb az sem, ha eljönnek. Jobb volt nekik ott halni meg. Így döntöttek ők, apa és fia.

– Egy huszonnégy éves férfi

Laoszi vagyok. Most ötvenegy éves. Nalông Noi faluban születtem és nevelkedtem, amely Xieng Khouang tartományban, Muong Pak körzetben, Kheung kantonban található. A régi falunk gyönyörű volt és minden szükségletünket bőségesen kielégítette. Nekem egy szalmatetős faházam volt. Körös-körül hegyek és csodaszép mezők. A falu mellett folyt a Nam Ngum folyó. Én a hagyományos életmódot és munkát pártolom: fákat ültetek, halastavakat alakítok ki. Amióta az eszemet tudom, a legjobban mindig is az építést szerettem. Semmi sem tudott eltántorítani attól, hogy az építés a fejlődés kulcsa. A falunk éghajlata kellemesen hűvös volt, a köd pedig állandóan beborította a tájat. A rizstermelő évszakban valamennyien kimentünk a földekre dolgozni. Amikor a kertészkedés ideje jött el, kertészkedtünk. Mindig többet akartam alkotni, mint amennyi fizikailag lehetséges volt számomra. Gyönyörű házam volt, és nyolcvan-kilencven állatom: bivaly, marha és ló. A falu körül és a földeken pedig sok különböző kisebb állat. Kényelemben éltem, örültem a jó szerencsémnek, mert semmiben nem szenvedtem hiányt és semmit sem kellett mástól kérnem. Számos rizsföldem volt és rengeteg rizst termeltem minden évben. A családom tizenhárom embert számlált: mindegyikük boldog, elégedett, mert a vidék gazdag és szépséges volt. Esténként láthattuk, ahogy az állatok egyetlen nagy csordában hazatérnek. Mindig jóleső érzés volt ezt látnom, mert az állatok voltak a mindenem. Ha pénz kellett, el tudtam belőlük adni.

Az ünnepekre áttérve, mindig nagy örömmel vettem részt a Kong hôtén. Volt ott tűzijáték, meg mindenféle. Hét–nyolcszáz ember jött el, a gyerekek játszottak, pálinkát ittunk és mindenütt vidámság uralkodott. Az ünnepség mindig akkor következett, amikor a rizst learattuk és elraktároztuk. Évente öt-hat ilyen alkalom volt.

Mindig boldogan végeztem az ültetést, a házépítést, a kertészkedést, a cséplést és a trágyázást, vagy azokat a munkákat, amiknél egymásnak kellett segítenünk. Ezeket úgy emlegettük, mint azokat a feladatokat, amik során sosem fáradunk el és amik mindig eredményt hoznak. A faluban megosztottuk a munkát, így végül senkinek sem kellett bérmunkásokat felfogadnia. Ebből is látszik, hogy mire képesek azok a parasztok, akik becsülik egymást. A gyümölcsfák nemcsak nekem, hanem másoknak is hozták a termést. Nálunk többeknek is szép nagy háza volt és egyesek évről évre növelték a termőföldjük területét, egészen 1962 augusztusáig.

Nagyon szomorú lettem, amikor a régóta élvezett békét felváltotta a háború. Azelőtt sosem hallottam távoli ágyúk közelben becsapódó lövedékeinek robaját. Rettegtem, nem mertem kimenni a földekre vagy élelmet gyűjteni. Aztán hozzászoktam és mivel nem akartam éhen halni, folytattam a munkát. 1963-ban az ágyúzás fokozódott, de ki lehetett bírni, mert még mindig csak az ágyúk szóltak. Viszont sok állat áldozatul esett ennek. Továbbra is kimentünk a családdal a földekre az ágyúdörgés közepette is. Mikor nagyon hangos lett a dörgés, fedezékbe húzódtunk a földhányások mögött. De így sem feledkeztünk meg a korábbi életünkről. Az ünneplés és a munkamegosztás viszont egyre ritkább lett, és ezzel párhuzamosan az építkezés, a földművelés és a növénytermesztés is háttérbe szorult a nehézségek miatt. 1964–65-ben a repülők elkezdték bombázni a helyőrségeket, az utakat, a hidakat és a városokat. A vidék és a mi falunk a nagyját megúszta, de a rettegés állandóan velünk volt. A faluban maradtunk és nem mentünk rokonlátogatóba sem. Még mindig kint dolgoztam a földeken, ahogy rendesen, azt gondoltam, hogy a repülők csak a katonai létesítményeket bombázzák a hegyekben, meg az utakat. Az élelmünk csak egyharmad adaggal csökkent. A falunkban hat ház égett le, miután a repülők bombákat vetettek rájuk, ezért gödröket ástunk a falutól kicsit messzebb és akkoriban mindig ott aludtunk. De a bombázások egyre gyakoribbak lettek. Nappal és éjjel is sűrűn bombáztak, a levegő megtelt füsttel, árnyékba vonva az egész kantont. Akárhova is néztem, minden közeli településről láttam a felfelé szálló füstöt. Mindig sok sebesült volt, és senki nem jött elő a búvóhelyéről, hogy kimentse a vagyontárgyakat a házából vagy hogy segítsen oltani, mert félő volt, hogy a repülők eltalálják. Mindenki halottsápadt volt. Mintha a félelem és a gyötrelem kiszívta volna belőlük a vért. Én egy kisebb átmérőjű gödörben állva vészeltem át mindezt. Aztán eljutottunk odáig, hogy a termőföld szélén kellett gödröket kiásnom. Mikor a repülők felbukkantak, gyorsan beleugrottam az egyikbe. Mikor el kellett jutnom valahova, letéptem egy leveles faágat és azzal álcáztam magam. A termelés és a gyűjtögetés egyre jobban visszaesett. Csak rizst ettünk és egyre gyengébbek lettünk. Tudtuk, hogy hamarosan a rizsből is hiány lesz és az állataink odavesznek majd. Csak a föld maradt meg nekünk. Nyomorúságos idők elé néztünk, ahogy rizskészleteink kimerültek és az aratásra váró rizsből egyre kevesebb volt.

1967-től 1969-ig, három éven át nagyon sűrűn bombáztak. A repülők egyre többször tüzeltek a falunkra. A házamat napalmbomba találta el és teljesen leégett, a ház köré ültetett bambusz pedig tönkrement. A mezőre hatalmas bomba csapódott be és szétdúlta. Öt épület és a termőföld elpusztult, öt marhánk pedig odalett. Nagyon elkeseredtem, mert már házam se volt. Akkor is kibírtam: a fák között aludtam és építettem egy kis kunyhót. De még mindig nem volt vége. Még több repülő körözött odafenn, éjjel és nappal, és mi rettegtünk. Ástunk egy gödröt és a kunyhót a gödör fölé építettük. Mikor a repülők megérkeztek, leugrottunk a gödörbe. Néha nem ettünk. Mikor a bombák a közelben hullottak, a föld rázkódott és könnyezni kezdtem. Ilyenkor jutott eszembe, hogy vége lesz-e ennek valaha. Példás és méltóságteljes életet éltem. Ez biztosan a segítségemre lesz. Ha erre gondoltam, könnyebb volt folytatni.

Mikor a szomorúság és a levertség teljesen hatalmába kerített, nem akartam semmit sem építeni és semmit sem csinálni, mert féltem, hogy mindent újra elnyelnek a robbanások. A boldogságot és a vidámságot felváltotta a fájdalom. Nem mehettünk sehová. Reggel felébredtünk, kidugtuk a fejünk a gödörből; ha zajt hallottunk, visszahúzódtunk. El kellett hagynunk a kertjeinket és a földjeinket. Annyira féltünk a repülőktől, hogy dolgozni sem mertünk. Minden erőmet összeszedtem és négy helyen is kiástam egy-egy óvóhelyet.

Jó mélyre ástam. Mert állandóan a gödrökben éltünk. Akkoriban nem volt helye vidámságnak és senki nem jött látogatóba; minden csendes volt. Napról napra nőtt a szegénység, ahogy a tettvágyam is elpárolgott, így még kevesebb rizs, víz és hal jutott.

Így ment 1969. január 8-áig, mikor a laoszi hadsereg katonái elfoglalták a Kőedény-síkságot. Elhoztak minket Vientiane-ba, a fővárosba, ahol biztonságos, senki nem árthat nekünk és egészségesen élhetünk. Nagyon nem akartam eljönni hazulról és nagyon hiányzik a falunk. Hiányoznak a marhák, a bivalyok és a többi állat. De mert nagyon féltem az állandó bombázástól, úgy döntöttem, elhagyom a földjeimet, a kertemet, az állatokat, a gyümölcsfákat és csak a testemet hozom el idáig. Viszont amikor felszállt velünk a repülőgép és lenéztem a falunkra, máris elöntött a honvágy, mert egész életemben ezen a vidéken éltem.

Szomorú voltam, mert ott kellett hagynom az állatokat, amiket addig én gondoztam. Most ki fog rájuk vigyázni?

Mikor ezek a dolgok eszembe jutottak, keservesen sírtam, míg el nem értük a fővárost. A kormány képviselői meghallgattak és gyorsan elintézték a formaságokat, ami megnyugtatott. De itt minden az övék. Ha termeszteni akarok, elkerítek egy kis földet vagy kertet, a tulajdonos feltűnik és közli, hogy ez az övé. Így nincs hol dolgoznom. Ha kapok majd egy kis földet a kormánytól, építeni fogok, termeszteni és megélek abból. De ha a távoli jövőben szerencsém lesz, hazatérhetek majd a szülőföldemre.

A visszaemlékezések Fred Branfman Voices from the Plain of Jars című kötetéből (The University of Wisconsin Press, 2013) valók.