Ezt hallgatták ‘69-ben...
Az esztendő legnagyobb slágerei
Ahogy a hatvankilences év slágereit válogattam a megszokott, éves összefoglalóhoz, elém került egy igen velős komment a YouTube-on, egy bizonyos Danny Halltól, aki szerint “az összes háború közül Vietnamnak volt a legjobb soundtrackje”. Ez persze ízlés és életkor kérdése, de ami engem illet, kiállok mellette. Visszatérve azonban jelen poszthoz, következzenek (persze a teljesség igénye nélkül) az ötven évvel ezelőtt megjelent legjelentősebb könnyűzenei számok.
Az év abszolút legsikeresebb dalai közül az elsőt érdekes módon egy a valóságban nem létező, animált együttes, az Archies adta elő. Ez volt a Sugar, Sugar című örökzöld, Jeff Barry és Andy Kim szerzeménye, mely négy hétig tanyázott az amerikai Billboard toplistáján, de később sok más országban is tarolt. Egy évvel később Wilson Pickett is felvette a repertoárjába, megint hatalmas sikert aratva. A vonatkozó filmek közül az Ég és földben hallható, némileg kifordítva az eredeti szerzői szándékot és görbe tükröt tartva az amerikai fogyasztói társadalom elé.
Minden idők egyik legismertebb szerzeménye, az Aquarius, eredetileg a Hair című (akkor még csak) színpadi musicalhez íródott 1967-ben, de ‘69 tavaszán a Fifth Dimension előadásában lett híres, és a Billboard csúcsáról sem jött le hat hétig, sőt az egész világot meghódította. Bár a benne szereplő jóslat, mely szerint a csillagok állása szerint hamarosan beköszönt a béke és az egyetértés kora, sajnos nem valósult meg, máig népszerű és a rádióadók is újra és újra lejátsszák, illetve számtalan előadó, például Donna Summer, Engelbert Humperdinck vagy Diana Ross is feldolgozta.
A Temptations visszatérő szereplő ebben a rovatban, de nem is csoda, hiszen a korszak legnépszerűbb fekete együttesei közé tartoztak. Az I Can't Get Next to You, a mindenre képes, csak szerelmét elérni képtelen férfi melódiája a hatvankilences toplisták, köztük a Billboard egyik éllovasa volt. Számos feldolgozása készült később.
A Rolling Stones egyik legismertebb számát, a Honky Tonk Woment kár lenne lehagyni a listáról. A dalt Mick Jagger és Keith Richards írták brazíliai élményeik nyomán, és kétféle változat is készült belőle. A cím egyébként a könnyűvérű bártáncosnőkre utal. Később olyan híres énekesek dolgozták fel, mint Joe Cocker, Billy Joel, Weird Al Yankovic, de még magyar változat is készült a nyolcvanas években a Z’Zi Labor jóvoltából.
Elvis Presley is ekkor jelentkezett a Suspicious Minds című dallal, mely egy szétzilálódó párkapcsolat problémáit feszegeti, aláhúzva a bizalom hiányát, ami nélkül reménytelen az egész... A témáért a szövegíró, Mark James nem ment messzire, hiszen házaséletét akkoriban egy régi szerelme veszélyeztette. Presley egy júliusban tartott Las Vegas-i fellépésen adta először elő, s ez lett utolsó olyan slágere, mely az Egyesült Államokban a toplista első helyére feljutott, egészen pontosan ‘69 novemberében.
A Son of a Preacher Mant, a szexis hangú brit énekesnőnek, Dusty Springfieldnek köszönhetjük. Pedig majdnem Aretha Franklinnek jutott, aki fel is énekelte, ám a szövegíró úgy határozott, nem illik a többi száma közé ez a dal (mely egyébként arról szól, hogy az énekes hölgy ifjúkorának egyetlen szerelme egy lelkész fia volt). A sláger igazából ‘68 végén jött ki, de csak a következő évben lett igazán ismert. Olyan hírességek énekelték később, mint Nancy Sinatra, Dolly Parton vagy Hank Marvin. A kilencvenes években a Tarantino-féle Ponyvaregény betétdalaként a fiatalabbak körében is népszerű lett.
A Creedence Clearwater Revival ‘69 áprilisában megjelent Bad Moon Rising című dala is ide kívánkozik. A meglehetősen baljóslatú szám potenciális természeti katasztrófákról szól, amelyek miatt nem tanácsos útnak indulni… Az amerikai toplista második és a brit toplista első helyére jutott, ezáltal a banda második arany kislemeze lett. Két vietnami vonatkozású filmben is helyet kapott, a Távoli mennydörgésben és a Kong: Koponya szigetben, de persze még sok más játékfilmben is hallhattuk.
Zager and Evans In the Year 2525 című száma szintén a nem túl derűs jövőt idézte meg, amelyben az emberiség egyre jobban függeni fog a gépektől, ergo egyre jobban el fog csökevényesedni. Evans még ‘64-ben írta a dalt és egy kisebb lemeztársaságnál már ‘68-ban megjelent, ám a világ csak egy évvel később ismerte meg, mikor a banda mind az amerikai Billboard-listán, mind a brit kislemez-toplistán megszerezte vele pár hétre az első helyet. Olyan értelemben egyedülállók, hogy ők lettek az egyetlen olyan együttes, amely ezt elérte úgy, hogy utána soha többé nem kerültek fel oda, a banda pedig 1971-ben fel is oszlott. A vietnami témájú filmek közül a Tunnel Rats főcímében (vagyis a nagyjából egyetlen igazán jól működő jelenetsorában) hallható.
Nemcsak az ifjabb előadókról kell szólnom, hiszen Frank Sinatrától ekkor hallhatták először a My Way című dalt. Ennek szövegét egy másik énekes legenda, Paul Anka írta egy francia dal, a Comme d’habitude zenéjére. A témát épp az adta, hogy egy vacsora közben Sinatra megemlítette, elege van a showbusinessből és ki akar szállni: Anka ennek hatására hozta össze a szöveget az életútjára visszatekintő férfiember szemszögéből és ragaszkodott ahhoz, hogy ezt Frank adja majd elő. A sláger nem kevesebb, mint 75 hétig tanyázott a brit Top40 listán, ami máig világrekordnak számít, és szinte mindenki ismeri manapság is. Sinatra viszont állítólag nagyon megutálta ezt az ikonikus számot, mivel olyannyira összekötötték vele, hogy egy idő után nem tudott tőle szabadulni…
A Je t'aime... moi non plus (magyarul “Szeretlek! … Én sem.”) hasonlóan örökzöld sláger lett. A francia Serge Gainsbourg szerelmének, az amúgy férjezett Brigitte Bardot-nak írta ezt a dalt 1967-ben. A BB és a szerző által előadott, túlcsordulóan erotikus melódia azonban kicsapta a biztosítékot a színésznő férjénél, így a kislemezt nem adták ki. A szerző azonban egy évre rá megint felénekelte, ezúttal új kedvesével, Jane Birkinnel és ez a verzió szintén olyan szexuális hanghatásokat tartalmazott, hogy egyesek azt is felvetették, a felvétel közben aktus folyt a stúdióban… Bár a hatvanas évek végén már megengedőbb volt a nyugati társadalom, számos ország (például az Egyesült Királyság, Olaszország, Spanyolország) rádióadói nem is játszották, a franciáknál pedig csak este tizenegy óra után kerülhetett adásba, illetve a kislemez tokjára rányomták a “csak 21 év felettieknek” megjegyzést. Ilyen tiltott gyümölcsként persze még jelentősebb profitot termelt: bő másfél évtized alatt négymillió példányban kelt el.
A Space Oddity, David Bowie egyik ikonikus dala 1969 júliusában érkezett, bő egy héttel a holdra szállás előtt. Az énekes maga írta a dalszöveget, melyet részben Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, részben az akkoriban nagy érdeklődéstől övezett amerikai űrprogram ihletett. A dalban szereplő Tom őrnagyot egyedül lövik fel a világűrbe, ahol elveszti a hajója feletti irányítást és elsodródik a végtelenbe... Bowie ezzel a dalával jutott fel először a brit toplistára. 2013-ban a kanadai űrhajós, Chris Hadfield a világűrben adta elő ezt a dalt (igaz, némileg módosított, optimistább szöveggel), az első Földön kívül felvett videóklip keretében.
A magyar vonatkozású hatvankilencesek között is szép számmal találunk maradandó darabokat. Az Omega együttes ebben az évben jelentette meg mind a Gyöngyhajú lányt, mind a Petróleumlámpát, amelyek a 10000 lépés című albumuk A oldalán szerepeltek. (Ezeket egyébként angolul is felénekelték és megjelentették.) Nemcsak hazánkban arattak velük nagy sikert, hanem többek között Németországban, Bulgáriában, Jugoszláviában és az Egyesült Királyságban. Előbbinek több külföldi feldolgozása is született, ezek közül a legismertebb a német Scorpions együttesé volt, White Dove címmel.
Illésék is kitettek magukért ‘69-ben; két nagylemezük is megjelent, bár az első, a Nehéz út túlnyomórészt kislemezen már kiadott dalokat tartalmazott.. A második, az Illések és pofonok című korong csupa olyan számot vonultatott fel, melyek témái az aktuális politikai helyzetet tükrözték: a prágai beavatkozásból és a magyar kulturpolitika ismét keményedő hozzáállásából származó csalódottságot, a bizonytalanságot és a változtatni akarást. A Keresem a szót is erről a lemezről való.
A számos felállást megérő Metro együttes ezekben az esztendőkben élte virágkorát. Első és egyetlen stúdióalbumuk '69-ben jelent meg Metro címmel, mono, később sztereó változatban. Ezen szerepelt a fentiekhez képest jóval könnyedebb Citromízű banán, melyet azóta is játszanak a hazai rádióadók.
Harangozó Terivel zárom a sort, akinek Nekünk találkozni kellett című slágere nemcsak akkortájt volt népszerű. Ide mégis egy másik, szintén hatvankilences, de jóval pörgősebb és játékosabb dalát, az Ördögtáncot szúrom be.
