"Nem megyünk sehova, kivéve újra fel a dombra..."

A nyolcvanas évek második felében készült vietnami háborús klasszikusok közül csak egy egyet nem említettem ezidáig, gondolván, várjuk csak meg a vonatkozó évfordulót. Most ez is eljött, úgyhogy az Ashau-völgy véres csatáit bemutató cikk után mi más is jöhetne, mint az 1987-es Hamburger Hill.

A film egy gyalogos raj tagjait és belső világát mutatja be, részben a címben is említett tíznapos csata során. A háborús művekben persze nem ritkaság, hogy kimondottan egy kis csoport élményeire kihegyezve mutatják be a katonáskodás embertpróbáló mindennapjait, azonban sok más hasonló alkotáshoz képest itt mintha még jobban leszűkítették volna a perspektívát erre a tízegynéhány emberre, akik nap mint nap részt vesznek egy domb elfoglalásában és egyre többen esnek el közülük.

Ez az erősen leszűkített látószög több dolognak köszönhető. Látnivaló például, hogy mindenki, aki kívül esik az ő közösségükön, nemcsak kivülálló lesz, hanem részben vagy egészen ellenség, függetlenül hovatartozásától: ez megfigyelhető, amikor rádión kapják az előrenyomulási parancsot egy testetlen és érzéketlen parancsnoki hangtól (nem is lehet véletlen, hogy a film ezzel a motívummal kezdődik és végződik, utalva a domb elleni támadást erőltető Honeycutt alezredesre), amikor egy nem szívesen látott tudósító interjút akar csinálni velük, amikor szóba kerül, hogy az otthoniak egy része mennyire ellenségesen érez a katonákkal szemben, vagy amikor az egyik újonc levelet kap az egyetemista barátnőjétől, aki azt közli, hogy nem írhat több levelet neki, mert a diáktársai szerint az erkölcstelen dolog. Vagyis minden szempontból el vannak szigetelve és nem fordulhatnak máshoz, csak egymáshoz. A Vietnamban magukra hagyott amerikai kiskatonák csoportos magánya ez, mely valóban más élmény volt, mint mondjuk második világháborús elődeik helyzete, akik legalább annyit elmondhattak magukról, hogy országuk támogatja őket. Tulajdonképpen a háborúellenes mozgalom és a hátország elfordulása az egyik leghangsúlyosabb demoralizáló tényező ebben a történetben. Nem csoda, hogy Frantz őrmester egyik megszólalásánál kibukik belőle a “Jobban tisztelem azokat a kis embereket ott fent” mondat (ami tulajdonképpen az egyik legtiszteletteljesebb megnyilvánulás, ami hollywoodi háborús filmben elhangzik az egykori vietnami ellenfél kapcsán), illetve a “Nem kell szeretni, de csinálni kell”. És bár néha itt is felszínre tör a fehér-fekete ellentét, látnivaló, hogy mondjuk A szakaszban látottakhoz képest ezek az emberek mennyivel jobban összedolgoznak, és valóban egy csapatot alkotnak.

Másfelől a közösség kérdésén túlnyúlva a forgatókönyv megragad valamit a Vietnamban vezetett amerikai támadó műveletek látszólagos értelmetlenségéből: azt, hogy milyen véráldozatokkal képesek voltak néha egy-egy magaslatot bevenni “felmorzsolás” címszóval, miközben parancsnokaik örültek, hogy végre megtalálták az ellenséget, hogy aztán a csata végeztével otthagyják a körzetet, de néhány hét vagy hónap múlva megint ott kössenek ki és újra megküzdjenek ugyanazért a földdarabért – mert nem a területszerzés volt a lényeg. És nem volt más választásuk, mert ha az általában az őserdő mélyén bujkáló ellenség megmutatta magát, rá kellett csapni, ez az amerikai taktika egy fontos eleme volt – ahogy a vonatkozó cikkben írtam, egészen a Hamburger Hillért vívott összecsapásig. Ugyanakkor a forgatókönyv nem érint és nem is említ civilek elleni atrocitásokat, sem zendülést, sem kábítószerezést, sem a katonák közötti gyilkos belháborút: emiatt, illetve a fent említettek tudatában ez a film a kitartó és a fásultságában is végsőkig küzdő amerikai katona emlékműve.

A szakaszhoz hasonlóan ezen a projekten is dolgoztak olyanok, akik közelről látták ezt a háborút. A producer és forgatókönyvíró Jim Carabatsos annak idején harcolt Vietnamban (a karakterek az ő egykori bajtársai után kapták a nevüket), ahogy a szintén producer Marcia Nasatir fia is, a brit rendező, John Irvin pedig dokumentumfilmeket készített ott. Mellesleg neki nem ez az egyetlen háborús játékfilmje, hiszen ő rendezte A háború kutyáit és a Magyarországon forgatott Harctéri harsonák című HBO-produkciót, mely a hürtgeni csatáról szól. Az életszagúság leginkább a forgatókönyvön és a dialógusokon érhető tetten, de technikailag az alkotás még a nyolcvanas évek színvonalát tükrözi, vagyis nem annyira kiemelkedő, legalábbis a csatajelenetek dinamizmusa elég hullámzó, ugyanakkor a brutalitási faktor néha komolyan megugrik. A Fülöp-szigeteken kialakított külső helyszínek és a dzsungelkörülmények nagyon meggyőzők (például abban a jelenetben, amikor a katonák zuhogó esőben próbálják felverekedni magukat a sártengerré vált domboldalon, ellenséges tűz alatt). Az operatőri munka jó, itt-ott egészen kiemelkedő, például a főcímnél a Washingtonban található vietnami emlékmű előtt húz el a kamera, felvillantva az elesettek neveit, miközben a márványfelületen tükröződik a lemenő nap, aztán ez a kép átmegy a harctéren sebesültjeiket cipelő katonákra, mindez Philip Glass kiváló filmzenéjével… 

A színészgárda akkor még ismeretlen arcokból állt, s bár közülük néhányan feltűntek azóta híresebb alkotásokban – például Courtney B. Vance (Vadászat a Vörös Októberre, Terminator: Genisys, A jövő emlékei) vagy Dylan McDermott (Célkeresztben, Csoda New Yorkban, Támadás a Fehér Ház ellen) –, igazán csak Don Cheadle (Kardhal, Traffic, Hotel Ruanda) futott be. Személy szerint még Steven Webert emelném ki Worcester őrmester szerepében, aki inkább tévés munkákban játszott ezután, de érdekes tény, hogy a Vuk angol szinkronos változatában ő adta a kis róka hangját.

Ehhez a filmhez is készült regényváltozat, azonban magyarul nem jelent meg. Az író pedig ez esetben is egy veterán volt: William Pelfrey felderítőként szolgált Vietnamban 1969–70-ben. Ő már 1973-ban írt regényt háborús tapasztalatai alapján (The Big V címmel), melyért még díjat is átvehetett. Dolgozott az amerikai külügyminisztériumnak is, illetve PR-szakértőként nagyobb cégeknek. A regény előnye, hogy nemcsak a kihagyott jeleneteket találjuk meg benne, hanem bizonyos karakterek egyes megnyilvánulásai is érthetőbbé válnak általa. A prológus és az epilógus, ahol is Frantz őrmester tizenöt évvel az események után ellátogat családjával a washingtoni vietnami emlékműhöz, például nagyon szépen keretbe foglalja a történetet; a filmben mindebből csak az emlékmű maradt meg.

“Csak vándorok voltak ezen a vidéken, számolták a hátralevő napokat és próbálták a lehető legjobban végezni a dolgukat, míg hazajutnak. Ha civil öltözéket viseltek volna és szállodai szobákban alhattak volna, lenyűgözte volna őket a környezet nyers szépsége: az állandóan felhők közé nyúló hegyek hátterében látható napkelték és napnyugták; a lejtőkön geometrikai pontossággal és igényességgel kialakított rizsföldek; a hatvan méter magasba nyúló teakfák és a lábuk alatt hemzsegő növény- és állatvilág képviselői.
Jelen körülmények között viszont nem volt lehetőség az isteni teremtés szépségein elmélkedni vagy hálát adni, amiért láthatják mindezt. Ha hálával gondoltak Istenre, azért volt, mert valaki más kapta be az orvlövész golyóját vagy lépett aknára, csapdába. A növényvilág az álcázást szolgálta, a teakfák remek fedezéket nyújtottak, de aknavetők, rakéták, vöröshangyák, százlábúk és patkányok ellen már nem sokat értek.”

A film szép sikert aratott a veteránok körében, akik dicsérték a realista atmoszférát és katonák tiszteletteljes ábrázolásmódját. Végül majdnem 14 millió dollárnyi bevétel jött össze, bár nézettségének nem tett jót, hogy mind A szakasz, mind az Acéllövedék megelőzte pár hónappal, vagyis egyértelmű versenyhátrányból indult. Hazánkban is jobban ismerik a másik két, fent nevezett klasszikust… Én ettől függetlenül minden érdeklődőnek ajánlom. Hazánkban egyébként nem került moziba, de VHS-en kapható volt a kilencvenes években, illetve egyes tévécsatornákon sugározták. A magyar szinkron – leszámítva egyes félrefordításokat – remekül sikerült, és olyan szinkronhangokat sorakoztat fel, mint Gesztesi Károly, Kassai Károly, Szokol Péter, Bolba Tamás vagy Háda János. A DVD-kiadás viszont hozzánk már nem jutott el, ezt Angliában vásároltam meg. Az angol felirat mellett egy werkfilmet és két kisfilmet tartalmaz a lemez.

Hamburger Hill
(Hamburger Hill)
Paramount 1987 (105 perc)
Rendező: John Irvin
Főszereplők: Dylan McDermott, Don Cheadle, Tim Quill
Zene: Philip Glass